Part 8

Az ujdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, a mi tekintetét magához vonta, ez volt:

„Hir szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár, e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és szellemdús leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkivánás kiséri az ország minden részéből e valódi „belle alliance“-ot.“

Ez volt az utolsó ütés kőszivére.

Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá, hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha egykori udvarlásának megujithatására tér nyiland; egy ember, ki hű, mint az eb, okos mint a róka; nem sentimentalis; erősen praktikus jellem: a ki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, exequálni szökevény-adósokat, utána járni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire van megszorulva? a mellett csinos ember, az utczán büszkén lehet vele karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett ember; kinek csak a kis ujját kell mutatnia, hogy fogva legyen.

Ez a jeles utolsó férfi „in petto“ – Straff ur.

Gratuláljunk hozzá.

Négy órakor reggel, még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen s ma már – egészen kigyógyulva tér ismét vissza.

Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szivük nem szokott sokáig fájni.

XIX. Mikor a medve kijön a barlangjából.

A medve igen nagy philosoph.

Mig derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya: hanem behuzza magát egy csendes, előre kiszemelt oduba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passiv ellenállást: ő-e, vagy a tél?

Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni; mert az rendesen elmulik magától, mig havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszu telek; de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért még is csak el kell annak mulni; ha nagyon csipősen fú be odujába a szél, nem ir hozzá szeliditő brochureöket, hanem betartja a hátával a nyilást s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, a minek „gyertyaszentelő“ a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltünését a naptárban? az még a természetbuvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja oduját, ki jön széttekinteni a világban.

Azt nézi, milyen idő van?

Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba czinkék elhamarkodott hymnuszokat czinczognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hizelgő szellők lengedeznek: akkor a medve – visszamegy odujába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kaczérkodása; mint a régi rendszer miniszteriuma szabadelvü programm mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rut zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varju sereg; mintha mondaná: reszkessetek! soha sem lesz többet nyár; a tél megigérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fujatjuk, a mig nekünk tetszik; a nap megvénült; nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha a jégcsap hull a fenyők zuzmarázos szakálláról; ha a farkas ordit az erdő mélyén; akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet az odujába; hanem neki indul elszánt jó kedvvel az erdőnek.

Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fujjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön; minél jobban erőteti a haragját, annál hamarább vége lesz.

S a medvének mindig igaza van.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti contemplativ irány eszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.

Hiszen ha eddig eltudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta, mindig volt körülötte olyan arcz, a melyikre azt mondhatta: ezt szeretem látni.

Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre; mert azért, hogy ismét földesurrá lett, a munkavágyó ifju hivatását, hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öreg urat mindennap jobban meggyőzé a felől, hogy Aladárnak igen boldognak kell lennie. A mi pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint otthon.

A hadastyán bele kóstolt a politikába, mint minden ember, a ki tiz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.

Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, a kiket „sanguinicus“-oknak szoktak nevezni. A kik mindent közel látnak, minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, a mi az ujságban van.

Garanvölgyi csak mosolyogta a vén ujonczot.

„Gyertyaszentelői napfény ez mind.“

Ankerschmidt pedig minden momentumot meg ragadott, mely a „mi sorsunk“ változását jelezni látszott.

Mert ez ugy van.

Az idegen, a megtelepült tiz év mulva már a „mi sorsunk“-ról beszél. És ez természetes.

Nem varázslat ez; nem ördögi mesterség: igen egyszerü következmény.

Azt, a ki maga is nemes szivet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az uj honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódit mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadék bizonyosan az.

Ankerschmidt ugy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabiró. Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.

Garanvölgyi pedig nem mozdult az odujából.

Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.

A közben jött egy förmeteges, havas, zuzmarázos korszak; csüggetegség köde ült minden kedélyen: fagyva volt minden reménység, korán kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a vészhollók károgása hangzott: „kár várni! kár akarni!“

Ekkor egyszer szokatlanul rosz kedélylyel jött az öreg urhoz Ankerschmidt; s nyomtatott ujságban rosz hirt hozott neki.

„Minden kő meg van már bolygatva; a mi még hazafi reménynek alapul szolgált; csak egy állta ki a rontás bontás nehéz időszakát: a vallásszabadság; most a rettenetes ujitók e végső kőnek fesziték sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá: mert nagyon sötét van és nagyon hideg…“

Erre a hirre Garanvölgyi közönyös arcza kigyulladt.

„Akkor ez az idő, melyben a medve elhagyja oduját.“

– Huzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolczra, – a conventbe.

S a vén táblabiró ujra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, a hol egy rendületlen bátor szivnek nagy ára volt ez időben.

Zugott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van igaza.

Később bekövetkeztek az összehivott országgyülésre való választások.

A ki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.

Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848“-as kokárdákat himzett, miket az öreg ur osztott előlutól találtaknak; ő maga kalapján, kabátján viselte s felfalta az embereket, a kik kétségbe merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.

Aladár váltig csititotta, hogy mit izzasztja magát, hisz ugy is megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kivül nincs egyéb pártja ellenjelöltjének, azok ugy fognak állni, mint egy a száz ellen; hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.

– De nem szabad! száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék Ankerschmidt, nem szabad egy hangnak sem elcsufitani az általános kiáltást; semmi rancune, semmi malitia, a ki látja, hogy nem megy, pusztuljon, mert én megeszem.

Meg is rágta a vitéz ur Garanvölgyi ellenfeleit ugy, hogy azokból választás napjára irmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy három hires henczegőt kihitt párbajra, azok aztán harminczhárom felé szöktek előle: utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a kaszinóban s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy Garanvölgyi ellen föl mert lépni; ugy, hogy Ankerschmidt csakugyan megérte, a miért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott; s a megválasztottnak ő mondhatá el, az ablaka alá vezetett választó sereg élén:

„Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!“

* * *

És ez nagyon furcsa történet, és azt sem lehet rá mondani: „régen volt; talán nem is igaz…“

TARTALOM.

XII. Mit neveznek archimedesi csavarnak 3 XIII. Az a hant, mely ide köt 34 XIV. A közös baj 39 XV. A kik egymást nem ismerték 90 XVI. Az ócska ház 122 XVII. Különös pöreset 129 XVIII. Egy kis tréfa a Cabinet noirban 136 XIX. Mikor a medve kijő a barlangjából 155

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |sze-szeretnék olyan |szeretnék olyan

13 |okoljon jön |okoljon ön

14 |tizeres utalványt |tizezeres utalványt

17 |torintot kapni |forintot kapni

17 |egyzserre galvanicus |egyszerre galvanicus

17 |tizezer helyatt |tizezer helyett

37 |ötödik–hatodik |ötödik-hatodik

49 |mint a tulsó |mind a tulsó

62 |mar egész tó |már egész tó

64 |ismert Ankerschmidre |ismert Ankerschmidtre

72 |össecsapzott szőrt |összecsapzott szőrt

87 |intést. |intést.“

88 |el a viz. |el a viz.“

90 |XIV. A kik |XV. A kik

97 |mig Ezsike |mig Erzsike

122 |XV. Az ócska ház |XVI. Az ócska ház

122 |hogy összevissza |hogy összevissza

129 |levest“ csinálui |levest“ csinálni

134 |Bárd Péter. |Bárd Péter.“

139 |Corinna. |Corinna.“

139 |A no 2 |A nro 2

140 |ketl önnel |kell önnel

140 |Corinna. |Corinna.“

140 |Pajtayné. |Pajtayné.“

141 |Corinna. |Corinna.“

142 |boritékba jus-jon |boritékba jusson

144 |Ankerschmidhez irt |Ankerschmidthez irt

144 |távöl nézőknek |távol nézőknek

144 |jobban? |jobban?“

149 |Szelfemfihez irott |Szellemfihez irott

153 |alliance“-ot. |alliance“-ot.“

156 |meg a a medve |meg a medve

159 |hideg… |hideg…“

162 |ide köt 35 |ide köt 34]