Part 5

– Igen is. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan usznak. No hát akkor le kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte Aladár urfi!) Majd én magam kormányzok! monda az öreg ur, s ekkor törte meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolcz esztendő óta. Magam, még egy evező legénynyel, egy hosszu kötéllel, egy lábtóval megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a nagyságos urnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyeznék a fejét. A mint a pincze megtelt vizzel, egyszerre félre ment minden boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokban, s senki sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek. Mint később megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy zongora tokot lehozasson a padlásról; abból valami dereglyét készitendő, de neki sem fogadott senki szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól félt, hogy a lépcső leomlik, s ő ott reked. Az öreg ur látva a veszedelmet, neki támasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva rajta, belépett az ingadozó házba; s a sok rendetlen futkosó cselédséget jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; a mi bár nehezükre esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyujtá kezét, s lesegitette a csónakba. Utána a többi leány cselédet, meg a kis Gyuszit. Akkor engemet ott hagyott, s ő maga házáig kormányozta a csónakot. Ott elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet: megint visszatért a férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető csónakra rakatott: ő ekkor maga maradt hátra két lovász legénynyel. Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a ház-omlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt mondá: „no Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledül, kirabolhatják. Innen tehát minden szekrényfélét, a mi be van zárva, át kell szállitani az ócska kastélyba; azt nem viszi el a viz.“ Azzal ő maga minden szekrényt ládát gyürüjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos ur. Mikor ezzel is elkészültünk, akkor az istállókból kivezetteté a paripákat, s azokat a csónak után kötve, átusztattuk a magunk házáig; ott azután egy lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, ugy ugrattuk be az udvarra a töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.

Mig Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni, azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely, mint kis sziget a tenger közepén, feküdt az árviz lepte téren. Az ősi vert falnak most tünt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira állt ki a vizből.

Az emlékezetes óltetőből készült hid szolgált állomási kikötőül, azon lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.

XV. A kik egymást nem ismerték.

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott, más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét, az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában; ifju tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.

Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva, egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s örvendve jött eléje.

– Hozott Isten! hogy jöttél ide?

– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam vizet, pedig rajta jöttem.

– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.

– Hogy vártak vele ily későig?

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol veszedelem a faluban?

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt szobád kulcsa.

– Egy percz mulva készen leszek, szólt Aladár s az ismerős szoba kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy otthon van.

Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek, eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan, éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:

„Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?“

Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.

Jól van, tehát essünk át ezen is.

Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha abba a dalidóba mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig tánczoltál.

– Lehetett akkor; sugá vissza Aladár.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.

– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?

– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló helyzetben.

– Én gyermekemet köszönöm önnek.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e szókat rebegé:

– Én pedig önnek atyámat köszönöm.

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a veszedelemkor.

– Miért öreg?

– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni, belevágott a beszédébe.

– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában; no ez a fiatal ember szereti itthon elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha szereti, hát tegye.

– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős kalandját.

– Hát a jegenyesen tul – egy ürgét. Szólt Aladár mosolyogva.

– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a tudósitást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.

(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt, hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az ürgéről).

– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós ur, hozza el.

– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva a puritán férfiu. Mondja a tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom; de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz fogható utálatos állat a nap alatt.

– Oh ne mondja, könyörge érte Erzsike; én olyan szépnek találom.

– No lássa; biztatá Aladár, a kisasszony szeretné látni.

Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.

– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a gyertyába.

– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a közelléttől, – de nem az ürgéétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a themát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve számára.

– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.

– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt: könyörge Erzsike Aladárnak.

– Szivesen.

– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur, mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.

– Ah! Ki tartaná kaliczkában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.

Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.

– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.

– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s én ugy is egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy elhallgatás történt.

Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, a kik ugy elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.

– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.

– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?

– Mi volt az? kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.

– Oh semmi. Tréfa. Rebegé a gyermek, szépen elpirulva.

– De rám nézve komoly dolog volt az; monda Garanvölgyi.

– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.

Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.

A levelet Aladárnak nyujtá, a többiek ugy is tudtak felőle.

Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.

Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről, hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?

– Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyvnélkül tanulni? kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.

– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az irásához.

E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.

– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.

Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába sietett.

Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint átaludta.

Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az álom tündére bübájos tündér.

Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.

– Hát te már fölkeltél?

– Igen; jókor elakarok menni.

– Menni? Hová? és min?

– A lélekvesztőn, a min jöttem; valahová, a hol hasznomat vehetik.

– De hát miért ily sietve?

– Menjünk szobájába bátyám. El fogom mondani.

Az öreg ur visszament Aladárral szobájába.

– Nos, mond el hát, ki kerget?

– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.

Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.

– E szerint e leány irta volna azt is.

– Igen. És én már most többet tudok, mint a mennyire szükségem van.

– És most azért elakarod hagyni a házat.

– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, a kinek szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos, érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?

– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed s neked adják.

– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret. Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket megeszi?

– Igazad van; eredj.

Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki: „eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további intézkedéseket tenni.

A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.

Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.

– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék vele.

– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.

– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső tanyákra.

Ez marasztalás volt in optima forma; a mit nem lehetett elutasitani.

– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.

Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy „valakit“ megtalálna még vele lőni.

Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt káromkodott mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.

– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva; menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.

Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?

– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb, a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos protectio utján készült zsilipért.

A negyediket elhallgatta.

– Hát a negyedik?

– Az? Azt csak ugy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.

Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.

Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.

A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.

– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint a Nóé galambjai.

Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.

– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.

– Minden hasonlitás sántit.

– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez homogen eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog jutni a magáéhoz.

– Hogy érti ön ezt?

– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott jószágait.

Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.

– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.

Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.

– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.

Aladár megköszönte a tanitást; eleget tudott már.

E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura; annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.

És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család jellemén, melyet eddig nem ismert.

Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból, hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe jönni.

S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.

Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint eddig.

Mit nyom az mind, a mi a földön elveszett, ahoz mérve, a mit a sziv nyert?