Part 1

AZ

UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

III. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.

XII. Mit neveznek Archimedesi csavarnak?

Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső gyors vonattal sietett fel Bécsbe.

Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált; Maxenpfutsch ur volt ott.

Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.

Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában, hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a mit mondanak neki.

– Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? kérdé tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.

– Mi a kétséges thésis? nem segithetnék megoldani?

Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.

– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.

– De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer forintot adtam.

– No no, csak öt ezeret; hanem mindig két annyit iratott.

– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint. Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?

– Hát hisz én is azt mondom.

– De igy én ruinált ember vagyok!

– Hát én nem az vagyok?

– De én meg nem foghatom ennek az urnak a jó kedvét! Nekem minden pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!

– Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur Maxenpfutsch urnak?

– Higyje el, doktor, csak ötezer forint volt.

– De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?

– No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele, doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál fölött?

– No de arra csak nem költhette el mind?

– Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?

– No meg egy kicsit kártyáztunk is ugy-e bár?

– No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.

– De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is cabanost szí.

Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni. Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.

– Mit nevez ön törvényes kamatoknak?

– No – teszem fel: tiz procentot.

– Vagy ugy! És mint gondolja ön doktor ur?

– Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott, hogy kezdjek válópert ön ellen.

– De abból semmi sem lesz; mert én az asszonyt haza kivánom.

– Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs önnek egy széke, a mire leültesse.

– Majd lesz, ha ő eljön.

– Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával dr. Grisák. Ankerschmidt önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.

– Hallja ön! hallja ön! lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.

Straff pedig csak ugy félvállról kérdezé:

– Mi az a kerek összegecske?

– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz ezer forint pengő pénzben.“

– Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint. Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.

Straff pedig hidegvérrel gunyosan felelt neki.

– Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.

– Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is elengedem, uram! Tehetek-e többet?

– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:

– Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. Tudom én ezt jól, hogy ennek igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.

– De uram! kiálta egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.

– És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet, mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu, messieurs!

– Kérek egy szót. Könyörge még Maxenpfutsch ur összetett kezekkel.

– Semmit többé. Be van zárva a bolt!

– Ön egy kiállhatatlan ember!

– Tudom. Épen arra számitok.

Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye ennek a hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is meghozza az ő infámis két szép szeméért?

Doctor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.

– Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna. Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre, ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid regényért.

Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd meglássuk.“

Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat, s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan hunyoritva szemével, olyasmit mondott, hogy csak ő rá kell azt hagyni, majd jól lesz minden.

– Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.

– Ötszáz forint? az is csak pénz.

Doctor Grisák ezt az ajánlatot is regestrálta.

Még az nap visszautazott Pestre.

Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá, miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe ereszkedni huszezer forinton alul.

Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért, s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.

– Tessék doktor ur, adja meg neki, a mit kivánt.

Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.

Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne időzzék, ha lehet, sokáig.

Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon sietett Straffot az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a hogy történt.

– Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk. Szitkozódott, majd megvert.

Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy széktámlájának dülve.

– Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve magát egyik biróilag lefoglalt székre.

– Igazán?

– De végtére még is csak engedett.

– Ugy?

– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam, hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.

– Köszönöm.

– Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

– Szép.

– Nos, mit mond ön ehez?

– Semmit.

– Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, hogy én önnek megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve hozom vissza?

Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy szólt az orra alá.

– Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer is van.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha titkos rugók vetették volna fel.

– Ott harminczezer is van. Ismétlé hideg vérrel a kalandor.

– Meg van ön őrülve?

– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb folyásában van?

– De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?

– Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve „archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva fog kapni hármat.

– No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit; tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.

– Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek vagyunk.

– Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen utoljára.

– A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal, s még csak ki sem kisérte az előszobába.

Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.

Doctor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.

Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott zsebmetszőt.

– Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit végzett vele?

– A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer forintot megadni neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta követeléseit; most már harminczezer forintot kér.

Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárczáját.

– Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.

Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal sentimentalis; „practicosentimentalis.“

Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü, hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.

– Hát csak tessék sietni vele.

– Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt, mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb sikerről fogja tudósitani.

Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt s haza utazott családjához.

Doctor Grisák pedig harmadszor is felrepült a residentiába.

Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia complanálására.

Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.

Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre emelte a követelést.

– No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne el.

Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy önelégült mosolygástól.

– Óh a nagy lutrin csak az együgyüek nyernek, én ott játszom, a hol okos embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?

– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer forintból?

– Harmincz… vakkant fel e szóra Vendelin ur, de a torkán akadt a többi.

– Egy fillért sem. Válaszolt szilárdul a rendithetlen férfiu.

– Nem tréfál ön.

– Én a teljes harmincz ezer forintot kérem.

Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy fogadja el!“

– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy semmit.

Doctor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.

– S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy huszas hijával?

– Nem.

Maxenpfutsch ur kétségbe volt esve.

– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok hozzá tenni azt a hiányzó huszast.

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt, Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már közöttük.

Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.

– No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer forintot kapni, hanem – negyvenezeret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az asztalra.

Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult, a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá, hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett ötezerrel érjem be?“

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik utalványnyal is, a mit csak szükséges árverés esetére bizott rá védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?

– Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség érzetével doctor Grisák Straff urat.

– Parancsolhat ön velem, szólt ez, minden szolgálatra készen.

– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.

– Tegye ön fel, doctor ur, a hogy legjobbnak látja, én aláirom.

Doctor Grisák leült és extemplo fogalmazott.

– Helyesli ön igy?

– El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.

– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő gyűlöletét.

– Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni szoktam.

– Mivel? kérem.

– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal ütöttem.

– Ah, ez erős.

– Azután. Bezártam reggel s estig nem adtam neki enni.

– Ez is igen jó.

– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a szobaleánynak az ujjára huztam.

– Ah. No elég lesz már.

– Ha tetszik, akár még erősebbeket is dictálhatok.

– De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy, hogy maga is megborzad tőle.

– Kétlem.

– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.

Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy szivart is kiszítt mellette.

Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az is megtörtént.

Akkor aztán átengedte a széket Straff urnak.

Straff nagy lanyhasággal letetette magát a székre; közelebb huzta az asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából; azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára lecsapta a tollat és felugrott.

– Ejh! nem irom alá!

– Mit mond ön? Kiáltának rá egyszerre két oldalról.

– Most már nem irom alá – hatvanezer forinton alul!

Azzal izekre tépte az okmányt s elszórta széjjel a szobában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.

Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete, ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől megmenekült potom negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.

Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt minden cseléd, mindenkire elterjed az.

De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén. Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki megcsodálta.

Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott, hogy ő körüle forognak eszméi.

– Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele. Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj! Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.

Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből, doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni.

S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó, melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől törvényesen elválaszszák.

S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni nehezen fékezhető türelemmel.

Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen. Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem volt honn.

A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása mütételében? Egy rejtélyes izenet, a minek tudatása oly sürgetős volt, hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet, nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.

Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?

No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy család boldogsága ujra vissza lesz adva!

Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni, mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg? mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle aláirnia; a sürgönyt ő vette át.

Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!

Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél előbb óhajta olvasni?

A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?

Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja őket e criminalitásért törvény elébe állitani.

Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső sorban bizonyosan maga Hermine.