Part 3

Első gondolatra azt hitte, hogy a lengyeléért jártak ilyen erővel.

– Igen is és teljes sikerrel. Méltóságod nem is sejté, milyen veszélyes titkokat rejtett a kastélya melletti ócska épület.

– Ah dehogy. – Garanvölgyi volna tán compromittálva?

– No iszen majd ki fog derülni. Eddigelé csak a kasznárja tétetett vizsgálati állapotba.

– Jól van; örülök, hogy szerencsém volt, magamat ajánlom.

Ankerschmidt boszusan veté magát hintaja. ülésébe s tovahajtatott. Ha az ócska házban motozás történt; ugy azt feladásnak kellett megelőznie. Feladó pedig csak egy ember lehetett: – a jöttment. Ankerschmidt igen kiméletlen szemrehányásokat tett magának, a miért ezt az embert az első bemutatás után rögtön el nem pusztitotta a háztól; hanem még odafogadta zongoramesternek. Mikor az asszonynép ugy pártfogolta.

Már most ebből mi lesz? Ha az öreg Garanvölgyi valami ügyetlenségbe belemártotta magát, az által fogságban ülő öcscsének sorsát vetette hátra. Süljön ki rá valami összeesküvésféle, akkor aztán rosz idő lesz a folyamodásra.

Különben is elég keserü tapasztalás, hogy épen azok hagyják el a szerencsétlen embert, a kik hozzá legközelebb állnak. Ez az asszony, az eljegyzett mátka nem akarja a vőlegényéért tett folyamodást benyujtani. Az ember nem hinne ilyesmit, ha nem tapasztalta volna. Már most mit csináljon a lovag ezzel a folyamodással zsebében? Kivel adassa be? Még ha az öreg Garanvölgyi rávehető volna is, várhatna-e attól sikert épen most, midőn maga is vizsgálat alatt van?

És akkor aztán a lovag nem birta elhatározni magában, hogy nemes méltatlankodását mily mértékben oszsza fel Pajtayné és Bogumil között? mert ha az egyikre kidühöngte magát, akkor igaztalanságot vélt elkövetni a másik ellen, hogy arról az alatt megfeledkezett.

Alig várta, hogy haza érjen.

A legelsőhöz, a ki podgyászáért kocsijához jött, az volt az első szava:

– Itthon-e a zongoramester?

Miután megtudta, hogy az ifju ur a vadászatról ma reggel megérkezett, sietett fel szobájába.

Még le sem rakhatta uti öltönyét, midőn a kis Gyuszi jött hozzá azzal a kéréssel, hogy tiszteli a misz a méltóságos urat, ha érkeznék egy igen komoly szóra a terembe jönni.

– Mi a patvar komoly szava akar lenni a misznek? Komoly szó? Mintha én valami tréfás ember volnék, a ki mindig humorizál? Majd nagyon is komolyan fogok beszélni, attól tartok.

A teremben egyedül várt az érkező lovagra a misz, kinek ez ünnepélyes alkalomra a l’anglaise fürtei voltak, hogy arcza még hosszabbnak és tragikaibbnak lássék.

– Mi tetszik misz Natálie? Mi közleni valója van velem?

– Lovag ur, szólt a misz, baljóslatu hangon, minővel a hajdankor Pythonissái zenditék meg dodonai körmondataikat. Legyen ön készen egy igen rosz hirre, mely kegyed nemes szivét nagyon meg fogja háboritani.

– Nos? mi az? Csak egyenesen rohamra! Nem szeretem a hosszas tiraillirozást.

– Házánál egy áruló van.

– Tudom, az ördögadtát! Ne is mondja tovább. Mindenről értesülve vagyok. Az utban megtudtam.

– Lehetséges-e? Én titkolni akartam.

– Azt elhiszem; hanem majd dobra ütöm én, ne tessék félni.

– Uram, gondolja meg ön; hogy családjának jó hire megőrzendő.

– De isz azt meg is fogom őrizni. Azt ugyan nem engedem mondatni, hogy Ankerschmidt házánál olyan ember vehet lélekzetet, a ki titkos áruló.

A misz kérleléshez fogott.

– De uram, mégis gondolja meg, ön családjának tagja.

– Nem tagja e percztől fogva, esküszöm, nem tagja. Elkergetem még ma. Kiadom a parancsot, hogy ha még egyszer udvaromba jön, ostorral verjék el.

– Az Istenért, uram, önnek kedvencze.

– Nem az én kedvenczem, ördög teremtettét! a ti kedvenczetek! én régóta tudtam, hogy csal, de elnéztem a ti kedvetekért. Hanem már most idáig vagyok vele. Ebben az órában el fogja hagyni a házat; majd megmutatom én, hogy micsoda statárium tudok én lenni házamnál, ha azt valaki meggyalázza.

– No uram, felhevült állapotban még is ne tegyen semmit.

– De pedig ebben a helyben állva fogok tenni mindent; ebben a pillanatban. Héj Gyuszi!

A misz erre a szomszéd szobából segélyül hivta Hermine kisasszonyt, hogy az is segitsen a papa indulatját lecsendesiteni.

– Kimélje uram. Gondolja meg.

– Ne féljenek olyan nagyon. Nem verem pofon, még csak meg sem szidom. Nem én, még csak egy goromba szót sem szólok neki; de már azt csak engedjék meg excellentiáitok! hogy ha valaki érdemetlenné tette magát arra, hogy velem egy födél alatt lakjék, annak nagy nyájasan megmondhassak annyit, hogy „édes lelkem, ott az ajtó, künn a hintó, karsamadiner.“ – Gyuszi! Küld ide a zongoramestert!

– Hogyan? ő előtte? Kérdé a misz.

– Ő előtte, hát persze, hogy ő előtte. Nem szoktam én az ilyesmit levélben elvégezni. Nem beszélek én senkiről roszat titokban, hanem ha mondok valamit, tudja meg minden ember. Azért adott az Isten akkora hangot, hogy az utczára is kihallik. Jön-e már az a zongoramester?

Jött már.

Straff ur mosolyogva lépett be a szobába, mint a ki semmit sem gyanit, s örvendeni kezdett a haza érkezett lovag láthatásán, a minek azonban egyszerre véget vetett Ankerschmidtnek egy borzasztó kiáltása, mintha egy en carriere vágtató lovasezrednek kiáltaná a vezényszót.

– Megállj!

Erre csakugyan meg kellett állni, mert a lovag a kezét is kinyujtotta, még pedig ökölre fogva.

– Hallod-e te – ember! Tegnap Garanvölgyi házában hivatalos motozás történt. A feladás a te munkád volt. Én feladóval egy házban nem lakom. Jobbra át! Indulj!

Mint kik villámcsapástól szédültek el, ugy meredt el minden jelenlevő e katonás napiparancsra. A két hölgy egymás kezét kapta meg ijedtében; mig Straff mellére tette tenyerét, s ujjait esküre emelve, valami retteneteset akart mondani.

– Zsinórra a kéz! – ordita rá a lovag, mikor látta, hogy ez esküdni akar. Mit mondtam? – Jobbra át.

Straff átlátta, hogy nincs haladék, azért hirtelen abba hagyott minden védelmet s most már csupán azon volt, hogy a hölgyektől vehessen búcsút áhitat és lemondásteljes hajlongással; keserü sohajt fojtva vissza keblébe.

– Indulj! Indulj! Mondtam már! semmi egyéb! kiabált türelmetlenül a lovag; mire Straff csakugyan jónak látta az ajtóig hátrálni; ott azonban még egyszer visszafordult s fenyegető gunynyal intézé e szavakat Ankerschmidthez.

– Ezért még meg fog ön engemet emlegetni!

E szóra Ankerschmidt, a mint a düh tetőpontján állt, hirtelen visszanyerte hadvezéri phlegmáját, s önfeltaláló humorral fordult az ajtófélnél álló kis apródkához.

– Gyuszi! Lökd ki azt az urat az ajtón.

És Gyuszi, ki mindössze csipőjéig ért annak a nagy magas szál urnak, erre a szóra, mint azok a kis oroszlánforma ölebecskék, a miknek mind alakjuk, mind bátorságuk oroszláni, csak épen termetük mignatüre hozzá; gyorsan rohant neki Straffnak, s neki feszitve két kezét amaz hátának, bámulatos praecisióval hajtá végre a parancsolt műtételt. Magány boszu is dolgozott nála.

Valamivel jobb kedvü néző közönség ezt a jelenetet bizonyosan megtapsolta volna.

E jelenet alatt Hermine kisasszony elfutott a teremből; érzékeny szive lehetett, mely nagyon megsajnálta a más megaláztatását.

Hanem misz Natalie ottmaradt. Arcza még halaványabb volt mint egyébkor, elkékült ajkait összeszoritá s oly dühvel nézett Ankerschmidtre, mint egy mérges kigyó, mely harapáshoz készül.

– Méltóságos ur: szólt, dühét nehezen tiporva vissza. Ön csalódni méltóztatott. Az árulás mélyebben gyökerezik ön háza szentélyében mint hogy azt ilyen könnyen kitéphetné.

– Kedves misz, ne beszéljen virágnyelven, hanem mondja meg, ha jobban van értesülve: ki volt hát az, a ki Garanvölgyit feladta? mert csak ettől a háztól adhatta őt fel valaki. S ha nekem bebizonyitja, hogy nem ez a csavargó volt az; hát én utána megyek s bocsánatot kérek tőle: „ne haragudjál barátom csavargó!“

– Nem az a kérdés uram: ki adta föl Garanvölgyi Ádámot, ki nem?

– De az a kérdés! Hát mi volna a kérdés?

– Mi köze ön házának Garanvölgyi nevéhez?

– Mi köze? az a köze, hogy ő politikai és csatatéri ellenfelem; s én nem engedem, hogy azt mondhassa felőlem, hogy én kémnek jöttem ide mellé lakni.

– Még gonoszabbat is fognak ön felől mondhatni méltóságos ur. Azt, hogy azért jött ide mellé lakni, mert összeköttetést akar vele kezdeni.

– Nem értem. Miféle összeköttetést? Conspiratiót ért?

– Ó nem.

– Van talán leánya az öregnek, a kinek udvarlok, hogy elvegyem?

– Neki nincs, de van önnek.

– S valaki arra a gondolatra fog jönni ugye, hogy valamelyik leányomat az öregre akarom erőtetni feleségül?

– Oh nem méltóságos ur, de Garanvölgyinek van egy fogadott fia, ki mint statusfogoly börtönben ül.

Ankerschmidt azt hitte, hogy a hir gyorsabb volt, mint az ő lovai. Ezek itthon tudnának már valamit az ő szándokáról, a mit a fővárosban csak tegnap mondott el másnak?

– Hogyan tudja ön ezt?

– Igen egyszerűen. Bräuhäusel ur a női kiváncsiságnak engedve, felnyitá előttünk a szekrénykét, melyet Garanvölgyi titkos irataival lefoglalt. Azon szekrényben volt egy arczkép, mely egy csinos fiatal férfit ábrázol, és idegen nyelven irt levelek.

– Micsoda idegen nyelven?

– Magyarul.

– Ugy?

– Méltóságod azt hiszi, hogy családjának tagjai nem tudnak magyarul? Csalatkozik. Eliz kisasszony már ért e nyelven.

– Az nem csoda, két esztendő alatt ráragadhatott: én is csak igy szereztem.

– Jól van. Már most olvassa méltóságod ezt az irást.

A misz egy hosszu hivatalosan összehajtott iratot vett elő s a lovagnak nyujtá.

– Ez Eliz irása.

– Tessék elolvasni.

Ankerschmidt a bámulat, meglepetés, öröm és boszuság viszásan váltakozó érzelmei között olvasá azt az irást.

Mi volt az?

Mi volt? – Egy folyamodás a legmagasabb helyre, melyet egyszerü, nemes sziv mesterkéletlen szavakban sugallt a toll alá, melyet gyöngéd gyermeteg kéz leirt; egy naiv, őszinte folyamodás egy szegény elitélt fogoly ifju megkegyelmeztetéseért.

– Mit akarhatott ezzel? Mit mondott?

– Felakarta küldeni Bécsbe.

– Mi uton?

– A postán.

– A balga! – Hol van most?

– Házi fogságban, szobájában.

– Küldje őt hozzám, egyedül akarok vele beszélni.

– Ime uram, szólt Natalie rejthetlen diadalérzettel, ez azon árulás, a mit ön nem sejtett előre; s mely az én éber szemeim nélkül gyógyithatlan sebet ejtett volna ön hirnevén, nem pedig az, a miért ön annyira elhagyta magát indulatai által ragadtatni.

– Jól van jól, majd erről máskor philippikázzunk; most csak küldje hozzám a leányt.

– Nem kivánja méltóságod, hogy én is jelen legyek.

– Nem. Ha egyedül van velem, akkor sokkal őszintébb; hamarább megvall mindent.

– A hogy parancsolja ön.

Ankerschmidt nem adott alkalmat további párbeszédre; mert eltávozott szobájába.

Ott pedig leült az asztalhoz s maga elé téve a lyánka folyamodását, ujra meg ujra elolvasta azt.

Milyen igaz, milyen mesterkéletlen mondások ezek!

És azután mellé tette a doctor juris által fogalmazottat s összehasonlitá vele. Micsoda eszmeszegény, nyaktekert, legalázatosabb, legszárazabb és legunalmasabb alkalmatlankodás volt ez amahoz képest.

És a mig a fogoly menyasszonya nem akarta azt leirni, nem akart vele elmenni a kegyelemosztás zsámolyáig; az alatt egy gyermek, kinek azon ember senkije, semmije, kigondolta maga, hogy mit kellene tenni egy szegény szenvedőért, ki ifjusága virágát hármas zár alatt hullatja el.

Az ajtó nyilt s a vádlott belépett rajta.

Tudta már bünének sulyát, tudta, hogy birája elé idéztetik: nem is védelmezte, hanem szépen megadta magát, odaborulva apja lábaihoz, s piruló arczát annak térdére fektetve.

Ankerschmidt pedig kezét folyvást amaz iraton tartá, s nézett hol arra, hol gyermekére.

Igy hallgattak egy jó félórát együtt.

Akkor Ankerschmidt rátevé kezét leánya fejére, s megsimogatta hajfürteit.

Eliz aztán két kezével ajkaihoz vonta apja kezét és ott tartotta ismét sokáig, és ismét sokáig hallgattak együtt.

Végre mégis csak meg kellett szólalni.

– Kis leánykám: te irtad ezt itt?

– Én.

– Azt nagyon jól tetted és nagyon roszul. Jól tetted arra nézve, a ki fogoly, de roszul tetted magadra nézve, mert ezentul te vagy a fogoly. Én magam fogom átadni egyszerü soraidat ott, a hova azok intézve voltak, s bizom a jó sikerben; de te e percztől fogva foglya vagy ennek a háznak! mert nem szabad annak megtörténni, hogy te azon embert valaha meglásd, a kit megszabaditani törekedtél.

Ankerschmidt gyöngéden fölemelé leánya gömbölyü állát, hogy szeme közé nézhessen.

– Értesz engem? Az, a ki most fogoly, ki fog szabadulni és hazajön. Te pedig attól fogva rab vagy, és házamból ki nem léphetsz; nehogy megtörténhessék az, a miért Ankerschmidtnek szemére vethesse valaki, hogy önérdekből járt ellenségének fogadott fia után, s midőn nemes tettet vélt elkövetni, akkor speculált, mintegy börzeüzér!

– Értelek: szót fogadok.

– Tehát soha nálam, vagy nevelőnéd nélkül sehova nem fogsz menni.

– Megfogadom.

– Azt is megigéred, hogy a mig én a birodalmi fővárosból visszatérek, e ház keritésén tul sehova nem mégy.

– Nem megyek.

– Igy, jól van; már most kelj fel és csókolj meg. Arról, a mi kettőnk közt mondva volt; ne szólj senkinek soha.

Azzal megfogta kezét leánykájának, s kivezetve őt a terembe, e szókkal adá át a misznek.

– Misz Natalie; a deliquens mindent megvallott. Én elitéltem őt férhezmenéseig tartó házi fogságra. Tessék rá szigorún felügyelni.

„Tehát mégis meglakolt a kis lázzadó!“ triumfált magában misz Natalie.

Ankerschmidt pedig azzal a keserü örömmel tért vissza szobájába, hogy ime, a mit „az egyik“ elhajitott, azt felemelte „ez a másik.“

VIII. Boszu, a maga módja szerint.

Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek sugta meg, hogy másfelé viszi utja.

Azt senki sem tudta, nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a katonás ember rebellis leánykáját.

– Önre bizom misz, hogy a kimondott házi fogságot szigoruan fenntartsa; igy szólt mielőtt a kocsiba ült volna; a misz és Hermine lekisérték odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utána nézni és csókokat hányni felé, de a miket a kegyetlen apa észre nem akart venni. – Önre bizom a szigoru felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal, ugy bánjék vele, mintha édes anyja volna.

A misz nem értette az élczet. Több kell ahhoz, mint „english spoken.“

– Te is Hermin: vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál. Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy, rendes figyelmes voltál kis gyermek korod óta. Őrködjél testvéred fölött, tudod, milyen szeles, jó szive van, de nem lánynak való. Az ördögbe, ha fiu volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság meg van benne, a miért a fiukat dicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelidül és eltanul tőled sok jót, a mit te birsz. No már most ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon, valami gyászra ne jőjjek megint haza.

Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után; nem bánva, hogy senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s látva, hogy a többi kiséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér zsebkendőjét, s ő is visszainte egy bucsu és bocsánatadó üdvözletet. Arra aztán becsukódott az ablak.

Alig verte el a szél azt a port, a mit a lovag hintaja vert fel a falu végéig, midőn Maxenpfutsch ur bekoczogtatott a honnmaradt hölgyekhez.

A tisztelt férfiunak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá keritve, s nagy kaliberu nyilásával előre forditva, mint egy ostromágyu. Mindezekből előre lehet gyanitani, hogy a tisztelt ur nem tréfál.

– Alázatos szolgájuk kisasszonyaim: alázatos szolgája, misz Natalie. Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak alunni?

– Jó reggelt Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönjük a szerencsét.

– Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, misz; urnők sokáig végzik a toilettet.

– Sietnünk kellett, mert a lovag ur elutazott.

– Értesülve vagyok, misz; épen azért is voltam bátor, misz, ilyen korán alkalmatlankodni. Oh én tudom, hogy mi a Staatswisit-ek (jó lesz: „államlátogatás?“) órája.

– Ön itthon van nálunk, director ur, a házhoz tartozik.

– Nagyon kegyelmes. – Épen ez buzditott e bátorságra; mert valóban sürgetős ügy, a miben járok, misz; nagyon sürgetős.

Natalie e szóra letette a fehér himzést, melyen eddig nagy gyorsasággal öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségü lyukat varrni egy batiszt szegélyre.

Maxenpfutsch ur most térdei közé fogta cilinderét s mintha annak a fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással.

– Igen, misz: azonban, misz; kissé titkos missióban jövök; misz; ha talán sziveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen illeti.

Miss Natalie Elizhez fordult s édes anyai nyájassággal szólítá fel.

– Kedves Elizem, legyen oly jó, a zongora óráját nehány perczczel hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.

Eliz értette, mire való az? Eltávolitani, de azért mégis biztositani jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetlenné legyen minden hallgatózás. Engedelmeskedék.

Maxenpfutsch ur most már megforditva tette térdére czilinderét s öt ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.

– Igen, miss; hm hm, miss; és Hermine kisasszony?

– Oh, ő előtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem, lelkemnek fele, mi annyira egyek vagyunk, mint egy himzésnek két oldala.

Miss Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér himzést értett alatta; mig Maxenpfutsch ur olyan prózai ember volt; hogy tarkahimvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a kuszált tüzésekkel s mosolyogva mondá, hogy „az igaz.“

– Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igen is. Bogumil ur az éjet nálam tölté.

– Ah! szólt a miss érdekelten, mig Hermine egy regényt vett elő, s azt affectálta, hogy ő most abból olvasni fog.

– Bogumil barátom mindent elmondott előttem, miss; mindent. Hogy a lovag ur őt házából kiutasitá, azon ürügy alatt, mintha ő rá volna gyanuja a Garanvölgyi pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot, mely e sajnos eseményt előidézte: kimondjam?

– Nagyon kérem.

– Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag ur észrevevé, miszerint Bogumil miss Natalieval benső viszonyt kötött.

– Ah! sohajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arcza elé kapta a himzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztül lásson rajta.

Hermine épen lapot forditott a könyvben, nem ügyelt oda.

– Kérem misz. Én tiszteletreméltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, misz, nőül akarta venni.

– Ah, uram.

– Fait accompli: miss; én tudom. Zsebében van a dispenzatió; nekem megmutatta, minden rendbe volt hozva; nehány nap mulva a szertartásnak megkellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást tett, hamis értelemben, a lovag ur előtt. Ő a házában szőtt viszonyt botránynak találá s azért elüzte a fiatal embert; s hogy őt kegyedre nézve is impossibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Igy volt-e miss? Én ugy mondom, a hogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá semmit.

Miss Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind ugy van.

– Tehát jól van, miss. Már most az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény, földresujtott fiatal embert rehabilitálni?

– Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit?

– Majd azt is megmondom, miss; kegyed csak feleljen rá, hogy „igen.“ Ez eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.

– Óh nagyon! szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel, s szivére szoritott kézzel Natalie.

– Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik, hogy innen elüzetett, könnyen difficultálva lehet az inauguratiója.

– Az égre, uram!

– Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön megesküdni Bogumil barátommal.

– Ah, uram.

– Nem akarja miss?

– De ilyen sietve!

– Hiszen eléggé el volt rá készülve, vagy talán azt gondolja, hogy Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállitására?

– Nem, nem uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész vagyok, szólt Natalie nagylelküen nyujtva kezét Maxenpfutschnak, s azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatárzáshoz, tekinte Herminre, ki most már letevé a könyvet s hozzá lépett, mire az érzékeny hölgy egyetlen barátnéja vállára borulva el kezde sirni. – Ah ön nem fogja elitélni boldogságomnak könyjeit.

– No, igy jól van Miss. Már igy helyesen van; már most csak nehány modalitásról akarnék még szólani, a mi a kivitelre szükséges; de addig is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.

Natalie értette az intést, s a távozót kikisérve, künn a folyosón hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának ötezer pengőt hagyományozott, ugy, hogy a mig a lovag házánál van, addig annak kamatjait huzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet kifizessék neki; mig ellenben ha érdemetlenül viselné magát, azt elveszitse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az apanaget; sőt tán még el is veszittetni azt az ártatlannal; de rajta fog veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.

– Ahán! mondá Maxenpfutsch ur, s most már világosságot érzett agyában a felől, hogy Bogumil mért van ugy beleőrülve a missbe? a mit ez ideig bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap ha férjhez megy. Az sokat szépit a dolgon.

Ő is elmondta aztán a további mondani valókat.

Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch ur lakásán.

Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tünjék, s azért ott, mert Bogumil nem jöhet a kastélyba. ujabb botránynak téve ki magát.

Tanukról gondoskodva van. A director ur saját kocsiját bocsátá Bogumil rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt, minthogy a helybeli máshitü s nem érti a nyelvet.

E végre szükséges miss Natalienak észrevétlenül eljutni a direktori lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja.

A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyilik. Ez ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak, betörések elleni biztositás végett, csak belülről van zárja, kivül minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy csengetyühuzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.

Már most minden feltünés kikerülése végett miss Natalie, midőn mindenki lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a director s a kertentuli lakig vezetőjéül ajánlkozik.

Hogy azonban ismét ugyanazon uton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be háta megett, mert akkor reggelig kinnreked; hanem hagyja félig nyitva.

– De hátha valami tolvaj talál a nyilt ajtón bemenni?

– Az igaz, erre nem gondoltunk.

– Megtaláltam! Hermine szeret engem, ugy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni; s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be.

– De hátha elalszik?

– Óh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s biztositva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.

– Ez hát jó. Még egy kérdést miss. Megbocsásson miss. Egy igen indiscret kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek,… van kegyednek… keresztlevele?

– Alkalmasint lesz. Ámbár én ugy hiszem, hogy tévedésből aligha nem a nagynénémet irta ki a pap; annak is Natalie volt a neve.

– Az igen valószinű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni.

Miss Natalie zokogva bizonyitá, hogy ő erre az áldozatra is kész.

Vendelin ur aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanut fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az öröm-apai hivatás előkészületeihez fogni.