Part 2

– Hallja az ur; rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva Kampós uram ellen. Ha az urak bolondok; ne tartsák bolonddá a hatóságot! Mit csinálnak az urak mysteriumot ilyen hitványságokból, s ide fárasztanak bennünket és engednek kutatni reggeltől estig, étlen, szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsurlódnak a hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan müködéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak együttes hatását a közrend és csend megszilárditására, ellenállhatlan előrehaladásában akadályozná; s ha ezuttal önök és vonatkozólag ön maga, minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra idézett felsőbbségi szigor meghiusitási törekvésének, bocsáttatnak el a magányéletbe; ezt vegyék ugy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős czélu irányát, mely a mig egyfelől a büntettek megtorlásában, ugy másfelől a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző kegyelmezésben is nyilatkozik.

E czifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy „e szerint tehát nem vagyok többé fogoly?“

Bräuhäusel ur néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.

– Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?

Mikucsek ur nagy boszusan csapta hóna alá a protocollumot. Ezért ugyan érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére!

Mikor már induló félben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta.

– Kérem uraim, még egy szóra.

– Nos, mi tetszik.

– Önök látják, hogy én már veszélyen kivül jutottam; a láda kezemben; semmi vád nem terhel; semmitől sem tarthatok. No hát már most tudják önök meg, hogy igen is van ebben a ládában valami, a mit még nem láttak.

Azzal egy sarkát megnyomva a láda födélnek, hirtelen fölpattant az arczkép porczellán lapja, s mögötte volt látható nehány sürűn vékony szalmapapirlap.

Mikucsek ur megint nagy örömmel vette elő a protocollumot. – Mik azok?

– Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem? Annál jobb. Már most tehát csakugyan mégis be kell engemet kisértetni a városba, mert én itt el nem fogom mondani, mi van e levelekbe irva. Én akarom, hogy ezt minél magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér, van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.

Kampós urnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat, hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kisérőit felszedve magához, a szekérrel sok szerencse-kivánás közben eltávozott.

– Ördöngös ficzkó! Dörmögött utána Bräuhäusel ur. Ördöngös ficzkó! – Az lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat? meg, hogy mi lehet azokba irva? Hanem hát Bräuhäusel ur annak oka nem volt, ha a világfolyását intéző bölcsességnek ugy tetszett, hogy a Bábeltornya épitésekor a pallérok a kőmüvesek nyelvét ne értsék.

– Ördöngös egy ficzkó!

Hanem már most csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert ide-stova este lesz.

Oh van gondoskodva e felől!

Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de Misz Natalie tudja, mivel tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek? valamint azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már tizenegy órakor (Staatsvizit órája) e következő utasitást kapta: „lemégy az ócska kastélyhoz, a hol az urak vannak, azt az urat, a melyiknek három csillagja van, meghivod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két urnak, a kiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspector urnál van számukra teritve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispán háznál kapnak enni.“

Le is jött Gyuszi ez üzenettel a motozott házig legalább tizszer, de az ajtóban állt egy mérges fegyveres, a kinek az volt adva utasitásul, hogy egy lelket se bocsásson se ki se be; s az Gyuszit is léleknek nézve, mindanyiszor rárivallt keményen: Czurukk! s előkészületeket tett rá, hogy közelités esetében arra a hegyes vasra felszurja, a mi a puskája végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, haza szaladt, s elmondta, hogy őt nyársra akarták huzni.

Misz Natalie másodszor is visszaküldé, azon parancscsal, hogy ha az őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét s mondja el neki, hogy miért jött? majd akkor beereszti.

A világ folyását rendező hatalmak azonban ugy intézék a dolgot, hogy az őrt-álló csendőr ne értse azt a nyelvet, a min Gyuszi beszél, levén ő becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanitva, nagy toporzékolva kergeté el ujra „nem takarodol innen, te spion!“

Már harmadszor, a hogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette ököllel, hogy „gyere csak közelebb.“

A negyedik visszajövetelnél neki toporzékolt, ugy kergette el.

Az ötödik kisérletnél ravasz fogást tett, meghuzta magát az ajtó mellé s a mint Gyuszi jött az ebédre hivással, hirtelen nyakon ragadta, jól felpofozta, s megtépte az üstökét.

De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kisértenie a vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy miért küldték? De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a haragos vitéz lehuzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos urak elé; jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalozott kézzel lábbal.

– Hát te gazember, mit akartál? förmedt rá egyszerre mind a három ur. Szegény kis Gyuszival jó hogy valami nem történt, a mint három ilyen kerékbeforgó szempár vette kereszttüzbe s minden oldalról azzal biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, a miért jött.

– Az urakat kell ebédre hivnom.

Oh egyszerre milyen gömbölyüre nyilt mind a három haragos ábrázat; hogy megczirogatták a kis ficzkó pofácskáját mindnyájan: „derék kis fiu! hisz ez a lovag ur kastélyából való cseléd.“

Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még egyre fogta a fiu gallérját, annak aztán volt mit hallani „ügyetlenségről, eszetlenségről, stb.“; szerencséje, hogy nem értett belőle semmit. Az szegény tán maig is töri rajta a fejét, hogy mi megoldása lehet e rejtélynek?

– Megijedtél kis fiacskám? – szólt Bräuhäusel ur, ismét Gyuszihoz fordulva, kinek arczán barázdákat vont a sirás, mint a záporpatak az agyagföldön. Megijedtél nagyon?

– Az ám.

– A nagyságos ur küldött?

– Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a Misz küldött, hogy nem akarnak-e ebédelni?

– Oh igen. Csókoljuk a kezeit, kis fiam, modd meg, mindjárt megyünk.

– Az ám. Dehát melyiknek van három csillaga?

A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyikot ne kapjanak, shawljaikat nyakukra tekergették, s igy az eltakart gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hivjon.

Bräuhäusel ur elértette a kérdést. Oh Bräuhäusel ur nagyon tapintatos férfiu, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá.

– Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.

– Hát a másik kettő az egy csillagos, ugy-e? Ezek meg a puskával a csendőrök. No hát; tiszteli alássan a csendőr urakat a Misz, hogy számukra a kastélyban van a diner servirozva; az egy csillagos urakat szivesen látják az inspectornál ebédre, maga meg azzal a három csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.

– Hehehe! te kis szamár; megforditva izenték: engem hittak a kastélyba?

– Igen is, hiszen ugy mondtam.

Ezzel Bräuhäusel ur elosztva az illő utasitásokat alárendeltjei között, engedett kit-kit saját utján távozni a természet kivánalmainak kielégitési czélja felé, mig ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a kastélyba; utközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű apródot egy ujdonatuj, a pénzverdéből épen most kikerült fényes krajczárral.

A min azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem birván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az, a mi kicsiny hija, hogy aranyból nincsen; aztán mégis az van rá nyomva, hogy „egy krajczár.“

Bräuhäusel ur a salonba lépve, a tulsó ajtón szemközt jönni látá Misz Nataliet és a két házi kisasszonyt. Bogumil, vagy Straff, nem volt jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanuba se jöhessen. Bräuhäusel ur is ugy tett, mint a ki e jeles férfiu világonlételéről még eddig értesülve nincsen.

– Ezerszer engedelmet kérek nagysádtoktul azon eredeti quiproquoért, a mi a kis apróddal történt; kezdé a bevezetést Bräuhäusel ur, igen mulatságos themája levén hozzá. Az őrök kémnek nézték szegénykét s elébb elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam, különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.

– Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált: folytatá a kegyes enyelgést Misz Natalie.

– Arra a küldő neve is elég volt. Bókolt vissza Bräuhäusel ur; udvariasan foglalva helyet jobbról Misz Natalieval, balról Eliz kisasszonynyal, szemközt a levessel és azontul Hermine kisasszonynyal levén határos.

Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóczkás leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, a ki hajnaltól estig nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.

– Kellemetlen foglalkozás az ilyen! Kérdé Misz Natalie a derék urat, midőn az letevé kanalát s száját megtörülte.

– Óh, én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez, elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévutra nem vezettetni, leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni; keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Óh ez valódi szenvedély! De aztán talentum kell hozzá! Igazi specificus talentum; a milyen keveseknek van. Óh nagyon keveseknek!

A ragyogó arcz mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.

Bräuhäusel ur igen természetes ovatosságnál fogva, a kérdéses szekrénykét ide is magával hozta, nem bizhatá másra: egy főnöknek gyanakodónak kell lenni subalternusai ellenében is. A csinos faragványu ládikó természetesen nagy mértékben magára vonta a hölgy-társaság kiváncsiságát, a mi a főnök urra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.

A várt felszólitás nem maradt el.

– Talán e szekrényke is a felfedezésekhez tartozik? Kérdezé Misz Natalie; a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel viseltetett Bräuhäusel ur, hogy szinte megkinálta a kezében levő mártással: „ne adjak elébb önnek.“

– Óh igen. Igen. Épen azt kerestük s nagy fáradságba került megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan. Hanem végtére is „Argusnak száz szeme van!“

(Bizonyosan Mikucsek ur is ugyanezt mondta ez alatt oda lenn Maxenpfutschéknál, csakhogy ő nála 99-et a százból kiütöttek, mert csak egy maradt.)

– Veszélyes tartalmu iratok bizonyosan? Kérdezé misz Natalie.

– Azok is, és egy veszélyes ember arczképe.

– Veszélyes arczkép!? – De már azt mind a három hölgy látni akarta; s valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta volna.

Bräuhäusel ur lekötelezni vélte házi kisasszonyait, ha kivánatuknak enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.

– Ah! Nem rut fiatal ember! – Csak hogy kissé daczos kinézése van. – Ez a nagyon sürü szemöldök valódi banditai kifejezést ad ez arcznak. Nekem valóban félelmesnek tetszik.

Ez észrevételeket összevissza a misz és Hermine tették; Bräuhäusel ur mind a kettőnek igazat adott.

– És e levelek itt?

– Ezek nem valami különösek. Ezeket az urfi irogatta valami nagyon biztos helyről, a hol jó gondviselés alatt van. Hanem a mi legfőbb mértékben veszélyes, az ez arczkép alatti rejtekben van. Ha az ember itt megnyomja, az arczkép kiemelkedik s találjuk alatta e levelkéket finom papirra irva; az aláirott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám sajátkezü iratai.

Bräuhäusel ur legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről ismert családnál azon gyanus iratokat kiváncsi hölgyeknél kézről kézre engedje járni; hisz ugy is idegen nyelven vannak irva, nem értenek belőle semmit.

Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a lovagi családnak, ki arató lánykákkal a mezőkön, kertész leányokkal a kertben; parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse? hogy Eliz kisasszony másfélévi ittlét alatt már magyarul ért.

E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy az alatt mig misz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel urral, hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen és amazon Kampós uramat? mi lesz már ebből? Lehet e félni valami nagyobb krawalltól? jó lesz e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a kastélyba puskával? Nagy szerencse-e, hogy e cabale felfedeztetett? – hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleirt vékony levelkék közül olyan sokáig elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél sorait is érti?

Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik.

Az pedig, a mit a gyermek olvasott, ez volt.

„– Kedves, szeretett, felejthetlen fiam. Mire te ismét meglátod a szabad eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha rajtad kivül és azon, kit megbiztam, más valaki meglátná e leveleket, azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ir – egy arczképhez, s elküldözi leveleit – egy arczképnek! Ki értene meg engem? Élő testedhez irjak-e inkább? levelet, a mit elébb minden porkoláb elolvas, ugy adják kezedbe. Irjak-e bele dolgokat, miket megirnom szabad volt: vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem rászalad egy keserü szóra, a mi lánczodat még nehezebbé teheti, vagy eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve, hogy együtt ülök veled fogva, hogy a mi neked hiányzik, magamtól is megtagadom; hogy a mikor te egyedül vagy, én is egyedül vagyok; de lelkemben ott ülök melletted, hideg fekhelyed előtt s lánczod egyik végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De azért meg kell tudnod, akkor is, mennyire szeretve voltál. Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz mindent, a mi téged érdekel. – Ez alatt én számlálom a napokat: azoknak vége tul van azon a határon, a meddig az én életem terjed; a hajótörött a tenger közepén tudja, hogy ezer mértföld a part, hanem azért átöleli a tört deszkát és uszik.

– Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony! szólt Bräuhäusel ur…“

– Óh kérem. – A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.

– Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.

– Olyan különös irás.

– Nagysád könnyezni látszik.

– Óh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant bele erről az irásról.

– No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.

Pedig bizony e szép szemekben már azon irás mérge kárt tett.

Ki gondolt volna arra?

Bräuhäusel ur megszámlálá a leveleket, ha meg vannak-e? Egy sem hiányzott s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s a ládikót elzárni.

Hanem már ezután kénytelen volt balfelőli szomszédnéja helyett is maga enni; mert annak semmi sem izlett többé; – hogy olyan nagy baj a szemben az az egy szem porzó!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most nézzünk egy perczre Kampós uram után.

Ráérünk addig, a mig tisztelt uraink ebédjöket végzik.

„Igen! Könnyü nekik! ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit? Egész nap szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor megint fölkiabáltatni, mint a bagoly!“

Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól fakadának, kinek feladata volt, Kampós uramat, in flagranti beszállitani a székvárosba.

Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt és nem talált számára vigasztaló szókat.

Annál inkább helyeslé azt másik két utitársa, kik szinte erősen álliták, hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állitott napizsoldot kellene huzni.

Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.

– Hát maga nem éhes? szólitá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a káplár. Kampós uram értette a kérdést.

– Van ám itt az ut mellett egy csárda, a hol kapni egy pohár bort, meg egy kis paprikást.

– De nem árulja el valaki?

– Én, tudom, hogy nem.

A példálózásnak utóbb is az lett a vége, hogy a mint a „Megitató“ csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem látott; megállitatá a kocsit s azt az inditványt tevé, hogy ha Kampós urnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.

Kampós ur engedett a közohajtásnak s betért három kisérőjével a csárdába.

A nagy ivóteremben, a hosszu asztal végén ült egy kondás viseletü ember, ki egy ötitczés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a szüre ujjából.

Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch ur aligha rá nem ismerne benne arra a bizományosára, a ki azóta is mindig jön a yorkshireikkel. Valószinüleg az a darab szalonna is azokból való.

Káplár uram előtt gyanusnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének, hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást feléje sanditott s észrevevé az intést. Láthatta, hogy itt most bajba jutott.

– Isten jónap, vitéz uraim! szólt rájuk köszöntve a kulacsot. Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hirét?

– Nagyon is!

– No hát az a Szemes Miska én vagyok! szólt a kondás felállva egész magasságában a lóczáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.

A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy baltánál, azt is kihuzta a szűre szijjából, a hol lóggott s ledobta az asztal alá.

– Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a világkerülést; eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statarium, már most megadom magamat; mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi dij van a fejemre téve, káplár uram?

– Halva kétszáz, élve ötszáz forint.

– No hát káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! pedig ha akarnám, még a szalonna evő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz forintja bánná. Hanem hát tegyen már most annyit értem, ha már annyi pénzt nyer rajtam, töltesse meg a kocsmárossal a kulacsomat; nézze milyen száraz már az Isten adta, egy csepp sincsen benne.

S a felforditott kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.

– Legalább iszom addig, a mig ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy forintot. Tizenkét krajczárost mér a csárdás, ötitczés a kulacs, ez épen egy forint. Ugy-e káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy szegény legénytől, a ki ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?

A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga; a ki már meg akar halni, s veszködtében humorizál, a hogy azt anekdotás könyvekben sokszor olvashatni.

– Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e ficzkó kulacsát.

A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádog tölcséren keresztül a kancsó bort a kotyogó kebelü kulacsba; mely is száján tulbugyborékolván, Szemes Miska felkapá azt s olyat huzott belőle, hogy megfogyott husz percenttel.

– No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő betyár lelkeért egy tust! szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s odanyujtva elé.

A káplár vonakodott.

– Vagy ugy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból.

Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a kulacsból, a miből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját ingujjával s Kampós uramnak is tölte: „Kegyelmed is igyék egyet szegény lelkemért, nagy uracskám: ugye maga komiszárus?“ (Pedig tudta jól hogy kasznár.)

És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn méreg, sem altató.

Azután nagy resignatióval kérte a csendőrök egyikét, hogy már most hát huzza rá a keztyüket a kezére: értette alatta a kézbilincseket; miket a megszólitott a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska aztán keresztbe tette két keze csuklóját s engedte kegyesen összecsatoltatni; csupán arra kérve feldiszitőjét, hogy majd aztán, mikor megszomjazik, akkor itassa meg.

Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében; a kitüzőtt dij, a dicsőség; gradus ad majora! érdemrend! hivatalos ujságban s aztán európaszerte hirdetés, hogy ő volt az, a ki a hirhedett Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne széditene?

Minél fogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt vége felé annyira vitte a generositást, hogy fagylaltot is parancsolt, de a mi szerencséjére nem volt a csárdában.

Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után ismét visszatértek a szekérhez: s most már hatan ültek rajta: elől a kocsis és egy csendőr; azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó ülésben Kampós uram és a káplár.

A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő; a láthatár lilaszinbe borult már; s sürü köd kezdett kelet felől terjengeni; melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zuzmarás ligetek; az égen lármás varjucsoport vonult a város felé. „Károg a holló, káplár uram!“ dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt Kampós uram vállára, mint a ki nem birja a fejét.

Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis mellett. Mire a mezőn kinnjártak, aludt mélyen mind a három.

Szemes Miska ekkor szép csendesen kihuzta a két kezét a békóból, mintha csak téli keztyü lett volna az rajta, s a mint egy hidhoz értek; megszólitá a kocsist:

– Állitsd meg a lovadat öcsém. No nagy uram; köszönöm, hogy idáig elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind a három. Dupla oduja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját, egyet forditok a csapján, ugy adom másnak. Nagy uram velem ivott, a többiek az altatóból. Csendes jojczakát kivánok.

Azzal keresztül vetette magát a lőcsön; s egy percz mulva, eltünt az út-árok rekettyéi között.

Kampós uram vállat vonitott; nem volt rábizva, hogy utána szaladjon.

Nem is tett egyebet, mint hogy a köpönyegébe huzta magát s oldalt feküdt a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőr-kaszárnya udvarán megállnak, ő legyen az utolsó, a kit álmából életre tudnak ránczigálni.

A felocsudott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy hová lett Szemes Miska? azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, a mit Szemes Miskáért kifizetett a „Megitató“ csárdában.

A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal fizettesse ki a borát.

Annyi életphilosophiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta elő Szemes Miskát.

A jószágára hazatérő Ankerschmidt épen szemközt találkozott a már visszatérő vizsgáló küldöttséggel.

El is bámult nagyon a nagy fegyveres kiséreten, mely Bräuhäusel et consortes postakocsiját követé; de különben is kénytelen volt megállitani lovait, mert a tisztelt urak, messziről megismerve fogatát, szinte megállapodtak, s leugrálva kocsijukról, odajöttek Ankerschmidt hintajához megköszönni a szives fogadtatást, melyben házánál távollétében részesültek.

– Mi a gutát? uraságtok hajtó-vadászatot tartott a faluban?