Part 1

AZ

UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

II. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.

VII. Az a másik.

Ankerschmidt fényes uj kastélya, mely renaissance-stylben[1] épült, az utfelől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak a midőn az ember a házat megkerülte, tünt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenye fáktól környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szivességgel volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái az ablakok közeit egész a tetőig befutották, mig tőszáraik olyan bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kavicscsal a tér, ez már Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt korlátokkal is elkülöniteté az idegen tért nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, a mekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.

Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott oda jönni Kampós uram, egy csomó kulcscsal; felnyitogatta az ajtókat, kiszellőztette a szobákat, odabenn tett vett, ki tudja mit? félórai motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna Straffnak, a kit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongora-tanitói hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és a lengyel menekültet; a minek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, a mint megsejté Kampós uram közeledtét, utána osont, s mig az maga után bezárta a ház ajtaját, addig ő egy orgonabokor árnyában elbujva, rálesett azon szoba ablakán át, a melybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós ur a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak e vonva az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyuló szalmaszálacskával valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyiláson át megláthassa, a bennlevő mit csinál?

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, a mi igen alkalmas arra, hogy tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében. Honnan vette elő? azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből s azzal a szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy ugy állt vele, miszerint a szekrényke felnyilt teteje egészen eltakarta azt, a mi benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig nézeget a szekrénybe, mindaddig, a mig szemei meg nem telnek valami nedüvel, akkor kezével megtörli két szemét; s azután ökölre szoritva markát, csunya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből s azokat a szekrényke fiókjába elhelyezi.

Igen gyanús manipulatio! Azután gyertyát gyújt; spanyolviaszkot keres elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyürűjét, s a ládikót lepecsételi.

Legfőbb mértékben gyanus működés!

Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül fordul; s végre elhagyja a szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával? azt a bünrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy a mint a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.

A corpus delicti tehát okvetlenül itt „loco“ maradt.

Ez nagybecsü fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat adhatnak a „committens“-ek.

Levél iratik rögtön Bräuhäusel urnak; extrapostának adatik; sietség ajánltatik.

A sietség ellen nem is lehet panasz.

Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel ur, titkárja, irnoka, biztosa és megfelelő fegyveres assistentia kiséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főczinkos, Kampós, kézrekeritésére indul.

Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már s az istállók felé menni készült.

– Megállj! Riadt rá Bräuhäusel; hová?

– Az istállóba. Felelt Kampós uram ártatlanul.

– Mit keres ön ott késő éjjel?

– Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves; ezt tetszik tudni; most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.

– Micsoda reggel? Éjfélután három óra.

– Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a bureaubamenés órája.

– Semmi élczeskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély kulcsait. Mikucsek ur két legénynyel kisérni fogja.

Mikucsek ur sovány, vékony nyaku egyéniség volt, szük, tubákszin téli kabát verte az inát, a miben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka szőrkendő nem lett volna védelmére; igy is azonban alig tudta összefogni a száját az éjjeli dértől.

– No csak jőjjön utánam amice; inte neki Kampós uram, kinek végtelen kedve volt e perczben épen pipára gyujtani s tüzkővel kicsiholni hozzá; hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos ur.

Mikucsek ur azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézi lámpás segélyével előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész convoy ment az ó kastély felé: elől Bräuhäusel ur, középen Kampós uram a didergő Mikucsekkel, körös körül fegyveres csendőrök.

A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólittaték, hogy haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.

Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.

– Két legény az ajtónál marad! és senkit se ki, se be nem ereszt! hangzék Bräuhäusel ur parancsszava. Előre, ön azokkal a kulcsokkal.

Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek? ő pedig nem kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni?

Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.

Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálankint nagy műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött. Titkos menetü egér- és patkánylyukak labyrintjai jöttek lámpavilág elé, miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt s nem álltak helyt a kérdőrevonatásnak; ott tünt ki a szögletben a világtól megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a százlábu titkos tenyész verme, és a pinczeáska agglomerativ telepei; de azokon kivül semmi titokszerü sem fedeztetett föl.

Ezután került a sor a kemenczékre.

Itt már elemében volt Mikucsek ur; neki is vetkőzött. Mint nagy practikus talentum, jól tudá, hogy a kemenczék, kályhák, kandallók üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát egyenkint szétszedettek; darabjaik megvizsgáltattak, egy pár urna-alaku diszitmény, melybe szük volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem volt bennük semmi; az az, hogy nagyon is sok korom volt; a mitől Mikucsek ur rövid időn olyan lett, mint egy czéhbeli kéményseprő.

Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márvány koczkáinak felszedése; az csákányal mehetett végbe s nem piszkolta össze az embernek a kezét.

Ott sem találtatott semmi. Az albiztos ur kénytelen volt kalamárisa tetejét ismét felsrófolni s aprotocollumot oldalzsebébe dugni minden feljegyezhető adat nélkül; mig Bräuhäusel ur személyesen világitott oda a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.

Innen lemenének a pinczébe. Nehány üres hordó állt még ott korhadt ászok gerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen dohosnak és azonkivül egészen üresnek találtatott.

Hanem Mikucsek ur praktikus ember. Pinczéket nem igy szokás motozni. Parancsára egy üres hordót oda fenn megtöltöttek vizzel; azután lehengergették, s akkor fenekét beütve felforditották, hogy a viz egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogyha valahol el van ásva valami a pinczében, a viz ott gyorsan összefut s a taposott földről a porhanyóbb felé siet s igy a rejtekhelyet elárulja.

A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönviz bemenjen a lábtyűje torkán.

Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a furfangos műtételt.

Ime azonban egyszerre elkezdett a viz épen azon a helyen, a hol Kampós uram állt az ászok gerendán, gyorsan összefutni s egy nyilván besüppedő mélyedésbe sebesen eliszamodni.

– Ott van! megvan! Kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek ur buzgalmában akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba. Félre innen! Ide az ásókkal!

Az a „félre innen“ nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagy mértékben gyanussá tette magát az által, hogy épen a veszélyes hely fölé állt, mintha testével akarta volna azt eltakarni.

– Ásókat ide! – Az ászok gerendákat félreháriták, s gyorsan ásni kezdtek. Mikucsek ur a struflijait is legombolta, hogy jobban hozzáférjen.

Valami csörrent!

Aha! Itt van valami. Kampós uram maga is kiváncsi volt megtudni, vajjon mi lehet ott elásva?

– Csak csendesen, vigyázni kell. Ovatosan. Mikucsek ur kezével háritgatá félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezébe akadt valami; kihuzta: mi volt az? Egy üres palaczk. Semmi sem volt benne. Tovább. Azután megint egy üres palaczk. És azután még egy. És azután még vagy tizenöt palaczk, mindenféle alaku, kisebb nagyobb, itczés, meszelyes, kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök nem találtatik.

A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?

Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott. Pedig ő mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes urnak egy részeges hajduja, a kit aztán el is kellett bocsátani; ennek a révén sok palaczkokra elrakott bor elpusztult a pinczéből, miket Ádám ur csak kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, a ki a pinczemagányt arra használta fel, hogy büntette néma tanujeleit, a már élettelen palaczkokat, azoknak gyilkos kiüritése után az ászok közé elássa, De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordó-fenéken illő buzgalommal beirják a protocollumba, miszerint egy nagyon gyanus földalatti üregben találtatott egy rendkivül rejtélyes gyüjtemény, tizenhét darab üres palaczkból, melynek összefüggése leend később kiderülendő eseményekkel: a palaczkok hivatalosan lepecsételtetvén.

E közben megvirradt; világos levén, most már a padlást lehetett vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyült a baja Mikucsek urnak a denevérekkel; a kik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését elismerni, minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.

Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozó bizottság számára, keresztbe rakott gerendák, a mikre fel lehetett kapaszkodni, szük léczkorlátok, a hova csak hason lehetett bebujni: omlatag tűzfalak, miknek tátványai mind meg annyi kész rejtekhelyek összeesküvők és vércsetojások számára, ócska butor-maradványok, miket összerágott a szu; minden padlás-ablaknak külön házikója, a mit külön ki lehete kutatni; azután ki lehetett bujni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy? Sőt Mikucsek urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsátatá bele magát, s ugy jött vissza onnan, telepókhálózott arczczal, mint egy második Klimius Miklós; Kampós uramnak rettentő mulatságára.

Positiv eredményt a padlás sem nyujtott.

Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára a figyelmet, mely szinültig volt ócska papirossal. Lehetett az, szerényen becsülve, három mázsa.

– Micsoda iratok ezek? Kérdé Bräuhäusel ur visszaborzadva, Kampóstól.

Kampós uramban volt annyi malitia, hogy vállat vonitson s azt felelje „biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.“

Átkozott feladat! De hátha épen itt van, a mit keresni kell?

Nagy fanyarodtan neki álltak a vizsgáló férfiak s elkezdék a fakó iratok fülledt boglyáját széjjel szedni, egyik levelet a másik után felbontogatni, megnézegetni; ha nem ez-e az, a mit meg kellett találni. Dehogy volt az. Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósitottak azok, olyan emberek által alá irva, a kik régen porrá váltak, s olyan tintával, a mi régen megveresült.

Ez már keserü munka volt.

Épen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes talált kincsnek.

Bräuhäusel ur készen volt arra a grátiára, hogy ha Kampós uram kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni: nagy nehezen megengedi neki, hogy őrizet alatt haza mehet; s addig majd bezárják a szállást, s ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a practicus férfiu egészen meghiusitá e szándokát az által, hogy a mint a déli harangszót hallotta csendülni, felült az ablak hidjára, kihuzott a bekecse zsebéből egy zsiros papirosba csomagolt valamit; s azt kibontva, nyilván valóvá tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen szomjan kutató társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől előszólitott bicska segitségével.

Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé s azután egy kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle: tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit s nézte tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt urak.

E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni egyet olyat, a ki csak néz és néz, és falatozik hozzá, a nélkül, hogy a dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak? a kutatóktól azt, hogy mit akarnak feltalálni? vagy valamelyiket megkinálná, hogy „nem tetszik egy korty ebből a szilvapálinkából?“

– Fel kell forditani az egész ládát, ugy könnyebben megtalálhatjuk! Rikácsola Bräuhäusel ur, méregtől veresen, jól látva, hogy igy levelenkint nagyon soká lesznek készen, s nehány férfi mindjárt neki is veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.

Kampós uram, a mint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta, hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése? s nagy hirtelen felszedte a lábait, miket eddig kedélyesen himbálva lóggatott alá, az ablak hidjára magához; mely elővigyázati rendszabálya hogy nem volt indokolatlan, az a következő perczben mindjárt bebizonyult.

Ugyan is, a mint a roppant láda papirtartalma kiömlött a téglázatra, abban a pillanatban egy legiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek, mely azt már évek óta elfoglalva tartá s magát benne egészen etablirozta, e sürgős birtokháboritási tényre vijjogva riadt szét ősi fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, butor-e vagy nadrág, a mire felszalad? Lett iszonyu csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy pufogott, recsegett, topogott, ember káromkodott, a künnlevő strázsák azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel s rohantak segitségökre, a mint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a támadt nyiláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit s menekülve mindenféle lyukakba odakünn.

A mi részünkről nem esett más kár, minthogy egy puskatussal Mikucsek urnak ugy megtalálták ütni hátulról a balszemét, hogy mindjárt feldagadt a képe: a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.

Kampós urnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám még itt egy irtóztató lomtár, a mihez még ő is csak elszánt pillanatokban mert közeliteni, abban lehet még csak valami!

Bräuhäusel ur gyanus szemmel nézett az inditványozóra. Azt nem gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiunak ily komoly helyzetben holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben ugy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozó bizottmány figyelmének félrevezetésére intézett kisérletet, melyet csak azért sem kell elfogadni.

Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez; azért akar bennünket másfelé elutasitani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.

A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanura méltó nincsen.

– Topp! Megvan. Kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágositó eszme. Menjünk vissza a legelső szobába. A kasznárt két legény kisérje. Gyerünk a legelső szobába.

Azzal Bräuhäusel ur balkezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába pálczáját ragadva, maga legelől megostromolta ujból a felszedett padlóju szobát.

Annak a közepén állt egy ódon iróasztal, melynek olyan furcsa ki s behuzható tetője volt, mint a milyen egy chinai ablakernyő; apró léczczel összecsatolva; mik a lezárás pillanatában egy domboru tetőt képeznek, s ha feltolatnak, valami nyiláson bemennek az asztal belsejébe.

Bräuhäusel ur maga körül gyüjtve személyzetét, diadallal állt meg az asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.

– Látja ön ezt az asztalt; szólt Mikucsek urhoz intézve szavait.

– Igen is, látom, szólt az, félszemével intve. A másikkal nem láthatta, mert az be volt kötve.

– Ugy-e ezt már megvizsgáltuk?

– És nem találtunk benne semmit.

– Semmit?

– Épen semmit.

– Még gyanura való okot sem?

– Azt sem.

– Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén róka még is tovább lát. Ide nézzen.

Mikucsek ur annyira subordinálta magát, hogy még a kendőt is felemelte szeméről, hogy jobban lásson.

– Látja ön ezt a gömbölyü ernyő-födelet? Most ki van huzva.

– Igen is.

– Mostan pedig be van tolva.

– Az igaz,

– De hát hova lett most ez a födél?

Mikucsek ur megnézte az asztalt kivül, belül, alája bujt, ott sem látott semmit.

– Eltünt valahol a deszkák között.

– Ugy-e hogy eltünt a deszkák között. E szerint ennek az asztalnak van olyan rejteke, a hova a födél eltünhet. A hova a födél eltünhet, oda más is eltünhet.

– Ez valóságos igaz! Kiálta fel Mikucsek ur, tiszteletteljes bámulással főnöke leleményessége fölött.

– Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszitenünk. Monda Bräuhäusel ur, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az asztalra.

Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a tisztességes ócska butort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje.

– Ugyan tisztelt uraságok nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten találni?

Bräuhäusel ur, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyüt s igy horkanta reá.

– Azt a bizonyos ébenfa ládikót, a mibe ön szokott leveleket rejtegetni.

– Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.

A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.

Bräuhäusel urnak az orra szemlátomást megnyult e fölfedezésre. Ők reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen földön valamit, a mi nyiltan ki van téve az asztalra.

Hogy emberi tévedését álczázza, hirtelen rárivallt Kampósra.

– Mi van ebben a ládában?

– Tessék megnézni. Itt a kulcsa.

– Miért van e szekrényke lepecsételve? Kérdé szigoru szemölddel Bräuhäusel ur.

– Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, a mit nem én tettem oda.

– Mit tartalmaz e szekrény?

– Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.

– Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka van e dugdosásnak.?

– Már megbocsásson tisztelt uraságod; ezek olyan kérdések, a mikre, ha kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.

– Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e percztől fogva fogoly.

Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve: a mint a csendőraltiszt odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri, egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná s rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyujtá át fogságra vetőjének: „fogja ön.“

Az által, hogy bicskáját önkényt átszolgáltatá, elég biztosan fejezé ki, hogy védelmezni nem akarja magát.

– Ön be fogja ez embert szállitani a városba, s ott őrizet alá teszi.

– Ráérek; majd kieresztenek; szólt szelid daczczal Kampós uram. Gyalog menjünk-e, vagy befogassak?

Bräuhäusel urnak már a nyelvén lebegett az a boszutöltő sententia, hogy gyalog kisértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt a mulatságot a kisérők nem köszönnék meg; annálfogva megengedé Kampós uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a csézával rukkoljon ide; azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg nem állitotta volna.

– Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, a mi abban a szekrénykében van?

– No, és?

– S hátha abban a szekrényben semmi sincs.

– Semmi?

– Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan; engem törvényszék elé állit, ott felnyitják a zárt és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!

– Hát mit gondol ön?

– Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a ládában valami, a mit nagy triumphussal elvigyenek, vagy nincs; mert ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.

Ez bizony igaz.

Nosza feltörék tehát a pecsétet; felnyiták a zárt, s feltárták a láda tetejét hivatalosan.

Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arczkép, mely egy fiatal huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig találtatik, mintegy husz darab levél.

– Kinek a képe ez? kérdezé Bräuhäusel ur.

– Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám ur fogadott fia és rokona.

– S micsoda levelek ezek?

– Azok Aladár urfi levelei, miket minden évnegyedben ir Ádám urnak *steinból, a hol státus-fogoly. Tetszik a levelek boritékán látni, hogy azok mindennemü ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először elolvastattak a *steini vár-kormányzóság által, azután felküldettek Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgáltattak criticai és chemiai uton, nincs-e bennük titkos czélzás, kulcsos crytographia, vagy láthatlan tintával irt sorok? ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét *steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőr-igazgatósághoz s az által kézbesittettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva láthatók a leveleken.

Valóban Bräuhäusel ur és vizsgáló társai egy betüt sem találtak a leveleken, mely gyanura adhatott volna legkisebb okot.

– De hát minek volt akkor az a titkolózás? Minek dugdosták önök ide ezen leveleket?

Kampós uram vállat vonitott, elmosolyodva.

– Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak irva; minthogy másképen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő ilyen formáju betükkel egy házban nem hál; elégetni pedig nem akarta, mivelhogy az öcscse irta, tehát azt parancsolá, hogy dugjam el azokat valahol a házon kivül. Én e szerint, valahányszor az érkezett levél tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam ide s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.

Bräuhäusel ur átkozottul dühbe jött e magyarázatra.

A ki csak távolról is hallott valamit a vén kurucz makacs szeszélyeiről, ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.