Part 5

Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jó kedvü verebei; lassankint felfelriadt benne a veszekedés nagymérgü kakasa. Az áruló jutogatott eszébe.

Micsoda utálatos háládatlan ember volt ez!

S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt kalábriaiját.

Gyere elő kalábriai!

Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből s letette maga elé az asztalra s levetve felső öltönyét, felgyürve ingujjait, tartott hozzá ilyen szép beszédet.

– Hát te áruló gézengúz: Hát te kiforditott lelkü országkerülő. Igy mentél te árulkodni az ellen a ki téged táplált, rejtegetett, felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te elúsztatni ugy-e? De nem kaptál „piros csizmát“ érte! Látod, gyalázatos. Azért is ott van a puska! Roszat akartál tenni s jó lett belőle. Látod ugy-e, te ma itt, holnap ott csaló. Megakartál rontani ugy-e, de emberedre akadtál Isten nélkül való; azt mondhatom.

És itt neki esett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető alakba összegyurta, végtére pedig földhöz vágta s sarkaival meggázolá.

– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze istentelen. Piff, puff. Igy ni!

Csakhogy kitölthette rajta a boszuját kedve szerint.

A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a lelkét most, s mikor már nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az ajtaján, hogy elválaszszák a küzdőket egymástól.

Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyurt kalapot s kielégitett vendetta önérzetével nyujtá azt át a vas villahordozó hetesnek.

– Itt van! – megdöglött már. – Vigyétek; – szurjátok fel egy póznára; – tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!

Azzal letörlé izzadt homlokáról a veritéket, nagyot fujt, s ingujjait ismét legyürve, felölté kabátját és megnyugodott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt lovag pedig az alatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A szigoru családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik engedelmeskedik.

Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag ur magány szobájába.

Rettenetes itélő terem az; kegyetlen elnök, hidegvérü ülnökök, megvesztegethetlen közvádló és hidegvérü végrehajtó biróság; mindez egy személyben Ankerschmidt lovag maga.

Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyujtott meg asztalán, s az ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állitotta. – Két pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog elmondani neki.

Eliz benyitott az ajtón; s tánczolva, szökelve sietett atyja elé.

– Eliz kisasszony! dörgé a lovag: – maradjon ott, a hol áll. Le a kézzel! Ma nem tréfálunk.

Azzal ő maga leült az asztal mellé.

– Ön – birája előtt áll!

Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.

– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan jövök én most?

– Vallja meg!

– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi ur házánál valék. Tudja-e ön miért?

– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.

– Nekem igen is. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön levelet küldött neki.

– Hát ezt már ki árulta el? Óh az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek, megránczigálom a fülét.

– Itt marad ön! Mit irt ön abban a levélben?

Eliz egyet vonitott gömbölyü vállacskáján.

– Hát mit irtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.

– Lánczos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkokat árult el!

– Ezek az ő titkai, nem a mieink.

– Csitt! Egy szót se többet.

– Hát ne kérdezz tőlem többet.

– Hallgatás! Kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra. Teringettét! Megfogom én mutatni, hogy idehaza én parancsolok.

És e szavaknál baljóslatu mozdulatot tett kezével a drótcsövü pisztolyok felé.

S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodperczig oly mély hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.

Eliz négy másodperczre megszünt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni, s e négy percznyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt; összevont szája oly parányi, bámulón felnyilt szemei oly nagyok, oly ragyogók.

Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy elszántsággal és hideg vérrel: szigoru márvány arczczal tekintve le Elizre.

– Hát – roszul tettem? rebegé kétkedve a leányka.

– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön belső titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt e vétségeért főbelövetném.

– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! vágott bele nevetve a pajkos gyermek s a másik perczben már ott csüngött a kérlelhetlen biró nyakán. Ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elitélendő gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orczáját, azzal az intéssel bocsátja el, hogy csak „máskor is“ legyen mindig jó.

V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz?

„Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs;“

Ugyan ki találta volna ki ezt a paradox mondást, ha nem magyar ember?

Pedig igaza van.

Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háboru által gyapot nélkül hagyassanak, neki nincsen kereskedése, a mit a világesemények tönkre juttassanak; neki nincsenek féltett üzlet-papirjai, a mikért a tuileriák ujévi köszöntőit, s a londoni börzetelegrammokat remegéssel várja; neki minden gazdagsága az istenadta föld.

Az igaz, hogy biz ezzel igen „földhözragadt“ ur az ember, de egyébhez azután nincs is nagyon ragadva. És végtére, ha az egész esztendei aratást mind elvesztette is, ha ugy maradt is, mint a fárul leesett veréb; másik esztendőben megint csak kikel az uj vetés: s ha egy évben mosolyog az ég a földmüvesre. jó termés van, kiheveri a multak veszteségeit s megint csak ott van, a hol volt.

Egy ilyen mennyei mosolygás alatt ért esztendő volt az 185*-iki, a gabona szépen igért, a repcze is jól beütött; ez a megforditott uzsorása a magyar embernek, a ki ezeres kamatot fizet a kölcsönadott tőkétől.

Hozzá még az a szerencse, hogy épen ez idő tájon a világ nagy urai jónak találták egymás mulattatására egy kis szomorujátékot rendezni, a mi a termények árát fölrugatta.

– No, ha a repczét hiba nélkül betakarithatjuk, akkor megint „eb ura a fakó!“ Nem lát bennünket több hitelező.

E szókkal vigasztalá meg Garanvölgyit Kampós uram, egy nyári délután izzadtan térve meg a rétről; hol épen a széna-gyüjtést végezteté, a miután rohamlépésben következik a repcze-takaritás.

– Mennyire számithatunk? Kérdezé Garanvölgyi.

– Lesz a vagy tizezer mérőcske. Vendelin pátronus két akkora táblán, nem hiszem, hogy nyolczezeret arasson. (Vendelin pátronusnak hitta Kampós Ankerschmidt morva jószágigazgatóját.)

– Miért?

– Mert nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy vesse el jókor a repczét. Azt mondta, hogy azt jobban tudja ő, mert könyvből olvasta. Aztán szakkermentirozott, mikor látta, hogy a földi bolha mind neki esik a vetésnek. Hahaha! Valahányszor összejött velem, mindig szidott, hogy tudok valami babonát, a mivel elküldöm a magunk vetéséről a férgeket s az övékére utasitom. Mondtam neki, hogy ő meg küldje őket mi hozzánk vissza. A féreg persze mindig a fiatalabb vetést keresi.

– Hát hogy lehet ennek örülni?

– Mikor olyan nagyra van a maga tudományával! Mindent jobban tud ő. Majd ő mutatja már meg, hogyan kell aranyat csinálni?

– Hanem hát csak intézkedni kell, hogy a dolog idejére minden rendében legyen.

– El van az már végezve, tessék megnyugodni felőle. Ma este beszélek a tiszteletessel, hogy a jövő vasárnap egy kis napfényért imádkozzék; s holnap paszulyt főzetek, hogy kiürüljön a tál.

(Elárultam, hogy a magyar ember oly tudatlan és babonás, hogy mikor kedvencz étele van az asztalon, azzal az indokolással szokta magát és vendégét rábiztatni a fogyasztásra, hogy „ha üres lesz a tál, holnap szép idő lesz.“ Adatok barbár létünkhöz).

A kik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak az a takaritás, cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülnek; konyhában üstökben fő a drága étel, a mit pontosan kivisznek utánuk déli harangszóra; ember és állat izzad és siet; kasznár, tisztartó alig ér rá pipára gyujtani.

Nem igy van ám az a miveltebb világban.

A hol sok az ember; válogatni lehet a munkásban öt garasért; aztán vannak arató, cséplő, szénagyüjtő gépek. Három négy ember egy nap alatt levágja, behordja, kicsépli, fel is méri, a mivel az óhitü táblabiró egy hétig tábor-sokaság mellett birkózik; még sem éri végét.

Például Ankerschmidt lovag gazdasága mindjárt oly remekül van berendezve, hogy az egészen függetlenné van téve a népszokásoktól.

Maxenpfutsch Vendelin, a lovag jószágának igazgatója, igen tudós férfiu volt. Ankerschmidt pénztára pedig győzte a tudományos kisérleteket.

Mikor Kampós uramnak legjobban izzadt az üstöke, az inspector ur porczellán pipáját akkor próbálta ki legkényelmesebben verandája alatt ülve, s szürcsölgetve mindennapi theáját. Kövér vizslája a pad alatt hevert, kiöltött nyelvvel lihegve; a puska a szegletbe volt vetve; meleg idő ez nagyon – fürjezni. Egyéb dolog meg nincs.

Egy öreg paraszt jön be az udvarra, s kérdezősködik a legalsóbb cselédtől, hogy merre van az inspector ur. Az mutatja neki, hogy ott ül a hüssön s theát iszik.

A vadember szépen leteszi a kalapját a nyitott veranda lépcsőjére s beköszönt egy jó szivü „adjon Istennel“ az inspector urhoz. Talán bizony beteg? hogy herbatét iszik, jó is biz az, mikor az embernek hasrágása van, kivált – a friss bodza.

– No, mit akar kend? mondja röviden! riad rá az inspector.

Persze, mintha az nem sorjában jönne.

– Hát nemzetes uram. Én, meg a pajtásaim innen a szomszédból valók vagyoonk; innen a palóczságból: de mi nem vagyoonk palóczok, mert mi kálvinyisták vagyoonk, csak egynehányan vagyoonk pápisták, a többiek lutyéránosok.

– Hát mi nekem ezzel a bajom? kérdi erre bámulva az inspector.

A jámbor vállat vonit.

– Nem tudom biz én? Nem vagyok én tilógus. Tán a nehézség töri?

– Mit akar kend? rivall rá az inspector.

A vadember nem hagyja magát kihozatni a sodrából s csak folytatja szépen.

– Hát hogy épen tizennyolczan volnánk, aztán huszonkét lóval volnánk, aztán mindenikőnknek van magának kaszája is, vellája is, meg gerebléje is.

– De hát az ördögbe is, mi közöm nekem ahoz, hogy kentek hányan vannak lovastul, s mijük van?

– No, mert csak azért, hogy hetfőre verradóra, ha Isten megéltet, lekaszálnók a tekintetes Garanvölgyi uram ő kegyelme repczeejét, szombatyig be is hordhassuk, ki is csépelhessük. Azután másik hetfőhöz egy hétre kezdünk csak az árpához, azután a buzához, hát közbe maradjon egy egeesz hét, a mikor csak a fogunkat piszkálnók.

– Hát piszkálják kentek; Bánom is én.

– Mondok, hogy Garanvölgyi tekintetes urnak a repczeje jobban meg volna érve, mint a tekintetes Akkorsincs uré, annak a kaszállása egy héttel utóbbat következhetnék.

– Nos aztán?

– Hát mivelhogy már a Garanvölgyi tekintetes ur aratóját felvállaltuk, hát egy izzadtsággal majd a tekintetes Akkorsincs urét is letakaritanók.

– Hát napszámot keresnek?

– No már – kit igy, kit ugy. Széna repcze napszám; rozs, buza arató-rész; a napszám ötven garas, egy meszely pálinka, két itcze bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér; délben főtthus meg galuska, vagy tokány; este kétféle, az egyik hus, ozsonnára füstölt hus, vagy aludttej; a kalapoonk mellé egy csinyált virág; a mi meg rész, hát az minden kilenczedik mérő a garmadából a mienk.

Maxenpfutsch Vendelnek kialudt a tüz a pipájában e hallatlan beszédre! Ez a kópé, ugy látszik, hogy őt bolonddá akarja tartani.

Amaz pedig még folytatta volna a szövetség praeliminariáit! de inspector uram nem vette tovább tréfára a dolgot, hanem felugrott a padról, odaugrott az alkudozó félhez, megkapta a mándli gallérját, s egyet pöndöritett rajta.

– Eltakarodol innen, semmirevaló betyár. Azt gondolod, bolonddal van dolgod! Majd adok én neked háromszor ebédet egy nap, csak még egyszer ide gyere.

Azzal ellökdöste onnan; a kalapját is utána dobta.

A vadember pedig ment szép phlegmával.

– Jól van, jól no. Megyek én magamtoól is, csak azt mondják, hogy nem kell. Elmegyek én. Azért nem kell az embernek az apja lelkét szidni! Csendes jojczakát kivánok.

– Ha még egyszer ez a szemtelen ember ide vetődik, ki kell dobni a kapun! parancsolá az inspector a cselédeknek. Ilyeneket merni nekem magamnak mondani. Mintha én most tanulnám először, hogy mi az ára egy parasztnak?

Attól azonban felesleges volt tartania, hogy még egyszer az a paraszt visszajőjjön az udvarába, mert azt ugyan marczipánnal sem csalogatnák többé oda vissza.

Vendelin ur egészen biztositá magát mindennemü parasztzsarolás ellen.

Volt az uradalomnak annyi cselédje, hogy az maga egy kis divisió; aztán volt egy pompás arató-kaszáló-gépje, melyet ő maga rendelt meg Bécsben, s mely a próbakaszáláson padlósima földön két percz alatt leborotvált egy boglya árpát. Mi lesz ezzel azt a nehány száz hold repczét leteremteni?

Garanvölgyi kaszásai már az ötödik napot izzadták a hétben, Vendelin ur pipázva engedé őket fáradni s előre sietni, mint a jófutó nyul a tekenős békát a mesében. Hatodik nap ő is kiszállt a sikra.

Hat ökör vontatta ki, egészen e czélra készült lapos keréktalpu szekéren a kalászvágó szörnyeteget. Tizenkét ember izzadt vele, mig beállitá a barázdába. Az volt a szerencse, hogy addig semmije sem törött el.

Két okos, kitanult és nagyerejü meklenburgi lett a gép elé fogva, tudományáról és lelki nyugodtságáról hirhedett faj, a kiben meg lehet bizni.

Már most tehát rajta!

A gép megindult általános hurrah-kiáltás mellett, a kerekek gyönyörün forogtak, a motollák pompásan kalimpáztak, a hengerek fogai szabályszerüen kattogtak, s az egymásba kapó ollóvasak sicczegtek hatalmasan a szalmaszálakon. Öt percz alatt le volt borotválva egy akkora szalag, a mekkorát egy ember egy nap alatt kaszálna le.

A fordulónál a gépet kisérő öreg béres (pardon! – Altknecht) Konrád, kit Csaszlauból hoztak ide, fejét megvakarva a kalap alatt, igy szólt az igazgatóhoz.

– Kegyelmes uram; ez a masina olyan jó masina, hogy nemcsak lekaszálja a repczét, de itt mindjárt helyben ki is csépli, meg is őrli.

Vendelin ur utána nézett. Ennek bizony igaza van. A ménküadta gép egészen máskép dolgozott Hietzingben a padlón, mint itt a tarlón: ott is levagdalta ugyan az árpának a fejeit, de a repcze bugáit meg épen kifejti. Ennek nyomában nem fognak egyebet gyüjteni, mint szalmát.

Vendelin ur megakarta mutatni, hogy ért a mechanikához; elővette a kalapácsot, a csavarkulcsot, megtágitgatta, megütögette a kerekeket; megolajozta a tengelyeket. No, már most mehet!

A furfangos gépnek pedig az a sajátságos belszervezete volt, hogy minél jobban tágultak a metsző hengerei, a jármü kerekei annál sebesebben neki indultak, s ha olyankor aztán az a bolondos kettős golyó ott a korongpergettyün elkezdett körülforogni, akkor azután ment az a gép magától még azontúl is, ha a lovakat megállitották.

És épen valami lejtő következett. A gép természeti sulyánál fogva elkezdett sietni, minélfogva a két meklenburgi egyszerre azt vette észre, hogy nem ők huzzák a szekeret, hanem az tolja őket. A meklenburgi pedig, a milyen csendes okos faj békés előrehaladás korszakában, ha egyszer rendkivüli körülmények közé jut, épen olyan haragos. Az első lökés után neki lódult először az egyik, azután a másik s vitték sebesen lefelé az ördögmalmot.

– Állitsd meg; orditá, gonoszat sejtve, Vendelin ur: de már későn volt. A gépet és lovakat kisérő négy ember négyfelé hullott az első pillanatban; maga Konrád béres erős legény levén, nagy biztában megkapta két kézzel a sulykereket, az aztán feldobta őt a levegőbe, mint egy macskát, s elhajitá tiz ölnyire a repczébe.

Azzal aztán a neki szilajult masina és lovai elkezdtek egymással versenyt futni, a rud ketté tört, a gép a két paripa közé furakodott mint egy harmadik nyargaló, pokoli berregésével dühitve a szilaj állatokat; ugy, hogy csaknem egyszerre értek el az akadályhoz, a lejtőt bevégző garádhoz, tán a gép még egy fél lófejjel hamarább jutott oda; s minthogy ő végre az akadályt átugrani nem tudta, ott megfeneklett; a hol azután tétlen hevervén, a két hozzá istrángzott versenytárs által kegyetlenül összerugdaltaték.

Mire segitségére siettek, már akkorra egy pár foga hiányzott. Ezt ugyan rögtön vasutra lehet tenni s visszaküldeni Bécsbe ahoz, a ki csinálta, hogy készitse el ujra.

Hanem már most mi lesz a kaszálással?

Nincs más mód, mint neki vetkőztetni minden embert: inast, vadászt, liberiás legényt, kaszát adni a kezébe, próbálja meg, tud-e „mezőt borotválni?“

Ment a munka, a hogy mehetett: csősz, vadász, lovászlegény, kocsis, szakács egymás kezéből szedte ki a kaszát, hogy kisegitse a rendes földmivelő szolgaszemélyzetet. Elv volt, hogy azért a parasztra még sem szabad rászorulni.

Most engedjük őket izzadni s beszéljünk egy kissé másról.

Ankerschmidt mindenből azt válogatta, a mi legjobb. Neki voltak szarvnélküli tehenei, mindennap tojó tyukjai és hat mázsára meghizható sertései. Ezeket ő maga hozta Angliából, yorkshirei fajból. Azóta felszaporodtak vagy negyvenre. Soha meg nem öletett és el nem adott belőlük egyet is.

Képzelhetni, hogy ezeket a nagy urakat nem terelték ki a csürhére, mint más szegény ember malaczait. Ezek nem jártak a makkra; hanem külön palotájuk volt épitve a vadászlak mellett; márványmedenczéből kaptak szakácsfőzte ebédet, vacsorát, két őr állt szolgálatukra, meg egy állatorvos, mindhárom fel volt fegyverezve szuronyos puskákkal, hogy netalántán vakmerő szándékkal közelitő zsiványok ellen megoltalmazzák a disznókastélyt, mely azonkivül is magas kőfallal volt körülvéve.

Mennyire kegyelték a mankusokat, abból is kitetszik, hogy a beütött repcze-veszedelem alatt az ő három gondviselőjük nem kényszerittetett a kaszás népfölkeléshez csatlakozni, a hová pedig a fáczányos kerülőit mind elhajtották.

Hát mikor legjobban foly a repcze-kaszálás; egy szép reggel nagy ijedten jön a tisztilakra Kristóf, az egyik disznó őr, jelentve, hogy az éjjel, hogyan, hogyan nem? ő meg nem foghatja: tizenkettőt a sertés-uraságok közül elloptak. Mind egy éves urfiak és kisasszonyok voltak, a legkisebb lehetett két mázsa, ő nem képzeli, merre vihették el; mert a kapu lakattal volt bezárva, s ha a kőfalon emelték át, hát akkor három közül valakinek csak fel kellett volna ébredni a nagy orditásra, mert ezek nem olyan kisasszonyok, a kik némán engedjék magukat elszöktetni.

No ez nagy eset!

Maxenpfutsch mindjárt ment e Jób-hirt feljelenteni Ankerschmidtnek.

Ankerschmidt maga is haragra gerjedt. Akármijét lopták volna el, csak a yorkshireieket ne! Ez volt gyöngéje. Ezt nem fogja elengedni! Elő kell nekik teremniök a föld alól is. Azért van rend és törvényszék az országban, hogy ily vakmerő tett büntetését elvegye.

Rögtön üljön lóra egy lovász-legény s vigye be a székvárosba ezt a levelet doktor Grisáknak, melyben körülményesen le van irva a tényállás, s kéretik a hivatalos eljárás minélelébb. A doctor ne kimélje a költséget; a tetteseknek meg kell kerülniök.

Másnap négy fegyveres csendőr jelent meg a kastélyban, Bräuhäusel kerületi biztos ur irott parancsával, melyben elrendeltetik, hogy terhes gyanu következtében a három disznó őr a törvényszék elé felkisértessék vallatás végett.

– Óh ezek nem tették azt! bizonyozott Ankerschmidt. Régi hű szolgáim. Csak kérem minél előbb hazaereszteni őket.

Hanem már most a yorkshirei telep őrizésére három vadászt és csőszt kellett kifogni a kaszálásból. Ennyivel kevesebben lettek.

Másnap ujra kijött a négy csendőr. Bräuhäusel ur azt rendelé, hogy miután a kondások nem akarják a büntényt magukra vallani, a biróság kénytelen a vadászokat is szembesiteni velük.

Már most tehát a vadászok is beszólitattak.

– De csak ereszszék őket hamar haza, mert itt szükség van minden emberre! riadozott reájok Ankerschmidt.

Csak tessék várni.

Ismét másnap rendesen ott volt a négy csendőr Bräuhäusel ur rendeletével, miszerint a vadászok sem vallanak semmit, szembesiteni kell velük a csőszöket.

– Jaj, de igy önök minden emberemet elviszik, pedig nekem most nagyon kellenek itthon.

Nem tehettek róla. Biz azoknak el kellett menni.

Pedig hát azok sem vallhattak semmit, mert azok is ártatlanok voltak mint a kifejt tej.

A repczében naprólnapra kevesebb kaszás maradt, már csak a rendes béresek dolgoztak; egyszer aztán azokért is kiküldött Bräuhäusel ur, s bevitette valamennyit a városba. Persze, hogy azokat is confrontálni kellett a többivel.

De már erre elkezdett Ankerschmidt szakkermentirozni. Ez már sok! Ez már rettenetes! Ilyen munka idején! Mit gondolnak azok odabent? Feliben marad minden munka. Több belőle a kár, mint a haszon.

Egy szép reggel aztán felrendelték minden kocsisát, lovászát, inasát, azokat is benntartották mind. Nem maradt neki más, mint Vendelin ur, meg a kis Gyuszi. Már most maga őrizhette, takarithatta, táplálhatta összes állatait, mintha valami amerikai prairiebe telepedett volna le, hatszáz angol mértföldre az utolsó ember lakta földtől.

De holnap csak haza eresztik őket?

Ha holnap nem, hát holnap után.

Biz elmult ott egy hét is még sem került viszsza senki.

De már magunk is nézzünk utána, mit csinál Bräuhäusel ur és dr. Grisák ennyi tenger-ideig?

Legbizonyosabban megtaláljuk őket Bräuhäusel ur lakásán mindennap délutáni három órakor. Ilyenkor, hacsak fogfájás nem gátolja, doctor Grisák rendesen elszokott látogatni Bräuhäusel urhoz, a midőn azután rendelkezésére áll egész esti hét óráig; a midőn is az ügyvédi informatiók háboritatlanul folyhatnak. Az egyes tárgyak közötti időszüneteket e mellett igen czélszerüen pótolják ki figyelemébresztő tárkli-játszmákkal.

Bräuhäusel ur szenvedelmes tárklijátszó. A kit egyszer megfogott, az aztán az ő foglya, az meg van kötözve, az le van lánczolva, az el van itélve ennyi meg ennyi esztendei tárkli-sánczmunkára, legkevesebb kilátás nélkül a megszabadulásra. Doctor Grisák önkényt vetette magát alá ezen rabságnak.

Mert tudni kell azt, hogy nincs viszony oly mélyen gyökerező, nincs barátság oly szilárd, nincs szerelem oly plátói, mint a tarklijátszás viszonya, barátsága, szerelme a játszó társ iránt, – kivált az olyan iránt, a ki mindig veszt.

A szerelmes ifju nem várja a légyott óráját oly nyugtalanul, mint szokta várni Bräuhäusel ur doctor Grisákot, mikor már a három óra közelit, s ugyan el legyen látva doctor Grisák igaz és nem való adatokkal, a mikkel kimentse az alibit, ha egy órával későbben talált érkezni; ha pedig egész délutánt el talál mulasztani, ahoz épen orvosi bizonyitvány szükséges.

Tárkli közben aztán lehet a peres ügyekről is értekezni. Legkivált alkalmas idő erre a kártyakeverés alatti időköz.

– Tetszett a vizsgáló bizottmányt kinevezni a tiszai zsilip tárgyában?

– Igen. Ön képviseli ott az épitő mérnököt. A bizottmány tagjai azok, a kiket ön választott. Terz!

– Meddig?

– Csak kilenczig.

Doctor Grisáknak quart volt a kezében, de nem rontotta el játszó társáét.

– Nem hiszem, hogy sok haszna legyen Schmerz mérnöknek azon a zsilip épitésen.

– Miért?

– No, a hogy a vállalat szabályozva van. Ezer tölgyfa czölöpöt leveretni, minden czölöpnek három öl négy láb hosszunak kell lenni, egy ölre négy lábra a földbe leveretni; minden czölöpre száztizenkét ütést tetetni a kallósulyokkal; alig hiszem, hogy a vállalkozó napszám és anyag drágasága mellett, el nem számitotta magát. – Hát ön aduttokat hajigál el?

– Ugy? nem vettem észre; de hátha a vállalkozó száztiz helyett csak harminczat üttet a czölöpökre.

– Hát akkor két ölnyinél több ki marad a földből. Ön eldobja a veres alsót; pedig abból a szinből még egyet sem láttam.

Ott volt biz az heted magával doctor Grisáknál, de nem „beszélt belőle.“

– Vagy pedig két ölnyi czölöp kimarad a földből, de a föld alá megy le kevesebb.