Part 9

Minden vendég akart Ádám báróval egy-egy szót váltani, ha csak ugy röptiben is és mindenki el volt ragadtatva, hogy mily nagyszerü ember az ifju báró, kész férfi, már is egy valódi oszlopbáró – éljen! Ah!

Ádám báró vissza is nyerte élénkségét, de nem régi, gunyolódó fanyarságát, – a min nem győztem eléggé csodálkozni; – beszélt, tréfálódzott, ölelkezett az emberekkel és törekedett mindenkinek visszaadni a bókot, magasztalást hasonló nagy szavakkal.

– Öregem – szólitott egy ablakmélyedésbe a vacsora előtt – maga nagyon szomoru. Vacsora után elmegyünk együtt édes anyjáékhoz, de most még maradnia kell. Megizentem, hogy nincs semmi bajunk. Mondja: mért olyan szomoru? Hogy én annyi bolondot össze-vissza fecsegek s a helyett, hogy ezt a sok csinált oszlopot kidobatnám, magam is beállottam oszlopembernek? De lássa, hátha ezek jobbak, mint mi minden bolondságuk mellett is? Gondolkozzék.

Én arra gondoltam, hogy egész tiszta lelkem szerint felvilágositom a bárót, a mint az uj tanitó elbeszélte a dolgokat; föltárom a temérdek visszaélést, komédiát, hiuságot, csalást: de volt tekintetében valami oly sötét, gunyos, feddő, tipró vonás, mely hallgatást parancsolt. Bizonyosan arra emlékezett, hogy engemet tolvajságért és sikkasztásért pereltek s csak az ő nemeslelküsége mentett meg a gyalázatos börtöntől: s im most ezeket a hiu oszlopokat mégis be merném vádolni, a kiknek csak az a bünök, hogy nagyitják azt a kicsit, a mit a szegények érdekében tesznek, vagy nagyon magas kitüntetést várnak érette, rendjeleket, a minőkkel némelyik alázatos és kevély ember melle tele volt és a minőkre mindnyájan áhitoztak a kik ilyenekre még nem birtak eddig szert tenni.

Meg lehet mondta is magában a báró: te akarnál itéletet mondani ezek fölött, a ki mindnyájánál bünösebb vagy; te akarnád ezeket itt kicsufolni, a kit csak a szerencse juttatott e körbe; és te akarnál nekem tanácsokat és oktatásokat adni…

Mélyen éreztem, hogy kezem, lábam, nyelvem kötve van és bár isten előtt tisztán állok: nekem most nem lehet szólnom egy szót is. Várnom kell, mig a maga idején és helyén mindeneket a maguk nevén nevezhetek meg. Akkor mindent százszorosan kipótolok.

De a bárót; – ki oly éleseszü, tiszta látásu, kiméletlen itéletü, igazságos ember volt ez előtt még csak pár hónappal, de héttel is – mi korlátozza, hogy ugy ne beszéljen, a mint érez? Vagy volna valami hatalom, a mi a szivet, lelket egyszerre hirtelen megváltoztatja és rendeli, hogy a legbecsületesebb ember is egészen máskép cselekedjék, mint azt az egyenesség magával hozná? Hogy bókoljon, mikor gunyolódnia lehetne; dicsérjen, mikor feddeni tartoznék; és simogassa, ölelgesse azt, a ki magában is beösmeri, hogy kilöketésre méltó? Az talán csak lehetetlen!

Akarja azt az isten és van abban kedve, hogy ily alacsonyságok történjenek még olyanok által is, mint a báró, a ki jó és nemes és ifju még?

Kivertem a fejemből a szegény, örökös eminens öreg tanitó vádjait, panaszait, tételeit, felvilágositásait, annyival is inkább, mert egy szögeletben őt is ott láttam egy fiatal, hetyke alispánnal, a ki a tanitó ur hosszu nyakravalójával játszott és táncoló lábaival az öreg tanférfi térdeit rugdalgatta.

Láttam, hogy az öreg férfiu, ki az egész uton egyebet sem tett csak mind panaszkodott és feddőzött, most mily boldogan mosolyog, tördeli a kezeit, hogy egy alispán szóba állott vele és dicsekszik neki a szövőszékeivel, felhajszolt tanköteleseivel s minta bikaborjuival.

Törekedtem én is vidámabb lenni, a mit a báró hamar észre vőn és jó néven is vett.

A vacsora nagyszerü volt, majd éjfélig tartott – és a mint ma mondják és irják a lapok – »felséges pohárköszöntésekkel füszereztetett.«

Különösen egy széles vállu, nagy, lapos orru, kidudorodott száju alacsony emberke mondott rendkivül erős hangon számtalan pohárköszöntőt igen nagy magasztalásokkal, melyeket az asztal végén, a hol én is ültem az öreg tanitóval – sokan pirulva, bosszankodva, sőt nevetve és sértő megjegyzések közt hallgattak.

– Ki ez az ifju ember? – kérdém egy vidéki polgármestertől, ki fölötte mód bosszankodott, hogy ily alant helyre került.

– Ki? hát egy szemtelen, tolakodó fertálymágnás, egy megyei aljegyző, a ki ezt a kis hivatalát is az orcátlankodásainak köszönheti. Hitvány verseket ir miniszterre, főispánra, a grófokra; leirja őket hosszu, vidéki levelekben mint oszlopembereket, a melyekre ő rátekerődzik, mint lánc a keritésekre. Hallgassunk csak, most a vén uzsorás bárót dicséri… No, no bolond… mondjad: elévülhetetlen érdemeid… feddhetlen hazafiságod… áldozatkészséged, kimerithetlen bőkezüséged… istápja a megyei ügyeknek – fényes árpádkori ősök utódja, nádorok sarja, királyok oszlopa – – No, no pergesd bolond, pergesd…«

Egyszerre mindnyájan felállottak, kirugták a széket maguk alul és sorban, mint gyónásnál, oda mentek az öreg báróhoz, ki mindenkivel koccintott, némelyikkel kezet szoritott és hulló könyekkel, melyek végetlenül tiszteletreméltóvá tették urias arcát – mondott köszönetet az ifju aljegyző urnak.

Most meg mindenki ezt a fiatal urat dicsérte és hát még hogyan az én polgármesterem:

– Laji, ma nagyszerüen kitettél magadért, isteni ember vagy, lángész. Te, te maholnap alispán lész és egy szökéssel főispán. Csókollak.

– Maga bátyám uram mindenütt tulságos magasztalóm. Egy szép minta bikaborjut adatok a városnak – de csak a kedves Mihály bátyám kedveért. Hát sikerült? Mi? Jól ment?

– Teljességgel kedves Laji öcsém – de az ifju báróra is s a bárónéra s az alispánra, a törvényszéki elnökre – a főispánra, ha nincs is itt – tudod fukar, smutzig ember – de ne nézd, emeld föl, hátha megszégyenli magát és nem szökik el mint mostanában is – a hivatalos ebédadás elől. Tedd meg. Élhal a dicséretekért a komisz.

– Gondolunk valamit bátyám – hát sikerült? He he he…

S az ifju ember széles szájával folyvást mosolyogva és mindenünnen lesve és követelve az elismerő dicséreteket – döcögött poharával helyére, mint győztes, mint a kire minden szem sóvárogva fordul.

– Ezek igazgatják a megyét – szólt hozzám az öreg tanitó ur, mellettem foglalva helyet, – mig én, a ki tizenkét éven át voltam első eminens, jogot végeztem, filisofiát faltam, Kantot ettem, Hegelt vacsoráltam, Fichtével sétáltam, Verbőczyvel intim voltam, egy nyomorult tanitó vagyok, öt gyermekkel és sivár jövővel. Mit szól erre fiatal barátom? Van ezen a földön igazság, erkölcs – mi? Van isten?

– Van – mondám hidegen.

– Majd megtanulja, hogy nincs. Adja ide a borát, maga látom ugy sem iszik. Tegye ide azt a másik üveget is. Pakol barátom, pakol a cukorból? Többet ér a bor, lelket ád, szivet gyógyit, helyre állitja az egyensulyt ezen a megvesztegetett földi mérlegen. Tizenkét évig voltam első eminens…

Nem igen hallgathattam reá, mert az aljegyző fölemelkedett és rettentő erős basszus hangján megszólalt: Midőn… a nap alászáll, feltünik a biborajku hajnal…

Mindenki az ifju báróra nézett – és Ádám egy szemvillanattal én reám.

A mi nekem legjobban feltünt a pohárbeszédben: az aljegyző ur eleinte méltóságolta, nagyságolta, nagysádolta, önözte, magázta – a végén mikor az emberek rettentő éljenzésekben kezdtek kitörni tegezte Ádám bárót. A mennyi oszlop elképzelhető, egyház oszlopa, iskola oszlopa, megye oszlopa, jog oszlopa, női erények oszlopa, lovagiasság oszlopa, a mezei gazdászat oszlopa, a közmunka oszlopa, a felvirágzandó athletika oszlopa, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség, egyetértés, egyenlőség és szabadság – és még némely szép dolgok oszlopa – ez mind-mind báró Ladár Ádám volt.

Én is oda mentem a csörömpölő, ujjongó vendégekkel a báróhoz – és tartottam a poharamat.

Oda hajolt hozzám és a fülembe sugta:

– Várjon, elkisérem az édes anyjához. Juliska pompás leány lett…

Sokan azt gondolták, megölelt és megcsókolt és gratuláltak a nagy szerencséhez, hogy ilyen barátom van.

Mikor a báróné Ő Nagysága is felköszöntetett és a nagy közönség az ő igen tisztelt személye iránt is kifejezte a legnagyobb hódolatot a fentebbi odacsörtetéssel és itt a koccintás helyett kézcsókokkal és mély meghajlásokkal; mikor minden valamire való főbb ember megkapta a maga éljeneit: a báróné intésére felkeltünk s a számtalan kisebb-nagyobb termekbe eloszoltunk.

– Kedves barátom uram – fogott engemet körül három élemedett ember és kért hogy vonulnánk félre egy szögletbe, a hol egyedül lehetünk – egy kis bizodalmas kérésünk lenne Önhez.

– Én – kérdé egy kis görbe emberke igen nyájas kék szemekkel és a szemöldöke fölött egy jókora holttetemmel – a maga édes atyjának tanulótársa voltam, kedves barátom volt ő, még ugyan igen kedves barátom és soha sem is fogom elfelejteni – én alszámvevő vagyok a megyénél, Kormos Pál. Nem tetszett ura atyjának emliteni az én nevemet, Kormos Pál, a ki sok galambot tart – –

Elfutott a melegség és a szégyen. Ugyan mit akarnak ezek?

– Tudom, öcsém uram is igen szereti. Oh szolgálhatok, ezer örömmel, csak egyszer legyen szerencsém Tamásvárán. Ez itt hivataltársam, árvaszéki ülnök Rétes Károly – és im itt Tollas Jakab nyugalmazott városi pénztárnok. Önt uram az isten nagyon megsegitette – –

Egyszerre mind a három szivarral kinált és tüzzel.

– Az ifju báró fölötte jóindulatu ember lehet ugy-e?

– Igen.

– Lehet vele beszélni? Nem kevély?

– Nem gőgös? – kérdé Tollas ur kifeszitett nyakkal.

– Mert a mágnások jobbára lenézik a szegény embert – jegyzé meg Rétes ur, élénk fejmozdulatokkal. Én is ösmertem atyja urát. Nagyon becsültem. Sándor öcsém szakasztott atyja – ugy-e Jakab? Ugy-e Pali?

(Ezeket az urakat sem nem hallottam emlegetni, sem soha nem láttam boldogult édes atyámnál.)

– Hej volna nekünk egy kis kérésünk – furta magát egészen mellém Kormos Pál ur – vagyon nekem egy nyolc osztályt végzett fiam, ha azt ide helyezhetnők a báró ur udvarába valaminek. Derék fiu, erősen szereti a gazdálkodást, azért a tanulásban egy kissé gyenge is volt. Hej ha ide tehetnők! Csak Ilyés öcsém mondana egy szót, egy kicsi igét a bárónak, hogy Kormos Pál megyei alszámvevőnek (átadta névjegyét), a ki atyjának igen kedves barátja és tanulótársa volt – vagyon egy derék, ügyes fia. Kormos István, szeretne ide jönni – ispán… no mert a fiu nagyon életre való. Oh, hogy megszolgálnám, minő galambokat küldenék.

Simogatott, cirogatott, hogy a kis emberke majd a mellényembe bujt.

– Hej, hej – sóhajtozá, fel-feltologatva szemölde fölött a holttetemét – ha ide helyheztethetnők… ide ide.

Rétes Károly ur egy csomó irást vett ki belső zsebéből és busan elém helyezte.

– El vagyok vádolva lelkem öcsém az alispán előtt – miért? egy semmiért, nehány haszontalan száz forintokért. Ha az én kedves Sándor barátom élne most, az ön édes atyja, oh akkor eligazitaná ő a bárónál, mert az öreg báróval nagy barátok voltak, de isten elvette. Im azonban hagyott egy lelkes fiat.

És nekem minden okmányt el kellett olvasnom szóról-szóra és meg kellett reá hallanom a magyarázatokat.

– Hát nem igaz-e, lelkem, jó öcsém, hogy itt az én ártatlanságom tisztán áll, de naptisztán? Csak egy kis jó információcskát a fiatal báró urnak, az aztán megnyerheti az alispánt – és én akkor holtomig hű alattvalója leszek kedves öcsém uramnak.

Ugyan tegye meg, látogasson meg; fiaim, nagy leányaim vannak. Jőjjön el az édes anyjával, a kedves testvéreivel – – Hogy fognánk örvendeni. De isten ugyse eljőjjön. Kocsit küldök, különben itt a báró hintaja – majd elfelejtem. Csak egy kis, lelkes, jó információcskát kedves Sándor öcsém, lelkem, galambom. Oh milyen lelki testi barátom volt az édes atyja. Az volt ám a becsületes, tiszta lelkü ember. Gyémánt karakter, egy Cátó. Megteszi édes öcsém, ugy-e megteszi? Hogyne tenné, hisz Berzsenyi mondja: Csak sast nemzenek a sasok. Én most egy sok gyermekü, szerencsétlen családapa egy ilyen dicső sas szárnya alá folyamodom.

Ujra megkinált szivarral és valami jóféle taplóval is.

– Nekem, de igazán nem tudom, mondjam-e? – állott most elő Tollas Jakab nyugalmazott pénztárnok ur – csak egy parányi kis kérésem volna. Csekélység. Ha édes atyja nem lett volna legjobb barátom s ha azt nem látnám, hogy a tekintetes ur öcsém mily bent van a Nagyságos báró családnál, de főkép az ifju méltóságosnál, ki maholnap excellenciás lesz: hát egyet se szólnék, de igy készt az alkalom.

Itt a menháznál, avagy az uj iskolánál hallottam, szükség van egy hű, értelmes és kauciós gondnokra. No én épen alkalmas lennék erre az állásra. Tisztes hetven évem, ötven éves közszolgálatom és hogy családtalan vagyok, hát egészen az ügy szentségének áldozhatnám hátralevő éveimet – mondom, de persze protekció nélkül, ma csak bélyegeket vesztegetünk. Ugyan elnyerhetném-e én ezt a kis állást? Persze hogy el, ha a tekintetes ur öcsém beajánlana az ifju báró Ő nagyságának bár. Elmondhat minden dicsérőt, tele marékkal, mert a ki édes atyjának legbensőbb barátságát tudta kiérdemelni: az bizonyára megállja a sarat.

Jött két három érdemrendes ur, egy elnök, egy képviselő s a legnyájasabban vettek karjaikra: hogy Adám báróhoz vigyenek, a ki már régóta keres mindenütt.

– Hol volt maga Sándor? – kérdé a báró egy könnyü köpenybe burkolózva. – Csakhogy megkaptuk. Menjünk gyorsan édes anyjához.

S vitt az éjben, kerten, réten, szőlőn keresztül édes anyámékhoz.

A báró – oh nemes, magas szivü ifju ember volt – megölelte, megcsókolta anyámat, azután oda állt Juliska elé, kezét nyujtotta és hosszan-hosszan nézte húgomat.

Édes anyámékat szűkös, de tiszta, egészséges hajlékban találtam, jó egészségben és vidámságban.

Ragyogott minden a tisztaságtól. Annyi volt a virág szobánkban – nem hiába hogy kertészház volt valamikor – hogy ablak, asztal, almáriom, sublát egy csupa virágerdő vala.

Anyám erőnek erejével azt akarta, hogy a báró nálunk vacsoráljon, holott ez lehetetlen volt oly nagy vacsora után. Ám a báró leült és a mi egyszerü ételeinkből ha keveset is, de evett és jó kedvvel.

Sohasem láttam ilyen derültnek. Minden testvéremnek tudott valami szépet mondani, hogy azok nevettek, ugrándoztak, s a ruhájába csimpalykóztak. Hogy az ágyon gitárt látott s megtudta, hogy Juliska játszik – csupa udvarias jólelküségből bizonyosan – felkérte hugomat hogy játszék és és –

Nagyon jó az isten, fölötte jó: az én édes jó anyámat annyi sirás, nyomoruság, után dalolni hallottam a gitár mellett a báróval.

Későn-későn kisértem haza a bárót, mert alig tudott elszakadni tőlünk.

– Hogy megnőtt Juliska, milyen kedves, és tudja-e Sándor, milyen szép leány! Sokszor eljövök magukhoz. Ugy-e szabad lesz te Sándor?…

XI.

A menyasszony megérkezik.

Nem tudom én, valjon a szegény embert az isten nem ugy teremtette-e, hogy a legnagyobb csapások és veszteségek után is mindig higyjen – és soha ne tanuljon? Nem adott-e csupa áldásból az égi gondviselés az özvegyek és árvák szivébe, agyába csupán egy mákszemnyit abból a kelesztőből, a mely a legédesebb álmokat adja, bátorságot, reményt, teljes bizodalmat, s azt a csodálatos mámort, mely a legóvatosabb embert is leveri? Vagy telik-e abban kedve a legfőbb hatalomnak, hogy az ész egyszerre csak kiforduljon, – mint a gyenge ajtó szélvész idején – sarkaiból s a tolvajok, gonosztevők számára tárva, nyitva hagyjon minden fiókot, szekrényt, rejtegetett, takargatott kincset?

Hát az én anyám, az én okos, óvatos jó anyám, mikor magunkra maradtunk, alig kérdezett valamit, hogy én mit csináltam; hogy éltem; most hogy vagyok; bámultam-e a Bévárdiék alacsonysága miatt, hogy szinte börtönbe kerültem s alig-alig hogy megszabadulhattam: hanem minden szava: oh be kedves ifju ez a báró, micsoda egy gyöngyszív, de milyen ügyes, szép ember, milyen jól állott rajta az a kis fekete köpenyeg, egész megszakállasodott, egy kész férfi, de van is husz esztendős, nálamnál három évvel bizonyosan több s hogy megnőtt, soha egy Ladár báró se volt ekkora, meg ilyen deli szép férfi. S ma már másodszor van nálunk, de milyen jó kedvvel…

Igy ment ez mámorosan, sebesen, hogy szegény anyám arcái kipirultak, a szemei forogtak, égtek s mind szüntelen Juliskát nézte, mérte tetőtől-talpig, a ki egy év alatt valóban, mintha négy évet szépült és fejlődött volna. Rózsaszin ruhája mintha csak ugy lett volna öntve karcsu, szép, magas termetére; szemei élénkebbek, nagyobbak lettek, orra, mint apámé, kissé sasforma, de vékony, fehér szép orr; a közepén egy kis emelkedéssel, mely mintha homlokát is magasabbá tette volna; haja fekete, mint a szén és vastag; szemöldei dusak, hogy ilyen fiatal leánykának a fele is elég lenne és keskeny kis ajkai pirosak mint a megygy; s fogai fehérek, – mikor nevetett, szinte csillogók.

Anyám csak őt nézte, őt hallgatta, rám olykor-olykor vetett egy pillantást. Valami egészen beszőtte világos elméjét. Nem ilyen volt ő eddig –

Juliska se volt óvatosabb. Dalolt, gitározott, holott mindkettő felette gyengén ment; a gitár hamisan, az ének elnyujtva, falusiasan minden taktus nélkül és egyáltalán igen fátyolozottan.

De nem figyelmeztettem, gondoltam holnap, mikor elmulik a mámor: minden máskép lesz. Kisebb testvéreim, mire a bárótól elváltam – már aludtak. Magunk voltunk tehát, cak hárman. (Nem, nem – szégyen!)

Minden szó, minden kérdés: a báró Ádám báró.

Anyám, mintha mindent elfelejtett volna a multból, apám életéből: kifogyhatatlan volt oly szerencsés történetek elbeszélésében, mikor az isten egy-egy választottra tele marékkal szórja az áldást. Királyfiak, hercegek, grófok fordultak elő, kik szegény polgárleányokat, postamesterleányt, papleányt de sőt pásztorleányt választottak feleségül.

– S mit akar ezekkel édes anyám – törtem ki végre némi haraggal.

– Mit? oh édes fiam, te, azt csak egy anya tudhatja. Az én eleim gazdag emberek voltak, a Ferenciek főispánokkal voltak rokonságban.

– És?

– És hát fiam, ezt a báró is olvashatta, de hallhatta. Látszik a beszédéből.

S Juliska és anyám összementek és boldogan nevettek.

– A báró keveset törődhetett a Ferenciek történetével –

– A Ladárok között gyolcsos tótokat is ösmertem fiam.

– Mi következik ebből?

– Mi? Az, hogy a Ferenci nemzetség nem áll hátrább a Ladároknál. Ez az Erdőhát is valamely Ferenci birtoka volt egykor. Csippel-csuppal ették meg, mint a tűz a nádat – a Ladárok. Igaz jószág fiam – azt szokták mondani: nem vész el. Visszakerülhet az még.

Láttam, hogy anyám ma a legszélső határon is tulment; nehány szó után vetkeződni kezdtem s pár perc mulva ugy tettem, mintha aludnám.

Most közdődött még a csöndes, susogó beszédben anyám és Juliska között a báró ur égig magasztalása. Hogy szerette azt a paprikás csirkét (pedig alig evett belőle egy szárnyacskát) – de a turós csusza hogy megnyerte tetszését, pedig – susogá anyám büszkeséggel – otthon a sok német szakács érti is mi a jó tészta, a magyar étel? Majd a palacsintát Juliska, azt próbáld te meg, ordával, finom tejföllel, malozsával, rá egy kis vaniliát. Szegény báró! mennyi rosszat megetetnek egy báróval. Igazán örülök, hogy mindenből olyan jól evett. De hogy félt ettől a Sándortól, alig merte megfogni a kezedet s te is olyan együgyü voltál, hogy nem nyujtottad neki nyájasan, mikor láttad, hogy ő…

Észrevehették, hogy hallgatok – s elcsöndesedtek.

Juliska kezdte:

– A kék ruhámat holnap el kel vinnem a Hajnal leányokhoz, a fehér csipkével. – Csak Oláh Laci ne jönne most el hozzánk – mondá az utóbbi szavakat alig hallhatón.

– De az ünnepen, a holnapi iskolaszentelésen a kékben fogsz megjelenni. Ah csak meg volna négy sor gyöngyöm – – atyád betegsége, meg a temetése elvitte. Egyetlen gyürűm volna bár. Mit szól a báró, hogy te neked még csak egy mákszemnyi smukkod sincs! – –

Hallottam, hogy anyám csöndesen zokog és siratja, hogy még csak egy mákszemnyi smukja sincs – holott a Ferenciek – hires nemzetség…

Kezdett már bevilágitani a hajnal, nem kisérhettem édes anyámékat tovább; aggódva, félve, mosolyogva, nevetve elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy két legkisebb testvérem ott feküsznek – fejemnél, a másik lábamnál. Vidáman köszöntöttek, csókoltak és kináltak azzal a nagy darab főtt kukoricával a mit kis kezükben tartottak.

– Sándor bácsi – csacsogott Jánoska, gömbölyü, barna arcát oda nyomkodva arcomhoz – mit hoztál? Hoztál képet? a sárga nyőstén galamb megtojott –

– A fekete búbos társát elvitte a macska – értesitett a gyászról Marika busan. A kertész itt járt és megkérte mamát ne haragudjék, hogy Sándor bácsira fogta a galambot, mert nem Sándor bácsi lopta el, hanem a Dús János meg a Pintér Marci.

– Aztán be is csukták őket – toldá meg Jánoska, végig hengergőzve a mellemen.

– Mikor? – kérdém, nagyot kiáltva örömömben.

Édes anyám válaszolt, ki csinos reggeli főkötősen hozta be a kávémat:

– Megverte az isten a gonosz Dús Jancsinét, mert összeveszett a kertész feleségével s elárulta – no menjetek ki gyerekek, hozzatok almát.

A reggeli hűs lég volt-e, vagy a gyermekek vidám zaja tette: szerettem volna ugrándozni, nevetni, kiabálni, szivem annyira megtelt örömmel. Egyszerre a régi jókedvü fiu lettem, a ki semmitől se fél s a kinek kezét, lábát, nyelvét semmi sem köti többé. Ártatlan vagyok, tiszta vagyok, becsületes vagyok, az egész világnak oda nézhetek a szeme közé bátran, senki sem vádolhat tolvajsággal, sikkasztással.

Örömemet azonban hamar ketté vágta az a tény, hogy a lopást tanáraim előtt magamra vettem. Most igy még gonoszabbnak, alattomosabbnak tartanak.

– Ne sirj fiam – vigasztalt anyám, látva, hogy könyeim hullanak – az isten mindeneket kivilágosit, bűn büntetlenül nem marad, de József is kikerült a Pharaó börtönéből. Ugy volt édes fiam, hogy – de ne mutasd iránta haragodat, bizd az istenre – – hogy Bévárdi csinálta az egészet azon való bosszujában, hogy Pélen oda mondogattál neki. Dús Jancsi meg az anyja felbiztatták a süket kertészt, hogy adjon fel tégedet, mert a galambokat te loptad el. Az volt a cél, hogy te kiessél a báró gráciájából. No nem hagyta az isten végkép rajtad száradni a szégyent, forditott a bajon. De mégis – – Fiam, fiam, mennyit sirtunk. Mint a kutyát ugy szóratott ki bennünket a báróné dühösen. Térden állva könyörögtem neki – nem nem – még, bocsássa meg neki a jólelkü fiáért az isten – még meg is rúgott. Hanem, hogy te visszamentél a báróhoz: minket is visszaköltöztetett a báróné s azóta százszor jobb, mint volt. Talán minden falat ételéből küldene, olyan kegyes. Éretted fiam mindent elfelejtettem – de Bévárdit – száradjon le édes fiam ez a két szép fehér karod – ha büntetlenül ereszted el. Ne ma, ne most még, de ha az órája üt, mert bizonyosan fog ütni. Akkor mutasd meg, hogy Ferenci vér vagy, az én fiam, és tipord szét, mint a szeméten túró férget. A kertészné vallott ki mindent, a ki féltette a kasznárt Dús Jánosnétól. Igy került ki az istentelen gonoszság. Megkaptad-e a levelet fiam?

– Én soha anyám egy sort sem.

– Hát a jegyző? De hisz komája Bévárdinak.

– De hát a báróék tudják anyám?

– Mindent tudnak fiam. Pünkösd másodnapján, mikor mentünk volna a templomba: akkor derült ki a dolog. Az az akasztófára való Sötér Pista volt a kasznár spiónja, a ki most gazda a munkások mellett. Mennyi minden rosszat beszélt az itthon rólad, hogy részeges vagy, hogy becsuknak, hogy megveretnek – hogy – – jaj fiam –

Im, hát e szavakra hegyesen, tisztességes kék ruhában, hosszu pálcával, veres orral, az orcáján sürü kék buborcsékokkal, de kikent, hegyes, fekete bajuszszal, vigyorogva állit be Sötér István ur.