Part 7

Ha szereted – vetettem föl lelkemben a szót – Ádám; ha elveszed, áldjon meg a legjobbal, a legszebbel, a legbéketürőbbel a jó isten; de ha egyetlen egy ujjal mocskosan érinted, ha mindenedet anyámnak, testvéreimnek s nekem adnád vagy hagynád is, ha ezer kegygyel árasztanál is el anyáddal, apáddal együtt s te volnál az egyetlen, az utolsó férfi sarj nemzetségedből, a mi ugy is van: leszurnálak s boldogan adnám nyakamat a hóhér kezébe.

Menj, de örvény fölött, üveghidon jársz. Lépten-nyomon kisérlek. Ha betöröd, mind a ketten alázuhanunk.

Igy futott el szemeim elől minden s borult sürű ködbe anyám, neveletlen sok testvérem, a jövő – hogy csak egyetlen egy maradjon meg előttem célul, örömül, biztatóul, világitó fáklyául: ez a reám nem bizott kötelesség, hogy egy leányt védjek, a ki erről mitsem tud, s a ki, ha megtudná, hogy egy tolvaj, sikkasztó, kegyelemből tönkre nem tett ember szenteli becstelen életét oltalmára, talán megvetéssel utasitana el magától.

Mindegy.

A tanár ur családja nagy ünnepélyre készült. Vége felé siettünk az iskolai évnek, a bucsut fényessé akarta tenni – talán az egész tanári kar – a báró ur előtt.

Ösztönszerüleg magam is készültem, hisz a családhoz tartoztam.

Az, hogy a bárót komoly, lelkiismeretes munkához vezessem, a mi az első hónapokban neki és nekem is annyi édes örömet okozott, többé lehetetlenségnek látszék. Nem szándékom sérteni az igen tisztelt tanári kart, de meg kell mondanom, hogy a báróval szemközt – igaz, csak egyetlen báró volt az egész gymnasiumban – különös elnézést és megfoghatatlan kedvezést tanusitottak. Rendről-rendre, a nélkül, hogy erre akár a báró, akár a báróné, vagy Ádám felkérte volna: magán és pedig titkos órákon, hogy nekem sem volt szabad ott lennem. Kijelölték tárgyról-tárgyra a pontokat, rövid, fölötte semmi kérdéseket, azokat átadták a főgondnok urnak – s a rendes vizsgálatokon, szigorlatokon pusztán ezekből kérdezték s ezekből faggatta szigoru, ravasz képpel a vén főgondnok is, a dadogó feleletek után minden tisztességet mellőző magasztalásokkal jelentve ki, hogy ily excellens, bátor feleletekkel ő nagysága arany betükkel irta be nevét iskolánk évkönyveibe.

A tanár urak, hogy hajlongtak, hogy szoritottak kezet a báróval, hogy igyekeztek még szebbeket, lekötelezőbb magasztalásokat mondani: most is különös érzéssel töltik be lelkemet a férfiatlan hazudozások.

Ma azonban, midőn e sorokat irom, örömmel kell kijelentenem – – eh, kirázom tollamból a téntát, hátha sok tanár gunyolodásnak venné, a mit megvesztegethetlen igazságszeretetükről, személyválogatást nem ösmerő egyenességükről mondanék.

Visszatérek gyermekifjukorom első benyomásainak vázolására.

Busan láttam, mint röppennek el a napok napok után s a könnyen szerzett fényes osztályzatok, győzelmek következtén mint lesz a báró óráról órára kevélyebb, elbizakodottabb és munkátlanabb s mint tér el amaz utról, melyen felfogásom szerint egy valódi oszlopbárónak okvetetlen járnia kell.

– Báró ur – szólitottam fel pár nappal az ünnepély előtt (óh, már ekkora egy alázatos és minden kitörőbb, nemesebb érzéseket visszaszoritani kész fickóvá alakultam!) – nem kellene-e átismételnünk csak röviden minden tárgyat?

Azt is meg akartam emliteni, hogy Pótharaszthy Kálmán egy buta tökfilkó s nagyon rosz hatással van a báróra, Tánczos Zsiga sohasem tud másról beszélni, csak a korcsmákról s táncestélyekről; Fülep Jani telhetetlen a maga magasztalásában és Balla se fog lemondani a kártyáról – más szerényebb fiukat választana talán barátokul. De egyetlen komor tekintete visszariasztott. Reszkettem csak a gondolatára is, hogy megint arcomba vágja a tolvaj szót.

Szeliden, hizelgő szavakkal kellett hozzá jutnom.

– Miért bifláznánk össze-vissza annyi szamárságot? – válaszolt kérésemre jókedvü kacagással. – Menjünk a temető mellé, ott Török uram kitünő sört kapott. Lássam, hogy áll magának, ha Kálmán az asztal alá issza. Meleg van, szomjazom, utálom ezeket a szesztelen tanárokat, náluk nélkül akarok mulatni.

– De már most is beteg a báró.

– Ne féljen, nem halok meg, csak edzem magamat, ha lótejet kell innom a cserkeszek közt s meg kell verekednem a német burkosokkal: legyen gyakorlatom. Maga is készüljön, mert velem fog utazni.

– Nem szükségesek ezek báró ur.

– Nem, ha csak paraszt akarok maradni. Vesse el azt a könyvet, tegye azt a mit én teszek, használja fel az emberek hitványságát és az alkalmat; vegye ki a részét mindenből. Első sorban ezek a tanárok sem tesznek mást. Tudja-e, hogy Rizs ur csak épen annyit tud a görögből, a mennyit egy-egy leckére megtanul. Én láttam. És hogy káromkodik, ha valaki egy szót rosszul ejt ki. Nevetem. A latinnal is ugy áll, forditás nélkül egy pontban se biztos a tanár! – Hát a történelmet ugy kell tanitani, mint a Rácz teszi? Hogy les, mint egy komisz tanuló. Tudomány ez, becsület ez? Menjen, maga is csak ne szineskedjék a nagy okos képével. No és Rácz ur, hát az olyan megérdemli, hogy tanár nevet viseljen? És én tisztelettel hajoljak meg előtte? Neki étel kell, bor kell, pénz kell, dicsőség kell s veszi a dolognak azt a végét, a melyik semmi. Hanem én tanuljak. Egy pár szivarért kidolgozza a feladataimat s jó vacsorákért megkitünőz. Szégyenlje magát Sándor, hogy maga is, mint ez a sok tudós, bolonditani akar. Vagy az igazgató-tanár? Délelőtt tizenegykor serre, délután ötkor borra, estve éjfélig kártyára, nappal hűhóval a katedrán izetlenkedik és ropogtatja gyerekes, goromba vicceit. Eh maga is csak ilyen ember. Hagyjuk el kedves öregem, ne ámitsuk egymást, én otthon is, itt is mindenütt azt látok – megcsömörlöttem. Élvezni akarok.

Egy finom szivart adott s ő is rágyujtott egy kis cigarettre.

Hátra vetette magát a széles fekete bőr diványon s fehéres, sárga arcán kékes szin terjedt el, nagy fekete szemei megállottak és lélekzete a nagy erőtlenség miatt, mintha egészen megakadt volna.

Vártam, hallgattam, mert nem tudtam, mit szóljak ily különös, éles szavakra. Honnan vette ezeket a szemeket, hogy ugy lát; azt az észt, hogy mindent fölismerjen; hiszen gyermek még, csak a feje öreg. Valóban az, mintha 20–25 éves ember feje lett volna.

Kimondhatatlanul sajnáltam.

Nem holdas-e? Azok szoktak ilyen gyengék és tulokosak lenni; elszivja erejöket a hold és megnöveli eszöket az ég. Vagy nincsen-e valami hiba elméjében? Mert milyen csufondáros és mily jószivü; mily erőtelen s hogy birja az éjszakázásokat; milyen alázatos, mikor felel s itt hogy beszél tanárairól! Hogy akart tudni eleinte mindent jól, alaposan, mint egy szegény fiu. S most ime engemet is arra akar rávenni, hogy ne tanuljak semmit. Menjek az ő utain, egyem, igyam, élvezzek, nevessem ki a világot és használjam fel az emberek gonoszságait, ostobaságait, mint azok felhasználják a mi hibáinkat.

És valjon akkor lehetne célt érni, akkor lehetne az ember boldog? Ha igy tesznek szüleim, akkor én most nem vagyok koldus, egy rab, a kinek nem szabad többet kimondani azt, a mi nyelvén van.

– Menjünk – ugrott fel egyszerre – beszélek magának Cecilről. Akarja, hogy beszéljek?

S a terjedelmes temető sürü, magas szilfái közt járatlan ösvényen törtettünk ki a Török uram sörháza felé.

Én elől mentem, hogy az ágakat szétnyissam s ő követett és beszélt.

– Csak egyszer olyan embert találnék, a ki nem csal, nem ámit, nem hizeleg, kimondja a mit gondol és főkép a mit akar. – Maga sem olyan ember többé Sándor, a milyen volt, de magánál értem – –

(Oh, hogy vágott ez a szó! Értette bizonyosan: mióta tolvaj és sikkasztó lettem!)

– Mindenki hasznot akar huzni a másiktól. Cudar dolog. Akkor én miért lennék különb? Hogy őrültnek tartsanak? Innom kell és hitványkodnom, mert eszem és tehetségem hiján ezzel szerzem meg tanáraim és osztálytársaim szeretetét. Korcsmáról korcsmára, kártyaasztaltól kártyaasztalhoz járok; trágárkodom, mint egy kocsis – és mindenki becsül; azt mondják érte: sok eszem van és látszik, hogy minden izem báró. Semmirekelők? Ezeknek az oszlopa legyek? Nem oszlopot akarnak ők, hanem bolondot, a ki viselje a zsiros sapkájukat és fizesse az adósságaikat. Legyek király, olyan Bethlehemes király, a milyennel karácsonkor a parasztgyerekek kéregetnek. Üljünk le arra a dombra. Elfáradtam. Lássa, mihelyt nem iszom: fáradok. Az anyám is ilyen Bethlehemes asszony, koldulnak a szemeivel, a bolondságával, oszlopasszonynak mondják, a ki tartja a szegények kunyhóját, meg a részeg mesteremberek üres sátorát, meg egy csomó düledező házat. S aztán jót nevetnek rajta. Ezeknek a professoroknak legyek én oszlopa? hogy többet szamárkodhassanak és lelketlenkedhessenek? Élvezni akarok; jól teszi, ha maga is élvez. Mit gondol Cecil különb mint mi?

– Cecil kisasszony – szóltam egész arcomban égve – egy tiszta angyal.

A báró élesen felkacagott.

– Három hétig, lássa Sándor én, is ugy gondoltam. Tudja mit akartam? Hogy elveszem, ő lesz a feleségem, vagy soha senki más.

– Oh báró ur – tettem össze kezeimet – ne változtassa meg akaratát, higyje el, nem lehet a földön jobb, nemesebb, tisztább, munkásabb és igazabb (azt nem mertem mondani: szebb) mint ő.

– Szegény Sándor. Lássa magát azért szeretem, mert magában nagyon sok bolondság van és még nem olyan ravasz, hogy mindent el akarjon rejteni. Maradjon még igy, legyen ilyen emberem is. Cecil is olyan, mint a többi. –

Kivettem a késemet. Uram teremtőm!

A báró ölembe hajtotta fejét s ugy feküdt a mellemen, mint egy erőtlen gyermek a bölcsőben. Hosszan nézett a tiszta kék nyári égre s szemeiben annyi jóság, bánat és nyomoruság látszott.

– Anyám nem ellenezné, hogy azt vegyem el, a kit akarok, mert leánytestvéreim is mind maguk választották férjeiket, a kik nem mágnások, de Cecil itt csak háló; Rizsné azért hozta a házához, hogy engem vele ide kössenek, holott nem jövök többet Telekre, inkább Afrikába, a vadak közé. Rizsék mindig tartanak egy szép rokonleányt s azzal a jól fizető kosztos urfiak kedvök szerént bolondoskodhatnak. Rizsék szeretnek nagy házat vinni, pompásan élni, nagy urakkal barátkozni, mindenütt főszerepet vinni – egy-egy áldozat árán. S ez mindig sikerült is. Ez is életmód és nagyon kényelmes. Mikor az urfiak elmennek s a kisasszonyok bevégezték szerepöket: akkor kerül a házhoz egy-egy nőtelen fiatal tanár, azt addig etetik, itatják Rizsék, hogy vő lesz belőle. Most Rácz uron a sor.

– Ki mondta ezeket a bárónak? – kiáltottam indulattal.

– A német nyelv tanára Kóbi, a ki szinte innen kapta feleségét – ki a mult évben halt meg.

– Hogy mondhatta?

– Csak ugy, hogy magához akart csalni a barlangból.

– Tanár tanártársára ilyet nem mondhat. Ne higyje a báró.

– Oh Rizs ur nagy gavallér!

– Rizs tanár ur lehet mérges ember, de ilyet nem követhet el.

– Se madár nem vagyok, hogy kalickába csaljanak, se hal, hogy horgon akadjak. Nagyon csalódni fognak bennem. Oh, hogy nevetek, hogy fogok nevetni akkor…

S a báró az alatt is mig ivott Török uramnál, otthon is egész éjjel Cecil kasasszonyról beszélt, mindent elmondva róla, hogy egy özvegy őrnagyné leánya, egy szerencsétlen teremtés, ki jobb sorsra lett volna méltó. Hanem kapja meg, a mit keres.

A bucsu-ünnepély kitünő volt, hangversenynyel, bállal, nagyszerü kártyázással összekötve. A báró órákig mulatott Cecil kisasszonynyal; vele táncolt, vele bohóskodott, kissé durván is, de elnézték Ádámnak, mert azt mondták, megártott neki a bor s mágnás!

Éjfél után, három óra tájt a báró nesztelenül kiment a mulató-teremből, mikor Cecil kisasszony épen eltávozott volt.

Iszonyu érzés fogott el. Utána mentem.

– Báró ur! – kiálték – az istenre, mit gondol? Nem az a szobája – –

Nem hallotta talán.

Pár perc mulva egy rokkanást, egy sikojt hallok.

Cecil kisasszony éjeli köntösben, mezitláb ott áll a folyosón s előtte a földön véresen – –

Ádám báró.

– Vezesse be Ilyés a bárót szobájába – szólt Cecil kisasszony kemény, érces hangon, mint egy parancsnokló katonatiszt. Én felmosom a vért. Senki se látott bennünket. Siessen és – tevé utána halkan, majdnem fülembe sugva: igérje meg becsületszavára, hogy erről itt, a mi történt, senkinek se szól egyetlen szót is. Mondja meg neki, hogy én megbocsátottam. De soha, sohasem akarom látni, sem itt, sem sehol.

Fölvettem a bárót – éreztem, hogy csak egy gyermek, mert olyan könnyü volt, szobájába vittem, az ajtókat bezártam és megnéztem, hol van megsérülve, honnan foly a vér.

Homloka, arca, szája betörve.

Ugy feküdt, mint egy halott, viaszfehéren. Alig-alig lélekzett.

Teremtő isten, mit tegyek? Ez reggelre meghal!

Mig mosom, borongatom – egyszerre csak felszökik, hogy alig tudtam visszatartani s kiáltja:

– A pisztolyomat!

– Nem nem, édes báró ur – nyomtam le erősen kezeit. Ön elesett a folyosón, egy ládába ütötte magát a sötétben – senki sem tud semmit.

– A pisztolyomat – vergölődött kezeim között.

– Maradjon nyugodtan.

– Cecil – – sziszegte fogai között – Cecil…

– Cecil kisasszony megigértette velem, hogy arról a szerencsétlenségről soha senkinek sem szólok. Ő is hallgatni fog örökké – – de…

– Bocsásson – –

– Nem, egy tapodtat sem. Az én életem az öné, Ádám báró, hanem az ön élete sokaké.

Birkozás közben ugy összegyurtam, törtem, hogy végre elalélt s csöndes zokogásban tört ki.

Hagytam, hogy sirjon; jobban illett az hozzá, mint a mire a tanár urak tanitották. Majd megfogta kezemet és kért, könyörgött, hogy azt, a mit elkövetett, soha el ne áruljam, mert a legelső szónál golyót röpit agyába.

Megmosogattam, bekötözgettem és simogatással – nem szégyenlem ide irni – és csókjaimmal elaltattam.

Oh, hogy örvendtem ennek az esetnek. Kedves Ádám, most megint az én báróm lész – forgatám lelkemben, az isten bizonyosan – –

Magam se tudtam, mit akarok mondani, de nagyon, nagyon boldog voltam.

– Cecil – huzta e szót remegő hangon a báró álmában – Cecil – –

És a mit eddig soha se láttam, láttam, hogy egy alvó embernek a könnyei hullanak.

VIII.

Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket.

A tanár urak nagyon jók voltak a báróhoz; mindent elkövettek, hogy mulattassák. Maga az öreg igazgató járt elől, megjelent délelőtt, délután, elmondogatta deák, cigány, zsidó és mesterlegény anekdotáit s egy-egy szebbhez, cifrábbhoz odatette, hogy Laci fiam, de hát még Pista minő mester ezekben. Oda adom a báró mellé, tanitsák be nagysádat ügyesen. Egy leendő főispánt semmi sem emel jobban, mintha sok anekdotát tud. Százféle emberrel van dolga, egy-egy fáin anekdotával a legdühösebbnek is be lehet tömni a száját. A báró rázta a fejét.

– De tudok én olyan minisztert is, a ki egész életében nem hallgatott meg mást figyelemmel, mint a zsidó anekdotákat. Fráter, szólt oda hozzám, maga ezeket szépen irja le s egy kis politurral elmondhatja a báró ur ő méltóságának otthon s a báróné ő nagyságának. Lehet ezekkel papságot is szerezni. Ez a mi papunk is az anekdotáinak köszönheti parochiáját. A mai világ a vidám embereké. Kant, Hegel, Pestallozi, Plato, de még Cicero is Demokritos háta mögé kerültek. Eljött az ideje, hogy egy kis fris levegő tisztitsa meg az emberiséget.

S bele fogott a korcsma-anekdotákba.

Rizs ur és Rácz ur majd hanyat dőltek nevettökben.

Csak a báró nem akart fölvidulni.

Három, négy nap mulva egészen fölépült Ádám báró s most a tanárnék akartak még egy nagy leányos zártkörü zene- és táncestélyt adni. Ezt az ünnepélyt Túr Gergely tanárné szándékozott adni négy kereszteletlen gyermekének egy napon való beavatása s nagyszerü énekmüvészetének bemutatása céljából.

A tanárné, ki valami szegény bajorországi, német báró katona-doktor leánya volt s kit ennek dacára csak ténsasszonynak cimeztek Teleken, kimondhatatlan boldogságát találta abban, ha a báró urral beszélhetett s közbe-közbe szurhatta: Mi bárók, tudja maga édes Ádám.

Túrné és Kálné személyesen jöttek meghivni Ádám bárót a keresztelési ünnepélyre.

– Az istenért – kérdé nagy hangon Túr tanárné – csak nem teszi azt a báró, hogy épen mi előlünk távozzék. Ön mind a négy fiamnak a keresztatyja fog lenni. Micsoda? Azt az egyetlen elégtételt, mikor épen itt a kedvező alkalom, csak meg adhatja nekem a sors, hogy egy rangombéli ember legyen a kedves fiaimnak keresztapja. Bár Juliskámnak –

– Hadd el Mari – békité Kál tanárné roppant gyors beszéddel – annak már fogtál egy gazdag zsidónőt, elégedjél meg vele. A jövőben – s elnevette magát a fiatal Kál tanárné – megnyerem én a bárót. Oh, hogy sajnálom…

– Kit sajnálsz – rántott egyet Tur tanárné a fiatal, csinos asszonyság karján.

– Titeket sajnállak, tégedet is, Réznét is, Fehérnét is, Láczaynét is, Vörösnét is, mert mind szerencsétlenek vagytok. Képzelje a báró – és nem lehetett megállitani a fiatal nőt – ezek az asszonyok mind rémitő féltékenyek. Igazán sajnálom szegény Réznét, borzasztó paraszt férje van; egy napig, de egy óráig sem élnék vele. És Fehérné, a biróné! Ah, az egy sajnálni való teremtés. Mindenkinek beszéli, boltokban, sétatéren, templomban, szinházban, hogy az ő Károlya egy gazember. Szegény Fehér, igaz az én ablakom alatt is megáll egy nap tizszer. De hát tehetek én arról? Ne legyen Fehérné oly dacos, oly kócos, keressen jobb szabónét és fésülőnét és ne egyék annyit, hogy oly rútul elhizzék. És Láczayné – oh mennyire sajnálom ezt a kis Láczaynét, a kinek a férjébe, te, te édes Mari, te voltál oly hosszasan bele bolondulva. Én ura vagyok házamnak. Az én Károlyom az iskolában a legdurvább, hogy rettegnek tőle, de itthon csitt a neve. S oda megyek a hova akarok, azt teszem, a mi nekem tetszik, attól fogadom el az udvarlást, a kitől tiszteletnek veszem. S köztünk szent a házi béke. De legyen az asszony, asszony.

– Oh édes Vilma – hordoztál kékeket –

– Én, én?

S Kálné olyan lármát csapott, hogy annak rendjén még vagy tizenöt asszonyt sajnált, a kiket a férjeik roppantul féltenek.

– S oly sok volna itt a »szegény« asszony – jegyzé meg mosolyogva a báró.

– Ez egy elromlott város báró ur, de megtisztitom; én Kálné fogom megtisztitani, hogy minden semmirevaló férjet nevetségessé teszek.

– Báró ugy-e, eljő szombaton – hajolt Ádám báróhoz Turné. – Nagyszerü darabokat fogok énekelni. »Oh Róbert« – ismeri ezt Schuberttől.

S kezdte énekelni. Oh Róbert! De igen rekedt volt s a báró elrejtette arcát. Magyar népdalokba fogott, azok se mentek. Azután kiabált, azután panaszkodott férjére, a ki nem tud egy jó énekmestert szerezni a városba – és végre, mikor sehogyse tudott énekelni, még akkor se, mikor tánclépésekkel próbálta: hát sirva fakadt.

– Oh báró, ilyen a mi sorsunk egy paraszt faluban – –

– Te Mari, tudod-e, ha nekem annyi sok szép gyermekem volna, mint neked, sohasem tennék mást, mint egész nap otthon ülnék, mosdatnám, fésülném őket, a rongyos köntöseiket varrogatnám s egy szót sem énekelnék soha és nem vártam volna meg, hogy négy nagy gyermekemet kelljen egyszerre kereszteltetnem.

A két asszony csufosan összeveszett erre, egymást a leghatározottabban kezdték sajnálni, Turné a nyomorult Kált, kinek kacér felesége miatt örökös máj, sziv, vese, lép és gyomorbaja van és Kálné Turt, a ki soha egy jó falat ételt nem ehetik, a ki évek óta nem látott jó kenyeret és tiszta tányért s a kinek azért van oly hosszu nyakig érő mellénye, hogy ingét eltakarja.

Azon természetnél és jóságnál fogva azonban, mely a legtöbb nőnek állandóan sajátja: a két professzorné heves disputa után egész békében, karon fogva távozott, szivökben néma bánattal, hogy a báró mégis csak nem szerencsélteti házukat.

– Majd hát a jövő évben, addig elmarad a keresztelő is – volt Tur tanárné bucsuszava.

Én azt gondoltam, ezek után a báró a legélesebb szavakban fog kitörni, mikor magunkra maradunk, ugy az igazgató ur anekdótái, mint a két tanárné beszéde miatt. Nem, egyetlen gúnyos, vagy elitélő szót sem szólt, csak arra kért, hogy pakoljak és a lehetőleg rendben legyünk a holnap reggeli utazásra.

Még két nehéz jeleneten kellett átesnünk. A Rizs ur és Rácz urral való jeleneten.

Rizs ur ujból és ujból meg akarta mutatni, hogy ő gavallér és hogy ő egyetlen feladatot ösmer: a bárót nagy missiójára tökéletesen elkésziteni. Reménylem Ilyés, bizonyos tények után a te háládra feltétlenül számithatok. Mi, nőm, Cecil és én a nyarat Erdőháton akarjuk tölteni, erre tehát a báróné ő nagyságát a legszebben elkészited. Nem szabad engednem, hogy Ádám báró unatkozzék, különben is rendszerem akkor lesz hatásos, ha a nevelést kezeimben tartom. Az irányokat változtatni a legveszedelmesebb tapogatódzás. Egy ut, egy irány. Vigyáznom kell.

És Rizs Lajos tanár ur széles hátával, melyen szinte rezgett a sok hus, olyan hajlongva, óvatosan, lábujjhegyen ment ki, mintha minden lépte, gondolata, tekintete a báró ur boldogsága tekintetéből történnék.

Valjon az ilyen ember gondolja-e, vagy legalább sejti-e, hogy még afféle gyermeklegény is, a milyen akkor én voltam s a báró ur: bepillanthat a szive rejtekébe? Mert hogy az egész Rizs ur semmit sem akart mást, mint mindig igen jól élni és mivel csekély fizetéséből az nem igen lehetett, e szerint jó kosztos urfiak után. Én láttam különben mennyit izzadt, mikor roppant vastag ökleivel (ugy tünt fel, mintha inkább öklével mint kezével irna) órákon keresztül másolta Sallustiust, Cicerot, Ovidiust s a latin pontok után öreg, borsónyi betükkel oda alkalmazta a forditást. A szavakból, a mi hitem szerint fontosabb lett volna, két-három jelentéktelen szót irt ki, mint teszem: et, ita, sed, ne – a többi maradt. A bárótól ezt a néhány szót el is kérdezte mindig és meg is dicsérte értök a legszebb magasztalással. Igen jól van báró, kitünően vagyon, excellenterrr!

És szétnézett, hogy az egész osztály osztja-e ezt? Hogyne?

Mert nem igen osztotta, hanem nevetett, a ki mert és magában azt mondta bizonyosan; csuf dolog Rizs ur, csuf dolog!

Jött Rizs ur után Rácz Károly tanár ur.

Ma mikor ez emlékiratokat jegyezgetem, igen magas állásu kormányhivatalnok, ur és sok sok társaság, egylet, üzlet, kör vezértagja felséges modora után! – ám akkor inkább rongyos, mint csinos; inkább nevetséges, mint tiszteletreméltó; de jó indulatu, minden tanuló iránt, felette szivélyes.

Verseit hozta, ugy az eredetieket, mint a forditásokat kéziratban, pompás aranyozott bőrkötésben.

– Engedd meg, édes Ádám (már akkor tegeződtek, mi a jó modorból folyt), hogy, szivem szülötteit Neked ajánlhassam. Aranynak akartam, de neki később éposaimat fogom: Álmost, Árpádot, Lászlót, Salamont Mátyást, mert egy-egy tavaszon mindnyáját megörökitem. Ezek dalaim, hymnuszaim és világirodalmi műforditásaim.

– Kérlek, talán inkább atyámnak – utasitá el magától a báró a nagy megtiszteltetést.

– Oh annak is fogok. Neki tanulmányaimat két, esetleg több kötetben.

– Vagy édes anyámnak – –

– Neki Imáimat akarom. Vagy jól van Ádám, irhatok számtant, történelmet, növénytant, csinálhatok anthologiákat, Virágos kertet, Gyümölcsös kertet, Ezer jót, Százszor szépet. Irok, forditok, nekem az ilyen munka balzsamom, éltetőm. Parancsolj, csak válaszsz.

– De hisz én egy levélen napokig eltöröm a fejemet, hogy lehet oly gyorsan?

– Igaz, igaz, de nekem bizonyos zsenim van hozzá.

– És mi az a zseni?

– Bátorság – jó modorral. Öt testvérem van, mind ezzel a zsenivel és modorral. Meg fogja őket ösmerni a két haza.

Valóban annyi édesség volt Rácz ur kék szemeiben, annyi fény magas, tiszta homlokán s oly kimondhatatlan kedvesség mozdulataiban, hogy ezeket ily szabályos alakban és mértékben már kisded korától fogva tanulni kellett.

A báró végre is elfogadta a verseket és egy pár igen értékes gyűrűt ajándékozott Rácz urnak.

– Ereklyékül fogom tartani és ódát irok róluk.

Rácz ur ezekkel kezdte meg hires alkalmi ódáit, melyekben mai nap rettegett ember és versenytárs nélkül áll.

Vártam, hogy a báró szokott éles modorában itt bizonyosan meg teszi észrevételeit. Azt a sok és merész kapkodást nem hagyja szó nélkül. Hisz én is majd kiszalasztottam ajkamon…

Nem, a báró csak nézett, szítta cigarettáit, sétált keményen a szobában és néha el-elmosolyodott.

Akkor nem értettem a lélekváltozást, vagy csak homályosan gyanithattam valamit, magamról véve a mértéket, hogy én is türelmesebb és vigyázóbb vagyok mások iránt, mióta magamra vettem, hogy tolvaj vagyok s mióta azon a kinos, lealázó itéleten átvitt a jó isten.