Part 10

– Hát a deák még az ágyban! Ne bántsa asszonyság, mikor haza kerültem a katonaságból én is fél délekig elheverésztem a szénában, a réten, vagy a hol gusztusosan pihenhettem. Hadd heverészszen. Nagy ur lesz ő belőle még. Második Bévárdi. Mert a kasznár ur is azt beszélte ma reggel, még hozzá minő magasztalásokkal, hogy: te Pista, az az Ilyés Sándor pompás egy fiu, milyen becsülettudó, alázatos, igazi finom egy gyerek, ugy szeretem, mint a legkedvesebb véremet, a Sárikámat tán nem szeretem jobban. Hej Sándor! a maga napja is aligha fel nem virradt ám. Hanem azt mondhatom, de tudja ön kedves asszonyság, hogy arra én is sokat tettem. Én voltam, a ki dicsértem a kasznár urnál, a ki beszéltem a báróné ő nagyságánál, hogy az ifjuság, hogy szereti Ilyés Sándort, micsoda nagy mulatságot adott a tiszteletére. De mit dicsekedjem én itt, látja és tudja az isten, hogy miket tettem én itt. Hát azért is legyünk jó barátok; én is a kastélyhoz tartozom már, támogassuk egymást lelkesen. Én a véremet adom magáért, mert tudom, hogy nem lesz háládatlan. Most is egy kosár fain-fain sárga koránérő muskotály körtvét küldött a kasznárné teinsasszony – én bizony nem tudom, hogy asszonyságnak-e, vagy Sándor urfinak.

S nagy tüntetéssel beemelte a kosár körtvét, melyben egy névjegy is volt a kasznár urtól, hogy holnap délután egy kis barátságos uzsonára jó szivvel látja Ilyésné asszonyságot Sándor öcsémmel és Juliska hugommal. Más tisztességes családok is fognak lenni. Várjuk.

Anyám elsápadt, majd elpirosodott a mint olvasta e sorokat a névjegyen; nem mert se reám nézni, sem Sötér urra, nehogy elárulja mit gondol erre az alázatos, barátságos szemtelenségre, csak lefedte egy kendővel a szőlőlevelekkel csinosan betakart körtvét és halkan mormogta:

– Mondja meg Sötér uram a kasznár urnak, hogy a jót a jó isten jóval szokta viszonozni. Én egy szegény özvegy asszony vagyok, a kitől mindent elszedtek; nem is tudom mivel viszonozzam barátságát.

– Hát csupándon azzal teins asszony, hogy Sándor urfi járogasson el a nyáron kasznár urékhoz, mert ugy hallottam – már hogy tiszta egyeneslelkü ember vagyok, hát kimondom: Sárika kisasszony, ugy vettem ki a tegnap estvéli szavakból, különösen jó indulattal van – hanem ha megölnek se mondok többet.

Két-három pohár szilvóriumot ivott, a mit Juliska tett elébe egy csinos kis fatálcán s még egyszer kijelentve, hogy itt valakinek a napja erősen kezd fölfelé menni, de ugyan gyorsan, röptiben: eltávozott, lábaszárait, mintha táncolna, folyvást ütögetve.

A hosszu nyomoruság, bánat és nélkülözések után, édes anyám igazán nem tudta, mit csináljon. Ennek tulajdonitom, hogy erős ellenmondásokba esett. De valjon nincsen igy más árva fiunak édes anyja is, a kit sok-sok csapás ért s egyszerre csak szakadni kezd rá az áldás. És nem kellene-e, hogy az ilyen asszony be fogja a szerencse sugara előtt a szemeit és befogja a hizelgés édes szavai alatt füleit?

– Fiam – ragadta meg anyám kezemet – a szent irás mondja: a ki megtér, idvezül. Ugy látszik az a gaz Bévárdi megtért; ha megtért, isten téritette meg: legyen az ur akaratja.

– Nos anyám?

– Én Ferenci vér vagyok s ha te is az vagy, hát akkor nem hordod szivedben a haragot s elmégysz ahhoz a kevély néphez Juliskával. Én nem megyek. Nekik esik az keservesen, hogy meg kellett magukat alázniok, mert tudom, hogy Bévárdi örömestebb hányna ki maga tulajdon kezeivel bennünket, mintsem igy megjuhászodjék: de csak hadd törje a büne. Elmentek. Ha isten csakugyan felhozta a napunkat, nem illenék, hogy mi truccoljunk. Isten nem gyönyörködik a makacs lélekben. Apád is több jót látott volna, ugy lehet, ha eltalálja a gonoszok nyelvét. Te fiam, kis korodban is igy hitt apád – nagy farizeus vagy, no a farizeusok okos emberek voltak: hát élj az eszeddel. Igaz, te Ilyés vagy s az Ilyések az apádon kivül, még mind talpra estek, de én fiam Ferenci vér vagyok.

Anyám, ugy gondolom, folytatta volna még a Ferenci-vér magasztalását – ha egy igen kedves körülmény azt félbe nem szakasztja.

Ádám báró nyitott be keztyüsen, lovagostorral, ugy öltözködve, olyan elragadó öszhangzattal, a mint csak bárók tudnak, kik ezt már születésükkel öröklik.

Szerencsémre már én is fel voltam öltözködve – és hozzá legjobb ruhámban. De mi voltam én a báróhoz képest.

A ruha, a gyönyörüen álló, feszes kék kvekker, tündöklő fehérségü nadrág, fényes lak-topán s a kigöndöritett fekete hollóhaj s kis pofaszakáll és mohodzó fekete selyembajusz tette-e, vagy fölötte jó kedve, vagy a mi virágos, sugaras boldog hajlékunk: de rendkivül csinos volt Ádám báró.

Lehuzta keztyüjét s fehér, átlátszó fehér, kicsinyke, vékony kezeivel sötét, göndör fürtjeit babrálgatta s ugy egyengette el magas, szép, okos homlokán, hogy még hóditóbbnak lássék.

Mire való ez? nyomult e kérdés, mint valami kés szivembe.

És szegény Juliska is, hogy fel volt cifrázva. Hajában virág, nyakán gyöngy (a Schwarcz pékné gyöngye), szép, csinos, bár nem fehér ujjain gyürűk (mind a Schwarcz pékné gyürűi.)

Isten, jó isten! hogy örömed telhetik a szegény ember oktalanságában! Hogy fölemeled – és – –

– Sándor, a mama hivat; gyorsan, valakinek be akar mutatni. Kérlek, aztán ne nevess és ne szánakozzál szegény Ádámon. Rögtön otthon leszek én is. De Juliska kisasszonynak kell valamit elbeszélnem a mai iskolaszentelésről és hogy a templomban hova üljön. Rettentő sokan leszünk; a mama az egész világot ide gyüjtötte s azt akarja, hogy ezt a roppant tömeget én tartsam, mint egy bolond oszlop. Igen, ha segit valaki.

S Juliska két keze már a báró ur két kezében pihent.

Égő agygyal, vergődő szivvel mentem át a báróné ő Nagysága parancsolatára.

– Ilyés – ültetett le a báróné maga mellé kegyesen – magának egy ügyes kis nővére van.

Megdöbbentem, felhőt láttam s éreztem a villám szelét.

– Igenis, méltóságos báróné, van egy kedves nővérem.

– S annak egy ifju mérnöksegéd, valami Oláh László nevü kedvese.

– Ezt még nem tudom. (Tehát ez az az Oláh Laci, kiről suttogtak.)

– Én tudom. Akarom, hogy itt a kastélyban történjék, ma délután az ő eljegyeztetésök is, tiz más leányéval együtt, mert a tizenkettedik a hercegnő lesz, Hohenau Matild hercegnő, az Ádám báró menyasszonya. Adja ezt hirül édes anyjának s még ma a templomi szertartás előtt jelenjenek meg előttem a vőlegénynyel. Ádám kitünő lett, maga Sándor jól viselte magát. Itt a jutalom.

A ki egyetlen fiamhoz oly jó, oly hű és igaz volt, s a ki meg tudja szavát tartani – a mi szinte példátlan az én gyakorlatomban: az megérdemli tőlem, hogy életem e szebb órájában közelebb hozzam családomhoz. Ádám 19 éves ma. Huszonhárom éves korában átveheti birtokait, addig utazni fog magával édes Ilyés. Tanuljon egy kis jogot, gazdászatot vagy a mit szeret, ösmerjen embert, világot, értse meg, minő feladat vár reá; mi az, mikor valaki elnyeri az oszlop nevezetet, s három év mulva itt, ezen a helyen, ezen a napon, őseim kastélyában megtarthatja lakodalmát a hercegnővel.

Jőjjön, bemutatom a hercegnek s a hercegnőnek. Nagyon előkelő család. Egyik ága souverain a német földön. Ádám hivatva van, hogy följebb emelje a Ladárok cimerét. Semmi fáradtságot sem sajnálok; örömest áldozom időmet, pénzemet, nyugalmamat, de a mit leányaimban megtagadott tőlem a sors: azt meg kell, hogy adja nekem fiamban. Hallottam, hogy Öreg-Teleken valami német katonatiszt leányával akarták összehozni. Mondja ki volt az? Miért nem irt nekem erről?

– Nagyon jó leány volt, Cecil kisasszony.

– De szép?

– Ritka szépnek és jónak mondta mindenki.

– Ide jönnek, de akkorra mi beutazunk Erdélybe. A Ladároknak mindig az volt a betegsége, hogy futottak a polgárleányok után. Jó, nem bánom; Adám is élvezzen, ajándékozzon: az tetszik nekem, ha egy ifju itt is ismereteket akar szerezni; ennyivel tartozunk a polgárosztályoknak, csak arra vigyázzon, hogy egy csinos kis viaszbaba rá ne kösse magát végzetesen. A pénzt, ha kell, ne sajnálja, legyen gavallér s ezzel törleszsze le adósságait apró szivviszonyaiban.

Éreztem, hogy az alatt, mig lelkemmel anyáméknál jártam s szivem a félelem miatt szét akart hasadni, a báróné erősebben megragadta karomat.

– Édes Ilyés, az első kérésemet megtette, szavát, mint egy becsületes férfi be is váltotta: most egy második, de nagyobb kötelességgel bizom meg. Vállalkozik-e reá?

– Parancsoljon a nagyságos báróné.

– Tudja, én mindent megteszek magukért, anyjáért, testvéreiért, magáért, de itt, ebben e pontban, a mit mondani akarok, feltétlen hűséget követelek. Édesanyja meg van-e elégedve a lakással s gondozásommal?

– A legnagyobb hálával köszönjük kegyességét.

– Boldogok-e nálam? Olvassák-e szorgalmatosan a füzeteket, miket küldök időnkint? »Az ég bárányát« ajánlja nővérének, az egy igen szép történet, egészen fiatal leányoknak való. Ovakodásra és alázatosságra tanit. És hát: »A liliom«-ot; »A szép eltévedtet«? »A nagyravágyás áldozatát«? Vagy édes anyja olvassa-e »A hét főbűnt«?

– A kasznártól hallom, hogy anyja tulságosan öltözteti Juliskát. Ez minden anyát veszedelembe visz, a mint »A hét főbűn« ezt nagyon jól kifejti; el a csipkékkel, kenőcsökkel, apró tükrökkel. El, el, gyorsan fiam. De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy maga minden lépten-nyomon sarkában lesz Ádám bárónak. Jegyezze meg, hogy a báró menyasszonya Hohenau Matild hercegnő és nincs a földön senki más, a ki ezt a helyet betöltse fiam mellett. Ezeket azért mondom, mert Ádám báró szenvedélyes, könnyen lángra lobbanó. Ah, nővérei is azok voltak mind, azért lettek polgáremberek nejei s azért nem léphetik át küszöbömet soha. Tartson Ádám szeretőt – ezt meg kell engednem, mivel gyermekes, polgári tilalmakat a mi rangunk nem ismer: de ezen túl senkiért, semmiért soha egy lépést is. Adám báró felesége csak Hohenau hercegnő. Ennek a szent jognak őrizője lesz ön. S ha itt férfiasan teljesiti kötelességét: tudja meg, hogy nem lesz önnek soha oka megbánnia, hogy a péli erdő mellett akkor a szekerünkbe ült. Anyja az én testvérem lesz és a testvérei az én gyermekeim. Ezzel a kezébe vette ön ifju ember a kulcsot a szerencséhez. Emlékszik-e, hogy atyja koldusmódra halt meg s hogy anyja a varrásából élt: nos, ön urrá, boldog emberekké teheti családját. Megértett ön engemet édes fiam? Ne válaszoljon, maradjon itt pár percre.

S a báróné kövér, vastag termetével térdre vetette magát egy régi, fekete festésü kép előtt.

Hevesen, gyorsan, suttogva imádkozott, de én szinte minden szavát megértettem. Könyörgött, kérte az istent, hogy ezt az egyetlen gyermekét oltalmazza meg; hozza haza majd tisztán, nemesen; oltalmazza meg a kisértésektől, rosz nőktől; mentse meg az alacsony családok tőreitől és adja, hogy sok vesztesége, bánata, megaláztatása után, élete legfőbb célját fiában elérhesse. »Te arra tanitasz Uram – szólt hangosabban, majdnem énekelve: megemlékezzetek azokról, a kik nyomorusággal terheltetnek – te látod, hogy én engedelmeskedem; te arra tanitasz: a tiszta és szeplő nélkül való isteni szolgálat ebben áll: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomoruságukban – te látod, hogy én ezt tenni sohasem vonakodtam. De ha te édes Atyám ezekben hűnek találsz és találtál engemet: akkor te is tedd meg az én egyetlen kérésemet: hallgasd meg imádságomat és tartsd meg egyetlen fiamat!…

Soha sem érzett melegség fogott el e szavak hallatára. Én is összetettem kezeimet, én is térdre ereszkedtem és imádkoztam.

És mintha abból a képből szegény haldokló édes atyám nézett volna felém: nekem csodálatosan ugy tetszett. Mintha láttam volna, a mint megnyitja száját és figyelmeztet, hogy ő is bizott rám valamit – és hogy első egyetlen kötelesség a világon isten és ember előtt: a becsület!

Mikor a báróné elvégezte imádságát – fölkelt, s intett, hogy kövessem.

Középtermetü, veres pofaszakállas, nagy fityegő, veres bajuszu, szemüveges katonatiszthez vezetett ő Nagysága. Mondott neki valamit franciául, melyből, legujabb tudományom után pár szót értettem, s azután reám mutatva folytatá németül, a mely nyelvet már beszéltem gyermekkoromtól fogva:

– Fiamnak, Ádám bárónak tanitója egy igen megbizható, lelkiismeretes, szegény fiu. Anyját, egész családját én tartom. Feltétlenül bizom benne.

Aztán, mintha nem tudnék németül, magyarázni kezdte:

– Herceg Hohenau tábornok, fiam leendő apósa. Nagyon nemeslelkü ember. A magyaroknak nagy barátja. Tisztelje és szeresse édes Ilyés. És itt a hercegnő – ugrott a báróné, mint egy gyermek, nagy örömmel egy elhizott, veres, szeplős, szemüveges – már épen nem igen fiatal leányhoz.

De a hercegnő nagyon nyájas volt és bizonyosan azt hivén, hogy én valami előkelő ifju ember vagyok, felszökött helyéről, és hosszan, hosszan megrázta kezemet.

– Ön – mondá németül – Ádám barátja, akkor nekem is az. Jőjjön kérem, s beszéljen nekem sokat a báróról. Vidám ember, szeret vadászni – – s ön is?

– Épen itt a báró ur – figyelmeztetém a hercegnőt a báróra, ki a fenyves mellett, levett kalappal s azzal magát legyezve nagy kipirulva jött.

Én pár perc mulva távozhattam.

XII.

Mindent isten kezébe teszünk.

A virágház udvaráról egy magastetejű kalapos, fekete ruhába öltözött uriember köszöntött.

– Kérem, kérem – szólt, hogy álljak meg. Nemde ön Ilyés Sándor?

– Igen.

– Oly régóta várjuk önt. Szabad karomat ajánlani, menjünk együtt; én Oláh László vasuti segédmérnök vagyok, de mindennap remélhetem rendes mérnöki kineveztetésemet. Nagybátyám, Horváth igazgatósági tanácsos, s a Horváthok mind igen segitik egymást. Borzasztó jó rokonok. A ki egy Horváthnak, Szásznak, Magyarnak rokona: az bizton számithat előmenetelre. Nagyon örvendek, hogy eljegyeztetésünkre megérkezett ön. Azonban tudatnom kell, hogy édesanyjánál valami hidegséget tapasztaltam ma reggel, csak ma reggel. Mondja mi történt? Nem akar ön a Horváthokkal, Szászokkal és Magyarokkal rokonságba lépni. Azon igen csodálkoznám.

Nevetett és kétkedőleg rázta a fejét.

– Nem tehetném fel önről. Ki volt az, a ki imént önöktől kijött?

– A báró ur.

– Az ifju báró? Derék. Csinos, csinos fickó. Fesch.

S Oláh ur mutatta, hogy ő se marad mögötte.

Valóban a mérnök ur igen csinos, szőke ember volt és nem lehetett több huszonnégy évesnél. Csak fogai voltak felette rútak, főkép elől, a hol majd ugy tetszett, mintha egy sor helyett két, sőt három sor foga is lett volna. De fogyatkozás nélkül mely ember van a földön? Bizonyára a Horváthok, Szászok és Magyarok sem.

Észrevehette, hogy fogait nézem, s kék selyemkendőjével szorgalmatosan eltakarta a száját.

– Öt és fél hava s két napja, hogy ismerjük egymást Juliával, de komoly nyilatkozatra nem birhattam egész tegnapig Oh, mi igen-igen szeretjük egymást és hiszem a legboldogabb párok leszünk. Képzelheti, hogy mennyire vártam önt. De most itt van, vagy mondjuk itt vagy –

És megölelt kétszer-háromszor igen szivélyesen.

– Hiszed-e Sándor, hogy mi boldogok leszünk? Én még senkit sem szerettem s főbe lőném magam, ha Julia anyád miatt – ki igen büszke a nemzetségére, holott a Horváthok, Szászok, Magyarok barátom – hohó, mind főemberek. Különben hallottam, hogy apád gazdag ember volt. No, én nekem egy krajcár se kell, csak sziv, mely szeressen, forrón.

– Megállj Sándor – folytatá nehány hosszu lélegzetvétel után – te jól vagy az ifju báróval, de tudod ugy értem, hogy a kedvedért megtenne valami csekélységet.

– Elég jól vagyok.

– Kainz, az igazgató, igen le van kötelezve az öreg bárónak. Most már a ti családotok tagja vagyok, bizodalmasan kell beszélnem. Kainz igen sokkal tartozik az öreg bárónak, no és egy osztálymérnöki üresedés van jelenleg nálunk. Bévárdi, a kasznár mindent elkövet, hogy házához kössön rút, szeplős leánya által, ám abból semmi sem lesz. Ő tette nekem azt az ajánlatot: mérnök ur, tekintetes mérnök ur, én önt az öreg báró által kineveztetem osztálymérnöknek, de persze – no persze, én nem az az ember vagyok Sándor, a ki eladja magát. Nagynevü rokonaim azt meg nem engednék. Hanem te tehetsz nehány nyomós szót az ifju bárónál s én – a többiben értesz engemet. Protekció nélkül képtelenség mai nap haladni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok mind protekció által jutottak magas állásaikhoz, jól lehet – de hibáikról később. Egyik hatvanezer forintig buktatott meg egy intézetet, megérdemelte volna, hogy becsukják: és a protekció oly tisztára mosta, mint a nap. Nehány erdélyi báró. Ezt a bárót nekünk is meg kell fognunk; oszlop ő, a kibe kapaszkodnunk kell. Tehát te jól vagy vele, azt megértettem leveleidből, melyeket édes anyádnál volt szerencsém olvasni. Nagyon kivánatos lenne, ha lakodalmunk előtt megnyerhetném kinevezésemet. Kérlek feküdj ebbe a dologba, még ma feküdj bele. Oh mi igen boldog házasok fogunk lenni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok, no és Oláhok, Tótok a legmagasabbra emelhetnek bennünket. De kérlek feküdj bele a dologba, még ma bele feküdj.

Haza értünk ez előterjesztések alatt.

Oláh ur felette udvariasan csókolt kezet anyámnak, de kétszer, háromszor is, s mint a ki már egészen fent, fent magasan áll, egy szökéssel benn termett nővérem szobájában.

– Julia hol? kiáltott a mérnök ur.

– Talán – nem tudom – dadogá anyám kedvetlen mozdulatokkal, száraz hangon – meglehet Bévárdiékhoz ment át, hogy együtt menjenek a templomba – nem tudom…

– Ah, megyek. Jössz Sándor? Maradsz Sándor? Isten veled Sándor! kérlek Sándor – de ekkor már futott – feküdj a dologba, csak… jól… s hangzott mind elenyészőbben – erősen… bele… feküdj.

Nővéremet a kis oldalszobában találtam.

– Hogyan? hát te itt vagy? S a mérnök urat kizárod? mi ez?

– Nem engedem – toppantott anyám – hogy ez a szélhajtó ide járjon. Már minden valamire való leányt megkért itt a környéken, most ide kapott. Kereszteséknél pénzt keresett, Benkőéknél hivatalt, Madarászéknál a házat kérte.

– De Juliskát szereti, s mondja, hogy féléve jár már házunkhoz s Juliskával szeretik egymást.

– No, csak ezentul nem engedem.

– Miért anyám? Juliska szegény leány, s Oláh ur elég csinos ember. Igen előkelő rokonai vannak… ha egymást szeretik…

– A báró megkért, hogy senki se látogassa Juliskát.

S látszott édes anyám arcán az a végtelen boldog kifejezés, melyet bizonyos remények támasztottak.

De egy okos, jó asszony, egy szegény anya!

– Tudja-e anyám, hogy a báró menyasszonya megérkezett?

– Oh, beszélte a báró, hogy egy vén német leányt akarnának a nyakára kötni – hanem abból semmi se lesz. Ő férfi és korlátozást nem tűr. Ezt itt mondta, ezen a helyen, Juliska előtt.

– De édes anyám, következik ebből valami reánk nézve?

– A báró egy igen lelkes, jó ember, elütött apjától, látom én azt, hogy elütött. S aztán, ha isten akarja…

– Isten semmi lehetetlent sem akar

– Gyermek vagy te még fiam.

S Juliska is, anyám is derült kacagásban törtek ki.

– Anyám nem tudja, hogy a báró csak hercegnőt vehet el.

– Oh, királyfiak is vettek el szegény leányt s aztán a Ferenczy vér olyan vér, hogy azzal egy bárócska se szégyelheti meg magát.

– De anyám nem tudja –

– Csak ne pattogj fiam. Én vagyok az anya, nekem kell mindent látnom. A Ladárok tönkre tették apádat, isten a Ladár-nemzetségben akarja visszaadni a szerencsét – és miért volna az lehetetlen, hogy épen Ádám báróban.

– Tehát anyám elhiszi, hogy egy látás… egy szegény leány – egy báró, egy hercegnő…

Mindent felhoztam, de két nővel birni – az képtelenség.

– Az ugy van fiam, a kitől isten mindent elvett: annak egy napon fog visszaadni mindent. A templomban is ezt tanulhatni, de százszor föltárták ezt nekem az álmok.

– S anyám hiszen az álmokban?

– Abban hiszek fiam, a kit isten hozzánk küld.

– De mi szegények vagyunk.

– Csak az Ilyés nemzetség volt a szegény, a Ferenczy vér, az más. Az én vérem uri vér, a tied fiam bocskoros Ilyés vér, azért nem tudsz följebb látni. Asztalfőre akar ültetni a szerencse: s te a pad alá dugnál bennünket. Ezért kár volt annyit tanulnod. Alispánné is lehettem volna.

– Nem anyám irta-e a levelében, hogy szálljunk meg hazajövet a köblösi urambátyáméknál – az akarta édes anyámat elvenni. Molnár bácsi pedig csak rektor.

Ez a szerencsétlen emlékeztetés merőben feldulta házi békességünket.

Anyám sirni és átkozódni kezdett, hogy őt a sors milyen rosz gyermekkel verte meg, a ki egy irigylelkü, csufolódó, gonosz Ilyés-vér; a ki nem átallaná egy hitvány lánchordozónak oda vesztegetni a drága, szép testvérét, mikor épen a szerencse… de ugy van az, – légy bolond anya jó, igaz; add a véredet gyerekeidért, tedd rájuk a csillagokat – azt kapod, hogy kigunyolnak érte.

Sok vad, sok kemény itélet zudult reám midenünnen.

Nem csodálom, ha megtántorodtam a tiszta nézetemben s egy percig elvesztettem a látásomat s meghajoltam a többség előtt.

– Mi lesz hát Juliska – mondám enyhültebben – hisz már készülődnöd kellene, az idő itt van, a báróné vár – –

– Miért vár?

– Hogy Oláh mérnök urral eljegyeztessél. A báróné azt akarja, hogy mind a tizenkét pár lakodalma egyszerre legyen.

– Az én leányom se lud, se réce, hogy a vásárra vigyék – pattant fel anyám, holott jól emlékszem reá, mennyire dicsérte azokat a kegyes asszonyokat, a kik egy csomó szegény leányt szoktak kiházasitani.

– Nem értem mi ludság és réceség lenne abban, ha valakit egy báróné akar férjhez adni.

– Az, – felelt Juliska élesen, – hogy a báró kikötötte…

– Ugy van, – erősité anyám – hogy Juliska itthon maradjon.

– Jó, tehát maradjon itthon – ha nem szereti a mérnököt.

– Ki nem állhatja – válaszolt hugom helyett anyám. – Az olyan ember, a ki egy látásra kész házasodni – nem becsületes szándéku ember.

– Anyám most nagyon igazat mondott – gondoltam a báróra.

– Mikor voltam én vak gyermekeim? Hiszen a sors csak egyetlen-egyet nem vehetett el tőlem – a tiszta eszemet. Bizzátok én rám ezt a dolgot; érzi a szivem, hogy itt isten munkálkodik. Ha elküldte a kedves vendéget: fogadjuk illő tisztességgel.

A kedves vendég – bizonyosan a báró volt.

– Aztán még egyet mondok fiam – tette hozzá anyám kiderült, vidám orcával, e jelenet után néhány perccel, mikor már másról kezdtünk beszélgetni, – hogy a ki oszlopnak készül: az csak egy tiszta, egyenes lelkü, nagy szivü ifju lehet, a milyennek én Ádám bárót tartom is.

Gondoltam felhozom anyám előtt a szegény Cecil kisasszonyt, a ki mennyivel okosabb, szebb és kitünőbb leány volt Juliskánál, s a kivel mégis hogy bánt a báró: de Cecil kisasszonynak csak az emléke is oly különös hatással volt reám – hogy hallgattam.

Pedig lehet, hogy ha körülményesen elmondom a dolgot: a történetnek más vége lesz.

– Csak tegyünk mindeneket gyermekeim az isten kezébe – erősitett bennünket jó anyánk – én ugy látom – –

És leültette Juliskát egy székre az ablak mellé.

Kibontotta fekete sürü haját, mely szinte a földig ért s fésülte, fésülte egy szép ünnepélyhez, egy ragyogó jövőhöz s beszélte, hogy neki is épen ilyen haja volt s az isten őt is igy megkisértette a szerencsével; de nem volt eszem fiam – nevetett buskomolyan.

Most – –

Besütött a nap a kis alacsony ablakokon, a tükörből felém verődött egy büszke, szegény, szép leánynak s egy boldog anyának a képe – s teljes megadással indultam a templom felé.

XIII.

Az oszlopbáróság megindul.

Fiatal szivem egész bizodalmával tekintettem tehát a jövőbe, melyet édes anyám vallásos lelke oly tiszta fényben látott. Nem tagadom, örvendtem, hogy a nagy rokonságu, léha mérnöksegéden anyámék kiadtak. Rosszul hatott reám az a három erőszakos fogsor Oláh ur szájában, mintha a Németh, Szász, Magyar és Oláh családokat láttam volna egymás hátán emelkedni és előretörni. Mindig borzadtam a tolakodástól. – Szörnyü szemtelennek, aljas gondolkozásunak és gonosz szivünek kell az olyan embernek lennie, a ki mindig ökleivel és rokonaival csinálja, fesziti, töri az utat.

Oláh László urat ilyennek láttam én

Hogy én tegyem hivatalba a báró által s hogy abban ugy is nekünk lesz hasznunk: de hát nem szégyenl egy ifju ilyen ajánlattal és kéréssel előállani?

Ezt az embert nem bántam, hogy elszalasztottuk.

Mily boldogság, ha az embernek egy őszinte jó barátja van, a kivel minden titkát közölheti. Nekem – szégyenkezve vallom be – ilyen jó barátom sem akkor sem később nem igen volt. Mit tette ezt?

Némelyek azt mondták: borzasztó önző vagyok.

Mások, hogy igen jónak és eszesnek tartom magamat.