Part 1

AZ OSZLOPBÁRÓ

REGÉNY

IRTA

TOLNAI LAJOS

BUDAPEST

AIGNER LAJOS

1884

Budapest. Weiszmann testvérek

TARTALOM.

I. A szomszédok 1 II. Még az uton már minő vihar tör ki 25 III. »Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között. Hogy ne?« 43 IV. Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér 65 V. A jó utra térek 95 VI. Otthoni események és sorsom eldőlése 114 VII. Cecil kisasszony 130 VIII. Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket 157 IX. Haza felé 168 X. Az oszlopok között és a kertészházban 186 XI. A menyasszony megérkezik 204 XII. Mindent isten kezébe teszünk 225 XIII. Az oszlopbáróság megindul 236 XIV. Ádám báró a hazáé 251

I.

A szomszédok.

Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt, vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet beszélt el életükből.

Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink. Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem borjasok, magyar és hollandi teheneink, nagyszerüen tejelők. Annyi turó, tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár báróék márvány pitvarában is heverészgetett.

Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten! Azt se mondom, hogy szüret idején ne vágytunk volna vissza a nagy szőlőbe, hol egy hatalmas kőprésház is létezett, ebédlő- és lakószobával. De én jelen helyzetünkben is boldognak éreztem magamat, – jóllehet most már a más házában laktunk mindig, hol ide, hol oda költözve, – és udvarunk, kertünk ha volt is: szűk és másokkal közös. Mindamellett a mienknél vidámabb, megelégedettebb család nem igen hiszem, hogy élt volna akkor Erdőháton.

– Légy becsületes fiam. Ne lopj, ne csalj, ne hazudjál, váltót soha alá ne irj, s bátran szeme közé nézhetsz a világnak. Soha ne szomorkodjál, mert az olyan ember kiállhatatlan, a panaszolkodást pedig még a csirájában is elfojtsd. Dalolj, nevess, táncolj s a cukrot nem keresik jobban a legyek, mint téged fognak barátaid.

Körülbelől e szavakkal bucsuzott el apám, idősb Illyés Sándor a világtól, épen mikor én a tizenharmadik esztendőmbe fordultam.

Utolsó napjaiban emlegette, hogy ha majd felnövök: mindent elmond az életéből, mert nem érdemelné meg, hogy követ dobjunk a sirjára, ha ült is néhány hónapot a börtönben. Le fogja irni mitől őrizkedjünk és ha lesz hozzá pénzünk, hát akkor okvetetlen, hogy inditsuk meg a pert, mert ha van isten (a mit egyik erdőháti professzor régóta nem hisz), hát akkor igazság is létezik a földön.

Megmutatott egy csomó váltót, okmányt.

– Ezekre Sándor, mint a szemed világára, ugy vigyázz. Akkor behajthatlanok voltak, a furfang olyanokká tette őket, de bizonyosan el fog jőni az ő idejük is. Anyám megigérte nekem esküvel, hogy soha nem szól rólok: ne is bolygasd. Meg fogom neked mutatni azt az embert, – most még nem szabad, mert lakat van a nevén – a kinek minden nyomoruságomat köszönhetem. Egyébiránt siess, hogy anyádat és testvéreidet minél előbb magadhoz szedhesd. A hivatalokban ne válogass, mindegy a kenyér az éhezőnél akár fehér, akár fekete, csak legyen a ki adja. Tudod Sándor a jó agár ne kergesse jobban a nyulat, mint te űzd azt az embert, mikor az isten rászabadit. A pokolba sülyedjen a koporsóm, ha gyáva találnál lenni.

És Szent János-nap estvéjén kilenc és tiz óra között meghalt apám, hosszan, hosszan tartó nevetés között.

Az egész falu igen csodálkozott ezen és meg nem tudta magyarázni.

Öten maradtunk, három fiu és két leány. Mind kisebb, mint én.

Nem azért mondom, – bár látom én most kéjenc uzsorásoknál is divatba jött – hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, a hol laktunk, de legalább ott laktunk a gymnasiummal szemközt, a Wagner csizmadia házában, abban, a melyiknek az elejét egy magas cserfaoszlop védi a szelektől és őszi viharoktól. A csizmadia, mivel főgyönyörüsége volt a pénz: a két első jobb szobát nekünk adta, ő maga majdnem a part alá, a pincébe költözött, azt állitván, hogy ez nyáron hüvös, télen pedig meleg és hogy hosszu életét is ennek az alkalmatosságnak tulajdonithatja leges-legfőképen.

Hol állhat e tárgyban az igazság – soha sem kutattuk.

Anyám a haláleset után nem adta át szivét a bánatnak, még többet dolgozott, néhány szegényebb kosztos fiut tartott és időről-időre malacokat hizlalt. Esténként pedig nekünk történeteket mesélt.

Igy következett el lassankint az a szomoru és kedves idő, hogy az erdőháti hatosztályu gymnasiumot szerencsésen elvégeztem. Mi módon? közben-közben mennyi bajjal? óh azért a jó isten ellen sem akkor, sem ma egyetlen panaszszót is nem tettem és nem tennék.

A bizonyitványomat latin nyelven adták ki. Innen van, hogy mikor anyám nagy dicsekedésekkel a szomszédoknak mutogatta és magyarázta, milyen fiu vagyok, azok egyszerüen nem hitték, azt mondván: Hohó Ilyésné asszony, deákul sokat lehet hazudni. Az urak rendesen ezen adják el a szegény embert.

Fájt, hogy egyszer-egyszer anyám is kételkedett. Nem hazudom-e? Beszélt történeteket a francia regényekből, a hol a gyerekek gyilkolnak, hamisitanak és borzasztó gonoszságokat követnek el.

Mivel sok mindenhez értett szülei után is, de apám után is: megtapogatta a fejemet, elmondta, hogy mely csucsok, dudorodások mutatják a részegest, a csalót, a verekedőt, a nagyevőt, az erkölcstelen életűt és némileg megkönnyebbedett, hogy az én koponyámon csak két forradás volt, melyek közül az egyiket apám okozta a lineával, a másikat egy kő valami játékban.

Bizonyitványomat, egyéb szükséges és nem szükséges irásaimmal jól elzártam és többet senkinek sem engedtem mutatni.

Szerencsésebb, gazdagabb tanulótársaim mind beszélgették már jóval a vizsgálatok előtt: no én Kőrösre megyek, ott van Arany; én Kecskemétre, ott van Tatay; én Pápára, ott van Tarczy; én Patakra, ott van Erdélyi; én Debrecenbe, ott van a száz mázsás harang.

Én sokkal kisebb haranggal is megelégedtem volna, csak lehetett volna valahova mennem.

Mekkora munkával, dallal, serénységgel voltak nővéreim; hogy készitettek, mint egy urfit; fiutestvéreim osztakoztak az elnyűtt ruháimon és szinte jól levetkőztettek, hogy már ez se jó, az se jó; ez is kicsiny, az is kurta.

– Hát akkor nekem mi marad? – kérdém.

S erre mindnyájan a legvidámabb nevetésben törtünk ki.

Anyám ujra vizsgálat alá vette az egyes darabokat s mindezeket jól össze-vissza foltozták, ott is, a hol még maradhatott volna, különösen a térdeimen. A gombokat háromszorosan is megerősitették, nehogy valahogy elszabaduljon.

Én is készültem. Mivel? Hova? Minő pályára?

Volt egy aranyom »A boldogság« cimű versemért és három tallérom »Julius Caesar életéért.« S remélhettem, hogy egy malacot is eladhatunk az őszi bucsura, mely Erdőháton nagyszerü szokott lenni.

Tanáraim adtak ajánló leveleket, egyik Pápára, másik Nagy-Kőrösre. Kaptam egy-egy latin klasszikust is és egyik tanáromtól összes költeményeit, a legszebb aranyosszélü diszkötésben.

– Három pengőt bátran megér – mondá – vigyázz reá.

Anyám, mivel nem ösmerte föl a könyv értékét: két pengőt készpénzben örömestebb vett volna azért a sok irásért, a mit ennek a tanáromnak végeztem.

A tisztelendő ur sok keresés után, mely mutatta, hogy mily örömest adna valami segitséget, de egyik zsebében se talált: megajándékozott egy még egészen jó magas tetejü cilinderkalappal. Mindjárt a fejembe is nyomta s benne kellett hazamennem.

Otthon óriási nevetéssel fogadtak. – Anyám, hogy a kalaptól ne vegye el a kedvemet, fölment a padlásra, de onnan is lehallatszott a harsány nevetése.

Közeledett sebes léptekkel az utazási határnap: a Szent-Mihály napja.

Már láttam egy-egy boritós kocsit, melyen baranyai és somogymegyei rektor- és papfiuk mentek Kecskemétre nagy ládákkal és vidám kurjongatásokkal. Az én legfontosabb ajánló-levelem Öreg-Telekre szólt, tehát az odavaló gymnáziumba kellett mennem. Reménylem, hogy a papnál, ki egyik tanárom bátyja – alkalmazást kapok.

Csak eredj Sándor bizvást, – mondá tanárom – ha ott vagy, ne félj, éhen meg nem halsz. Kezdjed a csontokon s majd végezheted a sülteken. Lesd meg, hol nem verik ki a kutyákat: ott gazdag és jószivü emberek laknak. Aztán meg az országban sincs oly temető, mint a teleki temető. Csak az megérdemli, hogy Öreg-Telekre menj.

Ilyen bátoritások után mi volt természetesebb, mint hogy Öreg-Telekre vágytam.

De messzecske esett tőlünk, vagy tizenöt mértföldnyire.

Kocsin ekkora utat lehetetlenség volt megjárni, gyalog kellett hogy megtegyem. Csak tudnám merre menjek?

– Elmegyek én veled fiam – ajánlkozott anyám – én jártam már Teleken. Hisz elhalt öcsém is ott tanult. Milyen hatalmas három sárgán vitte be apám Eleket! De foghattunk volna be négyet is – egészité ki anyám nagy büszkeséggel – mert volt.

S észre se vette, hogy megint sir, holott a három ló azt nem érdemlette meg.

– Elmegyek, anyám, magam. Sötér Pista bácsi elhozza a nehezebb holmimat, a kisebbeket majd viszem én. Ugy elmegyünk, mint a madarak, még port se verünk. Erdőkön, réteken, buzaföldeken, a hol senki se lát.

– Jaj Sándornak – szólott közbe nagy örömmel Juliska nővérem – mondok én valamit.

– Mit? – Támadánk reá mindnyájan.

– A Bévárdi Sárika mondta, hogy az ifju bárót is most viszik iskolába és épen Öreg-Telekre, maga a kasznár ur viszi.

– A nevelő…

– Az nem megy, csak a kasznár ur. Nagy már a báró.

– És hát akkor? – kérdék kisebb testvéreim.

– Ezzel Juliska semmit se mondtál – fordultam felé, hirtelen támadt reménységgel.

– A kocsis mellett talán…

– Hát a bagázsiám?

– Igaz, nem lehet – volt a szomoru megegyezés.

– Majd a kevély Ladár báró – jegyzé meg anyám lángvörös arccal, inkább térden csuszva mennék a világ végeig. Kapunk meszes szekeret fiam.

– Én ettem a báróék udvarában epret s nem vertek le a fákról – mondá Károly öcsém.

– Te ettél Károly? – fordult villogó szemekkel anyám öcsém felé – azt mondom, oda többet be ne lépj – ha szent előtted apád emléke, koldulj inkább.

– A bárónét nagyon jólelkünek mondják – állott elő Juliska testvérem.

– Sokszor láttam én is ott papokat, tanitókat, vármegyei urakat szekerestől együtt – anyámnak rosszul mondták, hogy a báró kevély. Nem kevély.

Anyám hol pirosodott, hol meg sápadt és nyers szavakat mondott a báróékról. De én semmit sem értettem.

Tehát Sötér Pistához kellett fordulnunk. Ez egy erős, katonaviselt, mindenre vállalkozó, de részeges ember volt. Odaigérte a talyigáját, a mit persze én sehogyse fogadtam el. Kijelentettem, hogy a gyalogolástól semmit se félek.

– Hát megyünk gyalog – nyugodott a dologba Sötér Pista bácsi; tettem én már száz mértföldeket is Taliánországban, polák földön…

S még azon estve vacsora után, tettünk egy kis próbapakolást és egy sétát a Dobogó felé. Meg sem éreztem a terhet. Adtam néhány hatost Pista bácsinak dohányra és pálinkára s azzal, holnap hajnalig elváltunk.

Mekkora bánat ért azonban bennünket, mikor eljött a négy óra, öt óra, hat óra, már hátamon volt négyszer-ötször is a tarisznya – és nincs Sötér.

Leitta magát, verekedett és a rendőrség becsukatta.

Másnap hajnalban elindultunk, anyám, Juliska és én, mintha csak a szomszéd hetivásárra mennénk, a mit igy már sokszor megtettünk.

Pompás gyalogösvényre bukkantunk a szőlők között, ugy hogy mire megvirradt, ott voltunk a pálfalvi hidnál. Pálfalván tul már egy lélek sem ösmert bennünket.

Milyen erdő a pálfalvi erdő; gyönyörüség benne utazni. Csillogott a harmatos leveleken a nap, ugrándoztak a pintyikék, kalapáltak a harkályok, bugott a vadgalamb, sivitott a rigó s a nagy terebély cserfákról reánk hullott a fényes, zsiros gubics. Juliska minden lépten-nyomon le-lehajolt, hogy egy szép erdei virágot szakitson, mig anyám folyvást tartotta a tanitásokat, hogy milyen legyek össze ne veszszek ám senkivel, mert a kit az ember egyszer megbántott: az meg nem bocsát soha.

– Anyám se bocsátana meg senkinek? – kérdém.

– Mindenkinek fiam, csak egynek nem.

– Kos tanár urnak ugy-e, a kinél ősztől fogva egész tavaszig dolgoztam a telekfölvételeknél, sokszor éjszakán egy óráig s a végén reám fogta, hogy én rontottam el a munkát s egy krajcárt sem adott?

– Igy járhatsz még sokszor, de azért ne is haragudjál.

– Törhetek a mákosból anyám?

– Törhetsz fiam. Addig egyél, mig az én sültemből, főztemből ehetel.

– S egy szép bokros helyen, az utszélén leültünk.

Észrevettem, hogy mig én jóizüen falatozok, két hintó vágtat felénk.

Nem volt időnk hogy beljebb huzódjunk, mert Bévárdi ur hozzánk kiáltott.

– A báróné ő nagysága kérdezteti: igaz-e, hogy Öreg-Telekre mennek?

– Igenis, oda megyünk – állottam fel rögtön és feleltem.

Anyám elvörösödött és haragosan megrántotta a kabátomat.

A báróné, ki egy felette kövér, szőkepiros asszonyság volt, megállittatta a két hintót s magához intette anyámat.

– Jőjjön, jőjjön Ilyésné.

A báróné kinyujtotta a kezét a hintóból, de anyám nem csókolta meg, hanem én odaszaladtam és megcsókoltam. Valami odavonzott hozzá.

– Hová megyen igy asszonyság? – fordult a báróné elkomorodott arccal anyámhoz, mig az én kezemet kezében tartotta.

– Fiamat viszem iskolába, Öreg-Telekre. S elfordult a bárónétól.

– De igy? Hát a szekér hol van?

– Mi nem vagyunk szekérhez szokva. Verje meg az isten, a ki…

– De ha Telekre megy – oda gyalog nem mehet. Messze van az.

– Elsegit a jó isten. S anyám megfogott, hogy menjünk. Jertek.

– A pakkjukat feltehetnék a kasznár ur szekerére.

– Nem hagyhatjuk el magunktól, abban van mindenünk.

– De ha maguk is felülnének? Mit gondol, édes szomszédasszony?

Anyám oda szegezte szemeit a bárónéra, egy darabig gondolkozott, aztán mintha megbánta volna, hogy olyan nyersen beszélt. Láttam, itt van valami.

– Köszönöm nagyságodnak, de mi igy is elmehetünk – mondá szelidebben.

– Üljön ide hozzánk maga – szólt hozzám az ifju báró, halavány sárga arcán élénk pirossággal. És nyujtotta felém a kezeit.

Fel kellet ülnöm, bár anyám erősen huzott visszafelé.

– No lássa, édes szomszédasszony, ez már itt van s én le nem eresztem. Tudja?

Anyám mosolygott is sirt is. És le akart huzni a kezemnél fogva.

– Csak tegyék fel a bagázsiát is. Bévárdi kérem intézkedjék.

A kocsisok leugráltak, s az én holmimat anyám akarata ellenére leszijjazták.

A báróné észrevette, hogy Juliska egy nagy darab kalácsot akar nekem feladni, a miből az imént együtt eddegéltünk.

– Hagyja el édes leányom, – intett a báróné – lesz a kis bőröndjeinkben elég. Tőlem ne féljen szomszédasszony – az én kezeim tiszták.

– Ha a nagyságos báróné – tördelé anyám a szavakat siró hangon mindenképen – oh nem a báróné, tudom én – de – nem, nem!

– De semmikép sem, én édes asszonyom! Hanem hogy nem tudott maga eljönni hozzám, ha tudta, hogy a fiamat én s Telekre viszem? Ezt lehetetlen, hogy ne tudta volna. A fiuk tudják egymás dolgait. (A báróné olyan veres lett.)

– Igen anyám én tudtam, hogy Ádám báró – és Juliska is tudta.

– Hány éves ez a nyulánk, barna leány? – kérdé nyájasan a báróné anyámtól.

– Most töltött tizenötöt.

És néhány igen magasztaló szót mondott hugomról a báróné. Valóban Juliskánál aligha volt szebb leány a városban; karcsu, sugár termetü, hosszas, barna arcu, nagy sötétkék szemü, és örökké jókedvü. Az egyik szeme alatt egy kis fekete lencse volt, innen reá fogták, hogy szerencsés lesz, mert a lencse szerencse.

Talán ez tette olyan jókedvüvé.

– Hány gyermeke van, édes szomszédasszony? Jőjjön közelébb.

– Három fiam s két leányom.

– Férje tudom meghalt.

– Hetedik éve már.

– Okvetlenül jőjjön be hozzám minél előbb. Sok beszélni valónk lesz. Addig is menjen el és mondja a kulcsárnőnek: a gyermekek bejárhatnak a gyümölcsösbe. Én parancsoltam. Kicsinyek még?

– Ez a kettő a legnagyobb.

– A lelkész urtól hallottam, hogy a fia derék tanuló.

– Sándor, mutasd meg a bizonyitványodat – hanem – deákul…

– Oh anyám, a kasznár úr tud deákul.

– Inasa volt Kos professor úrnak, s hallom, hogy kalkulussal fizetett – szólt a kasznár ur – nevetve, igy akarván lerontani bizonyitványomat.

Anyám elsápadt erre a szóra, s a már odanyujtott bizonyitványt hirtelen visszarántotta.

– Fiam nem volt inas, mint ön kasznár ur, s ha irt is és dolgozott is Kos urnak, és ha nem is kapott érette semmit, ezt a szegény bizonyitványt nem ugy loptuk és nem is mesterkedtük ki – mint – –

– A fiu inas volt, mire való azt tagadni? – kiáltott a kasznár mérgesen.

– Bévárdi – én magától ilyen felvilágositásokat sem nem kértem, sem nem fogok kérni. Azonnal megindul s a péli kastély előtt bevár. – Én ezzel a szegény asszonynyal maradok. Kedves szomszédném, a bagázsiát viszik, én pedig magukat viszem, s Pélen egy jó kocsit fogok adni magának s a leányának. Fia azonban itt marad Ádám báróval. Most lássuk a bizonyitványt.

A kasznár ur haragosan megindult, mi pedig még maradtunk. Felolvastam a kalkulusokat latinul és elmondtam magyarul is.

– Hallja ezt Ádám?

– S mi alatt a báróné megcsókolta fiát – nehány könyet törült ki a szeméből.

– Látja Ádám.

– Nekem is kitünőm van, mama.

– De szeretném, ha ilyen kitünői lennének és nem a minőket az erdőháti professor urak adnak. Hallottam, hogy minden kérdésre ők maguk feleltek meg, s mégis a bárót dicsérték: jól van, kitünően van báró ur. Ez gazság, erkölcsi hamisság, sikkasztás.

Ádám báró nevetett.

– Hát miért tömi őket apám aranyokkal, szivarral, borral?

– Ugy illik; de az is ugy illenék, hogy magát meg jól elkészitsék.

– Oh én jól el tudnám késziteni – mondám a bárónénak.

– Hogyan? – kérdé az ifju báró, ki egy igen erőtlen, sápadt ifju volt, szörnyü sovány ujjakkal és nevető szintelen szájjal. – Hogyan? – mert én szeretnék valamit tudni. Unom, hogy a deklinációt se tudom jól, holott a hat osztályt elvégeztem már. Teleken ki fognak nevetni – ha valamit kérdezni találnak. Csak a históriát tudom, abból is a mohácsi vészt, és Zrinyi Miklós kirohanását, és valamit a kalifák legyilkoltatásáról. De ezeket jól tudom legalább, azt hiszem kitünően. S gunyosan nevetett.

– És meg tudná maga tenni – fordult hozzám a báróné karomat erősen megragadva, – hogy a báró mindent értsen? Alaposan?

– Meg én, nagyságos báróné.

– Hogy? – kérdé reám hajolva a báró. Oh, én olyan szamár vagyok s az ugy bosszant engemet. De mihelyt akartam valamit derekasan tanulni: a tanárok elbeszélgették az időt s most félek, hogy mily csufot vallok Teleken. Mire tudna maga engem tanitani az uton a latinból, mert azt épen nem tudom.

– Hát a számtant?

– Az menne valahogy.

– A görög?

– Abból még egy betűt se tudok. Azt mondták ellehetek a nélkül.

– Fizika, vallás, irodalom, földrajz –

– Valamit mindnyájából, de képzelje nem tudok deklinálni. Az ezredes, a mama bátyja örökké evvel öl. Erre tanitson meg minél előbb.

– Megtanitom erre báró ur, én mindenre megtanitom, ha engedelmeskedik.

– Hogy akarja, hogy engedelmeskedjem? Fejtse föl. No ez furcsa! Engedelmeskedjem.

S láttam, hogy a báróné haragosan ráncolta erre homlokát.

– Addig soha se keljünk föl az asztaltól és sohase feküdjünk le, mig mindent nem tudunk. Ez az első regula.

– És mi a második? Ez derék. Ön egy professor. Nekem tetszik maga.

– Addig ne menjünk odább, mig mindent jól nem értünk.

– Azután?

– Az iskolában a magyarázatokra erősen figyelnünk kell.

– Igen, csakhogy én elalszom. A történetóra alatt is mindig aludtam.

– Könnyü ettől elszokni.

– Oda fogjuk ültetni a bárót maga mellé – szólt közbe a báróné.

– Oda ülsz Sándor – jegyzé meg örömmel anyám, ki ugy látszik elfelejtette a Bévárdi kasznár ur gorombaságát. És ügyelsz, hogy a kis báró ur el ne szunnyadjon. Gyenge egészségü ő, innét van álmossága. Bizonyos.

– Igy van, édes szomszédasszony, Ádámnak meg kell erősödnie.

– Sándor megerősiti. Sándor, meg fogod erősiteni e báró urat.

– Hogy? Szeretném tudni. Ez nagyszerü. Mondja, hogy erősit meg engemet? Ezt a báró kérdezte.

– Gymnasztikálunk, birkózunk, futunk mászunk – és

– Sokat kell enni a báró urnak – tette hozzá anyám: Sándor is sokat eszik.

Juliska azonnal megkinálta a bárót kalácscsal.

– Az istenért – kiáltott a báróné, ki akarván kapni a kalácsot a báró kezéből – lázat kap.

– Nem kap, én sütöttem – biztatá Juliska – jó mákos és nem száradt.

– Nem lehetett birni Ádám báróval, ugy evett, de jó kedvvel két-három darabot is.

Ekkor én leugrottam s a kabátom zsebjében levő pohárral egy ital jó forrásvizet hoztam. Ivott, s látszott, hogy épül.

Csupa elevenség és vidámság volt a báró; arca kipirult, fakó, sápadt szine eltünt és pontról-pontra kikérdezett mindenben, hogy mikép haladhatna ő legbiztosabban a deklinációban.

A konjugációról és egyéb syntactikai szabályokról még egyetlen szót se tehettünk. Oly természetes, kedves ember volt, hogy a Zrinyi kirohanását ott mindjárt elmondta a fontosabb nevek és évszámok nélkül ugyan – de elég szépen.

– Jól mondtam? – kérdé igen nagy örömmel. No, ugy-e?

– Igen.

– De ne hazudjék, mint Kardos ur szokott egy jó szivarért.

– Nem hazudom.

– Hát most maga mondja el. Lássam hogy mondja?

– Itt?

– Itt, itt. No és miért ne? Ha én elmondtam, maga is elmondhatja. Rajta!

– De a báróné – talán…

– Hogy ne mondanád fiam – bátoritott anyám a szemeivel, kezeivel.

– Csak mondja – intett a báróné.

Hát én elmondtam.

– Maguk igy tanulták? Hiszen ez három olyan hosszu, mint az enyém!

– Igy, báró ur, nevekkel, évszámokkal, mert a nélkül mese az egész.

– Akkor engem itt is megcsalt Kardos ur. Én is hatodosztályos voltam, maga is és maga négyszer annyit tud. Igy akarom tudni én is.

– Nagyon örömest megtanitom.

Más tárgyakból is kivánta a báró, hogy kérdezzem.

El-elkomorodott s ilyenkor sápadtsága kékre változott s a szemébe könyek gyültek. Hánykolódott, hogy majd leesett a hintóból.

Biztatni akarta-e Juliska vagy vigasztalni, elég az, hogy folyvást nézte a bárót s a báró őt. Sajnálta Juliska – azt hiszem.

– No, ha maga fiam – szólt a báróné, egy aranyat adva Juliskának a kalácsért – Ádámot ugy megtanitja, hogy –

– Ne féljek az ezredestől – vágott szavába hirtelen a báró.

– Jó, tehát az ezredestől: akkor a maga édes anyjára és testvéreire nekem lesz gondom. De ugy értsen meg, hogy el ne ámitson, mint a professoratus és csalót, hazugot ne csináljon a fiamból. Nekem ez az egyetlen fiam van csak; leányom, igaz, van négy, de már mind férjnél; ennek kell a Ladár nevet föntartani becsülettel, tisztességgel Én nem vagyok nagyon gazdag, de azért Ádámnak oszlopembernek kell lenni, olyannak, a ki minden egyletben, társaságban, osztályban emberül megtegye a magáét. Az öreg báró már beteges: Ádám fogja betölteni a helyét és nem szeretném, ha olyan tedd ide, tedd oda ember találna lenni. Ösmerjen, lásson mindent és járjon a maga lábán.

Anyámnak és Juliskának fel kellett ülni a hintóba. Anyám a báróné mellé ült, szemben vele a báró és Juliska – én meg az inas, meg a kocsis a bakon ültünk.

A kik igy láttak, pedig sokan láttak, mondhatták: a Ladár báróné megint megbolondult, felszedte a koldusokat.

A péli kastély előtt, mely a Hetényi grófoké – várt reánk a kasznár ur, kire a báróné egyetlen tekintetet se vetett.

Mivel anyám még az uton kijelentette, hogy Juliskával visszamegy: oda fordult a kasznár ur kocsisához a báróné és kiadta a rendeletet, hogy ez a hintó visszaviszi Erdőhátra Ilyésnét és rögtön utánunk jő.