Part 6

– Szép napos.

Hallgatva mentek tovább. Az öregúr azon gondolkodott, hogy hogyan kezdje. Irtózott a pénzkéréstől, de kínzó valami az, ha üres a zsebe az olyan embernek, aki hetvenhét éves koráig mindig talált pénzt a zsebében.

És hátha Mayer arca kedvetlenséget fejez ki? Vagy éppen megijedést! Nem, nem. – Tíz korona sok: csak egy ötkoronást kér. Egy ötkoronás az ilyen gazdag embernek nem pénz. Talán még örül is, hogy szolgálhat vele.

Hallgatva bandúkolt mellette, aztán újból köhintett és megszólalt.

– Közel van az a takarékpénztár?

– Pah, pah, dehogy!

– Hát üljünk villamosra.

– Villamosra? Pah, pah.

– Elkísérem odáig urambátyám.

Az agg Mayer tiltakozóan emelte fel a kezét:

– Fölösleges kiadás pah, pah. Ahova gyalog mehet az ember, ne menjen villamoson.

Az öreg Csurgó elvörösödött. Az volt a szándéka, hogy amikor majd a villamos állomáshoz érkeznek, a zsebére tapint, s azt fogja mondani, hogy otthon felejtette a pénzét.

A szíve erősen dobogott. Hogyan kell pénzt kérni? – ezt az egyet nem gyakorolta soha. És vajjon kérhet-e az ilyen embertől valamit, aki a villamosra is sajnálja a pénzét? Dehát ő elvégre is megadja. De nem is fog többet kérni két koronánál.

Megint mentek szótlanul. Zsuzsikára gondolt. Ezen a szép tavaszi napon bizonyosan lent játszanak a kertben. Egy zacskó cukrot fog neki vinni, és a kislány kitárt karral röpül majd eléje, mint ahogy szokott. Angyali kedvesség van abban a kis árvában!

– Urambátyám, – szólalt meg végre olyan lelki elhatározással, amilyennel csak Zrinyi Miklós törhetett ki a várkapun.

– Tessék?

– Urambátyám, otthon felejtettem a tárcámat.

Mayer megállt. Szaporán pislogott.

– Pah, pah, az baj.

– Már restellek érte visszamenni.

Mayer még szaporábban pislogott. Szemöldökei föl és leszállottak.

– Pah, pah, legalább nem költ.

És ismét folytatta apró-lépéses menését.

Az öreg Csurgó most már sápadt volt. Ha ez nem ad most pénzt, ki tudja meddig nem látja Zsuzsikát! A dohánya is fogytán van! Hirlapot se olvasott napok óta! Csak egy koronát fog tőle kérni. Azt nem tagadhatja meg.

– Urambátyám, – szólott ismét.

– Tessék uramöcsém.

– Nem segítene ki a zavaromból?

– Nem, – felelte az agg határozottan.

És tovább ment, anélkül hogy felpillantana.

Az öreg Csurgó roskadozva tért vissza. Majdnem sírt dühében. Ime ennyire jutott. Koldul már. Orcáját a szégyen pörköli egy nyomorult koronáért, s el kell szenvednie, hogy azt mondják: nem!

Arra gondolt, hogy felakasztja magát, vagy hogy leugrik az emeletről, de a leányát sajnálta: az ismerősök susogni fognak. Nem, a leányát nem keveri szégyenbe!

Elővette a konyakos üvegeket, és ivott, nagyokat ivott.

Most már éjszakánkint arra gondolt, hogy eladja az ősi házat is, eladja; de ilyenkor mindig látta az apját, amint ott ül a tornácon egy fakó széles bőrszékben, és nagy tajtékpipából pípázgatva szemléli az udvart, az eget, a gyümölcsös kert békés lombjait. S látta az anyját, egy kis kövér eleven asszonyt, aki folyton jön-megy, tesz-vesz valamit a folyosó tulsó végén a konyha előtt. A folyosó téglái ki vannak ott kopva, ahol az apja ülni szokott, s anyja kezének melege mintha rajta volna még a kilincseken.

A földet, az ősi földet el tudta adni nagynehezen Rósenbergnek, de az a gondolat, hogy Rósenberg oda fog ülni a karosszékbe az ő apja helyébe, hogy a lompos Rósenbergné ott fog ki-bejárni a konyhán, ahol az ő anyja, hogy a Rósenberg családja ott fog nyüzsögni a folyosón, az udvaron, a kiskertben, az a gondolat gyötrelmes volt neki. Nem! Inkább élni fog pénztelenül.

Doktorék ezen a napon megtanácskozták, hogy az öregnek havi díjat fognak adni. Először harminc koronát állapítottak meg, aztán leszállították húszra. Minek több az ilyen öreg embernek? Elvégre ha valami rendkivüli kiadása lesz, úgyis szól. De jobb ha hozzá szokik, hogy minden hónap elején kap húsz koronát.

A doktorné este nyájasan megölelte, megcsókolta:

– Nem beteg atyuskám? Talán pénze sincs már? Hát mért nem szól? No ezentúl már magam fogom a zsebébe tenni, ha nem szól is.

És a kabátja zsebébe dugta a húszkoronást. Az öregúr nem felelt. A húszkoronást sem utasította el. Amint a kanalat letette, búcsúzó pillantást vetett a lányára s Báránynéra. Azzal fölcsoszogott szótlanul az emeletre.

Másnap még délelőtt elment a házból. Bement a boltba és egy nagycsomó cukrot vásárolt össze, mindenfélét, a legszebbeket, a legjobbakat.

– No hol a Zsuzsika? – mondotta szinte vidáman a portásnak. A kertben van ugye?

A portás a fejét rázta:

– Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt. Meghalt még azon az éjjelen, mikor utoljára itt tetszett járni. El is temették már.

Az öreg kezéből lehullott a csomag. A szemében két nagy könycsepp jelent meg. Szótlanul megfordult s elballagott.

XIII.

Az öregúr megszokta a szobáját is, elszokott a beszélgetéstől. Most már a házban nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment be többé. A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszönést váltott, s ment tovább.

A tanár egyszer megszólította:

– Valami baja van bácsi?

– Nincs semmi, – felelte az öreg.

– Mégis mintha kedvetlen volna.

Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.

Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:

– Nem. Csak tudja most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek a fák; a barackfa már virágzik is; a mezőn szól a pacsirta, a kertben a rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamos csengetés, fiakker dübörgés? zongora-skálázás?

Azzal tovább ment.

Kikisétált a Dunapartra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a villamosra: kiment Ujpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról és gyalog ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.

– Homokos sovány talaj, – mormogta. – Kár bele a búza!

A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi buza milyennek mutatkozik? A tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket, hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában; fizetett ebédet annak is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.

Ilyenkor csak este került haza.

Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:

– A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.

Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte. Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:

– Mért nem keféled te ki az apám ruháit?

– Hogy keféljem? – felelte a cseléd. – Már hetek óta zárva tartja a sifonérját; nem férek hozzá.

A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a kulcsát.

– Nesze, nyisd föl és kefélj meg mindent.

A cseléd néhány perc mulva sunyi nevetéssel tért vissza:

– Tudom már mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van pálinkás üveggel!

Délben aztán Bárányné elujságolta a pálinkát a doktornak:

– Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik üveg már csaknem fenékig üres.

A doktor elképedt:

– Ezt nem szabad engedni. Szívelzsirosodás lesz a következménye. Meg aztán rászokik. Tántorogni fog a házban.

– Sok pénzt adtok neki, – vélte Bárányné. – Minek adtok neki annyit? Nem tudja mire költse.

Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit dugott a doktorné az apja zsebébe.

No annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége“.

Az öregúr nem ebédelt otthon, mert örült, ha nem kellett odaülnie az asztalhoz.

Bement a Lippert-féle vendéglőbe a körúton, s vele egyszerre telepedett az asztalhoz egy hosszulábu fiatal barna ember is.

– Megengedi ugye kérem?

– Szívesen, – felelte az öreg, – csak magam vagyok.

A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás szerint.

Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró, Szilvássy.

– Szilvássy? Sohse hallottam ezt a nevet.

– Pedig a történelemben is meg van örökítve, – mondotta a báró. – Nagy Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.

– Nono, – felelte az öregúr, – hiszen nem azért mondom.

És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba és hogy a leányánál lakik.

Most már nem a vejénél lakott, hanem a lányánál.

És szidta a fővárost. Micsoda lárma! micsoda por! micsoda szenny! micsoda kőhalmaz! mennyi gazember! mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is van gazember, de azt becsukják; falun is van erkölcstelenség, de nem az utcán!

A télen csak megvolt az öreg, de tavaszszal már nem tetszett neki a város.

– Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen: – kérdezte a fiatalember.

S hogy az öreg bólintott, csengetett.

Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot tett a szájába, – az öregúrnak kellett szólnia:

– Egy üveg Palugyait.

És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.

A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett ivott, aztán sietve elment.

Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úr ebédjét is.

– Mit beszél itt? – dördült rá az öregúr. – Mi közöm nekem a más ebédjével!

– Dehisz kérem együtt méltóztattak idejönni.

Az összeg kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt annyija, hogy haza térhetett a villamoson.

De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.

Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e véletlenül benne pénz?

Bizony nem maradt abban. Mindössze egynehány szem kukorica perdült ki belőle.

Az öreg szomoruan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt és ránézett a kukoricaszemekre.

Ez a pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemü csövet. Szétosztotta az ismerőseinek.

Az öregúr fölszedte a szemeket és az asztalra rakta.

Délután átment az üres telekre, s szedett onnan egy zsebkendő földet. A földet beleöntötte egy üres szivarládikába, amelyben a dohánya szokott állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.

A kukorica néhány nap mulva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek. Az öreg az ablaktáblák közé tette a ládikát és minden órában megnézte, hogy a kukorica mekkorát nőtt.

Már ekkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr nyitva tartotta az ablakát.

Egy ebédután ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a magasból egy méhraj és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermek-sapkányi csomó képződik az ablak keresztfáján, s a csomó egyre hosszabb és hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s a szárnyukat boldogan rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.

Az öregúr fölriadt a zúgásra és örvendező szemmel nézte, miként telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!

No ez kedves és váratlan valami!

Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba, más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ő vele, s ő napról-napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves zümmögésükben alszik ebédutánonkint, s azt álmodja, hogy otthon alszik a méhesben.

Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol fognak a méhek kijárni?

Ej, ezen is könnyü segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó üvegtábla sarkáról, s ott egy kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a penicilusával gyorsan, ügyesen.

Az ablak átalakult kaptárrá.

Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alól a nyilást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán mindig nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.

Egy óra mulva már megjelentek az első hordók; lassu szárnyalással hozták a lábukon fehér virágpor terhöket, s lázas szorgalommal kezdték meg az ablak felső részén a munkát.

Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.

Node ezt el kell valakinek mondani!

Kiment a folyosóra és lenézett. A második emeleti folyosón Veres Istvánt pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.

– Ügyelő! – szólott le halkan.

Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az utca zaja is behallatszott:

Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltünt a cselédlépcső felé.

Az öregúr lement hozzá és elfogta a lépcsőfokán:

– Győjjön már! Nézze micsoda vendégeim érkeztek!

Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő megindult vele s követte.

– Győjjön csak, győjjön.

Kitárta az ajtaját s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.

Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr, s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:

– Nézze csak, hogyan hordanak!

A felügyelő ámult-bámult és nevetett.

Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak a méhek vizet hordani.

– Hol lehetne olyan követ szerezni?

– Itt az üres telken, – felelte az ügyelő, – mindenféle kő hever.

Az öregúr mindjárt kapta a kalapját, és elindult követ keresni. Az ajtaját nem is zárta be, csak éppen a kulcsot fordította reá.

Azonban a telken nem talált darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe jutott, hogy a Kisfaludy-utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést csináltak ott, s a talajból olyanféle köveket forgattak elő.

Hát odament el.

Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot és hümmögött.

És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe bámult.

Egyszercsak letette a rongyot s határozott lépésekkel neki indult a doktor lakásának.

Az ajtó előtt a pípát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.

– A doktor úrral kell beszélnem, – mondotta szigoru hangon az inasnak.

A doktor kilépett:

– Mi kell István?

– Hát kérem ami nem járja, nem járja.

– Mi nem járja?

– A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha tetszik, megmondom a háziúrnak, de az se fogja megengedni.

– Dehát nem tudom, miről van szó?

– Az öreg tekintetes úr méheiről.

– Micsoda méhekről?

– Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.

– Méheket? – kérdezte elámulva a doktor.

És szólította a cselédet:

– Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit? Ezt nem türik el seholse.

A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott. A lakók előjöttek és a folyósokon csoportosultak. Még az agg Mayer is kibujt az odujából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt?

– El kell hajtani a méheket, – mondották minden felől. – No de ilyet! Ki hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!

És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották és a lakók betolongtak rajta.

– Söprüt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!

Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszunyelü partvissal.

– Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! be kell őket küldeni!

Azonban a gyermekek ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a méhet mindenki.

Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott. Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla.

A méhek egyszerre kizúdultak. A levegő megtelt velök. Síró zúgással cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással boszulták meg a sérelmüket.

Mindenki menekült. Hanyat homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak mindenfelé. Egy perc alatt eltünt minden ember. Még a rolettákat is leeresztették.

Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, pedig az orrán és pofáján négy-öt méh is csimpeszkedett, s legott olyanná vált az orra, mint a galóca. Az öntöző gummicsövet rácsavarta egy harmadik emeleti vízcsapra és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.

Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi ló-spongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik. Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette ki őket? Miért zavarták ki őket?

És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.

A harmadik emelet egy zúgából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei. Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt borítva robogott az öregúr szobájába:

– Ide azt a csövet, István! – harsogta a kalapjával hadonászva.

A cselédek is söprüvel hadonáztak, hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik ismét sikított.

Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.

Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.

A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette vérben forgó szemét az apósára, és a szeme közé ordított:

– Vén marha!

S elrohant.

Az öregúr elsápadt… Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment ment gépiesen sétáló lépésekkel, maga elé meredő nedves szemmel.

Ment az Üllői-úton, a Vámház-köruton. A spongyát is azon mód szorította még a markában.

A Körut sarkán a Duna-parton szembe találkozott Fábián vargával, aki egy csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta. Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.

A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány lépést ment utána:

– Tekintetes úr! Tekintetes úr? – szólott aggodalmasan.

Az öreg nem hallotta.

– Tekintetes úr! – kiáltott ismét a varga.

A járókelők megálltak és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.

Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment tovább, mint valami gépember.

A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását se.

Ment lassan, csendesen, egyforma sétáló lépésekkel.

A Ferenc József hid közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.

A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája előtt és krumplit hámozott.

– Keres valakit? – kérdezte nyugodtan. – Halat itt nem adunk el.

Az öregúr a bárka széléhez ért, s a balkezében levő spongyát fölemelte, megbámulta.

Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is beleborult.

*

Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:

=Életunt öreg.= Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-hid közelében egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepelszigeten. Fábián István Práter-utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost. Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.

VÉGE.