Part 5

– Ime ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában és mindeneket megvigasztal. Így van ez uram. Ön nem is tudja, hogy önt az Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta: Kelj fel és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve, teljesítvén az Úrnak akaratát.

A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz horpadt kalapját alázatosan tartotta a kezében, s hogy a rajta levő téli kabát nem volt a mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De persze nem sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.

– Vacsorát hozott, ugye? – mondotta az öregúr. Nohát csak egyenek.

A varga erre megterítette az asztalt ujságpapirossal s letette a lábost a két gyerek elé.

– Csak egy kis kását főztem nekik, kukorica-kását, – mondotta ekközben. – Minden este azt főzök, mert az a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek. Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.

Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az asszonyhoz vitte:

– Magának meg itt a tej.

Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy a tyúk iszik.

A varga aztán belenyult a téli kabátja zsebébe és egy összehajtogatott papiros lapot vont elő:

– Lássa órásné, – mondotta fontos arccal, – ahol legnagyobb a veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az ujság. Az van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.

És elolvasta a közleményt.

– No ezt megpróbáljuk! – mondotta az öregúr. – Jól beszél Fábián úr, hogy „In tempestate securitas!“ Veszedelemben a segedelem.

Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:

– Igazán? Hát volna még reménység?

Aztán elszomorodott:

– Az báróné volt.

A varga tiltakozón emelte föl az ujját és oktatón szólott:

– Az Isten színe előtt mindenki báróné.

– Úgy van, – bólintott reá az öregúr.

Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta trüsszenteni fog, hát a zsebkendőjéért nyult, a zsebkendő helyett azonban a narancsra tapintott.

– Nini, – mondotta, – majd el is felejtem.

A két leányra nézett. A kisebbik már otthagyta a kását és visszatért a díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr melléje ült:

– Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.

A kisleány bátortalanul nézett reá, aztán elmosolyodott és óvatosan belenyult a bundazsebbe. Kivette a narancsot és megnézte. A narancsról az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett ki.

– Örülsz neki? – kérdezte az öreg.

Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára hajtotta.

A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata ez, de az öregurat mégis elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge madártest volt az is, ilyen ártatlan kis lélek.

Hát magához ölelte és meghatottan kérdezte:

– Szeretsz engem? Szereted a bácsit?

– Szejetem, – felelte a gyermek.

*

Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven megbeszélték a szinészetet, festészetet, divatot, politikát, a távollevő ismerősök hibáit, s végül megigérték, hogy gyakran el fognak látogatni a kedves zöld szalonba.

Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné a sógorasszonyhoz fordult, és szólt felleges arccal:

– A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.

– No, – mondotta a doktor is, – ez már több a soknál!

Bárányné epésen nevetett:

– Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?

A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:

– Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.

A doktorné félénken mentegetődzött:

– Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? Dehát bizzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.

A doktor hevesen járt föl és alá s eközben megpillantotta az ablakhoz támasztott pípát. Felkapta és a kályhához vágta.

A szép ezüstös tajtékpípa ketté törötten hullott a szőnyegre.

E pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.

– No mi az? Mit bámultok rám? – mondotta jóságos hangon. – Azt hittétek megszöktem úgye?

Megpillantotta a pípáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.

A doktorné ekkor hozzálépett és megölelte:

– Ne haragudjék: én törtem el… véletlenül!

X.

Az öregúr egy délben a fekete kávénál azt mondja:

– Adjatok valami pénzt nekem. Délelőtt, ahogy bemegyek pípát venni a boltba, alig, hogy két krajcárom maradt.

A szemek kissé elnyillottak az asztalnál; nem a pípára, mert hiszen az öreg már másnap panaszkodott, hogy hiányzik a pípa, – hanem a pénz-kérésre.

A pénz említése éppen ezen a napon súlyos szó volt. A doktor az előtte való estén kártyázta el a szanatórium utolsó tégláit, s reggel azzal tért haza, hogy adjanak neki revolvert, vagy lőjjék agyon, mert ő nem érdemli meg, hogy éljen!

Az asszonyok megrémültek, és sírva kérték, hogy ne cselekedje azt. A doktor erre nagynehezen lemondott a revolverről s kijelentette becsületszavára, hogy nem kártyázik többé. De még hatszáz forint kártyaadósságot is csinált.

Bárányné, aki kútkőként ült eddig a pénzén, felajánlotta, hogy kifizeti előre az ő háztartási járulékát. Száz koronával járult havonkint a háztartás költségeihez, s még ezenkívül a házbér harmadát is fizette. Hát elsietett a takarékpénztárba, és kivette onnan a szükséges összeget: átadta az öccsének.

Mindezek a drámai jelenetek a hálószobában játszódtak el. Az öregúr mégcsak nem is sejtette, hogy az ő szép birtoka, tehene, lova, birkanyája, ráment négy hitvány disznóra, amelynek Budapest férfi-társasága minden éjjel isteni tisztelettel adózik.

Az öreg eddig sohse szólt pénzről. Maradt neki a zsebében annyi, hogy eddig elég volt. Gondolta, ha elfogy, majd adnak.

A szavára tehát egy percnyi csendesség volt a felelet, aztán a doktor közömbös hangon a feleségére intett:

– Nálad van a kassza: adj.

A kasszában nem volt több pénz, csak húsz forint, amit délelőtt három beteg tett az orvos asztalára. Az asszony fölkelt, s kinyitotta a Wertheim-szekrényt: fatálat vett elő, és az asztalhoz vitte.

– Mennyi kell apácskám? Elég lesz tíz forint?

– Elég, elég, – felelte az öreg a bankót zsebregyürve.

Most már délutánonkint mindennap kijárt a házból. Nem kérdezték tőle hova jár? Örültek, hogy elszórakozik.

Azonban egy hét mulva ismét kellett pénz az öregúrnak, s megint egypár nap mulva.

Eleinte adogattak neki tíz forintot, öt forintot, aztán három forintot, aztán két forintot. Az öregúr mindig azt mondogatta: elég – elég.

Végre egy napon a doktorné nem adott neki többet csak egy koronát:

– Elég lesz ez is apám. Minek vinne magával többet? Elcsalják, ellopják.

Az öregúr ezen a napon szokatlanul kedvetlen volt. A fejét rázta, s nem nyúlt a pénzért.

– Ez nem elég nekem! Ma énnekem legalább is ötven korona kell. Lehet hogy száz is. Nem tudom. Talán nehezetekre is esik, de nem gondolom, hogy fogok még valaha kérni ilyen nagy összeget.

Ez a pénzkérés is délben történt, mert csak délután járt ki az öreg, hát csak délben szólt a pénzért.

A család megütődve nézett reá. Ezuttal az orvos faarcát türelmetlenség vonaglotta át:

– Dehát édesapám, mire van magának költsége? Hiszen a háznál mindent megtalál ami kell.

A Bárányné orra is idegesen mozgott. Látszott rajta, hogy alig állja megjegyzés nélkül.

Az öregúr zavarodottan vakarta a haját a füle mögött:

– Hát… meghalt az a szegény asszony… tudod az órásné…

– Melyik órásné? Micsoda órásné?

– A kiről te is lemondtál. Az a gyomorbajos.

A család régen elfelejtette az órásnét. Arról hogy az öregúr odajár, nem tudtak semmit. Hát csak elhülve néztek reá.

– Dehát bácsi, – szólalt meg végre Bárányné, – temetkezési vállalat-e a mi házunk?

Az öregúr felfortyant:

– Magamra vállaltam, hát magamra vállaltam!

A doktorné sietett az apja csillapítására:

– Nem azért apácskám… Tudjuk, hogy irgalmasszívü. Csak szokatlan ez a fővárosban.

– Mi szokatlan? Az irgalmasság? Nem bánom én, ha szokatlan is! Ha a fővárosnak szokatlan, én nem vagyok főváros! Én csak Csurgó Károly vagyok. Az asszony az én betegem volt, hát én temetem el!

Kiszorították az öregnek a pénzt. El is ment vele. De ahogy elment, megtanácskozták az ügyet:

– A bácsi sok pénzt költ, – mondotta Bárányné. – Minden gazember a zsebébe nyulkál.

– Az öreg a második gyermekkorát éli, – jegyezte meg ridegen az orvos. – Kötelességünk vigyázni reá.

A doktorné homlokára aggodalom borult:

– Csak ne haragítsátok. Elvégre meg kell gondolnunk, hogy ha takarékpénztárba tette volna be a vagyonát…

Bárányné hevesen vágott közbe:

– Hát mért apa? Kötelessége volt nektek adni!

A doktorné félénken felelte:

– Addig míg él, nem kötelezi rá a törvény.

A doktor már ekkor fölkelt és föl-alá járt a szobában:

– De így nem tarthat tovább, – mondotta hevesen. – Adj neki valami kerek havi pénzt, tíz-húsz forintot, azontúl aztán: „Nincs!“

Már február vége felé járt az idő, de ezen a napon mintha utolsó erejét fujná ki a tél, havas zivatar dühöngött.

Az öregúr soká elmaradt, és a doktorné már aggódott, hogy baja esik.

– Nem kellett volna elbocsátanunk magában, – mondotta. – Ki tudja hova ment? Legalább az inas elkisérhette volna.

Már a vacsoránál ültek, amikor végre hallatszott az ő rövid csengetése az előszobában.

A doktorné ki szokott lépni az apja elé, de most éppen a gyermek volt az ölében.

Az ebédlőbe behallatszott apró morgásszerü beszélgetése az inassal, aki lesegítette a bundáját.

Aztán az ebédlő ajtaja kinyillott, s az öregúr megjelent. De most egy kis hatéves forma sápadt leánykát vezetett be. A leánykán barna téli kendő volt. A kendő havas, a cipőcskéje is havas.

– Egy kis árvát hoztam, – mondotta az öregúr rezgő hangon, – nézzétek milyen kedves. A másikat egy varga fogadta örökbe.

A családot le lehetett volna festeni ilyen cimmel: „A kővé vált család.“

XI.

Zsuzsika az éjet a házmesteri zugban töltötte. Másnap aztán a doktor a méltóságos Grószné pártolásával betette egy árvaházba, ahova az elhagyott gyermekeket szokták felvenni.

Az öregúr morgott, boszankodott, de végre is megmagyarázták neki, hogy ilyen szedett-vedett népet nem lehet befogadni úri családba. Elvégre a házbér olyan nagy Budapesten, hogy mindenki szorosan lakik, és hát a doktornak magának is van gyermeke, meg ki tudja hány lehet is még.

Az öregúr belékábult a sok magyarázatba, s végre is letette a fegyvert. De hogy a kisleánykát nagyon szerette, mindennap eljárogatott hozzá.

Az öregúr már ekkor fokozatosan szorult hátrább és hátrább. A zsúroktól elkedvetlenítették, pípázni nem lehetett az új zöld szalonban (az volt az ebédlő is egyuttal), azt mondták, hogy minden zöld megfakul a füsttől, hát csak a cselédszobában szivogatta a pípáját. Azt meg a leánya nem nézhette.

– Apánk el fog kedvetlenedni nálunk, mondotta aggodalmasan.

Végre is a doktor kibérelt neki egy egyszobás kis lakást a harmadik emeleten. Valamikor a vice lakott ottan, de aztán hogy a háziúr a kiszolgált katonát fogadta meg, a vice fölöslegessé vált.

– No apám, – mondotta a doktor délben, – hát most egy jó különszobácskához jut. Itt fölöttünk kibéreltem az emeleten egy pompás kis különálló szobát.

Az öregúr már ekkor érezte, hogy ötödik kerék ő, gyanakvón nézett a vejére.

A leánya segített:

– Hogy ne járjon apácskám senki a feje fölött, se az utcai robogás ne zavarja. Csak aludni jár fel apácskám, máskor mindig közöttünk lesz, csakúgy mint eddig.

Az öregúr mindjárt ebédután megnézte a szobát. Hát egy különálló sarokszobácska volt az. Ablaka a szomszédos telekre nyílott, egy üres telekre; az ősszel bontották ott le a házat.

Amint az öregúr az ablakon át megpillantotta az eget, megörvendett. Régen hiányzott neki, hogy az eget lássa. A falusi ember megszokta, hogy a felhőket vizsgálja, s hogy szüntelen nyitva legyen feje fölött az ég.

A szoba már be volt butorozva a doktor ócska butoraival; a falon friss meszelés fehérsége; a padlón új sárga festés. A szoba mégis nyomorúságos zúg volt, de az öregúr arra gondolt, hogy itt nem köhögnek a pípájától és hogy a szoba csendes: mindjárt ott is maradt!

– Hozzátok fel a dohányomat meg a pípámat, – mondotta.

S odaült a karosszékbe az ablak elé. Nézte az eget.

Aztán hogy a pípáját felvitték, először is arra gondolt, hogy egy nagyüveg konyakot vesz. Még a télen, mikor meghült, rendelt neki a veje konyakot. A patikából hozták, persze az orvosnak nem patikai áron. A konyak fölmelegítette az öreget, és most már kivánta, megszokta, mindennap kérte. De csak vacsora után adtak neki egy-egy pohárkával.

Hát a rendes délutáni sétájában vett egy nagyüveg konyakot, meg egy pohárkát, meg dugóhuzót. Fölvitte este a bundája zsebébe rejtve a szobájába; beletette a ruhás szekrényébe, s a szekrényről levette a kulcsot.

A konyakból ivott aztán lefekvés előtt jó két pohárkával, de nem ízlett úgy, mint az, amelyet a veje adott.

Ez bizonyosan a hómár miatt van, – gondolta. Ördög vigye el azt a tengeri férget, elrontotta a szám ízét.

Megkóstolta aztán a konyakot reggel, éhgyomorra, de akkor se ízlett.

– No, – mondotta, – most már látom, hogy a konyak rossz, nem az ízlésem.

Délután megint bement a boltoshoz:

– Hallja-e barátom, hát micsoda konyakot adott maga nekem?

– Mér, nagyságos uram?

– Nem vagyok én nagyságos, csak tekintetes.

– Hát talán nem ízlik a konyak, tekintetes uram?

– Bizony nem, vigye el a manó, pedig azt mondta maga, hogy a legjobb, ami a bótba van.

– Tessék kérem, van nekem jobb is.

És leemelt a palack-erdőből egy aranyos kupaku hosszu üveget.

Ennek az ára három forint. Van drágább is, ha tetszik: egy üveg öt forint.

– Az nem kell.

Kezébe vette a háromforintosat s körülnézegette.

– Szeretném mégis megkóstolni, mielőtt elvinném.

Öntöttek neki egy hasonló üvegből. Az öregúr megízlelte.

– No, pakolja be.

Otthon aztán a kis külön magányában megint megízlelte, de már akkor nem ízlett annyira.

– Mégis az ötforintosat kellett volna megvennem, – dörmögött. – De hiába, fösvény vagyok, zsugori vagyok, Mayer vagyok én is. Az ötforintos az igazi.

Megvette aztán az ötforintosat is. Bezárta mind a hármat a szekrénybe, s hol az egyikből ivogatott, hol a másikból. Olykor összekeverte a két jobbikat, olykor a rosszabbikat keverte össze a legjobbal, olykor mind a hármat.

A csöndes különszobában megvolt az öreg. Naphosszat pípázott, ujságot olvasott, vagy a pípáját tisztogatta, mint azelőtt otthon, vagy az ablak elé állott és nézegette az eget.

Már a márciusi felhők szállongtak az égen. A levegőt az első tavaszi sugarak langyalták át. A nap reggelenkint besütött az ablakon.

– Vajjon milyen az őszi vetés? – tünődött az öreg. – A Pogány-dűlőt bizonyosan felszántották már.

Aztán a két fiatal tulokra gondolt, amelyet ő nevelt legutóbb: gyönyörü két fehér állat volt. Bizonyára most fogták először ekébe őket, talán épp ma.

S képzeletében látta a Pogány-dűlő nagy barna tábláját, amint a két fehér tulok lassan ballagva halad rajta.

XII.

Egy reggel az öregúr korábban ment le, mint szokott. Azon éjjel a feleségéről álmodott. A felesége új ingeket varrt neki, szép fehéreket, valami újfajta gyolcsból. Ezt akarta elmondani a leányának mielőbb.

S tartogatta össze a fejében az álom részleteit.

Az asztal már meg volt terítve, de az edények és szalvéták érintetlenül állottak.

– Mi a manó, – mormogta az öreg, – de későn kelnek fel máma!

S az ablakhoz ment, hogy a kárpitot felereszsze.

A reggeli nap besütött a szalonba. Az ezüstnemüek csillogtak az asztalon.

Eközben kegyetlen veszekedést hall a szomszédszobában. Bárányné csattogott, a doktor nénje.

Az öregúr megdöbbent. Azt gondolta, hogy az asszony a leányával pöröl.

Figyelt:

– Az én nevem ugyan nem kerül a váltódra! – hangzott az éles hang, mint a fürészreszelés. – Nekem fiam van! Nekem a vagyonom a fiam vagyona! A te becsületszód? A te becsületszód énelőttem rongy, elavult bankó!

Az öregúron hideg borzongás futott át. Állott megdermedten a félig nyilt ajtóra bámulva.

A doktor tompa esdeklő hangja hallatszott válaszul. A szavait nem lehetett érteni.

Ismét a Bárányné hangja az epés kacagással:

– Igen? Az kellene? Soha többé egy fillért se!

És a hangja vijjogva emelkedett:

– A feleséged hozományát elkártyáztad! a szanatóriumot elkártyáztad! az én apai örökségemet elkártyáztad! az apósod birtokát is elkártyáztad! Mindent elkártyáztál! Pfuj! Semmirekellő!

Az öregúr szívére ólom-zuhatagként hullottak a szavak; körüle elsötétült a világ! Most értette meg, hogy a veje miért olyan sápadt és kivörösült szemü reggelenkint, hogy az ő leánya miért oly bús és hallgatag, Bárányné miért oly rendelkező. És hogy az ő birtokát elkártyázta! a sok száz éves családi birtokot, amelyet az apák szorgalma fenntartott, az ő szorgalma gyarapított!

Be akart rohanni, hogy pofonüsse, összegázolja azt a gazembert, de a tagjai nem mozdultak, – a lába kővé változott.

Ekkor hirtelen megnyillott az ajtó. A doktor jelent meg a küszöbön. Sápadt volt mint mindig; a szemei vörösek mint mindig; fakó arca azonban még fakóbb volt mint máskor.

Az öregúr a szoba közepén állt. Szeme, mint a megfojtott ember szeme, reá meredt a doktorra.

Az ember megrezzent. Egy döbbenéssel megértette, hogy az öregúr mindent hallott.

Máskor jóreggelt szokott mondani, most belefagyott a szó. Leült a kártyások flegmájával némán az asztalhoz.

És egy percnyi kínos csend következett.

Az öregúr mégegyszer végignézte egy hosszu megvető pillantással, aztán belépett a szomszéd szobába.

A szobában égett a villamos lámpás. A leánya ott ült a bölcső mellett, reggeli rózsaszínü pongyolában. Fejét a bölcső szögletére hajtva, sírt.

Az öregúr megállt a szoba közepén és mélyből szakadó fájdalmas sóhajtással szólott:

– Szegény leányom!

E naptól fogva nem szólt többé a vejéhez. Mikor terítettek, leült a többivel, s evett szótlanul; mikor elvégezte, elment szótlanul. Ha a nők kérdést intéztek hozzá, röviden felelt, vagy egyáltalán nem felelt. Ezen a napon megrokkant, mint a régi ház, s ettől fogva mindennap egy évet öregedett. Egy fel-alá bolygó sötét néma panasz lett az alakja, egy néma bús szemrehányás, amely mindennap megjelenik kétszer az asztalnál s azt mondja:

– Az én életem eredményét te semmizted el!

A házbeliek nem mertek vele szólni. Úgy néztek reá, mint a begyöpösödött régi vulkánra, amelynek földje remeg, s csak idő kérdése mikor fog újra kirontani.

Dehát a vulkánok is nehezen törnek ki, ha egyszer megöregszenek. Az öregúr önmagába sülyedve hallgatott.

Az első napon az hánytorgott tengerként háborgó lelkében, hogy visszatér a kuriájába. Hiszen azt nem adta el. Azon mód áll, amint ott hagyta: a bútorok, a képek, régi hétköznapi ruhái a szekrényben. Csak vissza kell utaznia, csak be kell lépnie.

Úgy ám, de mit mondanak otthon? Akivel csak találkozik a faluban, mindenki azt fogja kérdezni, hogy miért tért vissza?

Aztán hát miből él? A birtok már Rosenbergé, a falu kocsmárosáé, csak épp a házat tartotta fenn, meg a kiskertet. A gyümölcsös kert már nem neki terem, az istállókban már nem az ő marhái állanak, a baromfiudvaron nem az ő csirkéi szaladgálnak.

Ki tartja el?

Ha csak három ezer forintot is fentartott volna magának, a kamataiból szegényesen eltengődne, de egy fillére sincs, annyia sincs, mint esténkint a falu koldusának.

Hát csak maradt az öreg, könytelen szemmel, de nem könytelen szívvel.

A fejében villámokkal terhes nehéz felhő sötétlett. Maga is félt attól, hogy ebből a felhőből egyszer csak kidördül a vihar!

Ez az esemény azonban a doktort is megváltoztatta: kedves hizelgő modort öltött mind a két asszony iránt. Éjszakánkint mindig otthon maradt. A szeme vörössége is elmult. Látszott rajta, hogy dolgozik, hogy más ember akar lenni.

De az öregúr nem nézte, nem látta. Semmit nem látott már benne, csak a vagyona megsemmisítőjét.

*

Egy napon, március vége felé azt mondja a cseléd:

– Az öreg tekintetes úr tegnap nem ment el hazulról, úgylátszik ma se megy ki.

Mert akkor szokott takarítani a cseléd, mikor az öreg odajárt.

A doktorné megdöbbent:

– Csak nem beteg talán?

Bárányné orrán megjelent a ránc: elmosolyodott:

– Mikor adtál neki pénzt?

– Már régen nem kért.

A doktorné azonnal besietett és kivett egy huszkoronás bankót. Föl akart vele sietni az apjához az emeletre, de megállt a szoba közepén határozatlanul.

– Nem, én nem viszem fel.

Megrémült attól a gondolattól, hogy négyszemközt áll az apjával.

– Majd lejön este úgyis, – mondotta Bárányné.

Az öregúrnak csakugyan a pénze fogyott el, azért nem ment ki.

Amíg a pénze tartott, eljárt az árvaházba: vitt a Zsuzsikának cukrot, süteményt, kandirozott gyümölcsöket. Aznap, mikor az a lesujtó leleplezés történt, aznap is elment, de elfelejtett venni ajándékot, csak ott jutott eszébe az ajtóban.

De nem is eresztették be. Azt mondták, hogy Zsuzsika a beteg-szobában van: az orvos tilalma, hogy nem szabad hozzá bemenni senkinek.

Az öreg meghökkent:

– Dehát mi a baja?

A portás feltelefonozott az emeletre, hogy mondják meg, mi a baja Polgár Zsuzsinak? Azt felelték vissza: Torokbaj.

– Torokbaj? Csak nem difteritisz talán?

A portás megint feltelefonozott. Azt felelték vissza, hogy aligha difteritisz. Nem lehet bizonyosat tudni.

No akkor csakugyan nem szabad hozzá bemennie.

Hát csak az ajándékot vitte el másnap: egy szép kis bábut.

Harmadnap aztán, mikor a pénzét kereste, nem talált csak egy tízfillérest a zsebében.

És ekkor kezdte gyötörni a pénztelenség.

Hol szerezzen? A leányától kérjen? Nem, százszor nem! Hátha éppen kártya után áll a kassza? Nem, onnan nem kér ő többet.

Otthon ült. Hirlapot sem olvasott már. Olykor fel-alá járt a szobában. Olykor nézéstelen nézéssel bámult ki órákig.

Délutánonkint megszólalt egy zongora valamelyik szomszédban. De különös zongorázás volt az: csak egy hang szólt mindig. A hang vastagon kezdte, aztán mintha egy végtelen grádicson menne fölfelé, egyre vékonyodott, mindig följebb és följebb emelkedett csörgedezve, mígnem vékony pilingeléssé gyengült; mikor aztán már kavicszörgésszerü éktelenségig jutott, megint megindult a magasból lefelé és vastagodott, szállott, hanyatlott egyre lejebb és lejebb, mígnem annyira elsülyedt, hogy otromba dörgéssé semmisült és egybeomlott a kocsik dübörgésével.

Az öregurat meglepte először ez a különösség. Szinte érdeklődéssel hallgatta, ahogy megint előkerült a hang a mélységből és hágott, emelkedett, vékonyodott, mintha egy bánya mélységéből jönne s fölmászna létrán a felhőkig, de még azon is felül, aztán megint visszaereszkedett éppen úgy mint előbb.

Vagy ötször elhallgatta érdeklődéssel. Aztán megunta, aztán meg boszankodott, s bezárta az ablakát. De még akkor is hallani vélte, vagy hogy hallotta is. Az érchúrok átrezgették az ablakot, s most már olyan volt neki, mintha a padló is emelkedne a hangokkal, aztán meg lefelé sülyedne.

Ha az alsó lakásban történik ez, bizonyára azonnal átküldi a cselédet, hogy tegye be az ablakát az a zongora-sintér! – most azonban csak nyugtalanul mozgott föl és alá a szobájában, aztán meg bedugta a fülét vattával.

Szerencsére csak a délutáni órákra volt kiszabva ez a zongora-gyötrelem. Délelőtt nyitva tarthatta az ablakát, s nézhette az eget, a háztetőket, vagy az üres telket, amelynek kövei között kizöldült a gaz.

Egyszer ahogy így az ablakon lefelé méláz, látja, hogy az agg Mayer baktat nagylassan az utcán. Mért ment ki? Nem szokott kijárni!

S ekkor az a gondolata támadt, hogy az öreg Mayertól kér. Nem kér tőle sokat, csak tíz koronát. Elvégre ismerősek, bizalmasak. Alig volt nap, hogy délutánonkint fel ne ment volna hozzá. Az agg beszéde érthetetlen volt, de legalább ő is beszélhetett. A pipáját is felvitte mindig s beszélt igen sokat. Az agg Mayer pislogva hallgatta, s megjegyzéseket vetett közbe, amelyek tele voltak izével, s a láthatatlan csibuk szívásával, de azért elmulattak.

Hát tíz koronát fog kérni, nem többet, csak tíz koronát. Az elég lesz egy hétig is a villamosra is, ajándékra is Zsuzsikának.

Hát lesietett. Utólérte Mayert.

– Jónapot bátyámuram! Hova, hova?

– Pah, pah, a takarékpénztárba. Ilyenkor váltom be az izéket, szelvényeket. Hát öcsémuram?

– Én csak sétálok.

– Ma szép az idő.