Part 4

Az öregúr még egy pillanatig ott állt s bámulta a vargát, aki nyugodtan dolgozott tovább. Aztán megsimította a kisleány állát:

– Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.

S kilépett a kapun.

Az utcát ekkor kezdte ellepni a sötétség. Egy lámpagyujtogató sebes iramodással járt keresztül-kasul a Práter-utcán a gyujtogató póznával; világosságot lobbantott a gázlámpásokba.

Az öregúr tünődve ballagott hazafelé: Miféle ember lehet az a dühös? Hát az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer esztendős bűntettet?

De azért tetszett neki.

Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját! Mért hazudta el? Az öregúr nem szerette a hazugságot.

Kiért a Körutra. Ott a világosság már erősebb volt s a forgalom élénkebb. Az esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén, és éles hangon kiáltották:

– Esti Ujság! Ábendblatt!

Az öregúr megállott.

– Ábendblatt? Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!

Haragudott Hunyadi Jánosra. Voltaképpen nem volt rá oka, hogy haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a vargával civódott.

Egy kéz ismét esti lapot nyujtott eléje:

– Esti Ujság!

A hang öreg volt és szomoru. Az öregúr rápillantott. Egy félkaru negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.

– Ejnye, – mondotta az öregúr a fejét csóválva. – Hát mért nem megy be maga a honvédmenházba?

– Nem vesznek be uram. Tele van.

– Dehát segítséget csak kap valamit?

Az öreg-honvéd vállat vont:

– Lehet hogy kapnék, de nem kérek. Én nem koldulok, annál büszkébb vagyok.

– Nem úgy értem. Az ország megszavaz minden évben valami összeget. A haza ad a hőseinek…

– Szivarvéget, – felelte búsan az öreg honvéd. A jólelkü mai nemzet szivarvéggel tartja a szabadságháboru hőseit. Lehet olvasni az ujságban mindennap. Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget. Dicső nemzet ez uram. Érdemes volt érte a félkaromat Isaszegen hagynom.

És egy arra haladó úrnak nyujtotta az ujságját:

– Tessék venni Esti Ujságot.

VII.

Míg az öregúr odajárt, doktorék azon tanácskoztak, hogy az idén megnyitják a szalonjukat: vendégnapot jelölnek ki ők is minden hétre.

A napban hamar megállapodtak: keddre tették. A teás csészék megvételét Bárányné vállalta el. Nagyobb gond volt a meghívók összeállítása. A doktor szeretett volna néhány előkelő családot meghívni, akiktől azonban az asszonyok fáztak.

Mert a szalonjuk nem volt valami tágas és pompa tekintetében bizony harmadrangu. De a doktornak ismeretség kellett, előkelő ismeretség, hogy a nevét emlegessék s a tavaszszal építendő szanatórium legalább is egy bárót kapjon az első vendégek közé.

Végre is úgy oldották meg a nehéz kérdést, hogy az összeállított névsornak felét kitörülték s néhány ismeretlen hirlapírót jegyeztek be. Az ilyen zsúrokon minden hirlapíró felér egy báróval.

Azt is elhatározták, hogy a szalont újra bútorozzák. A régi bútorokat eladják valami ócskásnak. Aztán a betegváró szalont is átalakítják azokra az estékre.

Báránynénak még egy aggodalma támadt:

– Hát a pipa? – mondotta a doktornéhoz fordulva, – a pipa? Mit csinálunk, ha a papának eszébe jut rágyujtani, s bejönni a szalonba?

Erre a kérdésre mind a hárman elmosolyodtak, de aztán komolyan tárgyalták.

– Egyszerüen megmondjuk neki, – szólt a doktor, – hogy ezeken az estéken ne pipázzon.

– Majd én megkérem, – mondotta a doktorné.

– De necsak este, – vélte Bárányné, – nappal se; legalább a szalonban aznap ne forduljon meg. Hiszen mind kipergeti a hamut a szőnyegre.

Úgy beszéltek az öregről, mint valami gyerekről.

– Én azt gondolom, – mondotta a doktor, – legjobb lenne a pipáját betömni valamivel, hogy ne szeleljen.

Ezen ismét nevettek.

Mert csak egy pipája volt az öregúrnak. Szárat tartott hozzá hatot is, de pipa nem kellett neki több.

– Rá kell szoktatnod szivarra, – szólott Bárányné a doktornak. – Hiszen elvégre tűrhetetlen is már az a borzasztó pipafüst. Az ablakkárpitok már is sárgák tőle.

– Ugyan kérlek, – szólt rá a doktorné, – semmivel sem erősebb füst a szivarnál. Igaz-e Imre?

A doktor maga is szivarozott. Most is ott égett a szivar a szájában.

– Hát persze, hogy nem erősebb, – bizonyított a felesége mellett.

– De mégis több füst, – erősködött az özvegy. – Aztán a bácsi folyton járkál a szobákban a pipájával, mint valami füstölővel.

Ez a beszélgetés már a rendelő óra után történt. A doktor a szekrénybe nyult s felöltött egy vadgalambszinü havlokot.

– Gizuskám, – mondotta a köpenyege alját veregetve, – adj pénzt.

Az asszonyka elkomolyodott.

– Amit künn hagytunk, abból már nincs, – mondotta aggodalmasan nézve az urára, – a takarékból hozni meg már késő.

– De Imre, – szólalt meg ércesen Bárányné. – Hát az ötezer forint már mind oda van?

– Nem türöm, hogy ilyen hangon beszélj velem, – felelte a doktor. – Ha a feleségemnek nincsenek megjegyzései, neked nem lehetnek.

– A feleséged akkor volna okos, ha nem adna egy fillért se, – vágott vissza hevesen az özvegy. – El fogod kártyázni a szanatóriumot.

Az orvos méltóságos nyugalmat erőltetett az arcára, de amúgyis szintelen arcát méginkább elhagyta a vér.

– Nekem a kártyán elvesztett pénz ugyanaz, ami a gazdának a vetőmag. Elvesz, – megtérül. Az orvosnak az ismeretség a fő. Pénzen is meg kell vennie.

Azzal nyájasan fordult a feleségéhez. A kezét a kezébe vette és megsimogatta:

– Mégis mennyi van a háznál?

– Négyszáznegyven korona.

– Adsz belőle?

Az asszony szótlanul nyult a kebelébe. Az ott levő zsebecskéből kivett egy kis kulcsot és felnyitotta a Wertheim-szekrényt.

– Vidd el mind, ha akarod.

A doktor kivette a négy százast és hanyagon zsebregyürte.

– Visszahozom, légy nyugodt, csak tudod, jó, ha az embernél van egy kis szerencseváró pénz is.

Azzal megcsókolta feleségét és elsietett.

A két asszony szótlanul hallgatta az eltávozó lépéseket, azután az özvegy kifakadt:

– Elsülyeszted az uradat! Te magad sülyeszted a sárba!

– Én! – szólt elhülve az asszony.

– Te. Ha én a te helyedben volnék, egy garast se adnék neki.

– Nincs jogom megtagadni tőle. A pénzt ő keresi, ő rendelkezik vele. Ha akarná, a kasszakulcsot is magánál tarthatná. Más háznál kiadja a férj a havi költséget az asszonynak.

– De ez a pénz, amit most adtál, nem az ő keresete.

– Ami az enyém, az az uramé is.

– Az a pénz a családé együttvéve. És te bünös vagy, ha ki nem szabadítod az uradat a kártyások körme közül!

A hegyes orru asszonyka szinte tüzet fujt. A másik nyugodt iparkodott lenni, de a szíve hevesen verrt már: türelme elszakadóban volt.

A folyóson ekkor az öregúr csoszogó lépései hallatszottak.

A doktorné kiment eléje.

– Mit hozott apám?

Egy nyaláb ujság volt az öregúr hóna alatt:

– Nesztek, – mondotta, – Esti Ujság meg Ábendblatt!

VIII.

Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem került.

Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is többnyire festők voltak.

Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik Rafael:

– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz, kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a hó.

Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és lehetőleg sok növény.

Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet. (Özvegynek sötétebb szín való.)

Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien lehangolódtak.

Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna oda be a szalonba.

A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek. Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után való reggelen.

– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell az asztalra.

– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.

– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a sarkában.

– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van társalgó szoba, az a szalon.

– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.

A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni. De mit beszélnek majd a városban holnapután?

A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld kárpitokat, és kidobni minden bútort.

Azonban Bárányné nem engedett az igazából:

– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép. Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!

A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:

– Jenőkém, hozd ide a pípámat.

Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a gyerek átment a másik szobába.

A család hallgatva evett tovább.

A gyerek kis idő mulva visszatért:

– Nem találom, bácsi.

– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is Józsi, – mondotta az inasnak.

A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.

– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.

– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.

A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.

Rágyújtott.

– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte furcsa, de aztán megszokja az ember.

Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az ember rágyújt, mindennel megbékül.

– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás elsápaszt minden arcot.

– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a zöld béka.

– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros ernyőt a lámpásokra.

– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.

Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a lámpásokra ernyőt.

Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte be. A szalon becsülete meg volt mentve.

– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.

– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta eddig a szakértelmét!

Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.

Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.

– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király, szeretném megkinálni a magam dohányából.

*

Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.

– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.

– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik Budapesten senkise.

Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.

Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.

Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg színházról!

– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.

– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami öreg főispán.

És megcsókolta az apja arcát.

Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt velök.)

A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát, kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is jól bele illett a zöld szalonba.

Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.

– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.

Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a szalont, nem értettek hozzá.

A doktor bemutatta az apósát:

– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli szinész.

Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.

– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak néztem volna.

A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította az öregurat, hogy nem pap.

Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak szólítottak a többiek.

– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.

– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a zsidókat.

A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz telepedett.

Az öreg hozzáment:

– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut eszembe honnan.

– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel érintkezem.

– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!

A hirlapírónak a torkán akadt a falat.

– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk beszélgetni.

És boszusan nézett az öregúrra.

Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol a szivaros láda?

A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.

– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg bort?

– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.

A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a szobaleánynak, hogy hozzon bort.

Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:

– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És tetszik önnek ez a városi élet?

– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.

Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban, folytatta:

– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar ember nem olvas Ábendblattot!

– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve van, nem következik belőle, hogy német.

– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok a magyarságáért.

Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.

Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és megnézte az óráját:

– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy elnézek.

Az öregúr ismét megfogta:

– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan, bizalmasan.

– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is tessék nekem emlegetni.

– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már nem is bír fennjárni.

Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.

A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a magáét.

– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.

– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.

Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a ruhájához hozzáképzelni a pípát.

– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt itt, aztán a pípám elveszett.

– Vegyen másikat.

– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.

– Meglehet, – hagyta rá a szinész.

– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?

Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.

Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.

A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok, meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a teapárás levegő az éltető elemük.

A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja, tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)

Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé nyujtotta:

– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.

– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.

És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.

A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.

A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.

A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:

– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.

A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.

– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!

IX.

A pípa megjelenése egy percnyi csendet okozott. A beszélgetés megállt. A vendégek elbámultak: doktorék megdermedtek.

De az öregúr csak a maga örömével volt elfoglalva: ragyogó szemmel állt a társaság közepett, és elmondta, hogy két napja keresi a pípáját; hogy erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelő szobában a cserépkályha tetején megtalálta.

– Ott volt! Ott!

Aztán elővonta a dohányzacskóját és a szinész mellé ült: pípát tömött.

Bárányné fölkelt és hozzáment:

– Remélem bácsi, – susogta fulladozva, – remélem, hogy nem véli tömjénnek a dohányát?

– De még a tömjénnél is különb ez hugom, – felelte diadalmasan az öregúr.

Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.

– Legyenek nyugodtak hölgyeim, – szólt az orvos vivóterembe illő önuralommal, – apánk csak tréfál: a szomszédszobában szokta ő elszíni az esti egypípa dohányát.

Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét. Csak ekkor eszelkedik. A leányára pillant: az is halványan és búsan int neki.

– Hát persze hogy nem itt szívom el, – mondotta az öreg jólelkűen. – Tudom én, hogy a városi orrocskák kényesek.

Azzal csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, amely szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.

Nem volt ott senki. Egydarabig röstelkedett ott magában:

– Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok, de hogy is gondolhattam arra, hogy közéjök ülök a pípával.

Aztán, hogy egyedül ült ott, csendes pípáztában elgondolkodott. A beteg asszonyra gondolt. Hogy a tél lerokkant, nem eresztették ki: azt mondták, hogy sikos a kő, öreg ember könnyen megcsuszik és eltöri a lábát. Azóta ki tudja mi történt a szegény órásnéval? Talán már a karácsonyt ágyban töltötte!

Megnézte az óráját: hat óra mult húsz perccel. Délben említették, hogy kilenc óra előtt aligha terítenek ezen a napon vacsorára. És hát az utca világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.

Az öreg letámasztotta a pípáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s kiment az előszobába; elkérte a bundáját az inastól.

– Csak lemegyek, – mondotta, – mingyárt visszatérek.

Megtalálta a Práter-utcát. Útközben benyitott egy boltba és vett két narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak veszi, azokhoz megyen, mert az anyjok beteg.

A boltos biztosította, hogy szép a gondolat, mire az öreg kezet fogott vele.

Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke, a feladatát írta nagykomolyan a kis petróleum lámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy órakerékkel játszadozott a díványon.

Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett beszédbe, mindaketten folytatták a mulatságukat.

– Vendégek vannak nálunk, – mondotta az öreg, – hát megszöktem. Mert nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?

– Tetszik látni, – felelte szomoru mosolylyal az asszony. – Fekszem már naphosszat.

– És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igazis, hiszen nincs már itten.

– Hunyadi úr csak reggel jön haza, – felelte az asszony. – Akkor megvetem az ágyat, s áttelepedek a díványra.

– No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell neki mondani, hogy…

– Tizenkét koronát fizet.

– Mindegy!

– Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a jószívü varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba esténkint. Mert csak este fűtünk.

Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy örül az öregúr látogatásának.

– Nohát ez nem jól van, – szólt az öreg a fejét rázva.

Belekotort a mellénye zsebébe és kivett két húszkoronás bankót:

– Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?

– Nincs, – felelte az asszony.

A szobába egy nagyfejü ember nyitott be kopogtatás nélkül. A varga volt. Befedett lábosban hozott valamit, de hogy az öregurat meglátta, megállt és nagykomolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?

– Az öreg tekintetes úr, – mondotta magyarázatul az asszony. – Nézze csak Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.

A varga letette a lábost az asztalra, aztán lekapta a kalapját:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

– Mindörökké, – felelte az öregúr.