Part 3

– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én házmester vagyok, vagyis ügyelő.

És sértődötten nézett az öregúrra.

Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:

– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?

– Nem.

– Hát mire ügyel?

– A házra.

– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?

– Csak erre az egyre.

– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?

Az ügyelő vállat vont:

– Azér mer kell.

– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?

– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.

Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.

Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az öregúrtól.

Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:

– Tömjön ebből.

Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított, beleszagolt:

– Úgy nézem, nem trafik.

– De nem ám.

Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.

– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?

– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

– Bocsánat, nem tudtam.

– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?

– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.

– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?

– Veress István, szolgálatára.

– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.

– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.

Aztán fölkiáltott az emeletre:

– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat tiltja aztat!

A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.

– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!

Azzal újra söprésbe fogott.

E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy szóljanak-e érte?

– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne társalogjon ilyen szemét-néppel.

– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az ember és ott így szokás.

– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi szokást, aztán abba hagyja a falusit.

A doktorné hálásan pillantott az urára.

*

Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt a hálószobájuk.

A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.

Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:

– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.

– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.

Most már a tanárné is belebbent:

– Dehogyis, azt nem engedjük.

S a belső ajtóhoz hajlott.

– Dehiszen fent van.

Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.

Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek, széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu ágy a sarokban.

Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt, s eltette a kulcsot.

– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor halkan a tanártól.

– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.

És az apósához fordult:

– Nincs itt hideg, papa?

Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.

A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübörgése.

– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.

– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb. Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.

– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.

– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?

Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:

– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?

– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.

– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem, elnyűttem.

A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.

A doktor halkan megjegyezte:

– Már nagyon remeg az öreg keze.

– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is maga beretválkozik!

– Lehetetlen!

– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.

– Ráér, – felelte a doktor.

Azzal magukra hagyták a két öreget.

– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?

– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán most már nincs gondom.

Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.

– Vigyázzon rá! Vigyázzon!

– Mire?

– Pah, pah, a pénzére.

– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.

Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:

– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd ha meghalok, pah, pah.

És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.

Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról, mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.

Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.

– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.

– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.

Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.

– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék kiváncsian.

Az öregúr kedvetlenül legyintett:

– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.

V.

Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos azonnal megállapította, hogy baloldali tüdőhülés a baja. Napokig nem eresztették ki a szobából. Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.

– Adjatok másik szobát, – mondotta, – itt a fejemen járnak az emberek. Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok és hogy a padlásomon jár valaki.

Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától, meg a villamos kocsik csengetésétől.

– Adjatok másik szobát.

Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.

Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt és felizentetett az emeletre, hogy „tiszteli őket, lent is laknak“.

Persze az izenet sohse jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás és az öregúr boszankodott.

Azt kérdezi az egyik napon az inastól:

– Te Józsi, hogy van az az asszony?

Az inas elértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:

– Tudom is én!

Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:

– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!

A doktor erre a szóra toppan a szobába.

– Nézzed már, – mondja az öregúr boszúsan duhogva, – azt kérdezem ettől a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony, hát csak vonogatja a vállát. Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.

A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.

Az öregúr ráduplázott:

– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy, hogy és miképpen vagyon az állapotja!

A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.

– Édesapám, – mondotta nyugodtan, – azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.

Azzal újra kiment a szobából.

Az öregúr egydarabig magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.

– Nesze, – mondotta megenyhült hangon.

S egy koronát nyomott az inas markába.

– A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.

– Hászen, – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan, ha éppen kivánni tetszik… nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter-utcán. A 77-ik szám.

– Ösmered?

– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.

– Hát nem járt itt azóta?

– Járt biz az instálom.

– Járt? Hát nem engem keresett?

– De a tekintetes urat kereste.

– Hát mér nem eresztetted be?

Az inas vállat vont:

– Elküldtük.

Az öregúr ezen megint megbotránkozott:

– Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?

Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az öregúr megint felfortyant:

– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön!

– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetődzött az inas. – Bizony Isten nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben, hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.

– Hát persze, hogy nem ő volt, – szólt lecsillapodva az öregúr. – Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.

Egy napszámos-féle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje, meg holmi jótékony intézeteket.

De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne utána nézni, használt-e neki a sülttök?

Ezekben a napokban valami nyomottság ült a családon. Az öregúr a veje nagy elfoglaltságának tulajdonította a nyomottságot. Hát szinte jólesett látnia, hogy a kérdésen földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.

Hát nevetett ő is.

– A lidérc vigye el, – mondotta, – nem megy ki az eszemből az az asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?

– Mindenkinek van valakije, – szólt megnyugtatóan az orvos. – És ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.

– Hát nem mindig, – felelte rá az öreg. – Lássátok én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.

És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott és ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének s kérdi tőle, hogy fagyott-e az éjjel?

– Dehogy fagyott, tekintetes uram, – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?

– Csak a ködrül gondoltam, Kati.

– Micsoda ködrül, tekintetes uram?

– Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!

És az ablakra mutatok.

Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.

– Hát ezen boszankodtam én meg, – fejezte be az öregúr. – Rögvest hivattam is a zsidót: aláírtam neki az eladási szerződést. Vesződjék tovább a menydörgős menykő a cselédekkel!

Itt a pipáját kivánta az öreg. A Jenő gyerek kereste, de nem találta. Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek és rá is talált a sifonér tetején.

Akkor nagy örömmel rágyujtott. És amíg szivogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyujtózva magában dorombol.

*

Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a kabátját és megkereste a botját is.

A leánya útját állta:

– Hová, atyuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?

Mert borongós novembervégi nap volt, nem sétálásra való.

– De kimegyek, – felelte az öreg.

Egy pillanatig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e hová indult? De annyiszor kimosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.

– Csak kimegyek, – ismételte szeliden. – Járok egyet.

Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől is, merre menjen. Odatalált.

VI.

Azok az alacsony földszintes házak a József-városban még a múlt századokból maradtak fenn. A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar közepén szivattyus kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.

Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt. Csakhogy a kapu mellett bolt is állt, s a kapun varga-címer: fekete papirosból kivágott cipő. Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap. Az már bádogra volt festve, s név is állott alatta: Polgár Balázs órás mester. De avas volt már mind a két címer. Beleillettek az utca régiségébe.

Az udvarból egy nyekergő olasz-verkli hangja hallatszott. Fulladozva fujt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy híd-akkordban.

Az öregúr belépett. Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott ruházatút, gajmós kezűt. Egy asszony épp akkor nyujtott a verklisnek adományt, – s kifele tuszkolta. Ezért szakadt meg a nóta a befejezés előtt.

– Édes hugom, – mondotta az öregúr, – melyik szoba itt a beteg órásnéé?

Az asszony kissé elnyitotta a szemét a hugom szóra, de aztán mégis megmutatta a szobát.

– Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.

Korhadt vén barna ajtó volt az. Fölötte egy gyermekarc-nagyságu óraszámlap, amelynek a közepét szöggel verték által. Varga is lakott az órás mellett. Most künn dolgozott télikabátban az ajtaja előtt, bizonyára azért, mert künn több volt a világosság.

Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma kékruhás leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.

A leányka kinyitotta az ajtót.

– Hát hogy van anyád? – szólította meg az öregúr.

A gyermek csodálkozva nézett a fehérszakállu úrra.

– Bent van, – mondotta. – Dolgozik.

És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.

A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült. Papiros-katulyával játszott. Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogtatott a jobbra nyilló üvegajtón.

De egyúttal be is lépett. Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az asszonyt az ablaknál. Asztalka mellett ült, s jókora faliórának a belsején babrált. Az asztalka tele volt órás szerszámmal.

– Agyisten, – mondotta az öregúr.

Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.

– Kérem, csendesen, – mondotta bágyadt hangon. – A bérlő úr alszik.

Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.

– Hát hogy vagyunk? Használt-e a sülttök? – kérdezte vidáman s halkabban az öregúr. – Látom, hogy fenn van, hálistennek.

Az asszony arca ekkor kiderült. Fölállott: kezet akart csókolni, aztán támolyogva nyult székért, és az öregúr elé tette.

– Köszönöm, – mondotta, – az állapotom nem sokat javult, de talán a jó Isten megsegít.

– Hát az ura hol van?

– Az uram? A kerepesi temetőben. Magam dolgozgatok mióta meghalt.

– És érti maga ezt a mesterséget?

– Értem valamennyire. Nem tanultam, csak amit látásból tudok. Az óra megmutatja maga-magát. Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.

Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás után éri. De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna meg. Úgy érzi, mintha a halál a küszöbön ülne.

Itt az asszony kétszer-háromszor lehunyta a szemét, s fonnyadt arcán két könycsepp futott végig.

– Mi lesz evvel a két szegény kis leánynyal? – mondotta kifelé pillantva.

S behívta a két kisleányt. Odaállította őket az öregúr elé:

– Ime ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet. Az idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.

A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra. Nem tudták mért árvázza őket annyira az anyjok, de bizonyára érezték már sorsuknak előre lengő fekete fátyolát. Álltak némán és néztek ártatlanul.

Mind a kettőn kökényszín-kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek haloványságát méginkább feltünteti a szemnek feketesége. A kis Zsuzsi egy fejjel kisebb volt s valamivel teltebb arcu mint a nénécskéje; máskülönben hasonlítottak egymáshoz.

Az öregúr megsimogatta a kisebbik leány arcát.:

– Te vagy a Zsuzsika? Nekem is volt egy Zsuzsika nevü leányom. Olyanforma volt, mint te vagy. De az én leányom… elment…

A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.

– És hol van a bácsi leánykája? – kérdezte Zsuzsika.

– Nem tudom. Valahol a csillagok fölött, – felelte ellágyult hangon az öregúr.

És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára s megsimogatta az arcát.

– Milyen kedves vagy te Zsuzsika!

Aztán az asszonyhoz fordult:

– Az orvosok sokszor csalódnak. Lám az én leánykámról azt mondták, életben marad, s másnap meghalt. Én rám meg már kétszer rámadták az utolsó kenetet, s itt vagyok.

Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.

– Három orvosnál voltam, – mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely a visszafojtott sírás hangja, – egyik se biztatott.

Az asszony arca valóban máris halottarc volt: sárga és csontig lesorvadt. A szemét ólomszinü árnyék környékezte.

– És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a sorsom. Anyám is ebben a bajban halt meg. Félesztendeig huzta. Az utolsó két hónapban feküdt már és fogyott-fogyott.

– Dehiszen maga fenn jár.

– Fennjárok, de mi haszna: csak aludttejjel élek, aztán majd egyszer azt se lehet…

– Hát tököt nem eszik?

Az asszony a fejét rázta:

– Már késő. Korábban talán még használt volna.

Egy fali óra erős csöngéssel verte a négyet. A másik óra nyomban követte.

A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:

– Polgárné gyertyát ide vagy gyujtót!

Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd gyujtóra.

Azonban a hang egyszerre békésre változott.

– Nem pók.

E nyilatkozat után csend következett. Az asszony mintha könnyebben lélegzett volna. Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól? Falun bizony közönséges valami az.

Az asszony susogva szólott:

– A bérlőm. Hirlapíró. Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.

Az ágyból ugyanekkor egy fakóarcu szakállas ember emelkedett föl, s lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:

– Polgárné.

– Tessék Hunyadi úr.

– A cipőmet nem adta oda a suszternak? Hát nem megkértem magát, hogy igazíttassa meg!

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A hirlapíró a cipőjét a kezében tartva, boszusan nézett az asszonyra.

– De Hunyadi úr kérem, – mentegetődzött élénken az asszony, – én odaadtam a suszternak a cipőjét.

– Hát akkor mért nincs megcsinálva?

Az asszony vállat vont:

– Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.

– Micsoda? – szólott elképedve Hunyadi.

– Hogy száz forintért se dolgozik önnek.

A hirlapíró lecsapta a cipőjét:

– No ez hallatlan! Majd beszélek én vele mindjárt!

Sebesen megmosdott és megtörülközött. Hogy így törülközve előbbre lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemü, fekete fiatal ember, és hogy dühös.

– Kérem, – szólott az ember Polgárnénak, – készítse el a teámat.

És míg a szakállát dörzsölte, így folytatta a beszédet:

– Beteg kegyed, vagy mi a fene? Ha beteg, akkor felmondok!

– Csak múló baj, – felelte látható megijedéssel az asszony. – Higyje el Hunyadi úr, hogy csak múló baj. Aztán visszatér az én egészségem. Ilyen csendes lakást különben se találna sehol. A verkliseket innen kiküldik és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.

Eközben az órás-asztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt. Oda volt az készítve előre.

Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és hazugsága megdöbbentette.

A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de egyszerre mintha megmerevedett volna:

– Hallja Polgárné! Hol a fenébe alszik maga? Hiszen itt csak egy ágy van!

És a szakálas férfiu a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a szobában.

Az asszony meginkább megzavarodott.

– A díványon, Hunyady úr. Hát nem látja, hogy dívány is van?

Az öreg úr csak ekkor pillantott körül a szobában. Valóban nem lehetett látni több ágyat, csak egyet, meg egy vörös szövetü, ócska diványt. Egy sárga körtefa almárium és egy polituros öreg kredenc foglalta el a szoba többi részét. A falon egy régi olajnyomatu Magdolna-kép és néhány bádogfotografia függött. Az órásmesterséget csupán az ablaknál lévő asztalka jelezte, meg két régifajta falióra.

E közben a haragos bérlő felöltözött. Hamvas téliruhát öltött magára, amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.

– Maga hazudik, Polgárné, – szólt nyersen. – Bocsánatot kérek, de hazudik. Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza; maga pedig benne hál az én ágyamban. Bocsánat, nem mondom határozottan, hogy maga, lehet hogy más. De nekem mindegy. Én kibéreltem az ágyat, s ha valakit benne találok, kidobom belőle.

– Nono, – szólalt meg ekkor megbotránkozással az öregúr.

Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a durva hang felindította.

– Micsoda nono? – szólt Hunyadi úr.

Előbbre lépett és szembe nézte az öreget.

– Kicsoda ön? és mért mondja: Nono? Talán bagatel-bíró ön? Vagy ön hál az én ágyamban éjjelenkint?

– Hál ám a menydörgős menykő! – felelte feltruccanva az öregúr.

– Hát akkor mit akar? Mit avatkozik ez én ügyembe?

– Én nem avatkozok semmibe, felelte keményen az öregúr, – de az mégis pogányság, hogy… Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony, ki lehet az ilyet dobni az ágyból? Mégis csak az ő ágya, nem az úré.

Az asszony elfordulva állott és zsebkendőt emelt a szeméhez.

Hunyadi úr egy percig hallgatva és dühösen nézett az öregúrra aztán, hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult és hátrafele beszélve felelte:

– Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém. Ha pedig más hál benne, bitorolja az én jogomat. Felmondok, ezennel felmondok.

Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a kalapját és jóéjszakát kivánt.

Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodón nézett az öregúrra, hogy látszott rajta: valamit akar mondani.

Az öregúr megállt és megsimogatta az arcát:

– Jól tanuljatok! Jók legyetek!

– Bácsi, – szólalt meg a gyermek, – hogyan ment oda a maga kis leánya!

– Hová galambocskám?

– A csillagok fölé.

– Angyal vitte oda, – felelt elérzékenyülve az öregúr. – Angyal vitte oda.

– Milyen angyal?

– Nem tudom.

– Olyan, aki karácsonykor jár?

– Olyan.

A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:

– Hallja maga! Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan, félvállról.

Az öregúr figyelme rájok fordult.

– És hogy – folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr, – maga azt mondta, hogy száz forintért se?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan.

Őszfejü kis ember volt, kissé nagyarcu, borostás szakállu és szurtos, rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munka-asztalnál.

A hirlapíró éles hangon folytatta a vallatást:

– És mért, ha szabad tudnom?

– Azért, – felelte a varga a fonál végét megnyálazva, – hát azért, mert maga ahhoz a népfajhoz tartozik, a melyik az én uramat megkínozta, megölte.

– Ki az ördög a maga ura?

A varga felállott és erősen a szemébe nézett a hirlapirónak:

– Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.

A hirlapíró meghátrált egy lépést a vastagnyaku kis lompos ember előtt, aztán meg a szeme közé nevetett:

– Bolond maga Fábián!

– Bolond aki mondja! – csattant vissza a varga.

S visszaült a székére. Varrta tovább a cipőt, mintha mi sem történt volna.

A hirlapiró visszatért a szobába.