Part 2

Az öregúr az elhagyottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájok. A birtok árán a veje hidegvíz-intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a föld jövedelmez.

– Hát eladtam, – fejezte be az öreg az elbeszélését. – Eladtam harmincezer forintért.

A doktorné elhülve nézett reá.

– De édesapám, – mondotta elfulladó hangon, – hiszen azt írta, hogy harmincötezerért kérik.

Annyiért kérték, – felelte nyugodtan az öreg, – de a házat nem adtam hozzá.

– Dehát miért nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?

– Innen ugyan nem eresztjük vissza! – duplázott rá a doktor.

– Arról szó sincs, – erősítették az asszonyok is.

Az öregúr hümmögött.

– Hát, – mondotta végre, – nem is azért. Hanem látod, – folytatta a leányához fordulva, – az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a tornácon. Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között. Nem akarom, hogy más is ott járjon, más is ott éljen.

Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek jólesett.

Éjfél felé komáék fölrázták az öreg Mayert és elbúcsuztak. Nem messze kellett menniök, csak egy emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni tért. Az öreg a vejével maradt, meg a két asszonynyal.

Akkor nyugtalanul pillantott a vejére.

– Hallod-e, nem bontja-e föl valaki azt a ládát?

– Már hogy bontaná, – felelte a vő.

– Hogy nyúlnának ahhoz? – szólt a doktorné is.

És magyarázattal fordult Báránynéhoz;

– Apánk otthagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábiztuk a szállítóvállalatra.

Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:

– Holnap reggel itt lesz.

– Csak azért mondom, – szólt nyugodtan az öreg, – mert abban van a birtok ára.

– A harmincezer forint? – kérdezte elsápadva Bárányné.

A vő csak percek mulva bírt megszólalni:

– Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!

Az öreg röstelkedve pislogott:

– Olvastam, hallottam, – mondotta a szívarról a hamut a tányérba ütögetve, – hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az ujság.

– Node, ládába tenni akkora összeget! – szólt Bárányné a kezét összecsapva.

– És még kint hagyni a vasúton! – rebegte a doktorné.

– Hászen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! – felelte az öreg. – De mingyárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.

A doktor izgatottan járkált a szobában.

– Apánk helyesen cselekedett, – mondotta aztán nyugalmat erőltetve magára, – mink vagyunk a hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan jólesik neki a nyugalom.

III.

Az öregúrnak egy kis udvariszobát adtak. Ott ébredt föl másnap hajnalban.

– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.

Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.

Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán megnézte az óráját: öt óra.

Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.

A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.

– Baj van, nagyságos úr?

– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!

S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:

– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?

Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét volt. Az eget nem lehetett látni.

– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem lopják el az én ládámat?

– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.

– A ládámat, az utazó ládámat.

És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.

A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.

– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.

– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.

Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.

– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?

– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?

– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!

Azzal visszahúzódott.

Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.

– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.

– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.

És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.

Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt. Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg úrnak.

A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte. Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.

– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.

A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.

Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.

A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr megszólította:

– Mi van itt?

– Semmi, – felelte a pincér.

– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?

– Nem, uram, kávéház.

– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.

Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.

A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.

– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor hallottam!

Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.

Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton. Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta. Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren eszmélkedett.

– Nini, micsoda nagy piac ez!

Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta. Megcsodálta.

– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje, hogy visszatérjek.

S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.

Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé indult.

Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.

A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított valakit:

– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?

Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok. csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.

– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.

Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést, zakatolást.

Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta:

– Hát itt árulják a könyveket!

De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.

Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.

Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is? Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü nagyszemü szőlőt pillantott meg.

– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.

Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.

Papirosba köttette, s lógázta a kezében.

Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.

De hogy jusson haza?

Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:

– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?

A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:

– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!

S tovább sietett.

Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.

Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott. Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:

– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?

– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.

– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?

– Vendéglős.

– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És itt Pesten könnyü az iskolázás.

– Én nem vagyok pesti.

– Hát nem a vendéglős fia vagy?

– Nem.

– Hát?

– Az én apám vasuti őr Nógrádban.

– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!

– Az.

– És ilyen fiatalon!

A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle. Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.

S játszottak a szomszédasztalnál.

Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:

– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.

– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.

– Hát a hugodat?

– Mariskának.

– Hát kell-e szőlő?

Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.

A gyermekek befutottak a szőlővel.

Az öregúr ismét magára maradt.

Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal megismerte, s így gondolkodott:

– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.

És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel. De hogyan jut haza?

S tűnődve nézett maga elé.

– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem. A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a legény.

A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.

No ennek megörvendett:

– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!

A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.

Megszólította az egyiket:

– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?

Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.

– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.

– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?

– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.

Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában: ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:

– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért visz el?

– Egy forintér, nagyságos uram.

Az öregúr a fejét rázta:

– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.

Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:

– Megálljunk csak! Baj van!

A kocsis megállott.

– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott felejtettem a pípámat!

– Melyik sörházba kéremalásan.

– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.

– Melyik utcában van?

– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!

– Mégis merre felé?

– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a kelner.

– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.

– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.

IV.

Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.

Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.

Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.

– Hol járt? hol maradt?

Az öregúr csak legyintett:

– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!

Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.

– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van szokva velem.

Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a zárnak, míg beletalált.

Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy, vörösre fakúlt bugyellárist.

Az asszony ijedten kapott a kezéhez:

– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.

Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.

Bárányné se követte őket.

Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.

– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg, nincs-e híja?

A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:

– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván édesapánk?

Az öregúr mosolyogva vont vállat:

– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.

Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is megcsókolták.

– De most már ebédeljen atyuska!

Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét ünnepelték. Károly volt a neve.

Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.

Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.

A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.

Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.

Dehát miért mosolyogták meg!

Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.

Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.

– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?

– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.

Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta kimondani:

– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy neki fővárosi ruhát.

Az öreg nyugtalankodott:

– Kell a manónak!

– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.

A doktor segített a rábeszélésben:

– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot, prémeset.

Az öregúr azonban még mindig vonakodott:

– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.

– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.

– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, – ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.

– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a szót Bárányné.

Az öregúr kedvetlenül szipákolt.

– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.

Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.

A doktor is a felöltőjéért nyult.

– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.

– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. – Adj valamelyes pénzt.

És cigarettára gyujtott.

Az asszony esdeklőn nézett az urára.

– Kérlek ne vidd el mind.

– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.

Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.

– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg: elviszed a kártyaasztalhoz.

A doktor kifakadt:

– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön. Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.

A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.

– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet el.

De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.

– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi feleség!

És megölelte a feleségét.

– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest. Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.

Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.

Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.

A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.

– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.

És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.

Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.

Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.

– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.

– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.

– De nem idevaló vagy?

– Nem.

A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?

Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.

Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:

– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő: hívd a bácsit reggelizni.

Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi származása iránt.

Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.

– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.

S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.

Végre a doktorné megszólalt:

– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.

– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.

– A cselédekkel összeállani…

– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?

A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:

– Nem szokás, édesapám.

Bárányné kifakadt:

– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!

Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak hümmögött s belenézett a pipájába.

– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.

Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.

A doktorné csengetett a szobaleánynak.

– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.

Utána halotti csend egy percig.

Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.

A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult, aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:

– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.

– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.

– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.

A _nevetséges_ szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.

– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is. – Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.

Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.

– Gyerünk!

Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.

És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.

Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.

Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába. Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és elől zsinórfonatok.

Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a levegőre.

Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e vagy billiárdasztal?

Az öregúr leballagott: megnézte.

– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide a nap se süt be.

Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.

– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?