Part 1

GÁRDONYI GÉZA

AZ ÖREG TEKINTETES

REGÉNY

BUDAPEST, 1905

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fentartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I.

Sovány, hajlott asszonyka vánszorgott az utcán. Barna télikendő volt rajta s a kezében bot. Minden kapu előtt megállt és körülnézte a kaput. Végre egy zöldre mázolt háromemeletes ház elé érkezett. Ott a kapu oldalán öntött vastábla hirdette, hogy orvos is lakik a házban.

Dr. Tardy Imre

MED. UNIV. GYOMORBAJOSOK SZAKORVOSA RENDEL D. E. 10–12 D. U. 3–4

Szombaton délután 4–5 között szegényeknek ingyen.

Ez az utóbbi sor apróbetűs volt, de az asszony mégis ezt a sort olvasta el legfigyelmesebben.

– Hát ez az: „Szegényeknek ingyen.“

A házban nagy sürgés-forgás volt. Egy tallérgombos libériás inas, a lépcsőn lerohantában hármasával ugrálta át a lépcsőköveket. Egy cukrász-inas rózsaszínü tortát vitt fölfelé, tornyosat. Egy kékplüssbe öltözött úriasszony lekiáltott az első emeletről az inas után:

– Fiakert ám Józsi, fiakert!

– Igenis! – kiáltotta vissza az inas rohantában.

A beteg asszony félrehúzódott a lépcső karfájához, amíg mellette le és fölrobogtak ezek az emberek. A házmester akkor kezdte gyujtogatni a lépcső gázlámpásait. Haragosan kiáltott a cukrász-inas után:

– Máskor a cselédlépcsőn járj!

A lépcsőházat a gáz bűze járta át. A novemberi köd visszanyomta a gázt a házba. A lépcső is nyirkos volt a ködtől.

Az asszony az első emeletre ért. Keskeny folyosón pillantott végig: az orvosnak a címtábláját kereste. De homályos volt ott minden. Az asszony tétován állott. Az udvar mélyéből kávépörkölés illata lengett föl. Az első ablaknál egy szobaleány féle hajolt ki. A karján alvó csecsemőt tartott.

– Az orvos úr, – kérdezte az asszony, – itt lakik valahol ugye?

– Itt, jobbra az első ajtó, – felelte a leány.

S dúdolásba fogott.

A szobában bútorokat toltak ide-oda. Az már az orvos lakása volt.

Az asszony csak állt az ajtó előtt, mintha azon habozna, benyisson-e vagy ne? Az inas ekkor, akit lerohanni látott, visszatért, s bekiáltott egy udvari ajtón:

– Kaptunk fiakert, nagyságos uram.

– Jól van, – hangzott vissza egy öblös férfihang.

Az inas (fókaképü szőke fiu) az asszonyhoz fordult!

– Nini, – maga az, néni!

– Én vagyok Józsi. Hát te… hát maga… inas?

– Sutba vágtam a kaptafát, – felelte vígan az inas. – Jobb így. Úrnak úr a szolgája is.

S vígan pödört egyet szőkén pelyhedző bajuszán.

– Az orvos úrhoz jöttem, – szólt félénken az asszony. – De talán rosszkor. Valami baj van itt?

– Nem. Semmi baj. Az öreg nagyságost várjuk, – szólt az inas jelentős hangon. – Az asszonynak az apja. Most jön a vasúton. Mi baja, néni?

– Nem tudom.

– No majd itt meggyógyítják. Olyan hamar fölpendül, hogy egy hónap mulva akár táncolhat is. Különben, ha akarja, én is meggyógyítom. Igyék tejet, – ennyi az egész. Meglássa ezt fogja mondani a doktor úr is. Nem nagy mesterség ez, – szólt megvetően legyintve, – csak diploma kell, egy kis árkus papiros. Ha diplomám volna, magam is gyógyíthatnék.

– Tej? Hát nem ad rendelvényt?

Szegénynek nem. Gazdagnak ad félesztendeig is. Haj, sok gazdag ember jár ide! Szép kisasszonyok. Egy bárókisasszony is jár ide. Magas és barna. Olyan haja van, hogy alig bírja tartani. Mindig két hatost ad borravalónak.

– Hát tej, – mondotta elgondolkozva az asszony.

Aztán fölemelte a fejét:

– Mégis bemegyek, Józsi, hátha nem tejet mond.

– Tessék, – mondotta az inas az ajtóra mutatva. – Meglássa, hogy tejet mond. Amikor én beteg voltam, nekem is tejet mondott. Ő maga is tejet iszik, amikor beteg. Tessék besétálni.

Az asszony bevánszorgott a váróterembe.

Már sokan voltak ott, tán húszan is. A villamos lámpás az ajtó fölött megvilágította őket. Mind szegény és mind sárga, sovány, kedvetlen. Asszonyok, férfiak, egy tizenötéves fiu is.

A szobában vörös bársonynyal bevont bútorok. Középen egy poros pálma. A pálma is mintha gyomorbajos volna, bágyadtan lógatta halaványzöld leveleit.

Végre az orvos ajtaja megnyilt. Az orvos kilépett. Sápadt sovány ember az is; fiatal, lógókezű; az orra szinte átlátszó; a füle mellett vöröses szőke barkó. Az arcán szeplőfoltok.

Fölcsiptette a szemüvegét és nagykomolyan körülnézett.

A betegek álltak. Nem mert egy se leülni a szép karos székekbe. Az asszony a falhoz támaszkodva állott.

– Mind gyomorbajos? – kérdezte az orvos ridegen.

Senki se jelentkezett más bajjal.

– Álljanak úgy, hogy a lámpás felé legyen az arcuk.

Sorra pillantgatta a nyelvüket, szemüket, és bólogatott, mormogott.

– Akiknek van étvágyuk, csak a gyomruk nem emészt, álljanak ide.

Tízen odaállottak, ahova az orvos mutatott.

– Akiknek nincs étvágyuk és a gyomruk se emészt, álljanak emide.

Nyolcan a szoba másik felébe térültek.

Csak az asszony maradt az ablak mellett külön egymagában.

– No, – mondotta az orvos az első csoporthoz fordulva. – Maguknak azért rossz a gyomruk, mert többet zabáltak, mint amennyit kellett volna.

Aztán enyhébb hangon folytatta:

– Vagy pedig ártalmas ételt ettek. Hát három napig ne egyenek egyebet, csak tejet. A negyedik naptól kezdve ehetnek főtt almát, sovány hideg húst és lágytojást; semmi tészta! kenyérnek csak a hajából! Hagymától, borstól, babértól, paprikától tartózkodjanak! Pálinkát, fehér bort nem szabad inniok! Vizet is csak keveset! Jó veresbort mértékletesen! Elmehetnek!

A másik csoport felé fordult:

– Ma ne egyenek semmit! Egy korty ásványvizet vagy tiszta igazi veresbort igyanak, ha nagyon szomjasak! Holnap keljenek föl jó korán és járjanak egy vagy két óra hosszat. Minél tovább, annál jobb! Akkor menjenek ki a Városligetbe! Ott van az a svájci tehenes! Igyanak egy pohár tejet azon melegen, ahogy a tehénből kifejik! Estig ne egyenek, ne igyanak semmit! Ismét menjenek oda! Ismét igyanak egy pohár tejet! Másnap ugyanezt cselekszik, csakhogy délben is ihatnak egy nagy pohár forralt tejet. Semmi kenyér, semmi más! Harmadnap annyi tejet ihatnak, amennyit akarnak. Enni mást nem szabad! A negyedik naptól kezdve ehetik, amit azoknak mondtam. Lágytojást is ehetnek. Jóllakni azonban nem szabad! Később már mindent ehetnek, amit jóízűen tudnak enni, csak arra vigyázzanak, hogy étvágy nélkül ne nyeljenek le egy falatot se. Elmehetnek!

Már csak asszony az maradt ott:

– Orvos úr, – mondotta. – Én egyáltalán nem tudok enni. Amit lenyelek… nem tudok lenyelni semmit.

Az orvos cigarettát vont elő a zsebéből s amíg azt meggyujtotta, ridegen folytatta a kérdéseit anélkül, hogy az asszonyra ránézne:

– A gyomrán daganat van.

– Igenis, orvos úr.

– A köldök táján.

– Ott.

– Menjen haza és feküdjön le. Próbáljon forralt tejet inni langyosan. Ha lemegy: jó, ha nem megy le, nem segíthetünk.

Az asszony megdöbbent:

– Dehát csak nem halálos a baj?

Az orvos vállat vont:

– Magában gyomorrák van.

Azzal megfordult. Kalapot nyomott a fejébe és elsietett ő is le a lépcsőn.

Az asszony még egy percig ott állott. Viaszsárga arca még színtelenebbé vált. Meredt szemmel nézett az orvos után, mintha arra várna, hogy visszatér és azt mondja, hogy tévedett, a baj csak ez vagy amaz.

De az orvos nem tért vissza.

II.

Doktoréknál azon az estén nagyvacsorára terítettek. A torta, amit a cukrász-inas hozott, ott virított már az asztal közepén. Mellette virágtartóban egy nyaláb sárga krizantémum. Köröskörül tündöklött a sok ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.

A szobaleány frissvasalásu fehérkötényben forgott az asztal körül, Józsi inas fehér cérnakeztyűben rakta a borokat, maga az asszony violakék estiruhában sleppezett ide-oda. Szép magas asszony, tisztahomloku, jámborarcu, a klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt klastromi. Az ilyen testalkatot királynéinak mondják, ámbátor nem tudom, miért volna a királynék testalkata külömb, mint másoké? Én legalább még ahány királynét láttam, egy se lehetett volna szobrász-modell.

Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba öltözött hegyesorru, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak testvérnénje volt. Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkétéves majmocskával együtt.

– Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add, – mondta az inasnak.

Ez az utasítás egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy festett Milton alá. Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótya-vetyéjén vette az orvos nénje. Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.

Még egy feltünően széparcu, de lomhajárásu asszony volt az ebédlőben: Földiné koma-asszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.

A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal, a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, elegáns cigány, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobbkezén mindig fekete keztyüt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.

A másik, az öreg, angolosan beretváltképü agg ember. Az a szépasszonynak az apja. Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis kimozdították, hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jóbarátot.

Node nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha már nem volt foga s egyáltalán olyan elaggott volt, hogy már a szemepillái is kihullottak. Olyan volt mint egy feltámasztott múmia.

A vidéki öregúr, akinek a tiszteletére ünnepezett a ház, boldog arccal, de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette. Nem is illett az alakja se oda: fekete atillában volt és szürke magyar nadrágban. A csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A zsebórája láncán pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl volt kunkorítva viaszszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna Kossuthoz, ha a bajuszát nem sodorja; de falusi módon hegyes bajuszt viselt és ez kissé mokánynyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna, ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.

Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr nem érezte ezt. Neki inkább a frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta. Egyszerü falusi ember volt, sohse látott másképp frakkot, csak pincéren.) Az öreg Mayer is hosszu fekete redengotban jött el. A redengot széle persze hátul magasan állt, elől alacsonyan, mint a görbehátu embereken szokott, de azért ünnepi volt.

Bemutatták egymásnak a két öreget.

– Hány esztendős? – kérdezte a vidéki.

Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.

– Hány esztendős? – ismételte a kérdést a vidéki öregúr.

– Nyolcvannégy, – felelt erre Mayer készségesen.

– Szép kor, – bólintott reá amaz.

És Mayernek a fülébe kiáltott:

– Én még csak kéthetes vagyok.

– Pah, pah, az is szép, – felelte az öreg Mayer.

– Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.

– Én meg öcsémnek, pah, pah.

És a két öreg nevetve szorított kezet.

Most a tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:

– Nehéz lesz megszoknia a fővárosban, attól tartok, nehéz lesz.

– Nem tudom, – felelt az öreg úr, – de nem is aggódom. Mi kell már énnekem? Legföljebb egy-egy pípa jó dohány. Ejnye, – szólt a vejéhez fordulva, – te Imre, a pípámat a vasúton felejtettem.

– A pípáját, bácsi? – kérdezte Bárányné elmosolyodva. – Hát pípázik? No ez eredeti!

Földiné is nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.

– Pípázik? Hát pípázik? No erre kiváncsi vagyok, hogyan pípázik a bácsi?

– Csakúgy mint más, – felelt az öreg.

Nem értette, hogy mi van ezen nevetnivaló, de tetszett neki, hogy eredeti embernek nézik.

– A pípázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás, – jegyezte meg az orvos.

– Hát eddig nem ártott, – felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.

És elbámulva szólott:

– Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!

Sohase látott még villamos lámpást.

– Hogyan kell ezt meggyujtani?

Az orvos tréfálkozott az öreggel:

– Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.

S amíg balkézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta, mintha az ujjával gyujtaná meg.

Mindezt komolyan csinálta. Azon faképü emberek közé tartozott, akiknek arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást. A szemöldöke majdnem teljesen hiányzott, s talán e miatt volt a szeme kifejezéstelen.

Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek is segített neki. A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.

Bárányné megszorította a fia karját.

– Micsoda illetlenség ez, Jenő! – súgta neki.

De akkor már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt, mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is, csak a szája nevetett, a szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen volt ő, ha boszankodott is. A dühe épp oly nem igazinak látszott, mint a nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját megvágja az ilyen ember, csodálkozunk, hogy vére van.

Hát nevetett. És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.

De az öregúr így sem értette.

– Azt mondod villám ez, valóságos villám. Dehát honnan jön? A felhőből csak nem jön ide?

Eközben leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról az agg Mayer, balról a leánya.

A vacsora ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott és a cvikkerjét megigazítva, szólott az ő szokott tompa hangján imigyen:

– Kedves apánk. Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos felköszöntőnek nem is volna helye, de ez az esemény a mi családi életünkben oly nagy és oly örvendetes, hogy a közönséges beszéd hangja önkéntelenül is ünnepi formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött. Itt van a maga helye, azok között, akiket szeret és akik magát szeretik. Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten hozta! Isten tartsa!

A doktor láthatóképpen készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme megnedvesedett.

– Éljen, éljen! – kiáltotta a francia tanár szertartásosan.

A leánya kezet csókolt neki, a többi kocintott vele.

– Pah, pah, – mondta az öreg Mayer, – miről van szó? Izé, névnap?

– Nem, – kiáltotta a tanár, – csak egy „Isten hozott“.

Mayer úr bólintott és kocintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat evett.

– Csak a pípámat ne hagytam volna el! – motyogta az öreg Csurgó.

Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt és megtörülte a szemét.

– Már én csak olyan vagyok, – mondotta, – mint a lenyugvó nap.

Aztán hogy ez a gondolat méginkább elérzékenyítette, ismét így szólott:

– Csak a pípámat ne hagytam volna a vasúton.

Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldoklott nevettében.

– Van-e sok beteged? – kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a beszédet.

– Mindig több és több, felelte az orvos. – Hát még ha más lesz a rendelő-szobám. Pompa, – ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a bársony-bútorok kissé kopottak.

– Selyemplüst veszünk, – mondotta a doktorné a koma-asszonyhoz fordulva. – A kertészszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss és szép pálmákkal lásson el bennünket.

– A szalonunkban minden zöld lesz, – toldotta a beszédet Bárányné. – Nekem régi kedves gondolatom, hogy egy zöld szalont csináljak.

– Mit szalon, – szólt közbe a doktor, – a váróterem a fő, nem a szalon. Az én szalonom a betegeké.

– Tegnap magam is majdnem paciensed lettem, – mondotta a koma, – de nem jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve címerül.

– Hát ez az igaz, – felelte az orvos. – Minden más orvosság csak a gazdagoknak való.

Vacsora végén a tanár az apósához fordult:

– Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele negyvennyolcban?

A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:

– Rózsa Sándorral?

Bárányné is könyörgött:

– Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.

A doktor magyarázta az apósának:

– Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett. Különben jogot végzett ember.

Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra s fölemelte a poharát:

– Éljen! Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.

– Melyik izénél? – kérdezte az agg Mayer.

– Bem alatt.

– Én Nagy Sándor alatt voltam.

Aztán összenyomogatta a szemepilláit, vagyis a szeme szélét és elmondta:

– Hát pah, pah – mintha egy láthatatlan csibukot szína – ez akkor volt, amikor én az izét vittem a másik táborba.

– A pénzt, – magyarázta a tanár, – tábori pénzt.

– A pénz egy ménkü nagy izébe vót beizélve, pah, pah.

– (Vasasládába.)

– Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne izéljen, pah, pah.

– (Parasztkocsira.)

– Oszt ahogy megy a kocsi pah, pah, az alfődi izén, hát mán estefele járt az idő, előtalálkozunk egy parasztemberrel, pah, pah.

– (Apánk is parasztnak volt öltözve.)

– Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett az eső. Hát felvettük. Ahogy mellém ül oszt az izéje szétnyillik, akkor látom, hogy két nagy izé pah, pah, van a derekán.

– (A szűre szétnyilott és pisztoly volt az övében.)

– Hát énbennem is elhül az izé. Pah, pah, mi fene embert vettem én fel? Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy megkérdezzük, nem mutatkozott-e izé erre?

– (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)

– Egyúttal enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom, győjjön, pah, pah, egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta, hogy izé vagyok…

– (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)

– Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.

– (Magyarral.)

– Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: Én itt maradok. Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi van a izébe, azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg pénzét nem bántom. Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah, Rózsa Sándor.

– Bámulatos! – mondotta az orvos. – A bácsi halálos veszedelemben forgott.

Az öreg Csurgó kezet nyujtott Mayernak s koccintott vele.

A tanár a fejét rázta:

– Nem így szokta ezt elmondani. De napról-napról fogy az esze. Maholnap be kell iratnom a Frimm-féle intézetbe.

Az orvos halkan kérdezte:

– Még mindig olyan zsugori?

A koma némán legyintett a levegőbe.

A mellékszobából ekkor gyereksirás hallatszott.

– Hozza be dada! – szólott elmosolyodva az asszony.

Egy ölbeli csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sirást. A lángra bámult, akármerre fordultak vele.

Minden kéz a gyermek felé nyúlt.

– Milyen szép! Milyen gyönyörü!

– Angyal! – kiáltotta a tanárné.

A szép asszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.

– Az anyjához hasonlít, – mondotta a tanár.

– Az öregapjához inkább, – szólt a doktor mosolyogva.

Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öreg úr felé fordította:

– Ki az? Nagyapó!

Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.

– Laci! fiam! Gyere nagyapóhoz!

A gyerek azonban nagyszemet meresztett a tüskésbajszu fehér emberre, és sírva fakadt. El kellett bujtatni az anyja kebelébe.

Az inas ekkor a tortához adott tányérokat, s a doktor füléhez hajolva szólott halkan:

– Egy asszony van itt, egy beteg.

– Úri asszony? – kérdezte hasonló halkan az orvos.

– Nem. Délután is itt volt. Szegény asszony.

– Miért nem küldted el?

– Nem megy.

Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a gyermektől a figyelmet.

Az asszony kérdőn nézett az urára.

– Valami beteg, – felelte az unalommal.

– Hát erigy ki fiam, – dörmögte jólelkűen az öreg. Hiszen várhatunk.

– Nem segíthetek rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.

S hogy az inas kiment, boszusan folytatta:

– Elég őszinte voltam megmondani neki, hogy halál az orvossága. Persze nem kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól tartottam, hogy nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak hamarosan végeztem vele.

Mindenki hallgatott. A halál említése hideg árnyékként érintette a társaságot.

Az orvos a tortából metszve folytatta:

– Gyomorrákja van. Hát mi fenét csináljak vele?

– Ugyan Imre! – szólt Bárányné a fene szóért.

Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.

Tardyné is csodálkozva nézett az urára. Sohse hallotta tőle a fenét emlegetni.

– Könnyü pedig azon segíteni, – mondotta az öreg.

Az orvos vállat vont:

– Ugyan apám! Gyógyíthatatlan betegség.

– Nem’a, – erősködött az öreg. – Látod, a paraszt nem kap gyomorrákot soha.

– Jól beszél a bácsi! – udvariaskodott a koma.

Az öreg tüzesen folytatta:

– Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák? Azér mer sült tökkel él!

A Jenő gyerekből kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan nevettek. Most már az asszony is mondotta:

– Ugyan apa!

– De halljátok, – szólt az öreg az asztalra ütve, – nem bolondság ez!

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

A csecsemő tátott szájjal bámult a pirosképü vidéki arcra, s feléje kapdosott.

– Nézze, nézze, apa, hogy szereti! – szólt a gyönyörködés éneklő hangján a doktorné.

Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:

– Szeretsz? Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!

A gyerek nevetett, persze csak úgy mint a csecsemő szokott: az élet nevetett belőle.

Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:

– Az asszony nem megy el.

Az orvos boszusan rándult meg:

– Hát mit akar?

– Itt áll a folyosón az ajtó előtt.

Az orvos a fejét csóválta:

– Még ennem se lehet nyugodtan!

– Hát tégy vele valamit, – mondta az asszony kérlelő hangon.

– Dehát mit tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen elvégre mindenkinek ez a vége!

– No, – azt mondja az öregúr fölkelve, – hát most már enyém az a beteg. Te lemondtál róla, hát az enyém.

Azzal kiindult.

Mindnyájan furcsálták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott, mikor az ajtót kitárta előtte.

Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a szalvétával a csizmáján is. Kikopogott az előszobán át a folyosóra. Minden szava behallatszott ahogy az asszonynyal beszélt:

– Maga az lelkem?

– Én vagyok, – felelt egy szomoru női hang.

– Az a gyomorrákos?

– Én vagyok. A doktor urat várom.

– A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon, meggyógyulhat. Csak egyék sült tököt. Mert erre a bajra más orvosság nincsen. Értette.

– Értettem. De hol vegyek sült tököt?

– Hol? Hát a piacon. Csak árulnak tán?

– Megnézem.

– Vagy kér akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.

– Megkeresem.

– Aztán persze ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nem igen lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsuszik más is. Van-e gyermeke?

– Két kis leányom van, nagyságos uram.

– Kettő? Nem sok. Nagyok-e?

– A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.

– És szegény maga ugye?

– Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.

– Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.

– Úgy fogom mondani tekintetes uram.

– Hát nézze, itt ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el, hogy lássam. Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet, nem vagyok én kanonok. Hát csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.

– Jólelkü, kedves ember, – mondotta Földiné.

– És olyan becsületes arca van! – jegyezte meg a professzor. – A fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. A vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

Aztán, hogy senkise felelt, elaludt a székén.

Az öregúr visszatért.

– Adjatok egy pípát, – mondotta a vejének.

Mindnyájan elmosolyodtak.

– Pípát? Nem pípázunk mink. Tessék szivar, atyus.

Az öreg kelletlenül gyujtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen nehezen vált meg birtokától.

A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi jó termékeny föld. Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a leánya maradt (a doktorné) Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré-coeur intézetekben, mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.