Part 9

Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító, egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek, mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság, pietismus és mysticismus határszélén állunk.

II.

Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani, hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban csodálunk, megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas, Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól; részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.

Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik, mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette. Beethoven _Fidelioját_ 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand György _Léliá_-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat, intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása mindjárt kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus, hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének. Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár a _Lélia_ kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.

A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval megelőzte korát.

Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején; soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív, tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet, szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét. Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. dicsőségeért rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket, gondolkodásunkat.

Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül. Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.

A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol, elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom megfigyelés eredménye.

Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem annyira mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt, mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra emlékezetünkből.

Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel, mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek. Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól, hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna, hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert, Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik, hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt, Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal pietista elbeszélések. Maupassant is _komolyabb_ lesz, mikor a halálhoz közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint Loti. És a többi.

Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok pár szentségével szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával, azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel. Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel gátlólag a vallásos elem.

Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál, jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni. Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint Galliában vagy Hungáriában. De ha az idealrealismus alatt mi magyarok elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.

Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait, csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos szellemnek tulajdonítja Lemaitre.

Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810, 1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni. Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt majd mindenki szeretett olvasni.

VIII. A SZERELEM.

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri, nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek, üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen csak rossz kedvében tehette.

A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének, mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.

Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat, leszorítják keblöket.

Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak. Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg ezt maguknak, gyönge lelkű férjeknek van rájok szükségök; a realismus gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre jut a nő. Az idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az idealismus végén és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a nő, szenvedése azonban méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás, bánatos elfonnyadás. Később az idealrealismus alatt harczol a nő is, mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből s midőn lelkesül a hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk a magyar nő, a milyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt s gúnynyal szólnak a pártában maradt leányokról, a kik nem működnek közre a nemzeti erő gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen Csokonai _Dorottyájában_. Az idealrealismus második felében az erkölcsbírák kárhoztatják a nők fényűzését, törvényeket hoznak korlátozására; de csakhamar senki sem tartja meg e szabályokat, mert lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel az idealismus összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a családot, az ész fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás, részletezés, szétmállás levén, a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert, azért csak az anyagi jólét, az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz bennünket. Ilyenkor az ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és lekötelező. Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört és boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a férfi, a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a finom élveket és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a központja.

Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a féket, a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk elmerűlni és élvezni. Azért a szép és kaczér nő sokszor mindenható lesz. A költők, regény- és drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj mámorát regélik el s mivel a nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a nő kísérői, mulattatói, végre például annyira sülyed a társadalom, hogy együtt neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná megmondani, hogy melyik nem az.

Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy drámaíró. Bűnhödése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus sors vár reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az életben is, például 1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják feleségeiket és kedveseiket. A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk tiszta és nemes hölgyeket, az ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs történetök. Mivel kis körre szorul az ember cselekvése s minél jobban növekszik a realismus, annál összébb szorúl a korlát, a sorompó, hiába vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül háborog fészkében s ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső napjaiban s legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon, cselekvésök kis köre talán épen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és szabadságot követelnek a nőknek s míg nálunk megelégednének az orvosi pályával s szivesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik. Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy ha a nő vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre. Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.

Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének eszményisége nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát. Példáúl szokták ez időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az idealrealismus alatt már szabadabban mozgott a nővilág. Lazultak az erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok, Pompejus eltaszítá nejét Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi összeköttetésbe, elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől és áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát, de azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius Caesar, egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése, tömérdek adat áll rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy nemzeti egység eszméje arra birta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők pazarlása, színpadra lépése ellen, száműzetéssel sújtsa a házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje a házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg törvényeit s a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor szellemének a jó császár és bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenczeit, irataiban egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az istenek közé soroztatta s oltárt emeltetett neki, melyen az új házasok áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek. A bölcs Marcus Aurelius császár volt a II. század férfi typusának igazi kifejezője.