Part 5

Azt is kevesen gondolják meg, hogy a szabadság és nemzeti egység, ez a két mai vezéreszme a legnagyobb ellentétben állanak egymással. Régi és új erős gondolkodók mint egy Eötvös azonnal észrevették a két érzelem ellenséges voltát; de még ma is találni publicistákat, akik megfontolatlanul a két érzelem egyenlő jogosultságát vitatják. Pedig természetes, hogy ellenfeleknek kell lenniök, mert a szabadság a reform-idealismus kifolyása, a nemzeti egységi törekvések pedig a realismusé. A rajongó idealista él-hal a szabadságért, neki éltető eleme, mindene a szabadság, a szabadabb érzés, gondolkodás, hogy cselekedhessék, hogy emelje az eszmei és erkölcsi műveltséget, hisz utjában, haladásában mindenütt nemzeti korlátokkal találkozik, a nemzetinek hepe-hupás, dombos, buczkás vidéke utját állja az ő egyenes észszerű gondolkodásának, azért az idealismus idején megtámadják e nemzeti korlátokat, a haza lelkes fia és lángoló idealistája meg akarja nemesíteni, erkölcsét magasabb színvonalra óhajtja emelni a nemzetinek: műveltebbé kivánja tenni, s e munkájában szabadságra van szüksége, azért mondja egy sz. István, az ezredik év idealistája, hogy jó, ha többféle nyelven beszélnek az országban. A XIII. század egyesítő szelleme azonban nem hallat ily nézetet, a bevándorló németek törvényekkel, kiváltságokkal biztosítják nemzetiségöket, s a kik ezt nem teszik, vagy pedig utjába esnek a magyar áramnak, okvetlenül elmagyarosodnak. A XII. XIII. és XIV. század volt a nagy magyarosító századcsoport; nyelvében és vallásában sokfelé egyenlő lett a nemzet; a XV. század realismusa és a XVI. század idealismusa már kevésbbé kedvezett a magyarosításnak. A mennyire a történet lapjairól leolvashatni, főleg a XIV. század magyarosított, épen úgy mint a XVII-ik vagy később 1800 és 1875 körül nagyon haladt a magyarosság, A mint tudniillik eltűnik, visszaveretik az idealismus, teljes uralomra jut a realis, a nemzeti, mely ha elég erősnek érzi magát, kiméletlenűl követeli érvényesülését, teljes erővel sújtja végre a nemzeti egységet. Azért helyesen mondja már 1854-ben Szent-Tornyán báró Eötvös József, hogy „a nemzetiség eszméje mindig azon mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma valósulásnak indul“. Csakhogy ő sem látja, hogy a nemzetiségi törekvés mindenkor megvolt az emberiségben, mióta nemzeteket alkot; nem tudja, hogy a realismus idején a törzs, a faj, a felekezet, a vidék, s így a külön nemzetiség is nagyobb önállóságra törekszik, míg az idealrealismus napjaiban a központ nyomása, egységre törekvése utjokat állotta széthúzó törekvéseiknek. Azt hiszi, hogy a római világban nyoma sincs a nemzetiségi törekvésnek, pedig a rómaiak telepítései mindenütt a latin nemzetiség érvényesítésére törekedtek; igaz hogy a római polgár nevével díszíték fel e törekvést, de egyre megy a dolog. Az idealrealismus alatt kegyetlenűl kiűzték vagy kiirtották a meghódított barbart, s így könnyen ment a latin nemzetiség megalapítása. A középkorban a hódító barbarok özönlék el a római birodalmat. A hol már az idealismus alatt vagy az idealrealismus első felében betörtek mint Pannoniába, ott csakhamar eltűnt a latin világ, mert kegyetlenűl irtottak; de mihelyt később, például az V. század végén léptek fel hódítóknak mint a keleti góthok 488-ban Itáliában, vagy később a longobardok 568-ban, mikor a realismus egy kissé megszelidítette őket, vagy a frankok Galliában 486-ban, a vandalok Afrikában, vagy a nyugati góthok Galliában és Hispaniában, többé nem kegyetlenkedtek, nem irtották ki a benszülött népességet, mert habár még idealrealismus volt, de csakhamar beléptek a realismus korába, a mikor becsülni tudták az anyagi jólétet és hasznát vették a benlakók munkájának, s kivált ha kis számmal lepték el az új földet, rendesen beléolvadtak az ottani lakók nemzetiségébe. Ha azonban 250, 300 körül hódították volna meg e barbarok a római tartományokat, első dolguk lett volna kiirtani az ottani lakosságot s teljesen magukévá tenni az országot. A magyar nemzet szintén realis időkben foglalta el mostani hazánkat és hogy nem olvadt fel az itteni lakosságban, csupán annak tulajdoníthatni, hogy az egész széles alföldön nagyon kevés lakóra talált, és másutt sem akadt sűrűbb népességre. Az alföld tiszta magyar maradt és mindig istápja, támogatója lőn a magyarságnak. Eötvös azt gondolja, hogy a hódító barbarok különféle nemzetiségűek voltak; hogy ezek nem gyűlölték egymást, a mivel felvilágosult századunkban annyiszor találkozunk; hogy nem iparkodtak a nemzetiségek közötti ürt szélesbíteni; hogy mint a longobardok tevék, fölvevék maguk közé a meghódítottakat, s így hiányzott bennök a nemzetiségi érzés: mindez nagyon helyes lehet, csak a következtetés hibás, mert az idegen törzsek fölvételét az erősen realis időknek lehete tulajdonítani, mikor bennök is megfogyatkozott a nemzeti egységre törekvés. Mikor Eötvös elszámlál néhány kedvezményt, melyet a barbarok adtak a benlakóknak, felkiált: „Hogyan lehetne mindezen dolgokat kimagyarázni, ha azon népeknél, melyek a nyugatcsászári birodalmat meghódíták, hasonló nézeteket teszünk fel, minőket korunkban a nemzetiség nevében hirdetnek?“ Azt hiszem, elég világosan kimagyaráztam e jelenséget, mellettem bizonyítanak a mai barbár népek, melyek szintúgy érzik a nemzetiségi gyűlöletet mint a felvilágosultak 1854-ben. Az sem támogatja Eötvös felforgását, hogy számos apró tartomány egyesüléséből jöttek létre a nagyobb államok nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezért nem volna szabad állítanunk, hogy már a középkorban léteznek nemzetiségi fogalmak. Az Europában most fennálló nemzetiségeknek még csak akkor kelle kifejlődni: a jelen nemzetiségi fogalmakat tehát hasztalan keresnők ama korban, mondja Eötvös. Nagy tévedés, a történelem nagy ignorálása. Azt nem tudjuk, mikor fejlődtek ki a frankok, góthok, vandalok, longobardok, burgundok, hunok, avarok, magyarok, de annyit tudunk, hogy mint önálló nemzetek léptek föl saját nyelvvel, vallással, nemzeti szokásokkal, erkölcsökkel, melyekre büszkék voltak az idealrealismus idején, melyeket nemzeti kincsöknek tekintettek s nem váltak meg tőlük senki kedvéért. De a mint bekövetkezett az idealismus, nem soka adtak e kincsekre, elhagyták vallásukat a keresztyénségért, odaadták nyelvöket a benlakók műveltebb latin nyelvéért, idegen és nemesebb szokásokat vevének föl, s a mit nem tudott megcsinálni az idealismus, végrehajtá a rákövetkezőt idealrealismus, ez kegyetlenül megteremté a nemzeti egységet, amennyiben kiirtotta a pusztuló pogányságot.

IV. A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában, köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának, melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja, megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen: lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt, melyet ennyire becsűltek embertársaink.

De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.

A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák. Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát, sajátosságát emelik ki a religiónak.

De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája, a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak, s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.

Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint. Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy mindenséget és még nagyobb alkotóját látja meg lelki szemeivel, ekkor rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt. Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre, azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus, a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává. Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI. század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr. u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele, ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl. Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka, melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába, hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat (682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X. század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz. idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok (1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet, mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom, beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.

Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok, fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy _non sitit sangvinem_, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes törvénykönyvében sem hiányzanak.

De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet, fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét, pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság, hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy, kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek, száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.

E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét, eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak, a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt, különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet emelésével foglalkoztak.

Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be. Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a _Decreta cleri gallicani_, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang, mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz _Philotheá-ját_, Kempis Tamás _Krisztus követését_, Fenelon cambray érsek és mások hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál, nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.

1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. _Ecrasez l’infame_, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus három százados emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének kiontásával!