Part 4

I. Az emberiség oly társas lények összege, a kik törzsek, fajok szerint csoportosulnak és élnek együtt, társadalmat, nemzetet, országot alkotnak. A mult század jeles gondolkodója, Rousseau, az idealismus bölcsészeti világnézetével azt képzelte, hogy az emberek közmegállapodás szerint alkotják meg az államot, pedig belészületünk és vele megyünk az eszme nyomása alatt. Az eszme két árama: az idealis és realis s e kettőnek küzdelme az idealrealismus, rendkívüli befolyással van állami s így politikai életünkre. Az idealismus napjaiban rajongunk a világ és emberiség, a haza és nemzet fogalmáért; a realismus napjaiban a vidék, a felekezet, a törzs, a faj, a család érdeke az uralkodó s mindenekfölött a magunk java. Ilyenkor főleg a rész az uralkodó, a szülőföld lelkesít, nem sokat törődünk a haza javaival. E két szélsőség között foly le a közép, az ideal-real, mikor a két eszme küzd bensőnkben és küzd a társadalomban is. Az idealismus összefoglalását nyomja a realismus szükebb térfogata és főleg a haza, a nemzet fogalma nyer vele. Az idealis hazafi lelkesedik az észszerű, a szabadabb nézetekért, a nemzeti nagyság és szabadságért, a realista pedig nemzetivé, a magyar hazát magyarossá akarja tenni, a németet németessé, e két erő küzdelme szüli azután a nemzeti nagyságot és egységet, hódításra, terjeszkedésre csábítja a nemzetet és vezéreit. Ilyenkor minden egyes polgár a központ emelésén fáradozik s rosszul érzi magát, ha az események ellentétbe hozzák a központtal. A lázadót nyomja lelkiismerete, hogy éppen az ellen harczolt, a mit emelnie kellett volna. A realismus gyarapodásával gyöngűl a központ ereje. Az állami élet alkotó részei, a felekezetek, a fajok, a vidékek több önállóságot követelnek, a gyarmatok némi szabadságokban részesülnek, főiskolákat, főtörvényszékeket s a központ más előnyeit követelik maguknak. Ha az idealrealismus a központosítás kora, a realismus a decentralisatióé. Ilyenkor szabadabban lélekzik föl a vidék és ha nem kap, zúgolódik; a központnak pedig nincs ereje sokáig ellentállni e duzzogásnak, egygyel-mással végre is elhallgattatja. Minél erősebb a tartomány, a vidék, a nemzetiség: annál követelőbb és magasabb igényeket támaszt, a kevésbbé szoros kapcsolatban álló részek el is válnak a birodalomtól vagy majdnem szakadásig jutnak. Különösen nem tűrik az idegen hódítókat, kisebb erővel is képesek lerázni magukról, vagy visszaverni sokszor óriás erejét.

Ez nagy vonásokban a nemzetek politikai élete, melyet teljesen igazol a történelem, hisz belőle van elvonva. Az emberi haladás bármelyik hullámát tekintjük, megtaláljuk e törvényt. Szűk terünk nem engedi, hogy mindnyáján áthaladjunk, hanem pillantsunk végig az 1490-től 1710-ig terjedő hullámon. A hullám elején kitör az idealismus, az emberiség a vallás és erkölcs iránt kezd lelkesedni, gyűlölettel fordul erkölcstelen, kapzsi vezetői felé, az erkölcs és vallás nevében lázadoznak az emberek, Florenczben egy lángeszű szerzetes, Fra Girolamo Savonarola jut a köztársaság élére. A társadalom nagy része azonban még léha realista, noha kivált az előkelő világban hatalmasan jelentkezik a becsület és tisztesség. Utóbb, a mint szűkül az idealismus széles látköre, kezdik bolygatni a tekintély, a hagyomány uralmát s nem csupán egyes bölcsészek, mint Pomponazzi, tesznek külömbséget a vallás és a bölcsészet igazságai között, hanem már támadni kezdik az egyes dogmákat. Éppen ezért nagyon érdekes e hullám. Ennek következtében a római keresztyén egyházban roppant szakadás állott be, értem Luther és társainak hitújítását, a protestantismust. Az előbbi hullámban, mely 975-től 1490-ig terjedt, el lehete fojtani az eretnekséget, kevés volt, s a harcz jobbára csak a két hatalmas központ, az egyházi és világi között indult meg. Az idealrealismus alatt pedig a legszörnyűbb harczokat vívta a középkori pápaság és császárság, míg végre a realismus nyomása alatt mindkét fél gyöngűlt, bomladozott s nem a császárság győzte le a pápaságot, mint eddig tanították, hanem a rész győzte le az egészet, mert az egyes országok papsága már nem Rómával, hanem saját nemzeti kormányával kezdett tartani a római központ ellenében, csakhogy otthon megint az ország kormánya veszített központi erejéből.

A XVI. században mindez megváltozott. A haladó idealismus a german országok nagy részében meghonosította az észszerűséget a vallás terén, megapasztotta a dogmák nagy számát, eltörölte a szertartások egy részét, meggyöngítette az érzéki elemet s mivel hiányzott az idegen központ, nemzetivé tette az új religiót. Mindez nem mehetett végbe csöndesen. Ha egy idealista az eszményiség napjaiban újítólag lép föl, rendesen sokáig tűrik, hisz az emberek egy része már érdeklődik az új, az eszmei, az erkölcsi, az összefoglalás iránt: de ha, mint Socrates, számos tanitványt vesz maga mellé s izgat velök, ha mint Savonarola a XV. század végén kezébe ragadja az államhatalmat, ha mint Luther, Zwingli és a többiek vallásos testületeket alkotnak, mely megtámadja a régi államrendet, akkor nem maradhat el a háboru, mely a a XVI. században elég hamar jelentkezett! Az idealismus idején nagy az ember tettereje, nem veszi számba az anyagi veszteséget, a háború roppant kárait mint a realista. Az egyházi vagyon kérdését is el kell dönteni s mivel kivált Németországban egész tartományokról volt szó, nem csoda, ha kitört a háború s nemsokára lángban állott egész Európa. Eleinte persze inkább a papíron és a gyűléseken harczoltak. Luther 1520-ban három röpiratot bocsát ki, melyekben megtámadja a pápa egyházi és világi hatalmát, a szerzetes fogadalmat, a nőtlenséget, az egyházjogot, a misét, a bérmálást, az utolsó kenetet, az egyházi rend és házasság szentségét, még ugyanazon évben elégetik a pápai bullát, mely Luther tanait kárhoztatja. Ez időtájt ütött ki a szörnyű parasztlázadás, mely állítólag 150,000 ember életébe került. Általában az idealismus idején sokfelé nagy anyagi bajok lépnek fel. XII. Lajos franczia király (1498–1515.) kényszerűl leszállítani az adókat, a miért a _nép atyjának_ nevezték. Úgy látszik legtovább tartott Portugalliában az anyagi jólét, ekkor élte aranykorát Nagy Emmanuel alatt (1495–1521).

Az újító idealisták rohantak előre tanaik merészségében, Luthert követte Kalvin a század közepén, a hatvanas években az egységhivők, az unitariusok, végre a szombatosok jöttek egy-két országban. A legtöbb északi nemzetnél 1530 körül terjedt el a protestantismus, a tan szigorúbb megállapítása azonban már az idealreal időkbe esik; ez követeli az orthodoxiát és a nemzeti egységet. Legelőbb talán a kath. egyház kezdte. Összehítta a trienti zsinatot 1545-ben, csakhogy 1563-ban zárta be. Miért? Politikai s kivált egészségügyi okokat szoktak felhozni, igazi oka azonban a még erős idealismus volt. 1556 körül akárhány püspök rationalista volt. Nem egy főpap hasonlított a mi Veránczunkhoz, Dudicsunkhoz, a ki pedig egyik legjelesebb szónok volt Trientben, mégis levetette egyházi öltönyét és megházasodott. A későbbi Oláh Miklós esztergomi érsek sem tartozott a rajongók közé, bár behozta a jezsuitákat. Körülbelül az ötvenes-hatvanas években egész Európában mutatkoznak az idealrealismus követelései. 1559-ben kiadják a híres heidelbergi kátét; II. Henrik franczia király (1552–1559) felesége Medici Katalin üldözi a protestansokat, míg 1572-ben szent Bertalan éjén megtartja a párisi vérmenyegzőt. Angliában Erzsébet királyné (1558–1603) megalapítja az anglican egyházat és annyira kiirtotta a catholicismust, hogy az idealrealismus nem volt képes visszahozni. Hasonló történt Svédországban is, hol III. János (1568–1592) kath. rokonszenve nagy izgatottságot szült. Spanyolországban II. Fülöp (1556–1598) tűzzel-vassal írtja az idealistákat és a németalföldi protestansokat, de 1588-ban elpusztul győzhetetlen hajóhada, a hatalmas Armada s Alba vezér sem tudja kiölni a protestansokat. Hollandiában az idealisták új eszméje és a nemzeti függetlenség realismusa egyesülnek az idegen hódító ellen, a mi csak megerősítette a protestans vallást. A spanyol földön azonban sikerül neki végrehajtani a nemzeti egységet. Alba herczeg 1580-ban elfoglalja Portugalliát, mely csak a realismus gyarapodásával 1640-ben tud ismét kiszabadulni a spanyol iga alól.

Angliában az idealrealismus hatása alatt erősen dolgoznak a nemzeti egységen, a protestantismus mint államegyház orthodoxiára törekszik és terjeszkedni iparkodik, üldözi a szabadabb nézetűeket, 1636-ban Skócziában akar érvényesülni, de bevitele nagy polgárháborút szül; 1641-ben az ír katholikusok pusztítják el a protestansokat. Lengyelországban III. Zsigmond (1586–1632) alatt űldözik a protestansokat. De éppen mivel egységre törekszik a nemzet, ha erősek a széthúzó elemek s gyönge ember kezében van a központ, gyakoriak a polgárháborúk. Oroszországot I. Fedor halála után 1598-tól kezdve 15 éves polgárháború gyötri, Mihály alatt (1613–1645) annyira meggyöngűlt, hogy több tartományt veszít, míg utódja Elek, európai nagyhatalmasságra emeli.

Hazánk a német, a magyar és a török hadaínak örökös harcztere velt. Ausztria el akarta foglalni és magáévá tenni a magyar földet, de két ellenféllel állott szemben, a törökkel és az erdélyi magyarokkal; szerencsénkre, mikor nagyon erős volt a központosítás, 1620 körül II. Ferdinánd alatt a nagy diplomata és erélyes férfiú Bethlen Gábor ült az erdélyi fejedelemségben. A német-római császárok az idealrealismus föllépte óta erőszakosan irtották a protestánsokat az osztrák tartományokban; mint magyar királyok is megkísérlették keresztül vinni a nemzeti egységet legalább a vallás terén, de soha sem sikerült. De hogy hazánk nyugoti részében mennyire terjedt a katholikus visszahatás, Pázmány Péter szerencsés térítgetéseiből tudjuk, a ki több mint harmincz főúri családot hozott vissza a kath. egyház ölébe. Mindezt az eszme hatásának tulajdonítjuk, mert az idealrealismus idején erősödik a nemzeti, elfordulunk az új egy részétől, szívesen felkaroljuk a régit, a nemzetit, a magyarost. Azért a protestánsok védekezése, apologiája is főleg abban állott, hogy vallásuk régiségét próbálták bizonyítgatni. A wittembergi egyetem tanárai és talán minden művelt protestáns kérdezhette magától, mi az oka számos hittársuk kitérésének; természetesen mindnyájan a rendes választ adják, hogy az anyagi haszon, a világi előmenetel, a jezsuiták csábítása stb. tette őket árulókká; csak az igazi okot nem mondják, hogy a centralisatio idején szívesen támogatjuk a központot, hogy szeretjük a régi nemzetit, a minő a catholicismus is volt, szívesen látjuk az érzéki elemet, a fényes templomokat és szertartásokat, s így jobban megfelel ínyünknek a kath. vallás mint a protestáns. S valóban a realismus végeig, az idealismus feltűntéig mindig jobban győzött a katholikus egyház, azzal a külömbséggel, hogy az idealrealismus delén mindenható vagy legalább félelmes volt az ultramontanismus, az egyházi központosítás; utóbb a realismus nyomása alatt gyöngűlt Róma befolyása, a különféle nemzetek egyházai szabadságaikra, jogaikra hivatkoztak, mint a franczia papság, a clerus gallicanus 1682-ben. Már előbb keletkezett a jansenismus, titkolt támadás a kegyelem tana és a római központosítás ellen, ostromolták a pápa fensőbbségét, kárhoztatták a jezsuitákat, a pápai központ vitézeit, tele voltak mysticismussal, csodákat láttak és csodás tüneményeket hirdettek. Róma iránti ellenszenvöket különfélekép magyarázták, s legjobb érvnek találták a Port-Royal tagjainak nagy eszét, egy Pascal és mások mély gondolkodását, mely nem tud kibékülni a föltétlen parancsolással, pedig semmi egyéb mint a realismus idején a részek nagyobb önállóságra, szétmállásra törekvése volt az ellenszenv oka.

A realismus gyarapodásával hanyatlik az önzetlenség, 1650 után már sokat, ha nem mindent jól meg szoktak fizetni. A király fizeti a tudósokat, a történetírókat, még a költők is beállanak szolgálatába s udvarolnak neki. Lassankint terjed a kapaszkodók és zsebelők száma. Minden fáradozásért jutalmazni kell. Ingyen senki sem csinál semmit, legalább is a jobb jövő reményében fáradozik. XIV. Lajos fizet mindenkinek, még az angol királynak is, csakhogy magasztalják nagylelkűségét, dícsérjék jótékonyságát és nagyságát. Tömérdek tányérnyaló lepi el a kir. udvarokat s e tányérnyalók otthon másokat tartanak, szóval egyetemessé válik a szolgaság, ezek mind kitartásra, kisebb-nagyobb fizetésre várnak és senkinek sincs ereje megtagadni szolgálatuk bérét. Csupa önzésből áll a társadalom. Legjobban fizettetik magukat a nők. Lassankint mindenhatók lesznek. Ők a legbefolyásosabbak. Papok és világiak pártfogásukhoz folyamodnak, kezök legyintésétől függ számtalan ember sorsa. Uralomra jut az érzékiség. A XVII. században még nincs ugyan kitalálva a nőemancipatio, de ők emancipálják magukat az erkölcsöktől. Ha előbb néha vad orgiákban tört ki az ember, a realismus idején sima, választékos és finom érzékiségnek hódolt. Csupa társalgás, mulatság, szórakozás lesz az élet, csaknem egészen elenyészett az erkölcsi érzék, idegesen izgatott lesz a férfi és a nő, a legkülönfélébb szeszes italok, liqueurök, izgató szerek jönnek divatba, a költőknek nincsenek eszményeik, a színészek nem játszanak a pathos hangján, csak beszélnek, így a híres Baron élte vége felé és Lecouvreur kisasszony; a lyrai hangot a természetes váltja fel mint most Dusenál hallani; minden nagyobb városban irodalmi társaságok alakulnak, melyek ünnepeket, felolvasásokat rendeznek, az iskolában a külső csínra, biztos föllépésre, kecses mozdulatokra rendkívül sokat adnak. Még folytathatnók a társadalom számos jellemvonását a realismus idején, nekünk azonban csupán azért volt rájok szükségünk, hogy lássuk minő lehet ily viszonyok között a nemzet politikai élete, mely férfias erkölcsöket, önérzetes magatartást, nemes, önzetlen gondolkodást kívánna. Természetes, hogy ilyenkor minden jámbor realista a békét akarja, nem szereti a háborút, a harczias gondolkodást. Neki nyugalom kell. Nem is sikerülnek a nemzeti háborúk, kiverik az idegen hóditókat. XIV. Lajos hadjáratai 1690 után rendesen szerencsétlenül ütnek ki, XII. Károly svéd király katonai lángelméje daczára tönkre jut, mi a törököt verjük ki és mikor Ausztria minket akar leigázni, II. Rákóczy Ferencz alatt fellázadunk ellene s méltányos alkura lépünk.

II. Miután a nemzeti egységre törekvés rövid képét egy korszakban bemutattuk s láttuk, hogy ez mindig az emberiség politikája: alig szükséges részletes fogalmát adnunk a nemzeti eszmének és a nemzetiségnek. Pedig mennyi tinta folyt az utóbbi száz év alatt épen e kérdések megoldására! Hány tudós mélyedt beléjök s hirdette igaznak az ő tanait, melyekről nagyon meglátszik, hogy az idealismus, vagy ideal-realismus, vagy épen a realismus idején hirdette azokat. Mert az ideálista jobban kedvezett a szabadságnak, az ideal-realista már kevesett törődött vele, a realista pedig engedékenyebb volt, hogy nyugalma legyen a zúgó-búgó nemzetiségi mozgalomtól. Mint láttuk, az idealreal időben a nemzet az összes emberi érzés, gondolkodás és cselekvés terén egységre, önállóságra, függetlenségre törekszik, tehát a nyelv terén az orthologia, a nyelv hivatalos használata, a társadalomban, a közéletben, az iskolában lehető egyeduralma, az irodalomban a tekintély, a tudós társaság befolyása, a nemzeti tárgyak felkarolása, a haza történetének feldolgozása, az úgynevezett akademismus győz. A vallás életében a lehetőleg szigorú orthodoxia, a tan és a fegyelem pontos megállapítása és követelése, az ellenkező vagy eltérő nézetek sokszor kegyetlen üldözése, ha lehet, lobog az inquisítio máglyája, melyet szívesen támogat és gyujtogat az állami hatalom, mert elősegíti az egységet. A társadalomban érvényre jutnak a nemzeti, a hazai szokások és erkölcsök, jól esik látnunk mindazt, ami magyaros, örömmel, lelkesedéssel nézzük a nemzeti fényes öltözeteket, szívesen társalkodunk egy nemes, művelt, de a mellett magyaros egyéniséggel, a ki egész modorában, megjelenésében elénkbe tükrözi a nemzetit, a typicus magyart. A jogi és állami életben oly törvényeket kezdünk behozni, a melyek emelik a központ befolyását, tekintélyét, egész lélekkel támogatjuk az efféle javaslatokat, a pusztuló idealisták ugyan duzzognak a szabadság vesztén, néha keresztűl is visznek egy-egy módosítást; a hatalom azonban kiesett a kezükből, nincs módjukban ismét érvényre juttatni a szabadságot. Sőt rendesen vagy korán elpusztúlnak, vagy felháborodva meghasonlott kedélylyel félrevonúlnak, vagy az uralkodó eszméhez símúlva úsznak az árral. Örvendünk a hazai ipar és kereskedés fellendülésének, erősen támogatjuk a központ védvámos törekvéseit, az ipar és kereskedés szabadságának hívei még zúgolódnak, háborognak ugyan egy kevéssé, de napról-napra fogynak, szóval az emberi cselekvés minden ágában jelentkezik a központosításra, az egységre törekvés.

Ez érvényre is jut az oly kevésbbé művelt országokban, hol a népesség nagy többsége meg tudja adni az országnak a nemzeti jellemet mint például egyes középkori államokban, de ahol két vagy több erős nemzetiség lakik együtt, ilyenkor rémes harczok, lázadások, kegyetlen üldőzések állanak be, melyekről a történelem számos lapja szól. A mai műveltebb országokban ritkulnak az efféle üldözések, mert nagy okai és alkalmai részben elenyésztek. A civilisatió haladásával ugyanis erejét veszti a vallás, a műveltebb államokban meggyöngűlt az orthodoxia, mely azelőtt a nemzeti egységnek legfontosabb kérdése volt, a legegyszerűbb falusi pap is hatalmas eszköze volt a nemzeti egységnek, sőt Oroszországban még napjainkig az. A művészetek is, az irodalom is gyöngült, elveszté kizárólag nemzeti jellegét; a festő, a szobrász, az építész, az író feldolgoz ugyan magyar motivumokat, tárgyakat is, de másoktól sem riad vissza, a zene is gyöngűlt erejében, a szokások, erkölcsök tetemesen módosúltak, a nemzetek úri osztályai, legalább férfi tagjai lehetőleg észszerűen öltözködnek, étkeznek, állami és jogi berendezésünk jóformán csak nevét tartá meg a régi rendnek, még vannak fő- és alispánjaink, szolgabíráink, itt-ott esküdteink, főkapitányaink stb. eljárásuk azonban nyugat-európai lőn. A törvények kevés módosítással az idegen államok mintájára készűlnek, néha úgy látszanak, mintha azok egyszerű fordításai volnának.

Ime tehát a nemzeties érzés, gondolkodás és cselekvés minden eleme meggyöngült, csupán egy maradt meg, a nyelv, ezen nem lehetett úgy változtatni, hogy más népek nyelve legyen. Azért az ideal-realismus egységre törekvése főleg a nyelvet erőszakolja. Nem lévén módjában a vallást követelni, szigorúan megköveteli a nemzeti nyelvet s fáj a szive, boszankodik, felháborodik, ha más nyelven is beszélnek a hazában. Kisfaludy Sándort, mikor 1790 körűl Erdélybe viszi az utja, mély fájdalom hatja át, hogy az első faluban is románokkal találkozik. Hisz egész más képet festett magának Erdélyről, hol legtovább élt a nemzeti önállóság, a magyar függetlenség. És a mit Kisfaludy érezett, érzi minden magyar, különösen az ideal-realismus delén, mert ekkor legerősebb bennünk az egység követelése.

Még mindig olvashatni, hogy csak százéve uralkodnak a nemzetiségi törekvések, hogy azelőtt nem ismerték. E nézet igaz lesz, ha a részletező, aprózó szemével tekintjük, mert ez nem látja, hogy régebben nem csupán a nyelvet, a szokásokat és erkölcsöket követelte az állam egysége, hanem mindenekelőtt a vallást, a nemzeti eszme ezen legkifejezőbb sajátságát s olykor megtörtént, hogy más nyelvüek is az egyenlő vallás oltalma alatt megtarthatták anyanyelvöket, az ilyenek azonban lassankint legalább vezetőikben elveszték nemzetiségöket, hacsak nem laktak együtt nagy tömegben. Természetes, hogy a mai civilisált világban a nyelv a nemzetiségnek majdnem egyedüli ismertető jele, lényeges sajátsága.