Part 21

Mindezek régi dolgok, de ki hitt igazságukban 25–30 év óta? Emlékszem, hogy a hetvenes évek alatt, egy kis díszes társaságban, hol Szigligeti Ede, Paulay Ede is jelen voltak, valamikép szóba került érzéki tudásunk gyarlósága; de az egész társaságban nem akadt senki, a ki meg akarta volna érteni magyarázatomat, pedig több tanult fő volt közöttünk. Nem akartak megérteni, mert nem engedte az erős realis áramlat. Azt mondhatná valaki, hogy kérem e nézeteket lehetett még a nyolczvanas években is olvasni kitűnő bőlcsészeknél, sőt jelesebb természettudósoknál is. Nagyon igaz; de ki olvasta őket? Az eszme nagy árja nem ismerte az effajta gondolatokat, nem olvasta az efféle dolgozatokat, nem tudott bennök gyönyörködni. Annál jobban forgatta a materialista bölcselőket és természettudósokat; ezeknek adott igazat. Még a jelesebb tehetségek is, a kik minden komolyabb fejtegetést elolvastak, bár nem tudták megczáfolni az idealista nézeteket, így nem is tagadták igazukat; bensejökben nem látták szívesen az ily magyarázatot. Az eszme tiltakozott ellene, hogy gyönyörködhessenek benne. Nálunk különben még elhanyagoltabb állapotban voltak a bölcsészeti tudományok mint külföldön. A legelemibb ismeretekre sem igen akadni a jogászok, orvosok és más müvelt emberek körében; a tanárjelöltek is csak kissé konyitanak a philosophiához. Lélekkel alig egy-kettő tanulta, többnyire azok sem vitték messzire.

Ha most 1895 derekán fejtegetném e dolgokat, engem is bizonynyal jobban megértenének. Az ébredező idealismus fogékony a hit, a vallás kérdései iránt és hajlandó igazat adni Balfournak, hogy vallásos és erkölcsi eszméink párhuzamosak tudományos ideáinkkal, hogy nem kell rettegniök ez utóbbiak igazságától. Épen úgy mint 1490, 1710, 1820 táján érezni kezdette az emberiség a metaphysicai vizsgálódások szükségét, érezzük napjainkban a tudományok száraz adatainak elégtelenségét; mindnyájunkat érintvén az idealismus lehe, tudatunk nélkül vonzódunk a metaphysicai kérdésekhez. Ma nem elégít ki bennünket a történelem üres fejü buvárainak jámbor adathalmaza, melyből nem tűnik ki az események fensőbb kapcsolata; némi megvetéssel kísérjük a természetbuvárok, physicusok, vegyészek stb. fáradhatatlan kutatásait s hajlandók vagyunk többet nem látni bennök ügyes mesterembereknél; már arczukról le akarjuk olvasni korlátoltságukat, hisz ezek aprózó fraterek, a kik sohasem mélyednek el a tudomány alapjainak vizsgálatába. „És ha olykor fölmerül valamely kérdés, mely a tudomány bölcsészetével van összekötve és hangosan követeli a megoldást, Balfour szerint félig patheticusan, félig humorosan vágják el a csomót, melyet nem képesek megoldani. Például lehet-e nagyobb naivság mint Locke zavartalan derültsége, melylyel nagy műve végén biztosítja olvasóit, hogy a természetphilosophia aligha képes tudománynyá válni vagy a mi helyesebb, a természettudomány nem válhatik bölcsészetté? Lehet-e jellemzőbb valami, mint az a moral, melyet e meglepő szerénységből von le, hogy mivel nem tudunk elméleteket alkotni a jelen világról, áldozzuk erőnket a jövőhez való készületre. A mai empirismus atyjának e nevezetes lemondását kisebb-nagyobb eltéréssel számos kiváló követője vallotta.“

Rég ismeretes, hogy a materialismus, naturalismus stb. nem képes bölcsészetet alkotni. Az ember azonban megelégszik vele a realismus idején. Legalább a művelt emberek és tudósok nagy tömege nem érzi szükségét a bölcsészetnek. Balfour hosszasan és szellemesen mutogatja a realismus korlátoltságát, az empirismus eszmétlenségét, mely nem tud a lét egyszerűbb kérdéseire se kielégitő választ sem adni. Élvezettel olvassuk a _naturalismus bölcsészeti alapja_ czimű nagy fejezetét; de tíz év előtt ő sem tudta volna megírni annyi lendülettel, mi sem találtuk volna benne örömünket.

_V. Az idealismus._

Balfourt természetesen nem elégíti ki Kant transcendentalis idealismusa sem. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a königsbergi bölcsész épen nem idealista, hanem idealrealista. 1780-ban lehetetlen, hogy valaki idealista lehessen; akkor már senki sem tudott annyira összefoglalóan gondolkozni, hogy tisztán az eszmék világában éljen. Különben maga is tiltakozott egy bírálójának ama dícsérete ellen, hogy bölcsészete _fensőbb idealismus_. Szavai így hangzanak: „Az eleati iskolától kezdve Berkeley püspökig minden igazi idealistának tételét e formula fejezi ki: Az érzéki és tapasztalati ismeret csupán látszat és csak a tiszta értelem és ész eszméiben van igazság. Ellenben az én idealismusomnak uralkodó, határozott alapelve: a dolgok minden ismerete, mely a tiszta értelemből vagy a tiszta észből ered, csupa látszat és csak a tapasztalásban van igazság.“ Ez elég világosan van mondva arra nézve, hogy Kant nem idealista, sőt a ki nem ismerné közelebbről a híres bölcsészt, a mély gondolkodót, e szavak után ráfoghatná, hogy igazi realista. Kant nagysága épen abban rejlik, hogy az idealrealismus napjaiban a két eszme harcza alatt mindkettőnek meg akarta magyarázni az igazát. Kant az a bölcsészet terén, ami Shakespeare a költészetén, az idealrealismusnak legnagyobb tehetségű kifejezője. Innen magyarázhatni, hogy mikor 1850 után mindenfelé buktak, elhanyatlottak vagy földönfutókká lettek az idealisták, általánosan felhangzott _auf Kant zurückgehen!_ Térjünk vissza Kanthoz! Hisz ez időszak az idealrealismus dele körül járt.

De hát igazat adhatott-e Kant az idealismusnak? Nem. Miért nem? kérdezi az olvasó. Akkora gondolkodó mint egy Kant, ki talán egy Aristoteles, Aquinói sz. Tamás, Descartes, szintén idealrealista bölcsészek fölött áll, nem tudott volna beléhelyezkedni az idealisták gondolkodásába? Annyira mély gondolkodó nem tudta volna átérteni egy Berkeley, egy Leibnitz, egy Socrates és Plátó gondolkodását? Bizony nem. Ezek ugyanis saját szervezetük és az eszme erejénél fogva annyira expansiv és összefoglaló gondolkodók valának, a minő Kant az idealrealismus alatt már nem lehetett. Ezek rajongtak a moral, a vallás, szóval minden nemes és magasztosért, a legszélesebben vett isteni és emberiért, a mi Kantnak már lehetetlen volt. Ök sokkal szélesebben, összefoglalóbban gondolkoztak mint Kant. Szemeikben eltűnt a real, a matéria, az érzéki ismeret becse, csak az eszmeiben éltek. Ennek bizonyítására Kant egész tanát idézhetnők; de mivel a vallásról szólunk, említsük fel, hogy a königsbergi nagy philosophus már lehetetlennek tartja az isten létének, a léleknek, a szabadságnak bebizonyítását. Természetes, mert nem láthatott annyira szélesen, annyira expansive, annyira összefoglalóan, mint például egy szent Anselm (1033–1109), az ontologicus érv szerzője. Ez az argumentum, mely realis szempontból nagyon gyarló, körülbelül így hangzik: nekem van fogalmam egy legtökéletesebb lényről, az istenről, a tökéletesség egyik követelménye a lét is, tehát lennie kell az istennek, különben nem lehetne fogalmam róla. Kant az idealreal szűkebb, intensivebb világában már nem értheti a XI. század idealistájának okoskodását. Szerinte a lét nem tartozik a fogalom sajátságai közé. Minden jegye meglehet a fogalomnak, bár maga a lét hiányzik. Száz meglevő tallérnak csak annyi jegye van, mint száz lehetséges tallérnak, csupán a zsebem érzi meg a különbséget. Es war daher etwas unnatürliches und eine blosse Neuerung des Schulwitzes, aus einer ganz willkürlich entworfenen Idee das Dasein des ihr entsprechenden Gegenstandes selbst ausklauben zu wollen… Es ist also an diesem _berühmten_ Beweise alle Mühe und Arbeit verloren und ein Mensch würde wohl ebensowenig aus blossen Ideen an Einsichten reicher werden als ein Kaufmann an Vermögen, wenn er, um seinem Zustand zu verbessern seinem Kassenbestande einige Nullen anhängen wollte. Kant tehát csak azt látja, hogy mint a kereskedő pénzének összegét néhány nullával megtoldja, az ezerből százezeret csinál, úgy tőn sz. Anzelm is: az emberi tökéletességeket végtelen sok nullával szaporítva felkiáltott: Ime van isten, mert fogalmam van róla. El tudom képzelni, tehát van. Össze tudom szedni jegyeit, tehát lennie kell. Mikor az ötvenes években az isten létének ezt az érvét tanultam, nekem sem tudott a fejembe menni. És mentől jobban leszállottunk a realismusba, annál gyarlóbbnak tűnt fel, annál inkább, mert a végtelenről is azt gondoltuk, hogy csak a végesek halmozása, egymásmellé rakása által tudjuk egy kissé elképzelni. Szívesen mosolyogtunk Kanttal az ontologicus bizonyítás gyöngeségén. Most, mióta a haladás törvényét ismerem, nem mosolygok többé az idealisták ezen és más bizonyítékain; értem, hogy ők az Isten létét, az emberi lelket és más egyebet okoskodásaikkal bebizonyítottnak vettek.

Így vagyunk a vallás és moral igazságaival is. A realismus idején a mysticusokat kivéve, a vallás tulajdonkép a szokás dolga, melynek igazságával senki sem törődik. Nem bántjuk, nem bolygatjuk. Élünk a magunk módján, a hogy szervezetünk és az eszme sugallja. Erkölcsünket, magunkviseletét nem szabályozza valamely magasabb principium. Az anyagira, az érzékire vetjük magunkat, szerezzük a pénzt, hogy élvezhessünk magunk és a mieink; nyájasak, jóságosak, irgalmasak vagyunk, mert nem tudjuk mások baját nézni; szóval léha jóság tölti el keblünket. Mivel a realismus szétmállás, aprózás, mint minden, úgy a vallás, moral, jog, politika mind elválik egymástól, semmi közük sincs egymáshoz, sőt a legtöbbször ellentétbe jönnek, vagy csak látszatra harmonizálnak. Bezzeg az idealismus alatt, mikor mindig az egyetemest tartjuk szemünk előtt, a vallás, az erkölcs, a jog, a politika szemlátomást közelednek egymáshoz. Ez az idealismus reactiónak nevezett időszaka, mely most veszi kezdetét, mikor a társadalmat a vallás és moral egységes vezetése alá akarják rendelni. Sajátkép a legmagasabb foka az idealismusnak, mert a fellépő idealisták a legnagyobb egységet a legexpansivabb lélekkel sürgetik. Ilyenkor az aestheticai műfajok is közelednek egymáshoz. Az eposból eltűnik a tárgyias előadás, a meleg, közvetlen hang, színes és keresetlen nyelv, helyettök fenkölt, magasztos jellemek, ünnepélyes előadás mutatkozik; a drámában eposi jellemzés és lyrai előadás jelentkezik, a lyra feszes, ünnepies, ódai, máskor borongó, sentimentalis. Mindenütt egységre törekvés nyomai mutatkoznak. Az ember kezd tetterős, férfias lenni, megveti az asszonyos léhaságot, a családban a férfi jut uralomra, a becsület, a tisztesség kezd visszhangzani a társadalomban.

Balfour, mint az efféle idealismus egységének képviselője, természetesen nem lehet valami nagy tisztelője Kant idealrealismusának. Szemére is veti Fairbairn a _Contemporary Review_ áprilisi számában, hogy nem méltányolja eléggé a transcendentalis idealismust, pedig húsz-huszonöt év előtt, mikor a pamphysicismus támadólag lépett föl, mikor az evolutio, az agnosticismus harczias lőn és a _Britt Társaság_ szószékéről ékesszólóan hirdették, hogy az anyagban meg van az élet minden formájának és minőségének potentiája, bezzeg nagy hasznát vették. Ha most szerényebbek az empiricus tudósok, jórészt ennek köszönhetni. Téved Fairbairn, mert az empiricus természettudósok mai szerénységét az idealismus ébredezésének kell tulajdonítanunk. Nemcsak mi, hanem e szerény tudósok is érezik, hogy megváltozik az idők árja, hogy új szellem mutatkozik a széles világon, és ez a Balfour-féle idealismus, mely megvetőleg nyilatkozik a tapasztalás szerzette ismeretekről, szívesen esküszik az isteni tekintély és vallás igazságára.

Kant elismerte, hogy az isten eszméje lélektani szüksége az embernek, hogy eszünk ellenállhatlanul törekszik a végtelen, a feltétlen felé; ez azonban örökké elérhetetlen ideal marad reánk nézve. Természetünk az egység felé űz bennünket, de a mit a tiszta, a megismerő ész soha el nem érhet, eléri a gyakorlati ész, mert mint erkölcsi törvény, mint categoricus imperativus feltétlenül uralkodik; az emberi ész áttöri az érzéki, a véges világ korlátjait, részese lesz a végtelennek, az érzékfölöttinek. Az erkölcsi tehát teljesen önálló, független, a mit csak lealázna, erkölcstelenné, eudaimonisticussá tenne, ha a mennyei jutalomra, az isteni törvényhozóra való tekintetből követnők. Hogy mégis helyet adjon a vallásnak, Kant szerint abban áll a religio, hogy erkölcsi kötelességeinket isteni parancsoknak tekintjük; ezek azonban nem azért kötelességek, mert isteni parancsoknak tekintjük, hanem azért tartjuk isteni parancsoknak, mert föltétlen kötelességeknek ismerjük. Láthatni e magyarázatból is, hogy Kant az idealrealismus delén mily világosan törekszik ez időszak férfias, stoikus moraljára. Ez a moral akkor uralkodó az önérzetes, büszke emberiség lelkében. A religio természetesen háttérbe szorul és kevesebb helyet foglal el a realismus felé hajló emberben. Kant nem tudott mysticus lenni, nem tudott fölmelegedni az édes, hő, vallásos érzésben, mint Jakobi, később Fichte, Schelling, Schleiermacher és mások számtalanon. Távol állott a vallás idealis felfogásától is, mely magasztos fölemelkedés az istenhez. Széles, egyetemes gondolkodása végtelen messzeségben ugyan, de látja a világ urát, a mindenség korlátlan istenét és szent imádattal borul le előtte. Kantnak ez csak rajongás, a cultus erkölcsi érték nélküli cselekvény. Nála tehát az igaz religio csak jámbor élet, vagyis moral. Balfour nem vallja se Kant stoicus moralját, se a mysticusok édes, vallásos érzését. A mennyire műve mutatja, tetterős idealista, a ki az egyetemesnek, az általánosnak uralma alatt áll, így fogja fel a vallást, az erkölcsöt, a a politikát, mindenütt egységet keresvén. Kantnál a vallás csak amolyan toldaléka, függeléke az erkölcsnek; minél tovább haladunk be a realismusba, annál jobban elválik a moral és vallás egymástól, majdnem idegenek lesznek egymásra nézve; míg az idealista az egyetemes szempontjából tekintvén a lelki világot, összeolvasztja a szépet, a jót és az igazat az isteni magasztos fogalmában. Ha azt kérdezzük az idealistától, hogy mi a szép, nem tudja elválasztani a jó és igaz fogalmától, annál kevésbbé az istenitől. A jó eszméje csaknem egygyé forr az erkölcs, a jog, a politika fogalmával. Szóval egységes góczpontban, az isteni fogalmában centralisál minden eszmeit; míg a realista lelkében mindezek csaknem közönyösek, idegenek, olykor mint ellenségek szerepelnek egymással szemben, például a tisztesség, az őszinteség teljesen elenyészik a politikai életben, vezető államférfiak a legvakmerőbben hazudnak, csalnak, sikkasztanak, mindezt bántatlanul tehetik, ha siker koronázza működésöket.

_VI. A bölcsészet és a rationalismus._

Végre is, azt mondja Balfour, nincs bölcsészeti rendszer, mely megnyugtatná az embert. Az egyes rendszerek mind lejárták magukat. Plato, Aristoteles, az új platonikusok, a stoikusok már elavultak; de talán az újabb bölcsészek tanai kötik le figyelmünket? Ha a régiek nem tudtak nekünk helyes bölcsészetet, vagyis a tudomány észszerű systemáját nyújtani, talán jobban állunk a modernekkel? Életrevalóbb-e Descartes metaphysicája, mint physicája? Az ő két substantiája vagy substantiafaja, vagy Spinoza egyes substantiája, vagy Leibnitz számtalan substantiája jobban kielégitik-e az igazság búvárát? Vajjon Schopenhauer akaratbölcsészete, vagy Hartmann öntudatlan philosophiája megszerzik-e nekünk azt a bölcsészeti metaphysicát, melyre szükségünk van? Bizonyosan akadnak nálunk csodálóik, de aligha őszinte híveik. Még azok közül is, akik hajlandók elfogadni pessimismusukat, hányan teszik magukévá metaphysicai tanaikat?

Mindamellett három szempontból ajánlatosnak tartja Balfour a nagy metaphysicai iskolák történetével, vagyis a bölcsészet történelmével foglalkozni. Az első a történeti szempont. Hisz e rendszerek koruk lelki állapotjának jelenségei valának, lelki gyarapodásuknak tényezői. Másodszor a metaphysicai kérdések örökös tárgyalása, noha nem jutott el a megoldáshoz, feltárta a metaphysicusok tévedéseit, hibás útjait. Harmadszor aestheticai szempontból is érdemes velök foglalkozni, mert fényes okoskodásaik daczára a képzelet műveit alkotják; költők, a kik az elvonttal és érzékfölöttivel, nem pedig az észszerűvel és érzékivel foglalkoznak. Új világokat tárnak fel nekünk, noha irályuk nem mindig vonzó, előadásuk sem világos és átlátszó; de jogosan igénylik csodálatunkat, mert brillians intuitióik vannak, egyes érveik bámulatosan finomak, rajonganak az egyetemes és az örökkévaló után, rendületlenűl hisznek a világ észszerüségében és az elvont speculatio magas rétegeiben élve megvetik a köznapi lét hitvány érdekeit.

Balfour e megjegyzései idealista gondolkodásnak jelei; de nem teszik érthetővé a bölcsészet történelmét, melyet a legtarkább és összefüggés nélküli rendszerek zavaros egymásutánjának tekintenek egyes gondolkodók. Míg nem ismertük a haladás törvényét, igen sokan, mondjuk, a legtöbben, nem is tartották tudománynak a bölcsészet történelmét, mely a legszélsőbb metaphysicai és leglaposabb naturalista nézetek zagyva összehalmozása. Micsoda összefüggés, okszerű egymásután van Socrates és Plató, másrészről Aristoteles, Epicurus és Zeno nézetei között? Hát még a számtalan sophista doctrinája milyen viszonyban áll Platóéhoz? És így tovább napjainkig ezer meg ezer kérdésre nem tudott felelni a historikus, pedig mi a történelem, ha nem az eszmék és tünemények oknyomozó és összefüggő előadása? Most azonban tudjuk, hogy az idealismus napjaiban rajongunk az eszményiért, szeretünk összefoglalni, fensőbb moral lebeg előttünk, hatalmas egységre törekszünk. De csakhamar megjelennek a realisabb gondolkodás bölcselői, érvényre juttatják az érzéki, tapasztalati igazságot, háttérbe szorúlnak a szélső idealisták, kisebb körre szorítkozik az ember érzése, gondolkodása, míg végre a realismus gyakorlati, tapasztalati, érzéki és mystikus világa jut uralomra. Ma tudjuk, hogy ezt a hullámos változást kell keresnünk a metaphysica, a jog, az erkölcs, az aesthetica, az irodalom, a művészetek, a nemzetgazdaság stb. történelmében.

De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer, sem pedig tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az embernek szüksége van az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el nélküle. Gondolkodásának, érzésének megállapodott nézetekre kell támaszkodnia a hít és tudomány világában.

Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal, melynek vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd meg magáévá teszi s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint a physicai emésztés. Ez a gondolkodásmód a rationalismus, melyet sokan az emberi értelem szabad alkalmazásának tekintenek az élet és világ kérdéseire; azt mondják, hogy az emancipált ész derűlt világában való elfogulatlan vizsgálata minden kérdésnek. Balfour igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a theologia tulzásai ellen és azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb, mint az eddig uralkodó naturalismus.

Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a rationalismus megjelenését és további szerepét.

Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor legáltalánosabb a léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az erkölcsi érzés; mikor az irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes, a tekintély, a rend, az erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a tisztességes és becsületes: akkor ébredezik az idealismus s lassankint a társadalom számos tagja kezd rajongani a vallásért és erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes átalakulni, hanem élvez, szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval bomladozik, számosan megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az idealisták rajongva buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve ostorozzák a hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni magukat, látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát, a tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok nézve beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a megismert igazság elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak nevez. Míg az idealisták a vallás, a tekintély, a moral szükségét hangoztatják s a legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy léháskodnak.

Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak támogatni akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak a vallásos élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a társadalmi élet terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső idealismus itt-ott gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely többé-kevesbbé rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval rationalisabb mint Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a dogmákat megtámadni, sőt vallásosabb akar lenni az egyház vezérférfiainál, ami máglyára juttatja. Luther mindjárt szabadabb magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú moralista szintén a szélső idealismus apostola volt 420 körül Kr. e.; de utóbb egy kissé rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal. Catót hasonló idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a sophista bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső religiositás hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán ennek az iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen ugy mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül szélsőbb idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley ugyanakkor idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen Diderot, D’Alembert és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen kényszerítő erővel, hatalommal szeret föllépni a romlottság megfékezésére, utóbb a rationalis, az újító, a reformáló idealismus, mely az emberi természetet jónak szereti hirdetni, melyet csupán a társadalom rontott meg és gyűlöli a realismusból ránk maradt szabályokat, külsőségeket, formaiságokat, rendesen elfordúl a kényszertől, kisebb-nagyobb cselekvési vagy lelkiismereti szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a nemzeti egységet stb., ekkor jelentkezik számos ember lelkében a rationalismus, melynek az isten, az örökkévalóság, a lélek, a halhatatlanság, a lelkiismeret, az erkölcs, a szabadság, a szépség stb. nem üres szavak, mint a realismusnak és benne a naturalismusnak. Csakhogy egyoldalúnak, túlzónak kezdik tartani a metaphysicai bölcselkedést, az eszmék hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás korlátlan uralmát. Sőt akadnak realisabb gondolkodók is közöttük. 1750 körül Lamettrie, 1830 körül Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket hirdetni. Tanaikat azonban részint idealis módon adják elő, részint annyira keverik idealis elemekkel, hogy mindjárt meglátszik rajtok az idealrealismus hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint elfogadhatók kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.

_VII. A tekintély és az ész._