Part 20

A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből, mert folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus olvad belé a népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes haladást tett az emberi nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és rómaiak érzületével hasonlítjuk össze magunkat. Ezekre nézve tehát sok igaza van Balfournak és kétségtelen, hogy a szépnek meg vannak a maga alaptörvényei, melyek örök metaphysicai formáknak látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az idealismus napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes képviselőjét kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus idején az egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője ellenében. Ez legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.

Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a szép fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a categoricus imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép eszméjére nézve is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi szépet, igazat és jót kell szeretnünk és követnünk, vagyis az egyetemes szépet, jót és igazat. Nem tehetünk máskép. Egy idealis kép elragad bennünket, még egy kizárólag realis alkotásról többé-kevésbbé fitymálva szólunk. Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy igazságokért, minő a világ és emberiség, a haza és nemzet, épen úgy mint az önfeláldozás, az erény, a becsület, a tisztesség stb. eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus imperativusok. A realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó tetszik.

A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén nem elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a minden tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat tárgya vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és annak létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes élvezetet szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A kellemesség minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a jó minden eszes lényre. A tetszés e három faja közül csak a szépségé önzetlen, mert sem az érzékek, sem az ész érdeke nem erőszakolja ki tetszésünket.

Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket nemcsak azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem azért is, hogy itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a szép, a jó, az igaz érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus napjaiban, mert az egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak. Például egy nagy erkölcsi idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak tetszik, önzetlenül, érdek nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a realismus, mind jobban veszti önzetlen idealis természetét, mert a realismus érzése, gondolkodása összébb szorul s végre csak az egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi kép önzetlenül tetszik, de a mint növekszik a realismus, a tiszta aestheticai hatáson kivül megjelenik az érzékek csiklandozása, gyönyörködtetése. Vagyis minden a mi eszményi, vele jár az önzetlenséggel és minden a mi realis, önző is egyszersmind. Például a realismus idején végtelenül irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő az ember; e jóság azonban nem az egyetemes magasztos forrásából származik, hanem erkölcsi lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék vagyunk, hogy nem nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások köszönete, hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt egyenesen számitunk reá.

Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre törekvés, a szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz, hogy az idealista elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok is veszítenek különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a jellemek epicusok s az előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a realismus, jelentkezik a műfajok szétválása, szétmállása is. A jellemek megszünnek epicusok lenni, az előadás szintén drámaibb lesz.

Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a tömegnek izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké? És miért megy át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?

Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot tekintjük. Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő erejét; de nem mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és érdekes voltát. Tekintsük a kalapot. Ugyanazon időszakban a társaság tagjai mind hasonló kalappal fedik be fejöket. Honnan van ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik egyenlők, könnyű rá a felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat találnak ki, mással cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A jobbnak, legjobbnak nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere okául nem szolgálhat sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet némely nagy phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a művészre, hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot nem egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki, hogy a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt, hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat kényszerítő ereje.

Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek benső szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a változásnak kell beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem fogadhatja el Balfour. Mert ha a kalapviselők egyszerre messze vetődnének egymástól, nehezen folytatnának egyenlő divatot.

Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de mielőtt tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot. A divat nem egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy, mint a legnagyobb művészetek. Innét ered az az egységre és egyenlőségre törekvés. Ezzel találkozunk a politika és erkölcs, a nyelv és irodalom, a vallás és művészetek stb. terén. A mely alkotás kifejezi a kor idealis vagy realis érzését, gondolkodását, azt rögtön felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk, mert érzésünket, gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós, kritikus, író, művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben variálja. Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század közepén egy szép rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a társadalom demoralisálja az embert, e nézettel haloványan találkozunk minden idealismus alatt; de Rousseau fejezi ki legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan változatban ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó realismus.

Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének ujabb kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban nem ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori színvonalával, a változások is ugyanazon színvonalnak lennének kifejezései.

Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában is keresi az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az állítást, hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a kor befolyását, de ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek roppant befolyása van a kisebb művészekre, de nem a teremtő lángelmékre, ezek nem a kor szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi irány kiszámíthatlan productumai. Ha az ily lángelmék izlése megegyezik korukéval, nagyot alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy elcsenevészednek, vagy a kritikusok számára dolgoznak.

Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az ember szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó képességek vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az összefoglaló képességű csodákat művelhet az idealismus napjaiban. Egy Hugo, egy Klopstock, egy Vörösmarty hatalmas alkotásokkal állanak elő, tehetségök megfelelt az idealismus akkori színvonalának. Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat teremtenek, mert tehetségökben van realis melegség, bensőség, közvetlenség, de van még idealis lendület is, ők tudniillik az idealrealismus első felében írták költeményeiket. Igaza van Balfournak annyiban, hogy nem a kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől örökölték természetöket, testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor, fejlesztették az idők, fényes tehetségök tudott simulni az idők árjához, el tudták fogadni az uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett pusztulni, egész életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy nehezen simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.

Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre törekvéséről. Ha kezdetleges lábon áll a művészet, nagy valószínűséggel csak elődjein javít egy keveset anélkül, hogy letérne ösvényükről. De ha már ki van fejlődve az illető művészeti ág és hanyatlani kezd, akkor három eset adhatja elő magát, vagy túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új irályt találunk, vagy abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak engedjük át helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés, módosul a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész támad, teremt bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű tehetségek folytatják a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell az uralkodó eszméhez, csakhogy szerény tehetségök nem engedi valami nagyot alkotniok. Az sohasem történhetik, hogy a realismus korában eszményi dolgot teremtsen valamely művész, legfölebb a közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a távoliabbak se neki, se közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen, hogy egy költő oly eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő Bernardo Tasso _Galliai Amadisa_, sőt még annyira eszményit sem, minő Torquato Tasso _Megszabadított_ _Jeruzsaleme_. 1880-ban egyetlen költő sem vállalkozhatik arra, hogy Voltaire _Henriadjának_, Klopstock _Messiásának_, Vörösmarty _Zalán futásának_ idealis előadásmódját valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a művészeti élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour, hogy e mozgás haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás növekedését értjük a haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz évvel Krisztus előtt a mai roppant kifejlődött zene gazdagságához képest, hatása, fontossága azonban mindig az maradt. A szerző ez állításában van egy kis igazság, minden kornak és műveltségi színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás azonban nem függ a zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis zene például kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok realis zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény bujdosóinak, a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek fájdalmas dalait; míg századunk huszas-harminczas éveinek eszményi zenejében kevés gyönyörűséget találunk.

Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és fáradságot fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az emberiség nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor hanyatlik a tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus erkölcsi tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora, kábító, részegítő hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és óta mily helyet foglal el a zene az emberiség életében, minden szemlélő tudja és a zene története tanítja.

Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica viszonyáról szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a mint láttuk, sok benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük helyreigazítani. Talán nem élünk vissza olvasóink türelmével, ha még pár lapot szentelünk neki. Ismerjük a nézetet, hogy a szép nem maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja, vagyis rezgő parány, hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk jelentkezik, ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem tarthat tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart, pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik Balfournak, nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben valami szabálya, mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni igyekszik az emberi ízlés, hogy vannak szép tárgyak, melyeket csodálniok kell a normalis egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai ítéletek, melyeknek általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések közötti eltérés nem csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel aestheticai érzelmeinket nem köszönhetjük a természeti kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az egyenlőségre és állandóságra való törekvést. E tekintetben különböznek az erkölcsi és vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés nem csak hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való törekvés. Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle ízlése nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem volna. A kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a megállapításban, mint az érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek aestheticai tetszését és nemtetszését sem szabad igen sokszor a tárgynak valamely állandó aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi okát a rokonságnak a divatban, a a megegyezésre való irányban kell keresnünk, mely akkora szerepet játszik a társadalmi oeconomiában. A művészeti iskolák emelkedése és bukása, az aestheticai termékek változatos jelleme sem mutatja, hogy valami állandó elem volna a szépben. Nem világos, hogy e változások lépcsőül szolgálnának a változatlan mintához, nem vezetnek bennünket mint a tudományok fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt ellenkezőleg, bár születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár kivesznek a régi formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli mozgalom esetleges eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet kiszámíthatlan erők, fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye határoznak meg, mely változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán a művészi képzelet igazi _nirvanája_ lesz vágyak és gyötrelmek nélkül. Pedig ha az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes törekvését látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan elemet a szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és bármily kevéssé hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica különös schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény számára a szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi saját szempontunkon látunk a természetben és a művészetben múló sugarakat, melyeknek eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni, nem tudjuk felfogni; de mégis valami másnak látszanak, mint alanyi érzéseink változatos játékának vagy ősrégi gyönyörök késő visszhangjának. E mysticus credót nem derítheti fel semmiféle észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem adhatja nekünk és épen nem fér meg a mindenség naturalisticus elméletével.[7]

Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány nagyobb mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a szépnek örök mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor a részletek kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani az eszményi igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé egységes és örök minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E részletezés mindig erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora a szétmállás, hogy bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom. Csupa melegség, bensőség, közvetlenség, csupa szív szólal meg a költők dalaiban, de teljesen hiányzik a vezérlő ész.

Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a realismus idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy az illetőt félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek mondják, megvetik, lenézik vagy szánják. De nemcsak embertársaival gyűlik meg a baja, hanem az eszmével való disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s könnyen az őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj, súlyosabb szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy igazságait nem bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus napjaiban. Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza, lélek, szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel lépnek föl, követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak embertársainkkal gyűlik meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat, hanem az uralkodó eszmével is. A realista csak felháborodva szemlélheti embertársainak bolond rajongását, nagyhangú szólamait, őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti összefoglaló gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott lélekké kell válnia.

_IV. A naturalismus és az ész._

A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a természetben. De ha non-rationalis a természet, az emberi ész (ratio) mégis a naturának terméke, végső productuma. Ez azonban nem teleologia, a mitől a realismus tanai irtózni szoktak. A haladás hullámának első felében, eszményi részében a gondolkodók, még a fejlődés tanának hivei is, hajlandók azt tanítani, hogy az eszme vezeti a mindenséget, az eszme adja az irányt; a kik pedig az absolut uralmát hirdetik, természetesen az ő vezetésének nyomait látják a mindenségben. Balfour egymás mellé állitja az idealista és a realista doctrinát.

_A_) A mindenség az Ész alkotása és mindenek észszerű vég felé sietnek.

_B_) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a tárgyak kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még sincs előre elrendelve.

_A_) Az alkotó ész végtelen szeretettel párosul.

_B_) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok egyetemes folyását vak okszerüség vezeti.

_A_) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.

_B_) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás, az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme épen úgy, mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos szempontból értékök teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a faj megörökítésére, fentartására.

_A_) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei vagyunk annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és vagyunk.

_B_) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak az agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén és faj fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi világ oly tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy pillanatra aestheticai érzelmeket keltenek bennünk.

_A_) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért végtelen czél felé törekszik.

_B_) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek azzal maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb következkezménye volna a késő nemzedékekre; még azok sem mondhatják, hogy az elért czélra törekedtek. Még ha szabadok volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká tesz bennünket; és csak vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a messze távolban ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem látjuk előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.

Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését kell felfognunk. A realismus idején az emberiség vezér szellemei ez utóbbira hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen sokan, kik épen nem gondolkodnak, csak úgynevezett _szerény_ tudósok, buta specialisták, a kik óvakodnak az elméletektől; de ha vallatjuk őket, ha kierőszakolunk tőlük valamelyes bölcsészeti nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit, mint az előbbit.

Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e _szerény_ tudósok, a pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e szerénységgel, mint mások a széles világon. E szerénység azonban nem erény, csak a realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden általánosítás; mikor az eszme idealis nyomása alatt mindnyájan érezzük, hogy új lelki szükségek támadnak bensőnkben, melyek kielégítést követelnek. Ilyenkor azután könnyű ostorozni e szerény és jó specialistákat, kik fensőbb eszme nélkül tanítják a lelketlen tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen e tudomány 30–40 év előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s tőle vártuk a nagy igazságok, az örök problemák megoldását.

Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen harczol, a természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus alaptanainak lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel, a természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag alapos. Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a naturalismushoz; Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust, holott csak metaphysicai agnosticismusról szólhatna. Mi joggal vethetném egy Thán Károly, egy Eötvös Loránt, egy Fodor József szemére az ő szegény agnosticismusukat; oly férfiaknak, a kik soha sem látszottak eszmei, bölcsészeti dolgokkal törödni. Náluk a tudomány csak gyakorlat, kisérlet minden eszmei törekvés nélkül. A Balfour elleni vád azonban nem jogosult, ő maga tiltakozik ellene. Különben a korlátoltabb természettudósok sem kerülhetik ki, hogy ne érintsék az eszmeit s eljárásuk bármily szerény és óvatos, alig lehet, hogy a naturalismus lehe ne mutatkozzék körükben. Csupán akkor lehetséges ez, ha szervezetök erősen hajlandó a mysticismusra, mint például Newton Izsáké. Különben léha materialisták, zsebelő buvárok, és eszmétlen fraterek szoktak lenni. Többnyire szeretik a külső rendet és csint, a tisztaságot és pontosságot, a kényelmet és jólétet, egész odaadással fáradoznak megszerzésükön; de szellemi légkörükben, alig van más, mint a realismus miasmája, a naturalismus pézsmája.

Azután Balfournak ki kellett mutatni, hogy a természettudomány se külömb a hitnél. Mikor a haladás hullámának második fele beköszöntött, némi lenézéssel kezdettünk a hitről szólani és égig emelni a tudomány igazságát. Balfour tehát előáll és szellemes formában ismétli mindazon argumentumokat, melyekből megértjük, hogy a tudomány is hit, hogy a tudomány bemutatta világot nem tudjuk jobban felfogni vagy elképzelni, mint a theologia bemutatta istenséget; hogy az istenség eszméje nem anthropomorphicusabb, mint a külvilágról való ideánk; hogy az anyag ismerete nem behatóbb és egyenesebb mint istenismeretünk; hogy legközvetlenebb tapasztalataink nem járnak az igazság biztositékaival; hogy megfigyeléseink, észrevevéseink, mint lélektani eredmények, mint tudásunk forrásai nem csak alkalmilag pontatlanok, hanem rendesen tévesek is.