Part 2

Valaki azt vethetné ellenem, hogy kevésbe veszem az öröklést. Az utóbbi harmincz év alatt roppant sokat írtak és beszéltek az öröklésről. Különösen az orvosok a nemzedékek egész sorával hozakodtak fel, a kik ugyanazon erkölcsi és testi hibákkal jöttek a világra és távoztak innét. Nem csekély fontosságú ez az ellenvetés. Tény, hogy beteg szülőknek sokszor hasonló betegségben hunytak el gyermekeik és unokáik. De sok példát tudunk az ellenkezőről is. Tüdővészben elhalt szülőknek voltak egészséges gyermekeik, a kik nagy korban és más betegségben hunytak el. Általában úgy vagyunk az örökléssel, hogy a sok ezer meg ezer halál közűl rendesen csak kevésre tudjuk alkalmazni ezt az okot; míg ha valaki jól ismeri az erkölcsi világ törvényét és ezzel az ismerettel vizsgálja elhunyt barátjainak és rokonainak életét és halálát, eddig nem sejtett világosságban mutatkozik neki társainak, bensőbb barátjainak élete folyása és elhunyta. A kik pedig megették kenyerök javát, a kiknek adatott hosszabb időt élniök, bámulattal fognak visszatekinteni a lefolyt 40–50 esztendőre: vissza fognak emlékezni a jó és rossz napokra, s az erkölcsi törvény ismeretével meg tudják magyarázni, miért ment jól vagy rosszul a dolguk. A nyolczvanas években, harminczhárom éves korában, elhunyt jeles bölcsész, Guyau a pessimismusról szólva mondotta, hogy egy új tudományt kell megalkotni, a népek értelmi egészségtanát és az egyének értelmi gyógytanát. E nézet nem nagyon merész. Tény, hogy tömérdek életunt és ideges ember van a mai realis társadalomban, a kiket hideg vízzel, fürdővel, hegyi levegővel, utazással és más egyébbel gyógyítgatnak, még pedig legtöbbször csekély sikerrel, az orvos urak; mely betegségre azt sem lehet ráfogni, hogy örököltük, mert szüleink épen nem voltak neki alávetve, hanem ha adunk valamit a történetre, ki kell mondanunk, hogy a realismus okozza e gyűlöletes bajt, nem pedig az orvosok és bölcsészek semmitmondó indokolása, hogy sokat dolgozunk, a pénzt és szerencsét hajhászszuk, hogy sokat tudunk, mert tény, hogy épen nem a sokat dolgozó, tudó és szerencsehajhászó egyének vannak e betegségnek legjobban alávetve, hanem azon szép hölgyek és előkelő urak, a kik épen azon törik szegény fejöket, hogy miféle mulatsággal, szórakozással töltsék el a holnapi napot. De hát a sok orvos utána mondja egyik a másiknak szavát, ítéletét s ott keresik a baj okát, a hol nem találni. Pedig itt az ok az uralkodó realismus erkölcsi tehetetlensége, korlátoltsága, aprózása, részletezése, mely megakadályozza a lélek minden elánját, fenséges, magasztos elragadtatását, szélesebb és korlátlanabb cselekvését. S e szörnyen elterjedt betegség gyógyszere a közeledő idealismus lesz, mikor tetemesen megfogyatkozik. Valószinű sejtelem, hogy testi-lelki bajaink a legszorosabb egységben vannak az uralkodó eszmével, hogy a betegségek nem véletlen okok következményei, hanem hogy e betegségeknek, kóroknak épen az eszme és szervezetünk viszonya miatt van veszélyes hatásuk, s a kiknek sikerül elhárítaniok a veszélyt, szervezetök és az eszme egymáshoz való viszonyának köszönhetik. Sejtjük, hogy nem létezik véletlen, hanem a mi történik szigorú corollariuma az eszme és szervezetünk viszonyának.

Fölmerül most a kérdés: mi hát az idealismus, mi a realismus? A bölcsészek könnyen megfeleltek reá. Náluk régi megállapodás, hogy a realismus csak azt ismeri el igaznak, a mit érzékeivel észrevesz, az idealismus pedig az ész megismerő tehetségét vallja. A művészetek terén is elég könnyű volt a válasz, bár sok hibát követtek el, kivált a határok kijelölésében. Annál határozatlanabb lőn a felelet az erkölcsi téren. Itt tömérdek hibába estek a fogalmak megállapításánál. Tény, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen, csupán a tünemények sajátságait látjuk és ismerhetjük. Az idealismus és realismus lényegének meghatározása összeesnék az eszmeerő mivoltának megfejtésével. Idáig azonban még nem jutottunk. Most egyelőre meg kell elégednünk azon eredménynyel, hogy teljesen tisztában vagyunk ama lelki állapotok ismereteivel, melyeket idealismusnak és realismusnak nevezünk. Világosan látjuk sajátságait, jellemvonásait, melyeket ezután nem zavarhatunk össze. Idáig a realismus egyik vagy másik vonását az idealismus jegyei között találhattuk. Fölfedezésünk után nem történhetik többé. Minden gondolkodó, ha végig pillant az idők árjának képén, rögtön helyesnek fogja találni az idealismus és realismus, s a harczukból származó idealrealismus fő jellemvonásait. Ezek az emberi élet minden terén egyszerre mutatkoznak, tehát a vallás és erkölcs, a nyelv, az irodalom és művészet, a jogi, állami és családi élet, meg a gazdaság, ipar és kereskedés terén. A föld egyetlen zuga, szeglete sincs kivéve alóla, Londontól Tokióig, innen New-Yorkig nincs ember, a ki nem érezné az eszmeerő hatását. Férfi és nő, ifjú és öreg, szegény és gazdag, gyönge és erős, vad és civilizált mindnyájan hatása alatt állunk. Részben tőle függ szerencsénk és szerencsétlenségünk. Ő a mi boldogságunk kovácsa. Nincs módunkban szabadulni tőle, hihetőleg a halál sem fejt ki ölelő karjaiból, s hogy a szentírás szavaival éljek: ő az, _in quo vivimus, movemur et sumus_, benne élünk, mozgunk és vagyunk. A bölcsőtől a sírig vezet bennünket. Édes szüleink ajkairól rendesen az eszme szózatát hallja a gyermek, nevelői, tanítói az eszme irányadása szerint járnak el, kedves könyveink, kedvelt olvasmányaink az ő szellemében írvák, ebben szólalnak meg társaink, barátaink, sőt kedvesünk szerelmes szavain, modorán is, megérzik az uralkodó eszme hatása, s ha bíró elé kerülünk, ítéletét módosítja az eszme: máskép sújt az idealismus, máskép a realismus idején, s ha politikával foglalkozunk, szervezetünk és az eszme egymásra hatásánál fogva egyikünk liberális, másikunk radikális, némelyik clericalis és conservativ lesz. Szüleink, társaink, barátaink, szóval az egész társadalom rólunk való ítélete nem csupán saját szervezetünktől, hanem kiválóan az uralkodó eszmétől függ. A kik összefoglalni és magasabb szempontra tudnak emelkedni, azokat az idealismus idején nagy eszű embereknek híják, tekintélyök messze hat s nagy nevet hagynak hátra; míg a realismus napjaiban félszeg lelkeknek, ferdeeszű embereknek mondanák őket; a kik pedig aprózni, részletezni, elemezni tudnak, a realismus idején jeles orvosok, kitünő ügyvédek, éles eszű bírák, alapos tudósok, derék tanárok, hírneves államférfiak, kiváló gazdák vagy iparosok és kereskedők lesznek, míg az idealismus napjaiban buta frátereknek, korlátolt és jámbor teremtéseknek, ügyetlen és kicsinyes lelkeknek tartatnak, a kik sajnálatraméltók, de nem alkalmasak valamely nehezebb feladat megoldására.

II. A VILÁGTÖRTÉNELEM BEOSZTÁSA.

Hol vannak tehát az emberiség haladásának hullámai, melyekben az idealismus legszélesebb látkörét fokozatos lassusággal a realismus legszűkebb világa váltja fel; melyekben az idealismus legáltalánosabb, legegyetemesebb, mondhatni végtelen eszmeköre a legléhább individualismusra zsugorodik össze; melyekről mi könnyebb tájékozódás kedvéért azt szoktuk mondani, hogy az elejök eszményi, közepök idealrealis, a végök pedig realis? Ha vannak, pontosan ki kell mutatnunk, mert senki sem hiszi el egyszerű állításunkra. Semmi se könnyebb. Kissé unalmas a részletező, aprózó munka, de játszva megcsinálhatja minden művelt ember. Régóta szokásban van a világtörténelem tanulásánál időrendi táblákat használni. Nagyon hasznosak a tanulónak, emlékezetébe vési az egyes fejedelmek, vezérek, államférfiak, költők, művészek, tudósok, bölcsészek nevét, születése vagy elhunyta évét, nem felejtkezik meg a nagy csaták és fölfedezések napjairól, jeles művek és alkotások időpontjáról.

Ily időrendi rendi tábla tehát rendkivűli segítség a történelmi hullámok megállapításánál. Csakhogy a haladás felöleli az ember vallási, erkölcsi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és közgazdasági életét. A ki ily táblával kezében akarja megállapítani az egyes hullámokat, ismernie kell a vallás, a bölcsészet, a nyelvek, irodalmak, művészetek, társadalmak, országok történetét. Ha elég jártas bennök, játszva megcsinálhatja ezt a nagy beosztást. Kivált ha tudunk összefoglalni, a messzeeső tünemények közös jegyeit felismerni, talán egy kis gyönyörűséget is fogunk benne találni. Lássunk tehát hozzá, csupán az a baj, hogy nehéz e roppant anyagot egy kis keretbe szorítani. Azért tömérdek jellemvonást kell félretennem, s a többit is csak nagy körrajzokban, végtelen vonásokban jelezhetjük, mert különben az ismert világ politikai és műveltség történetét kellene megírnunk, ami nem kelletlen munka ugyan, de roppant sok időt nyelne el, úgy hogy fiatalabb vállakra kell hagynunk. Azok könnyen megbírják.

Első kérdés, hogy mit keressünk? Mindenekelőtt az idealismus tüneteit kutassuk. Az idealismus összefoglalás, expansio, magasabb szinvonal. Az emberek szeretnek általánosítani, rajongnak a bölcsészetért, különösen az erkölcsi kérdések tetszenek, az eszmei, az erkölcsi, a történeti tudományok ragadják magukkal a finomabb közönséget, a történetírók nemcsak leírnak és elbeszélnek, hanem az események fensőbb okait vizsgálják. Reformot követelnek az emberi gondolkodás, cselekvés minden terén, különösen az erkölcs, a moral javulását sürgetik. Többé-kevésbbé elhanyagolják a külsőt, nem adnak annyit a finom ruhára, fényes étkezésre, drága butorokra, pompás ünnepélyekre. Különben is nagy bajok állanak be a gazdasági téren, általános kereskedelmi és ipari pangás, itt-ott szörnyű bukások; zajongnak a kereskedés, az ipar korlátjai ellen. Többfelé követelik az ipar és kereskedés szabadságát. A nemzetek kezdenek tetterősek, harcziasak lenni, a barbár nemzetek némelyike megindul hazájából, kezdődnek a népvándorlások, jobb, boldogabb föld keresése végett, a népek rajongó tisztelettel kezdik emlegetni egykori nagyjaikat, ez a _hősimádók_ korszaka, dicsőítik az elmult fényes időket. Nem az osztályok, a felekezetek, vidékek, hanem az egész haza és nemzet, világ és emberiség érdekeiért rajonganak. Megvetik a nemzeti elavuló szokásokat, erkölcsöket, meg akarják nemesíteni, újjá, magasztosabbá kivánják tenni: a barátság önzetlen nemes érzés lesz, a szerelem magas erkölcsi szinvonalra emelkedik, a nő eszményképpé válik s kissé háttérbe szorul az érzékiség. A drámák és elbeszélések telvék a lovagias, nemes, önfeláldozó jellemek magasztalásával, a hit, az erkölcs, a hazafiság összeütközése a szerelemmel rendesen ez utóbbinak bukásával végződik. A drámai jellemek epikusok, s az előadás lyrai hangon folyik. Az emberek szónoki pathossal beszélnek, a szónokok szivesen generalisálnak, nagy elveket hangoztatnak, a lyrai költők többnyire megvetik a népies dalt, bölcsészeti, socialis, hősi ódákban törnek ki, majd sötét satyrákban és érzelmes elegiákban öntik ki fájdalmukat. A nyelvet új szókkal, sokszor idegen szólásmódokkal akarják megnemesíteni, feszes, ünnepélyes, akárhányszor körmondatos vagy túltömött mondatokkal írnak. Utóbb nagy ostromnak van kitéve az egyház, a közoktatás, a nevelés, a közigazgatás és bíráskodás. A mint kissé szűkűl az idealismus legszélesebb látköre s halványan ébredezik a realismus, mindenütt az észszerűséget és az emberi méltóságot hangoztatják. A vallásban háttérbe szorítják az érzéki elemet, a szertartásokat, a külsőséget; némely protestans felekezet majd minden szertartást eltörölt; megtámadják a nehezen érthető vagy érthetetlen dogmákat, az oktatásban a szellem kiképzését sürgetik, sok tudást követelnek a tanulótól, kit kemény, szigorú bánásmódban részesítenek a szülők és tanítók, ha könnyelmű s nem akar tanulni; elhanyagolják testi nevelését, a tanárnak soha sem elég nagy a tankönyv, mindig tud valamit belédiktálni, a tanítást a definitión kezdi és azután támogatja példákkal, elhanyagolja a szemléltetést, megveti a képekkel való illustrálást. A jogi téren sürgetik a szabadságot és egyenlőséget, a törvények észszerűségét, a szabadság kiterjesztését, a bureaucratia hatalmának gyöngítését, az ügyvédek és bírák szeretnek a nagy elvekből kiindulni, a részeket egységre visszavinni.

De csakhamar ébredezik a realismus s utját kezdi állani az idealisták módnélküli rajongásának. Visszaszorítja szélsőségeit s beáll az idealrealismus, a nagy eszmei harcz, mely sokszor véres forradalmakat, szörnyű pusztításokat idéz elő. Ez okozta Sulla és Marius borzasztó kegyetlenségeit, általában a Kr. e. első század rémséges történeteit, a Kr. u. III., IV., V., VII., VIII., XI., XII., XIII., XVI. és XVII. század borzalmait, az 1789-iki és 1848-iki forradalmakat. Eleinte az idealisták látszanak győzni e harczokban, utóbb azonban a realismus hősei szorítják ki sánczaikból s minden téren győz a nemzeti egység. Nagy hadvezérek, kitünő fejedelmek s az egész nemzet dolgozik ezen az egységen, mely nagygyá, hatalmassá akarja tenni az országot. A melyik erősnek érzi magát, más népek hódítására indúl, így tesznek Nagy Sándor, Julius Caesar s az előtte és utána való híres római vezérek, az V. században Attila, a nyolczadik században az arabok és Nagy Károly, a XIII-ban a mongolok, később I. Napoleon és mások. De a hol nincs is meg ez a hódító törekvés, mindenütt emelik a központi hatalmat, a törvények rendesen centralisálnak, elnyomják a vidéket, nem törődnek érdekeivel, követelni kezdik a nemzeti nyelvet, barbár időkben sokszor kegyetlenül bánnak az idegen nemzetiséggel, tűzzel-vassal pusztítják az eretnekségeket, embertelenül munkálkodik az inquisitio, vérrel viszik keresztűl az egységes nemzeti érzést, gondolkodást. A vallás terén létre jön az orthodoxia, a szigorú tan és fegyelem, a nyelvben az orthologia, a nyelvtan- és helyesírásban a történeti és etymologiai irány, az irodalomban az akademismus, a moralban eleinte a nemes, büszke, önérzetes erkölcs, később gyarapszik az önzés, a szinlelés, a hazugság, kinevetik az erkölcsi pathost, a tanításban sürgetik a módszeres oktatást, a szemléltetést, a jobb bánásmódot az ifjúsággal, az orvosok és némely paedagogusok megtámadják a sok tanítást, túlterhelést, az egészség, az emberi test elhanyagolását, a szülők rajonganak a zenetanításért, követelik a gyöngédséget, simaságot, udvariasságot magunktartásában, az emberek határtalanul figyelmesek lesznek, gyűlölni, megvetni kezdik az általánosítást, az események eszmei kapcsolatát. Az efféle bölcsészeti, történeti és irodalmi munka nem tud figyelmet kelteni. Csupán a concrét kérdés, tény, esemény érdekel bennünket; virágozni kezdenek a természettudományi, statistikai, földrajzi, régiségtani, könyvészeti, közgazdasági ismeretek, megkezdődik az úgynevezett alexandrinismus, mikor roppant gyűjteményeket, nagyszerű múzeumokat rendeznek be, végtelenűl szaporítják a tanszereket, tömérdek tudóst és tanárt alkalmaznak, roppant munkássággal gyűjtik a régi iratokat, hozzáfognak költséges kiadásukhoz, a történetírók csak festők és elbeszélők, a lyra kezdi veszteni hangját, erejét; dallamos, hangulatos, gördülékeny, de eszmétlen lesz; a vers technikája nagy tökéletességre jut. Rendesen az idealrealismus alatt éri el tetőpontját a drámai és eposi költészet. Ekkor élnek Homer, Aeschylos, Sophocles, Euripides, Virgilius, Dante, Bocaccio, ekkor írják a Niebelungéneket, Shakespeare, Corneille, Racine, Goethe, Schiller, Arany János és más nagyok rendesen e kor szülöttei.

Majd beköszönt a teljes realismus világa s azok a tünemények, melyekkel az idealrealismus második felében elszórtan találkozunk, most teljes uralomra jutnak. Egészen eltünik az erkölcsi és eszmei, az ember nem tud összefoglalni, magasabb erkölcsi színvonalra emelkedni, mindenütt részletez, apróz, drámái, elbeszélései finom lélektani elemzések, a lelki állapotok rajzai vagy léha comicus és humoros történetek; olykor kitünö vígjátékírók és elbeszélők támadnak, mint Aristophanes, Plautus, Terentius, Ariosto, Macchiavelli, Lesage s mások. Bámulatos sikert ér el az emberiség a képzőművészetek, a festészet, szobrászat és épitészet terén. Számtalan jeles festő, szobrász, mérnök és építész dolgozik. Nagyszerű középületek, gyönyörű paloták épülnek. Nem lehet elszámlálni a tömérdek találmányt, melyek az emberi kényelemnek, anyagi jólétnek szolgálnak, úgy hogy míg az idealismus az ember erkölcsi haladását, a realismus az anyagi jólétet mozdítja elő. Az ipar és kereskedés hatalmas lesz, a védvámok oltalma alatt roppant gyárak emelkednek, kitünő utakat, csatornákat stb. készítenek. De másrészt ünnepelni, mulatni, gyönyörködni, a szépség bájait és az izlés élveit felhasználni a realismus idején tudjuk, csakhogy a jólét és szórakozás nem nyugtat meg sokáig, fokozatosan gyarapszik az elégedetlenek, a rosszkedvüek, az idegesek és a pessimisták száma, elgyöngűl, tehetetlen lesz az ember, nincs lelki ereje, sokan a halál karjaiba sietnek a bajok elől, tömérdek az öngyilkosság és végtelen a megbomlottak, az őrültek száma. És a gyönge ember résztvevő, könyörülő tud lenni. Hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, gazdagok, szegények nagy áldozatokat hoznak az emberi nyomor enyhítésére. A nagy részletezés, aprózás következtében feltárulnak előttünk az emberi lélek rejtelmes sötétjei, hypnotismus, telepathia és más titkos jelenségek gyakrabban mutatkoznak s míg a középkor idealis századában egy Kálmán király kijelenti, hogy a boszorkányokról, a kik nincsenek, említés se történjék, a realismus idején máglyára viszik a tömérdek öregasszonyt és bomladozó elméjüeket mint boszorkányokat.

Nagyjából e jelenségeket keressük a világtörténelem folyamán.

Engedje meg a t. olvasó, hogy áttekintésünket csak a jól ismert történeti időktől kezdhessem. Egy-kettőt csak megemlítünk. Körülbelűl 1200-on túl kezdődik egy hullám, mely mintegy 900-ig tart Krisztus előtt, tehát vagy háromszáz esztendeig. 1000 körül Dávid király uralkodik, az idealrealismus idején hatalmassá teszi Zsidóországot, megteremti a nemzeti egységet, támogatja a vallás orthodoxiáját, de már megkezdi a fényes udvartartást, királyi palotát emel a Sion hegyén; utána fia Salamon jut a hatalomra, a ki csak emeli a külső pompát, testőrsereget állít, fényes templomot épít, gyönyörű érzéki költeményt, az _Énekek énekét_ írja. Realis vonásaiból itélve ez időtájt, a X. század első felében készülhetett a görög Homer _Iliása és Odysseája_. Salamon halála után 975 körül, a realismus hatása alatt megbomlott Israel egysége.

A 900-tól 600-ig terjedő hullámról sem mondhatni sok jelentőset. A kor eszményi kezdetén Joel, Amos, Illés próféták lépnek föl; a görög Hesiodos költő tanító elbeszéléseket ír, a nyolczadik század közepén, tehát ideal-real időkben Samos szigetén művész iskola virágzik, emelkednek az olympiai, megkezdődnek a nemeai játékok, másrészről nagy hadjáratok mindenfelé, Assyria kiváló hatalom lesz, ugyanakkor Zsidóországban Izsaiás próféta (740–700 körül) mint egy napkeleti Juvenalis lép föl. A realismus haladásával Sargon Khorsabadban palotát épít, Cyprus szigetén diadaloszlopot emel, mely most Londonban van, gyarapszik a hajózás, Korintban háromsoru evezős-hajókat készítenek, virágzik a költészet és zene; 721-ben a chaldaeusok megfigyelik a napfogyatkozást, 670 körül Pheidon király Aegina szigetén felállítja az első európai pénzverdét, Assurbanipal Kujundsikban könyvtárt és palotát emel.

A hetedik század közepén túl mutatkoznak az új hullám idealistái, új korszak hajnala virrad, mely mintegy 420-ig, vagyis kerekszámmal harmadfélszáz esztendeig terjed. Ekkor számos lyrai költő lép föl a görögöknél, mint Tyrtaeus, Mimnermus, Stesichorus, Sappho, Alkaeus, utóbb Arion, Simonides; Pittacus, Thales, a hét görög bölcs, utóbb Pythagoras; ugyanekkor az erkölcsi érzés fölébredésével Solon, Zaleukos, Dracon szabályozzák a törvényeket, a zsidóknál Jeremiás írja halhatatlan siralmait, szabályozza a Jehovah tiszteletét. Indiában Buddha új vallást alapít, Chinában utóbb Confucse és Laocse hirdetik tanaikat, működésük azért a hullám realisabb szakába esik. Az idealrealismus a görög tragédia legfényesebb korszaka, ekkor él a három nagy tragikus. Az első Aeschylus (525–456), ő a legeszményibb, jellemei emberfölöttiek, majdnem félistenek, utána jön Sophocles (496–405), kinek jellemzés-módja nemes emberi, utolsó Euripides (480–406), már jóval realisabb. Ez időben él Pindar (552–444), a magasztalt lantos is, ő az idealreal második felének erőteljes, fenséges, de kissé dagályos lyricusa. 490 körül vannak a nagy perzsaháborúk, a görög dicsőség halhatatlan emlékei, Miltiades, Aristides, Themistocles és más jeles vezérek, Rómában Coriolanus.

Az ötödik század második fele a realismus kora. Pericles vezeti 429-ig Athen ügyeit, virágzik a tudomány és művészet, az ipar és kereskedés. Gyönyörű épületek emelkednek, csupa kéj és élvezet jelentkezik a társas életben, terjed a demoralisatio, szerepelnek az Aspasiák, léha, sophisticus bölcsészet az uralkodó, elbeszélő lesz a történetírás, ennek remeke Herodotos (484–428?). Phidias teremti gyönyörű szobrait (488–432).

De mikor legmélyebbre sülyedt az erkölcstelenség, egyetemes lőn a léhaság, frivol egyedekre mállott szét a társadalom, ébredezni kezdett 425 körül az eszményiség, új hullám kezdődött, mely körülbelül 150-ig tartott. Egyike a legérdekesebb hullámoknak. Nagy mozgalom támad a szellemi és erkölcsi élet minden terén, legnagyobb, legmélyebb a bölcsészet világában. Legelső Socrates (467–399.) Tanai főleg az erkölcsi életre vonatkoznak, s azért áldozatul esett, ellenségei vallásos ürügy alatt méregpoharat itattak vele. Tanítványa a nagy idealísta Plato (428–347.) ma is az eszményiség legcsodáltabb bölcsésze. Aristoteles (385–322) már az idealrealismus nagy és évezredeken keresztűl ünnepelt mestere. Plato csupa eszme és magas szárnyalás; Aristoteles az eszményt a valóval egyezteti, lehetőleg positiv alapokon építi fel bölcsészetét. Epicurus (342–270) már tetemesen az érzéki felé hajlik, bölcsészete kiválóan a gyönyör, az élvezet philosophiája; ugyanakkor Zeno a Stoa bölcsészetet alapítja, mely a férfias, önérzetes, büszke aristocrata moralt hirdeti, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus idején. A büszke gondolkodó azonban nem bírja ki a gyarapodó realismus nyomását s önmaga vet véget életének. Utánok a realismus erősbödésével mindig sülyed a bölcsészet tekintélye. Bár az egész görög világ tele van velök, nagy részök genialis fecsegő, szellemes vitatkozó, a kikben hiányzik az erkölcsi alap, úgy hogy 150 körül, az idealismus ébredésével Cato kiűzeti őket Rómából. Eszményisége, vallásos-erkölcsi érzése nem tűrte ezek léhaságát.