Part 19

Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk. Hiába tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek, kitörő tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem mentheti meg őt a népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház igazgatója sem: az emberiség az eszményiért kezd rajongani s e rajongást nemcsak a szinházak műsora és művészei, hanem az igazgatók pénztára is meg fogja érezni. Mert a realismus az élvezet, a gyönyör, a szórakozás kora is. 1870 óta az egész művelt világon roppantul elszaporodtak a mulató helyek és száz meg száz fajtájok. A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi látogatottsága csak innen kezdődik. Most mindez változik, a néző közönség száma fogy; az idealismussal járó szegénység, takarékosság és tisztább, nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az ember, kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal, a kiknek épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános tárgyalása napi kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is tetemesen apad. 1810 körül őrülten bomlottak a zene után, az egész művelt világ, de különösen Bécs rajongott érette. 1820 után mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta a realismus gyarapodásával ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A lelkesedés és a zene szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette, éneket és zenét tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta. Néhány esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják annyi odaadással a zenét és éneket.

Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek, énekesek és zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg a művészek sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok jó vagy rossz dolgát.

XIX. A HIT ALAPJAI.[2]

_I. Bevezetés._

A realismus kora az emberiség életének legbájosabb, leggyönyörűbb időszaka. Dolgozunk ugyan, egész lélekkel a munkának élünk; de főleg azért, hogy pénzt szerezzünk, jólétet teremthessünk magunknak és családunknak. Csupa gyönyörűség az élet. A tudós szorgalmasan gyűjt s boldog tudományos kincseinek láttára, az iparos és a művész gyönyörű alkotásokkal lepi meg vevőit, az ifjúság, kivált a nő élvez és szórakozik, az egyik mulatságot a másik után rendezi. Léhaság és irgalom, nyájasság és részvét tölti el bensőnket. Jók, emberszeretők vagyunk, csupa érzés, csupa szív az ember: az egyik lágy és szelid, mysticus, a másik kenetes pietista, a harmadik léha, jóízű, jó kedélyű realista. Ilyen volt az emberiseg Pericles korában a Kr. e. V. században, a III. század végén a II. első felében, a Kr. u. II., VI., X., XV. században, 1700, 1810 körül és a most letünt húsz esztendő alatt. Ki tudná elmesélni, leírni és elszámlálni a roppant gazdagságot, a tömérdek találmányt, a sok egészségügyi intézkedést, a roppant sok palotát, fényes középületet, hatalmas muzeumokat, szín- és operaházakat, kitűnően berendezett iskolákat, a millió kéjt és gyönyört, miket e húsz évnek köszönhetünk?! Vaskos kötetek szólanak egy ország, nem, egy város alkotásairól és csak több ezer kötet rajzolhatná a művelt világ gyönyörű alkotásait.

És e látszatos boldogság mellett soha sem becsűljük oly kevésre az életet, mint a realismus napjaiban. Az öngyilkosok száma mutatja, mily sokan vetik meg, az őrülteké elárúlja a magukkal és a világgal meghasonlottak sokaságát. Mert mikor a realismus alkonyán léha egyedekre bomlik szét a társadalom, az individuum elveszti minden erejét, nem tudja tűrni az élet bajait és kellemetlenségeit, bensejéből kivesz minden erkölcsi erő, hitvány, haszontalan teremtés lesz, a kinek fogalma sincs az ugynevezett moralról.

Mikor ébredezik az idealismus, hamvaiból feltámad az erkölcsi érzés vagyis magunk viseletét a köz, az egyetemes, a világ és emberiség, a haza és nemzet szempontjai szerint kivánjuk szabályozni. Ez az erkölcsi érzés egyszerre lép föl a vallás iránti tisztelettel. Az idealis eszme ugyanis a legmagasabb, az isteni vagyis a vallás felé hajtja az embereket. Ebből magyarázhatni meg, hogy a XV. század utolsó tizedében Savonarola, egy rajongó szerzetes lesz a köztársaság feje, hogy 1710 táján a legnagyobb romlottság idején az emberiség nemesebb fele rajong a vallásos eszmékért, hogy Lamennais munkája 1817-ben európai tekintélyre tett szert, hogy Brunetière czikke világraszóló vihart gerjesztett, hogy Balfournak, az angol ellenzék egyik vezérének, most a kincstár ministerének, könyve: _The Foundations of belief: being Notes introductory to the Study of Theology_ félév óta az angol folyóiratok vitatásának tárgya. Egyháziak és világiak, bölcsészek és gondolkodók, tudósok és búvárok, mint Huxley és Wallace ellene és mellette nyilatkoztak. Többnyire elismerik, hogy több csodálatos sajátság külömbözteti meg ez új munkát: világos és finom, fényes és ékesszóló, mindig komoly, bár néha a humor gúnyos árja ömlik el rajta, írálya delicat és mégis ruganyos, kitűnően illik a szerző gondolatmenetéhez.[3] Stead egy másik folyóiratban[4] írja, hogy Balfour egykor előkelő szerepet fog játszani Anglia történetében, nem kisebbet, mint Gladstone. Egyedül ő termett rá. Az általa fölkeltett ellenszenv és elfogultság azóta lecsillapúlt, politikai ellenfelei maguk is elismerik benne az alsóháznak sir Róbert Peel óta legügyesebb vezérszónokát. Válaszának nyiltsága, egyenessége, hajlékonysága és bánásmódjának egyenletes humora, jámborsága és önzetlensége oly nagybecsű erényei, annyira kiérdemlik ellenfeleinek tiszteletét, a mennyire övéinek ragaszkodását. „A parlamenti viták élét a régi hűbéresek lovagias lelkületével veszi el“. Dícséri ragyogó szónoklatát, kiemeli, hogy kitűnő essay-író, bámúlja irályának fényét, gondolatainak merészségét, nemes és bölcs derűltségét, maró gúnyját, ügyességét a példák megválasztásában.

De hát azt kérdezi a t. olvasó, mi az oka, hogy Angliában már több év óta annyi erővel mutatkozik az az idealismus, hogy egész iskolájok van a metaphysicusoknak, míg Európában még mindig gyönge lábon áll az absolut uralma. Azt hiszem, hogy az angol faj erős és mély realismusa szolgál magyarázattal. Az angol az összes európai fajok között a legrealisabb, ezért kiválóan mysticus és individualista. Az idealismus első fuvallatának érintésére a sok mysticus között akadnak olyanok, akik eszményi gondolkodásba csapnak át, míg a román fajok és a magyar is erősen materialisták, naturalisták. De hogy az egész világon jelentkezik az idealismus, mutatják a mindenütt fellépő keresztyén socialisták, néppártok, antisemiták stb., melyeknek különben alig lehetne magyarázatát adni. Mindezek tüntetően ragaszkodnak a valláshoz. Nemsokára kitűnő tudósok állanak melléjök s azt teszik, amit Angliában Huxley tett, hogy elfordult Spencer realista bölcsészetétől, vagy Romanes, aki halála előtt megtagadta régi hitét a szabad akarat képtelenségében, a gondviselés lehetetlenségében és a religióról új gondolatokkal lépett a sírba.

Romanes beismerte, hogy a tudomány nem juthat el az objectiv realitasig, hogy a hitnek kell pótolnia a tudomány hiányait. Ajánlja a keresztyén hitet, az evangeliom vallását, melynek isteni eredetét mind fejlődésének története, mind erkölcsi szabályainak fensége bizonyítja.[5]

Szóval egy új időszak hajnalán vagyunk. 10–15 évvel ezelőtt az efféle művek alig keltettek figyelmet. Azt mondották rájok, hogy valamely gyarló vagy bomlott elme szüleményei. Ma kiáltó hangok, melyeket mindenki meghall. Leibnitz jut eszembe, aki nagy ritkán a XVII. század alatt is írt eszményi irányú bölcsészeti dolgozatokat, alkalmi leveleket, szerény vázlatokat; de kevesen hallgattak reá, ő is jobbadán politikával, történelemmel, vallásunióval foglalkozott. De már 1710-ben, mikor _Theodiceája_ megjelent, volt egy kevés visszhangja, 1714-ben írta _Monadologiáját_ Savoyai Jenő herczeg kérdésére, tehát már akadt egy-két hallgatója, hisz ébredezett az erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII. század jónevü bölcsészei egész Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak. Igaz, hogy a század közepén már fölléptek a materiálisták, mint Lamettrie, Helvetius, Holbach, híveik azonban csak később a realismus gyarapodásával szaporodtak meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora nem felel még szervezetének. Hegel idealista constructiója nem érvényesülhet századunk két első tizedében, mert az emberiség nem fogékony iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs sikere a harminczas, negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti meg az eszmétlen positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de már az ötvenes években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják szelleme nagyságát. Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla. Spencer Herbert három évtized óta a művelt világ egyik oraculuma volt, műveit lefordították, gondalatait mindenfelé hirdették; de néhány év óta szaporodnak a becsmérlő nyilatkozatok s ha még sokáig él, meg kell érnie, hogy jobbadán gúny és megvetés kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid ugyanis a haladás egy-egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága még az eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust kell látnia és bámulnia.

_II. A naturalismus és az erkölcs._

Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy részre oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő, szervező. Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni, hogy az eleje tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus elégtelenségét és tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai realismus minden faját, az empirismust, sensualismust, determinismust, positivismust, agnosticismust stb. a naturalismus közös neve alá fogja és szellemesen ostorozza. Könyve nem apologia, nem vallásos védirat a szó szoros értelmében, nem is theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán vallásos viták nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit pedig világnézetéből by our general mode of looking at the Universe alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája, hanem a művelt olvasók nagy tömegének.

Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával foglalkozik. Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja, hogy minden rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen két legkevésbbé kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi codexnek tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e tiszteletkeltése nem lehet független az ő származásától. Már pedig a naturalismus nem becsüli többre az erkölcsi érzést, mint a többi érzelmet, nincs is oka miért helyezni a moralitást az étvágy, az észt a gyönyör fölé. Igaz ugyan, hogy a naturalismus számos híve őszintén hódol az _erkölcsi törvény felségének_, de lelkökben ellenmond a nemes érzelem a naturalista credónak. Balfour szépen bizonyítgatja a naturalismus erkölcstani gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek fognak elismerni az idealismus hajnalán; az emberi ész még sem fogja megérthetni az erkölcsi tüneményeket; hacsak magáévá nem teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az eszme befolyása alatt állunk, melynek kettős faja van, az idealis és realis, éppen úgy, mint a villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az eszme e két iránya hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s akkor boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak leszünk. Az eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az általánost, a fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a magasztosért, dicsőért, imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk az emberiség, a haza, a nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két áram harcza idején összébb szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört ölelünk fel, míg a realismus napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet, a község és bennök saját egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk tárgya.

Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme hatása alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik, megegyez az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e hatás alatt áll, az angol szónok és államférfiú ügyes vitatását kitűnőnek, szépnek találják.

Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb, lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem hiányzik ez a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény egyik forrása. Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig egyetlen bölcselő elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a realis irányú bölcselők magyarázatát vallottuk magunkénak, éreznünk kellett, hogy számtalan kérdésre nem tudnak megfelelni.

A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva fölfedezésem után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet, mindegyikünknek meg van a maga énje, saját szelleme, a ki szabadnak érzi magát, csakhogy tevékenységében az elégséges ok törvényének van alávetve. Az ember mindig okszerűen cselekszik s ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt állanak. Csak úgy lehetek boldog és elégedett, ha szervezetem tud símulni az irányadó eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom, embergyűlölővé lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején vagy ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll, hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat, hogy az egészen tőle _magától_ függ, hogy ez a _maga_ független az ő jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van fejlődve az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és nyersen magáról és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő akarása, elhatározása és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben meg van bennem ez a szabadság, a szabad akarat, mert elhatározásom az én szervezetemnek, tehát egyéniségemnek az eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly finoman, annyira észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók világos tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is, melyet a realismus finom elemzése vesz észre.

Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és jobb gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó ellenmondásról. Ők persze logikai következetlenségnek szokták betudni azt, hogy a naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes összhang követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk között, rég kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek az ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban nagyon szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század vége felé, mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a protestansok védői azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira erkölcstelen az újítók tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a támadók az emberi természet szerencsés következetlenségét hozták fel magyarázatul. Nagyon lehet, hogy némely naturalista oly önző elméletet vallott, mely nem felelt meg az emberi természetnek; de kevesen voltak ilyenek. Az erkölcstan mesterei mindig az uralkodó eszme szerint módosítják tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb, isteni forrásra viszik vissza, az idealrealista Kant szintén magasabb forrást keres és úgy állítja fel categoricus imperativusát, a realisták pedig az emberi boldogságból vezetik le. Az idealisták az emberin kívüli okban, a realisták magában az emberben találják meg az erkölcsi élet magyarázatát.

De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az ellenmondás; az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista felfogás. Mert bármilyen iskolához tartoznak is az efajta moralisták, nekik az ember csak egy jelentéktelen lény, nyomorult teremtés egész földjével együtt, melynek szintén nincs más sorsa mint a pusztulás, az enyészet.

Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen sokan szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb alapjának. Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen magasabb, tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget tekintjük, mily egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni szeretet boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti hivatást tulajdonít az embernek.

De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a művelt világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az elenyésző realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus bölcsészeti iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.

_III. A naturalismus és az aesthetica._

Érdekes Balfour könyvének második fejezete: _A naturalismus és az aesthetica_. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a hasznos, a real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak, terméketlennek tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon kérdések lebegnek: melyek a történeti, lélektani és élettani okai az aestheticai érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem, változatlan realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt kérdezi: mi az oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy hevenyében a nemi selectiot említették, a mi azért sem lehet, mert mint minden más kiválasztás, javíthatja a létező anyagot, képességet; de nem teremthet újat. Szellemes példákkal világosítja fel nézetét és habár megengedi, hogy a nemi kiválasztás sok állati zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a zenei érzés eredetére és kifejlődésére. Balfour szerint a többi magyarázat sem szerencsésebb. Spencer például módosítja Rousseau elméletét s azt mondja, hogy az erős indulatokat természetesen az izmok erőfeszítései kísérik, többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak összehúzódása és kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges összecsengése szülte a cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem érti, hogy származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi gyönyörűségünk a _IX. Symphoniában_. Kellett bennünk lenni az izlésnek, mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség kétségtelenűl minduntalan új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új ételeket talál fel. Valamint ekkor halad a szakács művészete, de nem módosul az emberi száj íze; úgy az előbbi esetben halad a zeneművészet, de nem változik a hallgatók jövendő nemzedékének vele született képessége.“

Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint nincs szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz az anyag kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés, szilárdság stb. úgy léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak pedig mint a hang, szín csak az első sajátságuknak az érző szervre való hatásából származnak s az érző szerv nélkül nincs önálló létök. Balfour hajlandó positiv alapot keresni minden szép jelenségben; de oly sötét képét rajzolja az emberi ízlés változásának, állítólagos szeszélyeinek, hogy alig talál valami biztosat, érzékelhetőt. A kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit adni, az jobbadán módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb szépművekről van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző életére, korára, viszonyaira, a történeti és más szempontokra. Ismeretes, hogy ezek daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy Voltaire, vagy mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága jórészt a könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok egyetlen éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina tíz év alatt írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne megczáfolni. A régi norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a túlvilágba távozó lelkén kívül volt még valami szellemök, mely egy időre földi küzdelmeik tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az élőkhöz hasonlítanak, végre elenyésznek és semmi nyomot sem hagynak maguk után az emberek között. Ilyennek látszik nekem az elhunyt művészek hirdetett halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök csak árnyékélet és a lassú enyészet lépcsőjén távoznak a kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak egyenesen hatni embertársaik szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket vagy nevetésöket és mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a képzelet őrzi a titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók pajtásai, azután a specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb érintkezésbe akar velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű fátyolukon, mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy eltűnt társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan hagyatékait tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az életrajzi, a kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek köszönhetünk, egy kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt jogosan tulajdoníthatunk a tiszta aesthetikai érzésnek.“[6]

Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés hullámzásának megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig tetszettek, mint például Shakespeare, a ki azután a XVII. század vége felé már nem kellett a közönségnek s csak a XVIII. század közepén kezdettek feléje fordulni. Századunk negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben ismét rajongtak érette, 1870 körül hanyatlani s enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt tapasztaltuk Dante, Tasso és mások műveivel. Rossiniért rajongtak századunk huszas éveitől kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan veszített népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már őt is le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek szerény alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy nemsokára teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az ízlés e változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás hullámának eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy Vörösmartyért, mert idealisták; az idealrealismus alatt már veszítenek fényök- és dicsőségökből, jobban tetszenek: Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt ezeknek is közelebb meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más realisabb irányú költők, művészek nyerik ki tetszésünket.