Part 18

De minő igazat lát Apponyi? Ha tőle kérdjük, a legzavarosabb választ kapjuk. Ez csupa, merő homály. Legelőször azt mondja, hogy _megelégszik az igaznak széptani kategoriájával, a mely legkevésbbé vitás_. Ugyan melyik az? Azután elmondja, hogy „a mint ő érzi a művészi igazat, az tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti“. Hát ez micsoda? Nemde érthetetlen, semmit mondó általánosság? Várjunk, talán kapunk valami közelebbit, valami határozottat? Ilyen a következő: „A szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök typusokkal, melyeket Plato a világ eszméinek nevezett; de ez egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága“. Végre tehát kaptunk valamit, amennyiben tudtunkra adja Apponyi, hogy Platonista, azaz a legmerészebb idealista, a ki az eszmeit tartja szépnek, a kinél a forma háttérbe szorúl. Most már tudunk egy keveset, vagyis azt, hogy a székfoglaló idealista, a minő most legalább az aestheticában alig van még a világon, legalább egyetlen ily irányú czikkről, tanulmányról sincs tudomásom. Komoly munka pedig épen nem jelent meg. Kissé gyanússá teszi Apponyi idealismusát, hogy ki kell jelentenie, mennyire nem barátja, híve a _túlhajtott realismusnak, legkevésbbé a modern_ (Zola-féle?) _naturalismusnak_. Tehát mégis realista volna Apponyi, csupán a túlhajtottat nem szereti? Gyanús az is, hogy majd a jószívűséget, részvétet, majd a jóságot, majd meg a tettvágyat nevezi idealismusnak, holott egyik sem az. Még gyanúsabb, hogy az úgynevezett objectiv művészek és államférfiakhoz vonzódik, Petőfiért, Byronért nem rajong, hanem növekedő gyönyörködéssel mélyed el Shakespearenek, Goethenek, Aranynak változatosan gazdag és objectív képzeleti világába; csodálja Tolstoi műveinek _halhatatlan alakjait_. Nem hozok fel több gyanúsat, csupán még egyet. Apponyi rajong a zenéért, még pedig a mennyire tudom, a realis zenéért. Mindez tehát zavarba hozhatna engemet. Mert ha Apponyi idealista, akkor neki Klopstockot, Jean-Jacques Rousseaut, Voltairet, Viktor Hugot, Kölcseyt, Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt kellene magasztalni; szidni, ostorozni a mostani költőket, zenészeket, festőket, szobrászokat, csöndes lenézéssel kellene szólania Beethovenről, Wagner Richardról, Tolstoiról és a többiekről; pedig nem teszi, sőt úgy látszik, épen ezeket szereti legjobban. Annyi igaz, hogy finom, előkelő érzése, gondolkozása nem szereti Zoláékat; no de ez megfér a realismussal, sőt épen a teljes realismus idején nem tűrjük a baromi érzékiséget, hanem a finomat, a szellemeset.

De hát honnét veszi elő akkor Platót? Minek áll ki e nagy idealistával? E tünemény azért rendkívül érdekes, mert nemcsak Apponyinál fordul elő, hanem rendesen ismétlődik, hogy a legnagyobb realismus napjaiban többen csodálják a görög bölcsészet halhatatlan idealistáját. Kérdés: hogy magyarázhatnók meg e jelenséget? Első pillanatra érthetetlennek látszik, de közelebbről vizsgálva, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy a realisták Platóban főleg a mysticus elemet bámulták. Nem a nagy összefoglaló gondolatok ragadták magukkal például a XV. század mysticusait, hanem az isteninek főszereplése, mely a mystikusok lelki világát teljesen betölti. Ezt különben egyes történetírók épen a XV. századra vonatkozólag rég észrevették. Különben mind az idealista, mind a realista könnyen rátalál az istenire. Az idealista az egészből indul ki, a végtelen mindenség bámulatos megalkotása és berendezése előtt leborul és lelki szemeivel az alkotó és gondviselő istent látja, imádja; a realista pedig kicsinyke világában tömérdek titkos, rejtelmes előtt áll, melyeket csak az ő aprózó, részletező, bonczoló szeme lát meg, melyek azután az istenihez, a túlvilágihoz, az érzékfelettihez terelik érzését, gondolkodását.

Apponyi a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán tartotta felolvasását és így lehet, hogy lelkét nem csupán a mysticus, hanem az idealis elem is megragadta s nem lehetetlen, hogy a mint erősebben jelentkezik az idealismus, ő is átmegy az igazi Platóhoz; mostani aestheticája azonban még zavaros, homályos. Nem tisztán, határozottan eszményi, mert oly műveket dícsér, melyek valóban realisak; de igazi realista sem, mert oly erkölcsi és szellemi tanokat hirdet, melyek ellenkeznek az igazi realismussal. Aestheticai dolgozatának tehát nincs különös becse, nem tisztázott semmi kérdést. És midőn új ösvényt akart nyitni számunkra, olyan sötétségbe tévedt, melyben az én nyomaimat sem látta meg.

XVII. AZ IDEALISMUS MEGJELENÉSE NAPJAINKBAN.

Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik az irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus lejárta magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány: zolaismus, naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy más nevet adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke és érzi, hogy nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott társadalom fel akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a különféle hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test érzéki gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket. Szomorúan és leverten térünk haza a színházból, hol egy léha bohóságot vagy szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel teszszük le a legjobb regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud kielégíteni, kibékíteni, mulattatni.

Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak reá, de érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt realista íróink lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy elnémúlnak. Miért? Az orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik annak okát, hogy nem tudnak érvényre jutni. Ő elhomályosítja mindnyájokat. A német realistákról azt mondják, hogy kifáradtak, a skandinávokról is azt tartják, hogy csakhamar kimerűlnek. Az angol elbeszélőktől alig olvashatni már valami derekabbat. Újabban az olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt gondolják, hogy belőlük is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető elem, ami nélkül semmiféle irodalom se tetszik.

Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy személyesen kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette meg ezt a modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók legnagyobbjai mind Párisban vagy környékén laknak; Olaszország azonban több irodalmi centrummal dicsekszik. De az olasz írók kijelentései csak oly kevéssé elégítik ki az olvasót, mint a francziáké. Bármily szellemesek e mondások, majdnem mind helytelen, tájékozatlan, korlátolt, vagy épen vak. Az író nem látja, hogy körülötte minden megváltozott, vagy legalább folyton változik.

Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset vagy semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak bennünket érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde nézeteikkel a helyes utat juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy kivonatoljuk e nézeteket, hanem egyszerűen a magunk módjára keressük a jelenség okát.

A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író, a lelki állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja; a részt, az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő realista írót, mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t, Ibsen-t, Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk, mily mesterek a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök elemzésében, lelki állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas, harminczas évek íróit állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink mellé Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst helyezzük, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem tudnak oly finoman analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei István, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor stb.

Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk belőle, hogy az emberiség a realismus idején a részek bonczolásában gyönyörködik, Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét. A gondolkodó az ízlés e változásának okát is szeretné tudni. Azt kérdezi, miért szeretjük most a finom elemzést és miért nem tetszik Vörösmarty előadásmódja?

Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános, hogy a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi, szellemi és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és világ, emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és az eszmei tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért vagy másikért különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli az egyetemest, tisztelettel viseltetünk.

Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül, míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze. Mikor megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly szokásokat honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására szolgálnak, érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz, gyönyörködünk a nagy eszmékben, egyetemes elvekben, bölcsészetünk tele van isteni és erkölcsi elemekkel, rajongva, átszellemülve beszélünk róluk, ha szervezetünk összefoglaló; míg ha részletező, elemző, bizonyosan rosszul érzi magát az ember. Ha költő az illető, lassankint elhallgat és nem ír többet. Ha művész, nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy vésőt; ha színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha szónok, útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig csupán azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak, felháborodással fordúl el a divatos rendszerező philosophiától s elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni, gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást; ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles tudós, kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz, gyűlölettel hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen pengetését. És így tovább. Mert a társadalom minden osztálya megérzi az eszme változását. Fejedelem és alattvaló, úr és szolga, kereskedő és földmívelő, tanár és tanitvány, férfi és nő, szülők és gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik az uralkodó eszme módosulása.

Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit, minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt, vagy pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait mutatta be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes képviselője az oka. Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet vagy regényt, többé-kevésbbé megtaláljuk benne ezt az eljárást. Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget, Maupassant stb. mind ilyenek. Az individuumnak adnak igazat az egyetemes ellenében. Katona József _Bánk bán_-jában a magyar becsület, tisztesség, szegénység, nyomor áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.

Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a lázadókat, becsteleníti meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes képviselői okozzák az individuum nyomorát, baját, szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a társadalmi szokások, a vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén szerencsétlen állapotát.

És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz uralkodó az irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel kell szólani. A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben az egyén a kópé, az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága, fegyelmetlensége a bajok forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét műveli annak, a mit realista elődei műveltek. Irályának is tetemesen módosulnia kell. Az egyszerű, könnyed, népies, sokszor kevésbbé nemes és épen nem választékos irály nem illik az egyetemeshez. A realista keresi a népies, sokszor triviális szókat és alakokat, képeket és hasonlatokat, háj- és bundaszagú kifejezéseket, igénytelen népies szólamokat, velök jellemez és fest: az idealistának azonban sértik nemes és választékos érzését, gondolkodását.

Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig tartani. Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül kezdődött: akkor írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly idealis tragédiáikat, melyek minden lapjokon az egyetemest, a vallást, az erkölcsöt, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, az önfeláldozást, a hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a huszas évek végével maga Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit. 1830 körül szűkült az idealismus látköre. Az egyetemes némely törvényét eltörleni, képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az individuumnak, az emberi észnek több jogot és szabadságot követeltek. Comte Ágost 1830 körül már megalkotja bölcsészetét, a positívismust, mely ignorálja az érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és mások hirdetik a skepticismust; Balsac, Stendhal megkezdik a realismus elemeit.

Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a törvények ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb drámaírók mint pl. Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl, melyek az egyetemesnek egyik-másik támaszát akarták ledönteni vagy nevetségessé tenni; míg napjainkban egy Ibsen már minden törvényt, az erkölcs minden támaszát le akarja rombolni, vagyis az uralkodó realismus eszmeköre az egyed egyetlen pontjára zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának irodalomtörténete nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és fokozatos összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi irodalmaknak, legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot levonnunk, vagy hozzáadnunk, például a latin faj jóval összefoglalóbb lévén a germán és szláv fajoknál, a franczia nem tud annyira mystikus lenni a realismus idején, mint a germán, különösen az angol, hanem jobbára léha és érzéki materialista lesz. Az angol, skandináv, német és szláv irodalmakban tehát nagy szerepet fog játszani a realismus napjaiban a mysticismus; míg az olasz, spanyol, román és franczia irodalomban az érzékiség rajza tölti be helyét. E tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de Maupassant, a végletekig jutottak.

Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban megfordúlni, átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy eljutottunk a realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább már nem mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom felbomlása nélkül és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és aesthetikai életünknek az egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől, a léhától, a köznapitól, a népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez, az istenihez; a lágy, nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes, büszke, férfias jellemhez, a családban az emancipált asszonytól az atya, a családfő tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem neveléséhez. A mely író könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább is fog írni; de az idősebbek és a kifejezőbb jellemek nem tudnak módosúlni és némaságra lesznek kárhoztatva. Akárhányan jutnak abba a sötét, méla kedélyhangulatba, melyben 1820 körül a szegény Katona József leledzett, mikor az ébredező realismus nyomása alatt itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével, a nemzeti dicsőséget magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra tomboló ifjúságával együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos teendőkbe és a jó bor mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon korán, már 1830-ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia íróját.

XVIII. BLAHA LUJZA.

Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem tudnak teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra, néma semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt Huret franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom legjelesbjeit s megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s könyvek alakjában tették közzé.

E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is érdemes róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni, családi és társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy elbetegesedett, a sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét, összetörték ellenségei, meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és pártfogói, nejének vagy gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége vágy hálátlansága feldúlta családi boldogságát. Mondottak ilyest is, hogy a hatalom üldözni kezdette, elnyomta a költő irányát, a társadalom megúnta a művész, az író modorát, előadási módját. És így tovább. Csak az igazi okot nem tudták földeríteni.

A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása azonban most oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a figyelmesebb vizsgálónak. A _Revue des deux Mondes_ 1895. szept. 15-iki száma és számos külföldi lap és folyóirat érinti ezt a kérdést. Sokan hallgattak el az ötvenes, hatvanas években is; de mily csekély ezek száma a mostaniakéhoz képest! Az erkölcsi törvény ismerete könnyen megmagyarázza e jelenséget.

Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint elemző irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy összefoglalás vagy elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük, vagy elválasztjuk a fogalmakat. Az úgynevezett idealisták túlnyomóan összefoglalnak, a realisták pedig elválasztanak, vagyis részleteznek, apróznak, az eltérő sajátságokat látják meg a dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az egyetemes, az universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot tekintik.

Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme, mely a legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb individuumra szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott már ötszáz esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két utolsó azonban oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az előbbi korszak circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani pedig innét kezdve napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem volt hosszabb, mint 75–80 esztendő. Ez idő alatt minden egyes ember szervezetének simulnia kellett az uralkodó eszme fokozatos változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja ezt tenni, vagy legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik szépen símulnak, testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes növény, melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a kinek eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista vagy kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki bomlás, meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb realismusból néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű idealismusba kell átmennünk.

De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról akarunk szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos művészetének rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év óta gyönyörködünk kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy elénkbe teremteni a magyar nép realis asszonyait és leányait mint ő. A magyar leány legfinomabb sajátságait meg tudta látni és újra teremtette tapsoló közönségének. Játéka és éneke magával ragadta, elbájolta a nézők seregét. Alig látszott meg rajta, hogy halad az idő. Igazi aranykora a hetvenes évekre esik. Ez idő érzését, gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar asszonyaival. A nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek nem sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó, hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor a szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az irgalom és érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban rajzolni a népet, legkönnyebb teremteni egy népszinművet.

De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a népszinmű keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.

Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól; nem gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg akarunk nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy _A juhász és bojtár_ költeményében graecizáljon egy kissé, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, nekik nagyon parasztos a juhász és bojtár fogalma is.

Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre, mikor egy kissé érdeklődni kezdünk a real iránt, mikor népdalokat is próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár még nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen erényeit, eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel látjuk és hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés, szokás feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van idealis elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az individuumban van a hiba és ha véletlenül az illető, mint az egyetemes képviselője szerepel, nem az általános a hibás, csak a képviselője. A negyvenes években már kezdünk igazán gyönyörködni a nemzeties, a népies, a magyarosban; Petőfi, Burns, Heine, Goethe, és mások az idealreal első felében gyönyörűen tudják a népiest az eszményivel egyeztetni, megvan bennök a magyaros melege, bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez utóbbi fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg a realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik. Bármennyire óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az érzékit, az anyagit, a léhát; az egyetemes képviselőit kell hitványaknak, becsteleneknek bemutatnia, ezek a szegény ember bajának szülőokai, a szerencsétlenségek létrehozói, az egyed, az individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha ilyen és jól van megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy nézik, különben elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök, többé-kevésbbé beválik Hauptmann Gerhardtól: _A takácsok_.

Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes hullámában. Ma itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk akárhányan már az egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai és erkölcstani kérdések érdeklik. Mindenfelé a morált és vallást, a tisztességet és becsületet hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest, a magyarost. Tiz év előtt csoda volt egy moralizáló czikket olvasni valamely újságban, legfölebb egy bomladozó idealista agyából kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel nagy jogtalanság történt; ma nem vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot anélkül, hogy moralizáló cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más jel is mutatja, hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus árjában.