Part 17

Nem említve a sok kisebb-nagyobb bölcsészt, a kik egyúttal vagy még inkább theologusok voltak, az idealreal delén 1250 körül Aquinoi sz. Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata között. A Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (✝ 1308) platonisáló védője a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus gyarapodására mutat Roger Bacon a doctor mirabilis (1214–1292), aki a természeti tudományokat is műveli és kísérleteivel magára haragítja kortársainak egy részét. Szintén a realismus jele a sok mysticus, közöttük a német Eckhart (1300), kiknek száma a XV. század végeig tetemesen szaporodik.

A XIV. században és a XV. első felében túlnyomó a realista bölcsészek és theologusok száma, közöttük van Occam a doctor invincibilis (✝1347) ki tanaiért üldözést szenvedett.

Valamint az egész középkor, úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet szabadságának. Noha a realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége töltötte be az egész világot, mindamellett ezt nem szedhették philosophiai rendszerbe; mert az egyházi és világi hatalom kegyetlenűl büntette volna az illető bölcsészt. Talán a platonizáló mysticismus írhatott legszabadabban, míg az uralkodó naturalismusnak hallgatnia kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.

1490 körül kitört megint az idealismus, a vallás és moral kezdi betölteni az ember keblét. E széles látkörű idealismusnak lángeszű képviselője Savonarola, a florenczi dömés szerzetes, kit 1498-ban mint eretneket máglyán égettek meg. Ezen idealismus jele a számos pórlázadás, melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak, az elterjedt Platonismus, melynek kitűnő mestere Marsilius Ficinus (1423–1499). Ide tartozik a két Pico de Mirandola, Reuchlin János (1455–1522), Nettesheimi Agrippa és mások.

De már 1520 körül a realismus halvány jelentkezésével mutatkozik a rationalisticusabb elem Luther, Zwingli, Calvin stb. vallásújításával, Pomponazzi Péter (✝ 1525) külömbséget tesz a vallási és bölcsészeti igazságok között, Melanchton Fülöp (1497–1560), Julius Caesar Scaliger (✝ 1558) és mások már Aristoteleshez hajlanak. Később 1600 körül Justus Lipsius (1547–1606) Schoppe Gáspár stb. stoicusok.

A XVI. század végén, az idealreal delén a realismus gyarapodásával lelkesednek a természettudományokért, bölcsésze is akad a naturalismusnak Giordano Brunoban, a ki máglyán (1600) végzi életét, Vanini szintén odakerül 1619-ben. De legkitünőbb bölcsésze a realisabb iránynak, az angol verulami Baco, (1561–1626), akinek ismerettana erősen naturalisticus. A franczia Des Cartes (1596–1650) eleget akar tenni az idealis és realis iránynak, hangoztatja a kétségbevonás jogát, csak azért, hogy bizonyítsunk. Az öntudatból indul ki s két kezdetleges eszmét fogad el, a kiterjedést és gondolkodást, melyek önálló birtokosa a substantia. Des Cartes jóbarátja és kortársa Gassendi prépost (1592–1655), aki materialisticus és az újabb atomismus hirdetője, az angol Hobbes (1588–1679) szintén ellensége az idealis elemnek, de legnagyobb philosophusa a realismusnak Locke (1632–1704), aki tagadja a velünk született eszméket, ismereteink egyedüli forrásává a külső és belső tapasztalást teszi.

A XVII. század jelesebb bölcsészei között kiváló helyet foglal el Spinoza (1632–1677), aki csak egy substantiát fogad el, mit istennek nevez, csakhogy ez istenről nem lehet mondani, hogy értelme és akarata van. Tagadja a szabad akaratot, az erény alapja az önfentartás ösztöne. A másik kiváló bölcsésze a századnak a mysticus Malebranche (1638–1715), kit megelőztek már Arndt János (✝ 1621) és a hires czipész Böhme Jakab (✝ 1624).

XIV. Lajos franczia király utolsó évei nagyon szomorúak és komorak valának, mert 1700 után nemsokára kitört az idealismus. Nemcsak az irodalom, művészet, politika érezte meg hatását, hanem a bölcsészet is. Az angol Collier (1680–1732), a cloynei püspök Berkeley (1685–1753) a szélső idealismus apostolai, a kik megvetéssel szólanak az anyagról, ismereteink forrásává a tekintélyt, az eszmét teszik. Shaftesbury az erkölcs lelkes híve, a három eszme egységének tanítója. A németeknél Leibnitz, az idealis bölcsészet megalapítója, melyet kissé rationalisticusabb változattal Wolff és tanítványai hirdetnek az idealreal délpontjáig.

1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik már a scepticismus és rationalismus, melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire (1694–1778), Bolingbroke tanítanak. Hume, (1711–1776) mint skepticus kétségbevonja a tapasztalati és az észigazságot; szerinte az okviszony fogalma csak a szokástól származik. A század közepén már több apostola van a sensualismus és materialismusnak, mint Lamettrie, Maupertuis, Helvetius, Holbach; de az idealrealnak is vannak buzgó hivei, mint a skót iskolai Reid Tamás (1710–1796), Dugald-Stewart (1753–1828) stb. 1770 után a német Kant (1724–1804) alapítja meg idealreal bölcsészetét, melyben a két irányt iparkodik kimagyarázni, mindkettőnek megadni az igazat. Mély elméjével megfejti a bennünk rejlő idealis elemeket, a gondolkozásnak a tapasztalástól független a priori formáit, a gyakorlati észt, erkölcsi cselekvésünk szabályozását, az itélőképességet, melylyel a különöst az általános alatt tudjuk gondolni. Az ember csak a tüneményeket, a phaenomena, ismerheti meg, de nem a noumena, a Ding an sich-et. Azért a tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal foglalkozhatnak. Isten, halhatatlanság, szabadság bebizonyíthatlanok, de erkölcsi szükségből gyakorlati tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi törvény mint categoricus imperativus parancsol nekünk. Ha Kant a fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az igazságot, Fichte (1762–1814) már producálóvá teszi az emberi észt, csakhogy 1800 után a realismus nyomása alatt mysticus történetphilosophiát hirdet és a nemzeti politikával foglalkozik. Schelling (1775–1854) folyton változik az uralkodó eszme hatása alatt, 1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus tette glaubens philosophfá Jacobit (1743–1819), aki mint a mysticusok intuitio útján jut el az igazsághoz.

E kitűnő bölcsészeken és híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete a sensualismus, naturalismus uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség, léhaság, féktelen individualismus, erkölcstelenség uralkodott, melyet az 1815 után ébredező idealismusnak kelle kiírtani.

Valóban mutatkozott az eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett kiemelkedni a realismus szennyéből, a vallás, a tekintély, az erkölcs után sóhajtozott. A királyok szent szövetséget alkottak, az egyes országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség, az individualismus megfékezésére, unio-törekvések mutatkoztak a felekezetek között, hogy vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdette megszeretni az elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért, mindenfelé szivesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi, vallási műveket.

A gazdag bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt Hegelt (1770–1831) említjük, a ki már a század elején megalkotta bölcsészetének alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az összefoglaló gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme speculativ tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a szellem (ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlődése, a második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az erkölcs, az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű rendszerbe öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, a meddig erős volt az idealismus; de mihelyt gyengűlt, a mester philosophiája is elhomályosult. Mint szélső idealista a tiszta, a feltétlen ész áll bölcsészete élén, mely nem vetett számot a jelentkező realismussal, azért sok tanítványa vagy hűtelen lett hozzá, vagy realisabb iránynak hódolt. Különben minden művelt országban akadt nehány lelkes híve mint Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux, Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi Károly, Greguss Ágost.

A francziáknál Cousin (1792–1867) lesz az idealis bölcsészet mestere, előbb vallásos, utóbb hegeli, végre ecclecticus spiritualista. Nagyszámú követője volt közöttük Jouffroy, Ravaisson, Remusat, Janet stb.

Olaszországban Rosmini-Serbati (1797–1855) inditotta meg az eszményi bölcsészetet scholastico-speculativ ecclecticismusával. Mamiani, Gioberti és mások szintén erősen idealisták voltak a huszas, harminczas években.

1850 körül Herbart (1776–1841) kezdett népszerű lenni különösen a tanügy munkásainál, a kik az egész világon elterjeszték az ő mérsékelt realismusát. Számos tanítványa tanárkodott a német és más egyetemeken, a kik buzgón tanították erkölcstanát, paedegogiáját, aestheticáját mint Zimmermann, Allihn, Bonitz, Drbal, Drobisch, Strümpell, Ziller, Thilo, Nahlowsky, Steinthal, Lazarus, Stoy, Waitz stb., nálunk Kármán Mór és mások.

Tiszteletre méltó nevet vivtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802–1872), a kinek realidealismusa Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798–1854), a ki több tekintetben Herbart realismusához közeledett, lélektanát a belső tapasztaláson építi fel. Ueberweg szintén erős realista.

Századunk második felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak a természettudományokért s bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren a tudomány, de annál realisabb, naturalistább lett a bölcsészet. A hatvanas években különösen felkarolták Comte positivismusát, ki már 1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok idealis elem volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, a helyett az őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a franczia Littré, Taine, az angol Stuart Mill, Lewes és mások. A naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert. Ugyancsak a hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd Hartmann pessimismusáért.

Mikor harmincz-negyven év előtt a terrmészettudományokat általános lelkesedéssel üdvözölték, számtalan materialista bölcsész lépett föl, a kik bejárták a művelt világot, többnyire fényes közönség előtt szellemes felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal ünnepelt a hirlapirodalom. Ilyenek Vogt Károly, Büchner, Moleschott, Spiess, Flügel stb. Józanabbak Helmholz, Czolbe, Planek, Häckel, Huxley, Romanes, Dühring, Wundt, Du Bois-Reymond.

Elmondhatni, hogy 1870 óta mindenfelé fokozatosan győzött a naturalismus, sensualismus, pessimismus és mysticismus. E bölcsészeti irányok uralkodtak az emberi szívekben s csak most észleljük az idealismus ragyogó hajnalának feltüntét, mely arra lesz hivatva, hogy megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai a néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok vallásos író, az angol conservativ államférfiu Balfour, a franczia irodalomtörténetíró Brunetière és mások. Ez idealismusnak harsonája vagyok én is, a ki az isteni eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és örök, mindenható és kérlelhetlen mozgatójának, _in quo vivimus, movemur et sumus_.

XVI. GRÓF APPONYI ALBERT AESTHETICÁJA.

Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére és jeles parlamenti szónok, 1895 febr. 10-én foglalta el székét a Kisfaludy-társaságban egy értekezéssel, mely a művészetről és politikáról szólott s azt akarta vizsgálni, hogy miben hasonlók egymáshoz a művészi és politikai alkotás, minő művészi tulajdonokkal kell az államférfiúnak bírnia feladata lényegének teljesítésében, politikai czéljainak kitűzésében és eszközei egész rendszerének megállapításában. Azt hiszi, hogy e problemával még nem foglalkozott senki, járatlan utat lát maga előtt, nem is akarja kifürkészni az egész tájat, csak megmutatni az utat, melyen érdemes végig járni, mert kilátási pontokban bővelkedik.

A székfoglalóra nagy közönség gyűlt össze, gyönyörködve hallgatták, a legzajosabban megtapsolták, az összes lapok majd újjongva, majd elismeréssel fogadták, néhányan mellékelték is.

Én elolvastam s nem gyönyörködtem benne, sőt boszankodtam rajta. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért gyönyörködött benne a hallgatóság? Okát kettőben sejtem. Az egyik, hogy Apponyi egy kissé általánosít, két külön dolognak rokon jegyeit, közös vonásait keresi, tehát összefoglal vagyis gondolkodása találkozik az ébredező idealismussal, mely gyönyörködik az effélékben; a másik pedig az erkölcsi érzés megnyilatkozása, az agnosticismus kárhoztatása, a naturalismus megvetése, az utilitarismus elítélése, az anarchismus, opportunismus megrovása. Azt hirdeti Apponyi, hogy fölvette a kérlelhetlen harczot az erkölcsi nihilismus minden válfaja ellen, a mit világszerte mindenütt hangoztatnak. E kettős oknak tulajdonítom leginkább Apponyi sikerét, melyekhez kétségtelenül hozzájárul előadásának szépsége.

Lássuk tehát ezt a székfoglaló értekezést, aestheticai tanulmányt.

Ez valóban nem elégít ki. A dolgozat egy a realismusból kiemelkedett agy munkája, a ki ott keres egyező vonásokat, a hol vagy nem találni meg, vagyis teljesen henye munkát végez vele. Mert igazán bohó gondolat még csak fel is állítani a tételt: hogy minő művészi tulajdonokkal kell bírnia az államférfiúnak? Természetesen, embernek kell lennie az egyiknek is, a másiknak is, tehát gondolkodnia, éreznie és cselekednie. Kell lennie eszének, értelmének, szívének, phantasiájának, emlékezetének, alakító tehetségének stb. E főtulajdonságok megvannak a művészben és az államférfiúban, az iparosban és kereskedőben, a papban és tanárban, az ügyvédben és az orvosban, a háziúrban és a házmesterben, a gyárosban és vigéczeiben, a bankárban és a pénzügynökökben stb.

Most következnének gondolkodásunk, érzésünk és cselekvésünk azon módosulásai, melyek az egyiket a művészi, másikat a politikai, a harmadikat a papi stb. pályára sodorják. Ugyanis a jeles anthropologus _Broca_ fölfedezése után tudjuk, hogy lelki sajátságaink tömérdek árnyalatának egy-egy ideg felel meg, mely ha jól ki van fejlődve és fejlődésében semmi sem zavarja, tulajdonosa nagyra viheti, a közbámulat tárgya lesz, míg a kinél majdnem hiányzik vagy háborgatva van működésében, szánalmunkat érdemli ki. A művésznek van értelme, kisebb-nagyobb, mondjuk, teremtő képzelete, szíve, de különösen ki van fejlődve alakító ereje, azért a legnagyobb gyönyörűségét leli a legkülönfélébb alakításokban. Alig nőtt ki a bölcsőből, már alakít, az egyik a nyelv, a másik a zene, a harmadik a festészet, a negyedik a szobrászat stb. terén. A szülő már sejti, mi lesz a gyermekből. A későbbi szónok már a hátul gomboló nadrágban is szeret dictiózni, a leendő pap misézni, prédikálni, a jövő katonája exercirozni, az államférfiú szervezni és minden leány, a leendő anya, babával játszani. A gyermekkor e játékai igen sokszor valóra válnak a férfikorban, mert az illetők e tehetsége ki van fejlődve és érvényesűlni kíván az életben.

Természetes, hogy tehetségeink aránya, mértéke, összetétele rendkívűl változatos, úgy, hogy valamint nincs két teljesen egyenlő falevél, úgy nincs két egészen azonos emberi lény. Innét ered a roppant különféleség, jellemünk ezernyi apró eltérése. Agyunkban majdnem kétmillió idegszálat különböztetnek meg, melyek az emberi érzés, gondolkodás és cselekvésmód tömérdek árnyalatának felelnek meg.

És mégis mikép magyarázhatni meg, hogy bizonyos időszakban az emberiség így vagy amúgy gondolkozik, érez és cselekszik, máskor meg másképen? Hogyan értsük meg, hogy a neologia és orthologia, a classicismus és a romanticismus, a vallásújítás és az orthodoxia, az ascetismus és a mysticismus, a sentimentalismus és a pietismus, az eszmei történetírás és az epikai história, az állami centralisatio és decentralisatio, a szabad verseny és a védvám stb. stb. szabályosan váltakoznak? Ha az ember annyira különféle, annyira eltérő jellemű, mikép magyarázhatni e szabályos egységet? Igaz, hogy itt is nagy a változatosság, az idealismus idején mindenki barátja a neologiának, a nemesebb, ünnepélyesebb, szónokiabb irálynak s vele a purismusnak; de az általános irány mellett mennyi a változat, mekkora az eltérés! Csakhogy még sem tagadhatni az egységet. De mi ennek az egységnek az oka? Apponyi sejti, hiszi, hogy a törvény. Valóban törvény, még pedig az uralkodó eszme törvénye, mely az idealismus legszélesebb látköréből a realismus legszűkebb eszmekörére, a végtelen egyetemesből a legkisebb individualismusra zsugorodik össze.

Apponyinál azonban mindez nagyon homályos. Ha régebbi szónoklatait tekintem, azonnal látom, hogy az eszme nyomása alatt nem igen tud általánosítani, szívesen hallgatják, mert óvakodik a generalisatiótól, az összefoglaló gondolattól; most az idealismus hajnalán kezd egyetemesiteni s tetszik, mert általánosítása megfelel a mai társadalom kezdődő idealismusának; de még alig képes fölemelkední a kellő magasságba, nincs elég széles látköre, előadása, nem éri el azt a fensőbb színvonalt, a hol az idealis igazságot megtalálhatná. Még nem tudja, hogy a mi igazság volt tegnap, ma már nem az, sőt holnap épen az ellenkező lesz igaz. A hetvenes években az egész világ művelt irodalmaiban lelkesedtek az orthologiáért, ma közönyösek vagyunk iránta, sőt kinevetjük, a ki még emlegetni meri, öt-tíz év múlva pedig rajongani fogunk a neologia egy-egy alkotásáért, egy új merész szófűzésért, vakmerő mondatkötésért. Apponyi még csak egy régi dolgot lát, hogy a fiatal ember lelkesedik, a férfikorban lohad a lelkesedése és átalakul irodalmi ízlése. Pedig ebben is kevés az igaz. Hiába mondja, senki sem hiszi el, hogy Byronért, Petőfiért valaki rajongott volna 1880 óta. Inkább hírükért s egy pár realisabb, érzékibb dalaikért olvastuk. De nem kellettek eszményi tartalmú költeményeik, nem különösen Byronnak vad kitörései, melyekben legfölebb a pessimisták gyönyörködtek, míg az eszményibb napokban, a haladás jelen hullámának első felében kárhoztatva emlegettük tomboló érzékiségét, de annál jobban magával ragadt, mikor szidta a zsarnokokat, dicsőítette a szabadságot. Melyik fiatal ember tudta élvezettel vagy rajongással olvasni 1885 körül Klopstock _Messiását_ vagy Vörösmarty _Zalán futását_? A fiatal ember is csak azt szereti olvasni, a mit a férfikor szeret, legfölebb korának nagyobb élénkségével teszi. A nyolczvanas években az ifjú és az öreg Guy de Maupassant-t, Tolstoit stb. találta legszebbeknek, ezek voltak legkedvesebb olvasmányai. Igen jól nevelt leányok is a leggyönyörűebbeknek tartották. Apponyi rajong a zenéért, ámulattal hallgatja; tehát bizonyosan ismeri a zene történetét s így tudhatja, hogy 1820 után Rossini expansiv idealis zenéjében gyönyörködtünk, míg 1810 körül az egész művelt világot Beethoven intensív, realis zenéje ragadta el. Akkor is oly magánkívüli hangon szólottak a zenéről, a hogy Apponyi szokott; akkor is azt mondották, hogy a zene „oly országokba visz, melyek a szavakba, sőt gondolatokba, sőt konkrét érzelmekbe vagy hangulatokba foglalhatónak körén kívül esnek; a mit ilyenkor kifejez, az mindeneknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi, mindenesetre az ember és a mindenség titka közti érintkezésnek, földi eszközökkel elérhető netovábbja.“ Ime így beszél a rajongó barátja a zenének. S igaza van a realismus szempontjából. Ez időszak erkölcsi tehetetlensége, belső bomlása a zenében talál vigasztalást, erre veti magát. A XV. században, 1650-től 1720-ig, 1795-től 1825-ig, 1860-tól napjainkig mindig jobban bomlott az emberiség a zenéért. Haynald bibornok, e genialis realista, Apponyi és mások számtalanon az élvezők kábító mámorával gyönyörködtek a zene művészetében. A hogy Apponyí élvezi a zenét, az a _nirvana_ egy válfaja. Ha majd erősebben jelentkezik az idealismus, háttérbe szorul Beethoven realis zenéje s talán Apponyi is a Rossini-Weber-Mayerbeer-Erkel-féle áriáknak fog lelkesen tapsolni.

Ez tehát a haladás törvénye, melyet nem ért Apponyi s nem tud magáévá tenni.

II.

Mi a művészi hatásnak titka? kérdi a székfoglaló. Némi fontoskodással mondja, hogy elveszett, ha belebonyolódik a széptani kontroversiák azon tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését körülveszi s szinte hozzáférhetlenné teszi. Azért az igazságot fogadja el a hatás titkának, mert ez közmegegyezés tárgya. Ebben minden iskola találkozik. De hogy találkozik! Hisz épen ez az Eris almája. Hisz az idealista, az idealrealista és a realista is az igazságot vallja delejtűjének, a művészi hatás titkának. Csakhogy mindenik máskép látja az igazat. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly szemében az volt az igaz, a hogy századunk idealismusának hatása alatt látták a világot. Ők hidegek, ünnepélyesek, magasztosak, nem tudnak melegek, bensők, közvetlenek lenni. A mi Rossini a zenében, Cornelius, Delaroche stb. a festészetben, ugyanaz Vörösmarty a költészetben. Mindnyájan igazak, mert úgy látták az életet, a világot. A harminczas években már ébredezik a realismus, számos czikket, tanulmányt olvashatni, melyekben több realis elemet kívánnak a művészetekbe oltani. Egy budapesti német lap 1839-ben nálunk is sürgeti az átalakulást, Toldy Ferencz és mások hasonlót hangoztatnak; de csak a negyvenes években jelenik meg Petőfi és Arany. Mindkettő idealreal. Petőfi eszményibb mint nagy kortársa, de már tud meleg, benső és közvetlen lenni. Műveiben meg van az idealismus lendülete és a realismus melege. Arany realisabb, azért nyugodt, tárgyias, meleg és benső. Benne is van idealismus, még van érzéke a nagyság, a fenség, az erő iránt, még lelkesítik a nagy nemzeti eszmék, lelke felöleli az egész hazát, de mégis kisebb körben érzi jól magát. _Buda halála_, mely nagy nemzeti eposz akar lenni, nem sikerül, de annál jobban a kis szigorú szerkezetű balladák és _Toldi_ gyönyörű trilogiája, melyekben a magyar úr és nő, a nemesek családi élete, vitézsége, lovagiassága, a magyar ember odaadó hűsége, jósága stb. mind bájolóan vannak rajzolva. Az ő lelkének világa azonban jóval kisebb körre szorítkozik, mint a huszas évek idealistáié, egy Hugo Viktoré vagy Vörösmartyé, a nagy Petőfié, a kiről el sem tudjuk képzelni, hogy élhetett volna a hetvenes-nyolczvanas évek szűk realis világában. Aranynál később mesterkélt lesz a verselés, hatalomra jut a forma, mint a realista költőknél, zenészeknél, általában a művészeknél szokott lenni, épen úgy, mikép a társas életben a külsőség, a szín.

Végre eljutunk a hetvenes-nyolczvanas évek realistáihoz, kiknek szellemi hatásköre egészen összeszorul; de annál mélyebb, intensívebb. Ez idők tehetséges költőit, művészeit nem izgatják a nagy eszmék, nem háborgatja őket az egyetemes; hanem az egyén öröme és bánata, az élet nyomorúsága, a lét kínos vergődése, a lélek bacillusai, a sejtelemszerű, a mysticus, s különösen az érzékiség édes mámora. A kinek van némi összefoglaló tehetsége, a kinek messzebb terjed a látköre, ilyenkor bomlik és tombol, mint egy Schopenhauer, Byron, Swift, Strindberg, Nietzsche és mások; az óriási többség azonban a kenyérkereset munkájában és a lét apró érzéki gyönyöreiben tölti el napjait. Ilyenkor tudnak a költők finom lélektani elemzéseket írni, melyekre az idealisabb napokban képtelenek vagyunk s nem is gyönyörködünk bennök, sőt nem tartjuk igazaknak sem, mert átalakított bennünket az idealismus.

Ime, látjuk tehát, hogy mindig az igazságra törekszik a művész és lehetőleg az igazat adja; az aesthetikus is mindig az igazat hangoztatja; de máskép látja azt Plato és Hegel mint Herbart, Zeising, Zimmermann, Horovitz, Kirchmann s a többi realista.