Part 16

A XIV. és XV. század realis eszméje gazdaggá, jómódúvá tette a népeket s emelte az ipart és kereskedést s velök virágzásra juttatta a képzőművészeteket. Különösen a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán bámulatos remekeket alkotott a festészet, szobrászat és építészet.

A világtörténet legnagyobb hullámának végén lassú volt az átmenet, 30–40 évet vőn igénybe, mikor a világ nagy mesterei: _Bramante, Lionardo da Vinci, Michel Angelo Buonarotti, Rafael Sanzio, Tiziano, Correggio, Dürer, Kranach, Holbein_ és mások éltek, akiknek műveit a realismus hűsége, az idealismus fensége, nemes komolysága, egyszerű igazsága, vallásos ihlete, szent mélysége stb. jellemzik.

Az idealrealismus első felében, vagyis a XVI. század második részében hanyatlott a képzőművészet; de már a XVII. században nagy mestereket tud felmutatni mint: _Rubens_ (1577–1610), _Rembrandt_ (1606–1674), _Van Dyck_ (1599–1641), _Poussin_ (1594–1665), _Claude Lorrain_ (1600–1682) stb., némelyek történeti festők, akik tele vannak a nagy nemzeti eszmével, mások kitűnő táj- és arczképeket festenek.

Az építészet és szobrászat eredeti volt ugyan, de elfordúlván a nemesebb formáktól, a realismus díszeihez, czifraságaihoz szegődött s meghonosította a baroccot, melynek mestere Bernini volt. A realismus alatt tömérdek festő, szobrász és építész dolgozott, a sok építkezés, számos palota fénye és pompája kenyeret adott nekik; de lángelmék nem igen váltak ki a derék tömegből.

A XVIII. század elején XIV. Lajos végső éveiben mutatkozott az idealismus, az emberiség a vallás és moral felé fordult, a művészet sem járhatott a régi ösvényeken. A XVII. század idealreal és utóbb realirányának megfelelően kedvelték a nagy művészi alkotásokat, fényes palotákat, pompás középületeket.

A moral ébredésével a művészet is kifejezést adott az eszményi hangulatnak; de amint az idealismus első árama után jelentkezik a realismus első sugara, a XVIII. század barok izlése ellenében kifejlődött a rococo, mely levetette a feszesen kikeményített gallérokat és kézelőket s lobogó szalagokkal, csipkékkel váltotta fel, hasonlókép a nagy, nehéz, tömör butorokat könnyű, szeszélyes alakú székekkel, kanepékkal, asztalokkal; a hosszú, ünnepélyes uszályokat a kurta fodros, virágos ruhákkal; a súlyos, tornyos parókákat beporzott hajakkal és így tovább. Szerették a kígyózó, a csűrt-csavart, hullámos vonalakat, a görög-római világból festették az Olympokat, a Tempéket, a pásztori, az idylli életet, hirdették a képzelem csapongását, mely később a realismus gyarapodásával kedveli az érzékit. Ez iránynak egyik nagyobb mestere Watteau.

A század közepén nagy tekintélyű festő volt _Mengs Rafael_ (1728–79), róla mondja életírója Azara: Mengs azért jőtt a világra, hogy helyreállítsa a művészeteket. Ha észszerű volna a lélekvándorlás tana, azt mondhatnók, hogy a virágzó Görögország valamely lángelméje szállott beléje. Mengs azonban nem tudott realisabb lenni, minő az angoloknál Flaxman, a németeknél a derék Asmus Carstens (1754–1798) volt, ki jellemet, lelkiállapotot akart kifejezni. Az uralkodó classicismus hatása alatt egész odaadással tanulmányozták a művészek a görög-római építészetet, szobrászatot. Kiváló mester a szobrászat terén, Canova (1747–1822). a ki fenséges és egyszerű és mikor a realisabb idők következtében a melegség, bensőség hiányát vetették szemére, későbbi alkotásaival e kifogást is megczáfolta. Kortársa a franczia David (1748–1825), aki az idealrealismus férfias pathosát, büszke önérzetét fejezte ki műveiben; a dán Thorwaldsen Albert (1770–1844), aki nagyon szerette ugyan a görög világot, de azért realis, igazán plasticai, benső, közvetlen és meleg volt.

Századunk második tizedében, a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán a művészet ismét tetemes változáson ment keresztül. Számos kiváló tehetség bűbájos melegséggel és bensőséggel tudta kifejezni a keresztyén vallásos elemet, mindannyian eszményi, fenköltebb érzés, gondolkodás tolmácsai; de általában lágyak, szemlélődők, sentimentalisak, expansivak, elvontak, és kevésbbé van meg bennök az erő, a plasticai, a realis élet. Az új idők e nagy mesterei Overbeck (1784–1869), a kinek tiszta érzését, alakjainak naiv szépségét annyira magasztalták, Rafaelhez hasonlították, Cornelius Péter (1783–1867), a ki Lajos bajor királynak és hazájának annyi remeket adott, Schnorr Gyula, Genelli Bonaventura (1795–1868), Schadow Vilmos (1799–1862), Schinkel (1781–1841) az építész, Rauch Keresztély (1797–1857), a ki utóbb az idealreal nemzeti szellemének jeles szobrásza volt, Kaulbach a világtörténeti képek ünnepelt festője; a francziáknál Ingres, Flandrin, Ary Scheffer, Delacroix, Delaroche stb. az idealismus kezdői és folytatói.

1860 után az idealreal delén lassankint háttérbe szorúlt az eszményi, az expansiv, a vallásos irány, művészeink realisabbak, plasticusabbak, jellemzetesebbek, a való élet tolmácsai lettek.

Munkácsy így fogta Krisztust Pilátus előtt, a lengyel Matejko nemzete dicső és szerencsétlen napjait, Makart korának kövér és erősen érzéki hölgyeit stb. stb. A letünt 35 év tömérdek realista művészt adott, a kik az egész művelt világon oly általánossá tették a képzőművészetet, a minő még sohasem volt.

XV. A BÖLCSÉSZET.

Ha az emberi érzés, gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az uralkodó eszme befolyása, legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e hatást a bölcsészetben, mely az érzés, gondolkodás legfensőbb kifejezése. Már eddig is számtalanszor be kellett mutatnom, hogy és miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most azonban repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön s a haladás minden egyes hullámában tüntessük fel a bölcsészet fejlődését.

Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták eszmeköre, rendesen egy fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség alkotójává vagy szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna czélja a világnak, tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és erkölcsért, az egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásaért; a világ és emberiség lelkesíti őket s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is főleg a vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink fő forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni.

A mint szűkül az emberiség eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus kezdetleges árama. Még csak mint szelid scepticismus és rationalismus, tiltakoznak a tekintély, a vallás és a moral egyoldalú uralma ellen, ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a józan belátást, az emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblök ugyan feldobog a vallásos érzésre, felmagasztosulnak az isteni láttára; de néha erősebben ostorozzák a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait, eltávolítják némely sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló emberi észnek, hangoztatják a lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás szabadságát. Az idő haladtával gyengül az erkölcsi és vallásos érzés; vannak olyanok, a kik tagadják az érzékfelettiek megismerhetését, tudásunk egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket teszik. Az erkölcs alapja, forrása, czélja már nem az isten, nem az erény, hanem az ember jóléte, gyönyörűsége stb.; kezdik igazolni az erősödő realismus erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól. Az idealrealismus első felében rendkívül éles harczot vívnak az uralkodó egyházak ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a bölcsészek üldözésére. Az idealrealismus delén és második felében, a nagy nemzeti egység napjaiban erősen bomlik a moral, halványodik a vallás, külsőség, formaiság és szertartás lesz, más részről szaporodnak a mysticusok, a kik az ismeret forrásának az isteni szemléletet vallják. Előkelő bölcsészek, gondolkodók a sensualismus, empirismus, atomismus, panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem szeretnek és nem tudnak összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis minden bölcsészet többé-kevésbbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és más gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék a realismus idején, a kik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen pessimisták lesznek.

Ez rövid vonásokban rajzolva a bölcsészet képe a haladás egy-egy hullámában. Természetesen az érzés, a gondolkodás módosulatát mint az idők áramlatát kell felfognunk. Néhány évvel vagy évtizeddel is előbb hirdetheti egy-egy bölcsész a tant, mely árammá csak utóbb fejlődik, csak később ragadja meg az emberiség számos tagját. Ekkor azután népszerű lesz a bölcsész, ki talán azóta a sírban pihen s nem gyönyörködhetik felebarátjainak elismerésében. Igen sokszor a bölcsész tud símulni korához, az uralkodó eszmével módosítja tanait s mindvégig vannak hívei, követői. Sokszor azonban mereven megmarad megállapított bölcsészete mellett; az ilyen azután, ha erős szervezete még sokáig fentartja, veszít népszerűségéből, sőt már életében elfeledik. És ha azt kérdezné valaki, honnét tudhatjuk, hogy valamely bölcsész mikor népszerű, mikor jut bölcsészete az eszme áramába mikor tolják félre; azt felelem, hogy erre nem elég néhány jóbarátjának, vagy pajtásának, vagy maecenásának híresztelése vagy jóakarata; hanem egységesen kell felfognunk az erkölcsi világ összes tüneményeivel s ha a bölcsész rendszere vagy legalább fő jellemvonásai megegyeznek, összeférnek a társadalom más erkölcsi és gazdasági tüneményeivel, bátran megnyugodhatom abban a történeti adatban, hogy bölcsészetünk nagy népszerűségnek örvendett. Ellenkező esetben gyanús lesz a tudósítás, vagy ha mégis igaz, e népszerűséget nem tanainak, hanem politikai vagy társadalmi szerepének köszönheti.

Most lássuk az egyes hullámok bölcsészetét. Az ötödik század elejétől kezdjük, mert már jobban ismerjük ez időszakot. A Kr. e. 500. év az idealreal dele, tehát letűnhetett a széles látkörű idealismus. Ilyenkor virágzik a büszke, aristocrata és stoicus moral, melyeknek az eleati iskola a tanítója. Alapítója Xenophanes (talán 569–480), mesterei Parmenides (talán 515–450), Zeno (490 körül) Empedocles (talán 492–432) stb. Ez utóbbinak mysticus hajlamai vannak.

A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és _Democritus_ (460–370) a ki dúsgazdag ifjú létére sok utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus alapítója. Nála már semmi sem lehet a semmiből s minden változás a részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem mindennek megvan a maga szükségképi oka, a mi kizárja a teleologiát. Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek keletkeznek és elmúlnak. A parányok száma, nagysága, alakja és rendje szűli a dolgok változatosságát. Nincs belállapotjuk, hanem csak nyomással és lökéssel hatnak egymásra. A lélek finom, sima és gömbölyű atomokból áll, mozgásukkal idézik elő az élet tüneményeit. Ethikája a realismus boldogságtana, mely a kedély derült nyugalmában áll. Nemesebb ugyan, mint Epicur hedonicája vagy a XVIII. század materialismusának túlfinom egoismusa; de még sem eszményi, mely fensőbb alapra építi erkölcstanát. Democritust nevető bölcsésznek nevezték.

Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak Görögországban a sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember a dolgok mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá az ellentétes vélemények egyformán igazak, a mi természetesen következik az előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom igaznak, másik azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik, szertebomlik a társadalom és a féktelen individualismus uralkodik az erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az emberek. E sophismus képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai sajtó munkásai, a kik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy másik párt szolgálatába állanak s ilyenek jórészt maguk a politikusok is, a kik lesik a hatalom konczait, ilyen végül maga az egész társadalom, melyet kevés kivétellel az anyagi, érzéki javak vezetnek.

De mikor ennyire szétmállik a társadalom, tör ki az idealismus s az egyetemest tűzi ki magas czéljáúl az emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az isten, a vallás, a tekintély, a hagyomány ügye. Az emberben fölébred a vallásos buzgóság, erélylyel nyomják el a hitetlenséget, sujtják a vallásos közönyt, ostorozzák az egyéni érdek hajhászait. Ilyen változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan sürgették a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő idealismus új lelket öntött a görög vallásba, egyes papok nagy odaadással teljesíték szent hivatásukat.

A sophista Socratest is meghatotta az új szellem, elfordult régi társaitól, a kik ellenségei lettek. Eszményi bölcsészszé változott. Mint ilyen nagy tisztelettel viseltetett az istenség iránt; de nem valószinű, hogy a görög mythos tanaiba kétkedés nélkül tudott volna hinni. Bár teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az erkölcsre veté magát, a lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a szép, igaz és jó eszméjét, hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy a legfelsőbb jó, nem a szerencse, hanem az erény mint a boldogság megalapítója. A legfelső intéző hatalom az ész, mely az istenekkel czélszerüen kormányozza a nagy kosmost. Mivel nem írt, könyveket nem hagyott maga után. Ugy sejtem, hogy a legszélesebb eszmekörű idealismus lohadásával, rationalisticusabb lett a kritikája, mely a papok gyűlöletét vonta magára és 399-ben halálra ítélték.

Számos tanítványa közül megemlítjük a megarai Euclidest, Antisthenest, a ki egyetlen jónak az erényt tartotta és mint monotheista és a természeti állapot védője, megtámadta a vallást és az államformákat, szóval rationalisticusabb alapon állott. Ez alapon lépett föl a cyrenei Aristippus 390 körül, a ki már az élvezetet viszi be Socrates erkölcstanába, ugyanezt tevé leánya Arete és még inkább fia, szintén Aristippus, a ki rendszerbe önti a hedonismust.

Nagynevű tanítványa volt a mesternek Plato (427–347), a kit magasztos eszméiért és elragadó előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes foglalta le érzését, gondolkodását, a dolgok lényegét a fajfogalmakban találja, melyeket mint ideákat önálló gondolati lényeknek tart, az egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb eszme a jó, mely azonos az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld királyával. A legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni.

Tanítványai nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredező idealrealismus nem türhette tovább az eszményi rajongást, melyet Aristoteles (384–322) új bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte, Aristoteles a tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit az ész abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a tények igazolják. Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a természeti adatokra, ismeretekre irányult. Kutatása földeríti a gondolkodás törvényeit, megteremti az alapos logikát. Művében előkelő helyet foglal el az individuum. Methaphysicája még az idealreal delén nem atheisticus, de már gyengűl benne az isteni elem, erősebben jelentkezik a szétmállás, a bonczolás, a szétszedés. A legfőbb jó már nem az egyetemesen, hanem az egyén boldogságán alapszik. Az erény részint egyéni hajlam, részint belátás, részint szoktatás. Művészettana kiválóan idealreal, még a tragicum meghatározása is. Tanítványai, a peripateticusok, tovább haladtak a realis irányban és megveték a dialectico-metaphysicait. Az erősödő realís eszme az új idealismus kitöréseig lehetetlenné tette az eszmei bölcsészetet.

Az idealreal delén azonban már annyira szétmállik az érzés, gondolkodás, hogy többféle bölcsészeti irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy mestere Zeno volt (talán 350–258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke, önérzetes, aristocrata moral, mely önmagáért teszi az erényt. Logicája lényegében nyelvtan és tapasztalati ismerettan. Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két principium, az anyag és erő rendszerét.

De már ekkor annyira hatalmas a realismus, hogy igen sok ember szervezete féktelenül hódol az érzékiségnek és az anyagi jólétnek, a mi magával hozza, hogy bölcsészeti rendszerbe kell önteni. Már Aristippus és gyermekei megpróbálkoztak vele, de az uralkodó idealis gondolkodás miatt nem jutottak nagyobb népszerűségre. Sokkal jobban sikerült ez Epicurusnak (341–270), a ki 306-ban társas-irodalmi kört szervezett s ott hirdette sensualis bölcsészetét. Ismerettana az érzéki tapasztalás igazságát vallja, erkölcstana józan sensualis rendszer, tiszta hedonismus.

Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti, történeti ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban, Pergamumban rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok állanak a tudósok rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat merítenek belőlük; érzésök, gondolkodásuk teljesen skeptikus minden iránt, világnézetök naturalisticus. Egyik tehetségesebb kifejezője ez iránynak Carneades, a harmadik akadémia alapítója (214–129). El lehet mondani, hogy 250-től 150-ig, bár más nevek alatt, újra virágzottak a sophisták.

Ekkortájt (160) azonban felébredt az ídealismus, mely a vallás, a becsület, az erkölcs, a magasztos hazafiság felé fordította az emberiség tekintetét és az új ember megvetéssel nézett a skepticus és sensualis bölcsészetre, a philosophusok léha tömegére. Cato, Publius Crassus Mucianus, a főpap, Quintus Metellus, a jeles hadvezér, Publius Mucius Scaevola, a kitünő jogtudós, Tiberius Sempronius Gracchus, az atya, Appius Claudius és mások számtalanon mint a vallás és fensőbb erkölcs tisztelői nem kedvelték a realis bölcsészetet. E felfogásnak női képviselője a Gracchusok anyja, Cornelia volt. A vallás és erkölcs tisztelete birta rá őket, hogy kiűzzék Rómából a görög bölcsészeket és rhetorokat. De már a Gracchusi törvények ellenzése miatt meggyilkolt (129) Scipio Aemilianus, a ki nagyon szerette a xenophoni Socratest olvasni, házába fogadta Panaetius görög stoicus bölcsészt és a vallás őszinte tiszteletével össze tudja egyeztetni a bölcsész pártfogását. Panaetius és közvetlen utódai azonban maguk is símultak a valláshoz. Egész lélekkel védelmezték a moralt és a vallás tanait; de a mint jelentkezett a realismus és vele a rationalismus és scepticismus, a római törvények védekeznek a vallás megrontása ellen, meg akarják óvni a papi szellemet és csak 104-ben sikerült keresztűl vinni, hogy a kerületek kisebb része befolyhasson a papok választásába. A római társadalom története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az emberiség a 160 táján kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó realismusba. 70 körül Kr. e. Lucretius Carus _De rerum natura_ szóló tankölteményében Epicurus bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50 körül) tiszteli az isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó hive a nemesebb stoicismusnak. A Kr. utáni I. és II. században a realismushoz símuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre méltó hirdetője Epictetus, továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel, mely már Krisztus előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere, mint maga Krisztus, apostolai pedig az ő tanitványai; szintén mysticus a zsidó Philo (40 körül Kr. u.) Tyanai Appollonius (50 körül). Ilyenek továbbá: Carpocrates (130), Basilides (130), Valentinus (150). A realismus végén a kedves és lágy, a jóságos és irgalmas Marcus Aurelius császár (160–180) írja bölcsészetét.

180 körül azonban kitör az idealismus. Az emberiség ismét rajongani kezd a vallásért és erkölcsért, virágzik az alexandriai catechet-iskola, föllép Athenagoras az apologeta (176 körűl), sz. Irén püspök (✝ 202) Tertullian (✝ 220), a platonizaló alexandriai sz. Kelemen (✝ 220), a mesopotaniai Bardesanes (200 körül), utóbb a perzsa Mani és Origenes. Új platonikusok: Saccas (175–250), Plotinus (205–270), Celsus (200 körül), a ki megtámadja a keresztyénséget.

E bölcsészek mind rajongó idealisták, többnyire keresztyének, a kik az Isten eszméjében mint nagy egységben fogják fel a mindenséget. Plotinus pedig noha nem keresztyén, híve a plátói egységnek, lelkes tisztelője az erénynek.

De már 200 körül jelentkezik a skepticismus, ilyen Sextus Empiricus, noha még alig van híve. És noha fokozatosan gyarapszik a realismus, egyházilag annyira szervezkedik a keresztyénség, csakhamar államvallássá is lesz, úgy, hogy a rationalismus csak a gyakorlati moral terén, az emberek önzőbb, léhább, érzékibb magaviseletében és mint eretnekség jelentkezhetik. Ilyen rationalista eretnekség volt Ariusé (296–373), aki tagadta a Fiú istenségét.

Akadtak ugyan az idealrealismus alatt is egyes pogány bölcsészek, mint Jamblichus (300 körül), Julianus Apostata (362), a bölcsésznő Hypatia, kit meggyilkoltak a keresztyének, Proclus (411–485); de ezek és a többiek keveset értek el a nagy keresztyén egyházatyákkal szemben, akik között említendő szt. Athanaz (296–373), nyssai Gergely (331–394) szent Ágoston (✝ 430).

529-ben I. Justinian császár, a kicsapongó Theodora férje, eltiltja a bölcsészet tanítását, bezáratja az atheni bölcsészeti iskolát. A bölcsészek egy része Perzsiába vándorol, köztük Simplicius is, Aristoteles ügyes commentatora, de már 533-ban elnézik visszatértöket.

Különben a realismus hatása alatt a philosophusok egy része mysticus lesz, minő Dionysius Areopagita (475 körül).

A hatodik század vége felé ujra ébred az idealismus, az emberek ismét rajonganak a vallásért és moralért, roppant bomlás áll be az anyagi téren, az irodalom jóformán megsemmisűl, az ipar és kereskedés alig tengődik. Annyira uralkodóvá lesz az eszményi, hogy a hetedik századot a szentekének is nevezik. A vallásbölcsészet egy jelensége a mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik (622), azért kevés a dogmája s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien fogta fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes, Beda Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi formákban rendszerbe akarja önteni a keresztyén theologiát, 800 körül Alcuin, Nagy Károly udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus Maurus fuldai apát és mainzi püspök.

Joannes Scotus Erigena (843–877), már erősen mysticus, ugyanakkor az araboknál feltűnik Al-Kendi, a theologiában rationalista, a logikában aristotelesi, míg Al-Farabi (✝ 950), a ki az Isten létének egy bizonyitékával áll elő, már mysticus.

A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik, mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja magával az embereket, a bölcsészet is idealista lesz vagy mint akkor nevezték: realista, amennyiben a _species, differentia, proprium_ és _accidens_ jelzőket dolgoknak (res, realista) vagy csak szavaknak (voces, nominalista) tartották. Ilyen idealisták 1000 körül Remigius, Notker Labeo, Gerbert (II. Sylvester), Fulbert, Toursi Berengar (1050), Lanfranc (1070), Canterbury sz. Anselm (1033–1108) az istenlét ontologiai bizonyítékának szerzője, ő tanította, hogy a keresztyén per fidem debet ad intellectum proficere, non per intellectum ad fidem accedere.

A XI. század közepétől már kezd mutatkozni a rationalisabb elem. 1050 körül Psellos Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek Aristoteles iránt érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina ✝ 1036), bár még annyira eszményi, hogy az 1495-iki velenczei kiadó így nevezi: Opera philosophi _facile primi_. Már sokkal rationalisticusabb Algazel (Al Ghazza-li ✝ 1111), a ki nagyon skepticus, továbbá Aristoteles feltétlen tisztelője az idealreal delén: Avêrroes (Ibn Rosd ✝ 1198). A szentháromságot rationalisabban magyarázta Roscellin (1092), némi függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121), ő mondotta: Dubitando… ad inquisitionem venimus, inquirendo veritatem percipimus.