Part 15

Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve, azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről, csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk; tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna 1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy. Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt; de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.

Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet? Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét. Például Vörösmarty _Marót bánjában_ a bán öcscse lesz feleségének csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz, csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának, alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején, hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük, mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk, hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus nevét is.

Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk, csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.

XIV. A KÖLTÉSZET ÉS A TÖBBI MŰVÉSZET.

Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék, mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk. Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében, sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot. Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget, pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk, hogy a szép eszméje is csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek, mint a másik kettő.

Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók, bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.

A Kr. e. IV. század idealistája, _Plato_ (429–347) csak a fensőbb eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői, tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint, erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából, aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az _isteni_ jelzővel tisztelték meg.

A Kr. u. III. század idealismusa alatt _Plotinos_ (205–270) hirdette e tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily ábrándjuk sokszor volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát. Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának hatása alatt értekezik Longinus a _fenségesről_, mikor rajongunk érette. _Szent Ágoston_ egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll, mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál. Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot, Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép fogalmában, elhagyja, lenézi a a természetet, hisz még a legsilányabb gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.

Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a szétválás kezdete. _Aristoteles_, a nagy görög idealrealista bölcsész (384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége folytán általános lesz a szétmállás. _Lessinget_ (1729–1781), _Kantot_ (1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy _Goethének_ szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal, _Schillernek_ az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék kiemelmi a formát. _Vischernek_ szép az eszme határolt jelenség alakjában, _Schasler Miksának_ szép az eszme megjelenése határolt alakban, _Hartmann_ az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk _Erdélyi János, Greguss Ágost_ voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan.

Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre. Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet: legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani, ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban _Vajda Péter_ számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja regényét az idealista mint _Puskin_ tevé _Onyeginjével_. A szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi, társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el fájdalmát.

Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak kedves, édes dalokat írni. A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet. Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör, akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű, ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl. Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az elbeszélő tulajdonkép nem is ad történetet, csak mint a lelkiállapot módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok, rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.

A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például tudjuk, hogy _Nagy Gergely_ pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt reformálja az egyházi zenét, megteremti a _cantus gregorianust_, melynek egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti, fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-, Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni. Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy _Orlando Lasso_ (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában, Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát vezette s róla mondották: _Ille hic est Lassus, lassum qui recreat orbem_. Vagy olyan nagy mester, mint _Palaestrina_ (1514–1594), a ki mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett küzdött, hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia, s ez lett a híres _Missa papalis_, melynek dallama nagyon egyszerű, de az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét, mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.

Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az _Eine feste Burg ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten_ kezdetű éneket némely más társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később _Goudimel_, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert. E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből, a kálvinista magyar nemzetibbé teszi, magyarosan énekli, az 1730-ki idealismus iparkodik betanítani az eredeti dallamot, de a realismus gyarapodásával újra hiába. 1830 körül újfent az eredeti Goudimel-dallamok visszaállításán fáradozik az idealismus, de már 1860 körül panaszkodnak, hogy sok helyen rosszul éneklik, hogy beleviszik a magyarost s kivetkőztetik eredeti nemességéből.

Bár nagyon érdekes a zene története a XVII. század idealrealismusa és realismusa alatt épen az eszme szempontjából, nekünk azonban még kiválóbb jelenségeket kell kimutatnunk. Ilyen a század végén két oly férfiúnak születése, a kik az új eszme hatása alatt a zene nagy mesterei és reformatorai lesznek. E két férfiú _Bach_ Sebestyén (1685–1750) és _Händel_ (1685–1759). Mindketten a realismus alkonyán és az idelismus hajnalán működnek. Alkotásukban ki lehet mutatni, hogy mennek az egyik lelki állapotból a másikba. Bach a realismus mysticus és nemzeti szelleméből megy át az idealismusba; Händel jár-kel mindenfelé, alkot műveket, melyek megfelelnek a realismusnak, de a mint erősödik az új eszme, megragadja a vallásos fenség, és a görög világ cosmopolita szépsége. Az ő _Messiása_ is oly magasztos, fenséges költemény, mint Klopstocké. Nagy képekben állítják elénk az üdvözítő isteni önfeláldozását. Styljök vallásosan fenséges, terjengős az epicájok, hatalmas a lyrájok. _Haydn József_ (1732–1809) folytatá művöket, de már kifejezőbb, jellemzőbb, változatosabb, mert az idealrealismus gyermeke. _Mozart_ (1756–1791) rövid élete alatt legnagyobb tolmácsa volt a hetvenes-nyolczvanas évek eszményi, néha vallásosan fenséges, majd meghatóan sentimentalis, majd kedves, idylli és vidám játszi érzelmeinek. _Beethoven_ (1770–1827) már jóval realisabb, nemzetibb, azért a germanság papjának és hősének mondották. 1805-ben még kifütyölték _Fidelió_-ját; de 1810-ben már magasztalták azt, ami előbb idegen és ízetlen harmoniának látszott; dícsérték szigorú erélyét, hatalmas és fenséges kitéréseit, a határozatlan érzelmek titokszerű kifejezését. Benne nyilatkozik a pusztuló idealismus forradalmi kitörése, de uralkodó a realismus kifejezésteli öröme és fájdalma. Zenéje élményeket, eszméket, határozott gondolatokat akar tolmácsolni, mint az idealrealismus második felében szoktuk követelni. Élte alkonyán, az idealismus hajnalán, úgy látszik, ő is érezte az új eszme hatását, írt egy misezenét, a híres _Missa solennist_, melynek fenséges _Benedictusa_ mennybe ragad bennünket.

Az 1820 körüli idealismus megint az áriák, melódiákért lelkesedett. E zenének kiváló mesterei _Weber_ (1786–1826), _Donizetti_ (✝ 1848), _Mayerbeer_ (sz. 1794), a sentimentalis _Bellini_, de talán legjobban képviselte ez irányt _Rossini_ (sz. 1792). Mint minden idealista, ő is cosmopolita, néha egyszerű, máskor ünnepélyes, sokszor víg, csapongó és eleven. _Othellója_, _Sevillai borbélyja_ rendkívül tetszett, sőt felülmúlhatlannak tartották.

Az idealrealismus megúnta a sok áriát, tartalmat akart bevinni a zenébe, követelte, hogy kifejező, hogy jellemzetes legyen, hogy gondolatokat közöljön, hogy az opera igazi dráma, vagyis zenedráma legyen s e sok követelésnek teljesítésére _Wagner Rikhard_ vállalkozott. Nála sokszor háttérbe szorúl a melódia; gondolatot akar nyújtani, maga csinálja a szöveget, melyet a német nemzeti mondákból szed, nagyban működteti a hatalmas kart; követői _Bülow, Berlioz, Liszt_ és mások mind fanatikus buzgósággal követik, a közönség pedig a mester nagyságát, kivált a hatvanas és hetvenes években elragadtatva csodálta.

A realismus gyarapodásával 1860 körül divatba jött az operette, melynek _Offenbach_ volt a megalkotója. Könnyed, léha zene, mely az érzékeket csiklandoztatja, a szöveg pedig lerántja, nevetségessé teszi mindazt, a mit becsülni tanít az idealismus. Követői még lejebb szállottak s szinpadra hozzák mindazt a léhaságot, a mire a realismus képes.

Különben harmincz év óta roppant el van terjedve a zene, tömérdek daltársulat működik mindenfelé, úgy mint a XV. században s a későbbi realisabb korszakokban. Káldy Gyula országszerte hangversenyekben énekelteti a kuruczdalokat, melyeknek szövege és dallama megfelel a mi realis ízlésünknek.

A képzőművészetek fejlődésén szintén bámulva látjuk az uralkodó eszme hatását. Nem tekintve a régibb időket, mint Pericles gyönyörű, de léha korát, a Kr. előtti III. századot és a másodiknak első felét, vagy a Kr. utáni II., VI. és X. századokat, mely utóbbiban az arabok nagyszerű palotákat emeltek; lássuk a középkort, különösen a 975-től az 1490-ig terjedő hullámot. Az idealrealismus delén támadt a csúcsíves építészet, melyet _góthnak_ szokás nevezni. Német eredetűnek tartották a román styllal szemben, pedig utóbb bebizonyúlt, hogy az első góth épületek Francziaországban készűltek. E történeti helyreigazítás bántotta a mai németek nemzeti büszkeségét, mert a german vallásos élet remek alkotásának szerették feltüntetni a góth templomokat magasba törő falaikkal, színes ablakaikkal, tömérdek tornyaikkal és diszítéseikkel. Pedig a roman styl az idealismus kedvencze, a góth pedig a realismusé. Annak egyszerű formái, világos, derűlt levegője megfelel az idealis ész uralmának, mely szereti az egyszerűt, a világost, a nemesebb formákat; míg a realismus szereti a czifrát, a díszest, a pompázót, a tornyost, a mutatóst, a mysticust, a chiarooscurót. Igaz, hogy belül jobban diszíthető a román mint a góth; de másrészt ennek az ablakokon lévő szent képei, néha a falak polychrom színei, nagy oltárai elég díszesek és mysticusok.