Part 14

Brunetière föntebb némileg leszólja az abstractiót, míg előbb de Maistret czáfolja, a kinek sehogy sem tetszik az abstractio, mert mindenütt csak francziákat és és olaszokat lát, de nem látja az embert. Mellékesen és csupán azért hozzuk fel ezt az ellenmondást annak jelzésére, hogy az idealista épen összefoglalásánál fogva szereti az abstractiót, míg a realista gondolkodása épen nem tűri. Mme Staël állítását a németek individualismusáról szintén csak a francziák mellé állítva és a kor figyelembe vételével értjük meg. Átlag tekintve a franczia irodalom még a realismus idején sem tud annyira individualis lenni mint a germán vagy a szláv. Úgy látszik, a franczia összefoglalóbb jelleme akadályozza ezt. Megjegyzendő továbbá, hogy Staël 1810 körül írta le nézetét, az erős realismus napjaiban; ott járt a németek között, hallott beszélni a legtarkább irányokról, sőt érintkezett is velök, míg Francziaországot inkább a kilenczvenes évek képében látta. A francziáknál legalább külsőleg Napoleon dicsősége és zsarnoksága egy kissé eltakarta a gall földiek individualismusát, a harczok zajában és a nemzet nyomorúságában nem nyilvánulhatott oly erősen mint más viszonyok között történt volna.

Végre eljutottunk a franczia irodalomtörténetíró harmadik pontjához, mely az idegen irodalmak mostani befolyásáról szól. Sok a panasz a francziáknál, hogy berontott közéjük az éjszak irodalma és saját hazájokban veri meg őket. Mi lehet ennek az oka? Mi már egy másik fejezetünkben világosan megmagyaráztuk ezt; de jó közelebbről ismernünk, hol keresi Brunetière az állítólagos okokat. Mindjárt ilyen okok, hogy a franczia írók a hagyománytól eltérve, most a _l’art pour l’art_ vallásának hívei. A művészet a művészetért. Az artista irodalom babonáját nevezték így, melyhez hasonló az alaknak átkos bálványozása, melynek Flaubert volt a főpapja. Különben az angol George Elliot is mondotta: „Tisztelet és becsület a forma isteni tökélyének!“, a mi igen szép mondás, csakhogy Baudelaire már egy szóban is fölfedezi des scintillations egales à celles des crinières inextricables des comètes és Flaubert annyira ment, hogy valamely müben fensőbb szépségeket talált _attól függetlenül, a mit mond_. Pedig az éjszaki irodalom megtanított reá, hogy nem azért írunk, hogy írjunk vagy leírjunk, hanem hogy cselekedjünk, még pedig nem a magunk vagy egy-két beavatott, hanem az egész világ számára. Csak a ki oroszul vagy németül tud, mondhatná meg, hogy írnak Tolstoi és Ibsen. Mi csupán fordításban olvashatjuk és bámulhatjuk rendkívüli hatásukat és be kell látnunk, hogy nincs igazuk azoknak, a kik annyit beszélnek a stíl titkáról mint a romantikusok tevék.

Most már ismerjük tehát a kisszerű okot, a mi tönkrejutással fenyegeti a franczia írók sok százados befolyását a művelt világ népeire. A baj oka a szerencsétlen _l’art pour l’art_ és a forma tökélye, meg az eszme elhanyagolása.

Pedig a francziák nem hanyagolták el az eszmét. Ők is az eszme szolgálatában fáradoztak épen úgy mint Ibsen, mint Tolstoi. Írtak úgy a hogy tudtak, de mit tehetnek, ha nem voltak képesek oly megragadóan kifejezni a kor individualismusát, mint a germánok vagy szlávok. Náluk hiányzik a realismus mysticus eleme. A zsidó épen nem; a franczia, az olasz, a spanyol, a román, a magyar csak ritkán tud mysticus lenni; rendesen léha és lágy, érzéki és mosolygó realista. Nálunk Tóth Bélában van meg ez a mysticus elem, Benedek Elek, Beőthy Zsolt kenetes pietista, Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferencz pedig az egyetemes léhaságnak talán legtehetségesebb kifejezői. Ha azt akarom ismerni, milyen volt a magyar nemzet 1880-tól kezdve, főleg e két utóbbi írót kell olvasgatnom. Ezek megmutatják társadalmunkat egész meztelenségében, a hogy felebarátaink, jó magyar polgártársaink igazán éreznek és gondolkoznak az ő mindennapiságukban. Egész valónkat azonban még sem töltik be, a hiányzó részt Tolstoi, Ibsen, Guy de Maupassant és mások pótolják, a kevés tisztesebb érzésűek pedig Beniczky-Bajza Lenke, Jókai és más írók műveihez folyamodnak.

De hol marad a _l’art pour l’art_ és a forma tökélyének vádja? kérdi az olvasó. Lássuk először a forma kérdését. Az idealismus hajnalán némi megvetésben részesűl a forma. Eszmét követelünk, nem az individualismus eszméjét, nem az úgynevezett relatív ideákat, hanem az egyetemes igaz eszméit, mint Isten és vallás, erkölcs és becsület, világ és emberiség, haza és nemzet, ezeket nemes és választékos, olykor fenséges és magasztos formában fejezzük ki, mely nagyon elüt a realismus könnyed és kedves, színes és festői előadásmódjától. Az idealismus lohadásával kezdik újra hangoztatni a formát, támadnak a nyelvművelők, a művészi stíl barátjai; közöttük sokan némi dagályos szépségre törekesznek, kisebb-nagyobb mértékben dívik a _marinismus_. Úgy látszik, legjobban elterjed a forma cultusa az idealrealismus második felében. Ekkor még van erő, lendület az emberben, mely az egyetemes tiszteletéből származik s van érzéke a realis dolgok szépségéhez. Ilyenkor, úgy látszik legharmonicusabb szokott lenni az eszme és forma viszonya.

A l’art pour l’art kora szintén az idealrealismus. Mondottam, hogy szigorúan véve az író soha sem írhat azért, hogy írjon vagy leírjon, mert akármikor ír, mindig elárulja mit szeret, mi lelkesíti. Az idealreal delén főleg a nemzeti nagyság, a nemzeti élet rajza lelkesíti, tehát szigorúan véve ebben is van _tétel_, van eszmei czél; de igazi kora az irányköltészetnek a haladás hullámának első fele, mert ekkor erkölcsileg, eszmeileg szeretnők átalakítani a társadalmat, tehát az egyetemes szempontjából. Ezzel szemben szokták azután később hangoztatni, hogy a költői mű, a müvészeti alkotás csak az ember gyönyörködtetésére szolgál, hogy nem lehet erkölcsi, vagy politikai, vagy más, a művészet körén kívül eső czélja. Már a negyvenes években hallani lehete ezt az észrevételt, az ötvenes, hatvanas, hetvenes években nagy megvetéssel szólottak az irányregényekről, a politikai, a forradalmi stb. költészetről. Lord Byron, Hugo Viktor és más socialis izgató poeták olvasatlanul hevertek a könyvpolczon. Annál jobban tetszettek a Tennysonek, az Arany Jánosok, a kikben hiányzott ez a czélzatosság; rájok már lehete alkalmazni a l’art pour l’art elméletét. A realismus alkonya felé újra erősebben jelentkezett a czélzatosság, némely ünnepeltebb író határozottabban fölvetett egy-egy társadalmi, erkölcsi kérdést. E kérdések mind az egyetemes ellen voltak intézve. A vallás, a felsőség, a szemérem, az atyai tekintély támaszait akarták lerombolni s helyökbe az emancipált feleség, a követelő gyermek, az érzéki nő, a szegény munkás, az elnyomott egyén stb. jogait beiktatni. A féktelen individuum harczát rajzolták az egyetemes ellen. A tendentia azonban talán még sem volt annyira feltüntetve mint a hogy némely idealisták teszik, bár egy Tolstoi, egy Ibsen nem igen engednek czéljaik nyilt kijelentéséből, az irány kifejezéséből; hisz Tolstoi magát az olvasó közönséget is felhívja, hogy nyilatkozzék nézetei felől. Általában a realista író sokkal közelebb lép az olvasó közönséghez, mint az idealista. Az eszményi író magas szószékről beszél közönségének, ide akarja fölemelni, erkölcsileg megnemesíteni, értelmileg fölvilágosítani, a szép fogalmát tisztába hozni. A realista író leszáll hozzá, sőt mivel ő lejebb áll a lépcsőn, magához húzza le olvasóit. Ez magyarázza meg a lapok újabb szokását, hogy megszavaztatják közönségüket, kikérik véleményöket, interviewolják az egyeseket; mert az író nem akar eszményi gondolatok büszke apostola, hanem a nagy közönség szolgája lenni.

A mint láttuk, Brunetière nem tudja alaposan védeni az irodalmi cosmopolitismust; fő érvei nem sokat bizonyítanak, vagy legalább helytelenül alkalmazza őket. Ez azonban nem annyira fontos előttünk. Minket csak az ragad meg, hogy ugyanaz a Brunetière, a ki 1895 elején lelkesen hirdette, hogy csődöt mondott a tudomány vagy a vele járó naturalismus, hogy vissza kell térnünk Istenhez és a moralhoz, a valláshoz, és különösen a francziáknak a catholicismushoz, ugyanaz a Brunetière kimeri mondani, hogy hátat kell fordítanunk az eddigi nemzeties, népies irodalomnak és cosmopolitává tennünk. Ő talán nem tudja még, hogy belőle az ébredező idealismus szólal meg, és az irodalmi cosmopolitismustól várja a nemzetek gyűlölségének elenyésztét s vele a háború gyérülését, pedig mind a cosmopolita irodalom, mind a nemzetek közeledése az idealismus napjának ragyogó feltűnésétől származik.

XIII. CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.

Ime két név, mely száz év óta az irodalom és művészet ezer meg ezer vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza. Mi az a classicismus, mi a romanticismus? kérdezték egymástól és heves csatákat víttak egymás ellen, melyek embervérbe is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugo Viktor szomorújátékainak színre hozatalánál nem egy ember vérét ontották. Pedig e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve lehet, hogy egy Párizsba származott hazánkfia dr. Nordau Miksa, kiadta a _Conventionelle Lügen_ czímű munkáját, melyben a többi közt a classicismus és romanticismus hazugságait is pelengérre teszi. Magam is sokszor kíváncsi voltam a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de nem juthattam odáig. Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét is igénybe vette e kérdés; természetesen, ő sem adhatta magyarázatát.

Ha e kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy a múlt század vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe és Schiller, s mások által classicusnak nevezett irány ellen. Hangoztatták, hogy a költészet nem egyes művelt lelkek kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ minden népe tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis túlbecsülésére, hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a nagy Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy elvont bennök az élet; hiányzik az igazi, az egész ember. Szerették a középkor tarka világát, a régi német harczokat, küzdelmeket, phantastico-poeticus és szines képeket festettek róluk, némelyek a feudalis és hierarchikus élet nagy harczait csodálták, úgy, hogy sokan áttértek a katholikus vallásra. Félretették Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért, a ki az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő alkotó egyéniséget, mely igazolta a romantikusok költői önkényének teljes szabadságát, mely szabadon mozgott a művészet és az élet terén s jogosnak tekintett minden szélsőséget, sőt szörnyüséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen. Eredetinek, újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés. Schlegel Frigyes, egyik fővezérök mondotta, hogy a romantikus költészetet semmiféle elmélet sem merítheti ki, s csak divinatoricus bírálat merheti eszményének jellemzését. Ő maga végtelen, a mint egyedül szabad és első törvényeül azt ismeri el, hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet maga fölött semmi törvényt.

Beszéltek bizonyos romanticus ironiáról is, melylyel a költő szemébe néz saját alkotásának, képzelete alakjait újra feloldja és tagadja. Szerették a mesés, rémes, bűvös, mysticus történeteket, a kedves meleg dalokat, keleti, csodálatos historiákat, melyekben képzeletök szabadon csaponghatott. Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a nyelv méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták. Szerették a régi alliteratiókat, a mássalhangzós betürimeket, a költészet czigányos rongyait, dicsőiték a gondolkodás szertelen dőreségét, magasztalták a régi várurak hősi életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.

Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában megtalálni az Ariadne fonalat, mely kivezessen a tömkelegből, hogy azután szabad áttekintést nyerve a kivánt egységre, az irodalmi élet törvényére eljuthassunk? Nem lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi világ törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az idealismus, idealrealismus és realismus három korszakán kell keresztülvergődni. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a költők énekének tárgya, csak néha elsőrendű fontosságú, a mód azonban határtalanul fontos; sokszor elmondhatni, hogy egyedül irányadó, mert az idealismus idején is dicsőithetik a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak meséket, kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban, a két kor előadása azonban eltér egymástól.

Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás, a ki megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost, ha tehát egy középkori lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait és asszonyait a fenkölt érzés, gondolkodás hőseinek mutatja be; ha leszáll a pór gunyhajába, az az egyszerű paraszt is csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője. A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői tekintélynek, az erénynek és becsületnek kell győzni, különben nem tetszik. Ennek természetes következménye, hogy az idealismus költészetében hiányzik az a bensőség, melegség, közvetlenség, mely annyira jól esik a realista szűkkőrű érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni nemzetének szokásait, erkölcseit; de nem csak ezeket, hanem nyelvét, irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni, azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest, Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és másokat.

Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok, francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok, svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy Ferencz és mások számtalanon rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést, gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már melegebb, bensőbb, _Haramiái_ valamivel idealisabb, a jellemek szertelenebbek mint _Wallensteinjában_, melyben több, jóval több a realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni, noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a _Werther keserveit_, későbbi művei a _Faust_ első része idealisabb mint a század végén készült _Herrmann és Dorothea_.

Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak. Vörösmarty _Juhász és bojtár_ czímű kis költeménye nem igen tetszik Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak, rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.

Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól, térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, aprózás, szétmállás. Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot, nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus, pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája, megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók külön műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818 körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti bensejét, a mitől duzzad a keble.

Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az irodalom. Kiváló költők lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.

De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger romanticus aesthetikáját.

De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van, mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg lassankint el nem pusztítja a realismus.

A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok, szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé. Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője _Katona József_, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen jellemeket tud felmutatni.