Part 13

A Kr. e. 150 év körül megindul Rómában az eszményieskedő latin irodalom nagyhangú ünnepélyes irályával, mely az idealrealismus alatt is számos követőre talált s Cicero híres beszédeiben érte el tetőpontját. Gymnasiumainkban jól ismerik e beszédek egyikét-másikát s a realismus idején sokszor nem hiszik, hogy e beszédek elmondattak, annyira ünnepélyes, körmondatos, nehézkes az irály. Ez időből való Sallustius történetíró is, kit szintén olvasnak iskoláinkban és csodálják ünnepélyes irályát, melyet a realista el sem tud képzelni, hogy történelmi legyen. Virgilius, a ki az idealrealismus delén élt, sem tud menekülni ez irálytól, mely annyira eltér Homer realis stylusától. Pedig sok mindenben követte a görög nagy mestert, de nem tudott szabadulni az irálytól, melyet egyéni szervezete és az uralkodó eszme együttes hatása szült. Bezzeg tetemesen megváltozott a Kr. u. második század irálya, mely egészen realis lőn. Már az első század latinságát nem aranynak, hanem ezüstnek mondották. Az irály subjectív, egészen alanyi természetű, a mondatalkotás nem tekint a művészi tagolásra, a szó helye laza és önkényes, szellemesen és érdekesen akarnak írni. Az I. század végével kialudt a nemzetben a fensőbb szellemi érdekek iránti rokonszenv, csak a gyakorlati czélok vonzották. A III. században újra emelkedett lesz az irály, az idealrealismus alatt 330 körül Lactantius a régi classicus irodalmi nyelvet akarja meghonosítani. Ugyanerre törekszik a IV. és részben az V. század néhány tehetségesebb írója, több egyházatyával mint sz. Jeromossal, Ágostonnal, Ambrussal stb. együtt, de lassankint uralomra jut a realismus s vele a tartományok, különösen Gallia nyelve. Idegen és népies szólásmódok, ízléstelen idiotismusok honosúltak meg az irályban, mely nagyon messze esett a classicus idők nagy mestereitől.

Az irály hasonló módosuláson megy keresztül a középkor nagy hullámaiban is. A művelt világ latin irodalma csakúgy elárulja ezt, mint a kezdődő franczia, angol, és a nagy virágzásra jutott olasz és német irodalmak. Ezt mutatja a kor nagy fejlettségre jutott arab irodalma is, azonban e népek irodalmai a tér és idő akkora távolságára esnek tőlünk, s műveik kevés kivétellel ismeretlenek előttünk, hogy sokkal biztosabban haladhatunk, ha mindjárt az 1490–1710-ig terjedő hullám irodalmait tekintjük meg. A XVI. század rajongó idealistáinak irálya többnyire feszes, méltóságos, nagyhangú és ünnepélyes. A görög-római mintákat szeretik utánozni, s azok közül éppen a cothurnus, a büszke, önérzetes és ünnepélyes hang mestereit. A francia _Pleiade_ verses és prózai műveiben ilyen irályra akadunk. Az angol földön _Surrey_ (1517–1547.) fényes rhetoricával, szónoki lendülettel írja szerelmes költeményeit feleségéhez; _Sackville_ (1536–1608.) irálya már egészen pompázó; Spanyolországban az antik és olasz formákat utánozták. Oly nagy tehetségek, mint _Ponce de Leon_ (1527–1591.), _Fernando de Herrera_ (✝ 1595) az isteni és mások ódai hangon a legmagasabb szárnyalással és fenséges nyelven írták költeményeiket. Az olasz irodalom nagyhangú eposokat tud felmutatni, közöttük figyelmet keltett _Bernardo Tasso_-nak terjedelmes költeménye _Amadigi di Francia_, mely a lovagvilág kalandjait énekelte meg. A lengyeleknél _Kochanovszki_ (1532–1584.) a _lengyel Pindar_, nálunk a sok protestáns ének- és jeremiádköltő keserű gúnyban és panaszban, majd az isten iránti lelkes bizalomban törtek ki.

Bajos volna és fárasztó a tömérdek névvel felhozakodni, melyek a svéd, hollandi, cseh és kivált a német irodalomban ennek az ünnepélyes, feszes, fenséges és szónoki stílnak művelői voltak, kiket akkor mindenki természetesnek és szépnek talált. 1600 körül azonban két irányban haladt az irály. Az egyik folytatta az idealismus nagy hangját, sőt ízetlenül fokozta, a másik erőteljes, férfias nemzeti stílt honosított meg. Az első az angoloknál _Lily_: Euphues czímű regénye után euphuismusnak, a spanyoloknál _Gongora_ költő neve után gongorismusnak, estilo cultonak, az olaszoknál marinismusnak, a francziáknál _precieux_-nek neveztetik. Ez keresetten pompázó, ragyogó sujtásokkal körülíró, affectált választékossággal és finnyás előkelőséggel dicsekvő stílus, mely a XVII. század közepéig, kivált a magasabb rangúak körében, tetszésre talált, azután mindinkább hanyatlott, úgy, hogy Moliére gúny tárgyává tehette. A másik irány jeles költőket és írókat mutathatott fel s különösen a tudományok művelői szerették használni. _Shakespeare_ 1600 körül tud fenséges és nagy lenni, a nélkül, hogy elmerűlt volna ebbe a finnyás és keresetten pompázó stílusba, a század közepén _Corneille_ nagyszerű és fenséges, bár néha közel jár hozzá, _Racine_, az érzéki szerelem költője, a gyarapodó realismus védelme alatt megmenekűl tőle, szintúgy a hatalmas szónok, _Bossuet_, kinek minden nagysága mellett a _douceur_ egyik fő jellemvonása. Fenelon már realisabb, irálya kedves és gördülékeny, behízelgően könnyed; olyan mint _Addisoné_. Nálunk a realismus kedves, könnyed, enyelgő stílusának kiváló mestere Mikes Kelemen.

1710 körül azonban új szellem hatja át az ember lelkét. Vége lesz annak a lágy, kedves, néha pongyola és gondatlan irálynak s ünnepélyes, feszes és szónoki váltja fel. Hisz mikor az ember tele van felháborodással, az erkölcsi érzés öldöklő kifakadásaival, mikor hitványnak, léhának, korlátolt és önző, buta és erkölcstelen realistának tekinti az egész környező világot, nem használhatja többé azt a lágy és kedves, nyájas és könnyed irályt; neki új és fenséges kell. És ilyen az idealismus irálya. Ha kezünkbe veszszük Diderot, Rousseau, Raynal, Volney, Mirabeau és a sok ezer költő, író, gondolkodó műveit, kifárasztanak bennünket stílusukkal. Az a tömérdek szónoki declamatio, peroratio, amplificatio, az a sok elmélkedő, tanítói elem, nagy, túltömött, körmondatos és mázsás súlyú dictióival nem a mi realismusunknak való. A német _Klopstock_ ódákban ír egy elbeszélő költeményt, a _Messiást_, a skót _Macpherson_ elhiteti a világgal, hogy megtalálta a régi bárdok elégiai bánatos hangú elbeszéléseit, s elhiszik neki, mert a hogy Macpherson _Ossiánja_ énekel, úgy kell akkorénekelni, hogy az egész művelt világ rajongva olvassa. Nálunk Bessenyey, Báróczy, Kazinczy és mások művelik ezt az irályt tele újsággal, szokatlan fordulatokkal, idegen szólásmódokkal, mert csak így szép, így nemes, választékos és előkelő. És hogy rajongnak az eszményi stíl e mestereiért! Mikor Kazinczy nagy beteg lett, számtalan tisztelője aggodalommal hallotta a nyelv, a stíl újítójának súlyos baját. Az egész Magyarország visszhangzott a szép irály, a művelt nyelv magasztalásától. Kazinczy a legnagyobb csodálattal kísérte Báróczy, a bécsi testőr működését, Baróczy koszorúja után epedett s ezt az epedést a legtöbben jogosnak, természetesnek tartották. A bécsi testőr nagy ember volt, csodált férfiú, pedig csak, mint pár közepes regény fordítója szerepelt. Mégis csodálták az ideal-real időszak első felében, mert a kor dagályos, emelkedett irályát legjobban kezelte a múlt század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Ha a mai realista olvasó kezébe veszi e regényeket, nagy megütközéssel látja és kérdi, hogyan lehetett élvezni őket? Báróczy, a XVIII. század utolsó negyedének írója rosszabbul, élvezhetlenebbül forgatja a tollat, mint Mikes Kelemen, a ki jóval megelőzte. A mai olvasó és bíráló szívesen forgatja Mikes Kelemen leveleit, nem győzik magasztalni könnyű, humoros és behízelgő nyájas és egyszerű stílusát. Huszonöt év óta fokozatosan növekedett a dicsősége, míg Báróczyé hasonló mértékben apadt. Mi az oka a stílus e változásának? Az uralkodó eszme változása. Még 1800 után is találkozunk itt-ott e dagályos irálylyal; de már lassankint terjedezett a realisabb idők egyszerűbb irálya. Kisfaludy Sándor _Himfy_-je a század elején nem egyszer lapos. 1813-ban pedig megjelent a _Mondolat_, melyben nemcsak egyes szók voltak kicsúfolva, hanem a nyelvújítók, különösen Kazinczyék stílusa is. Ha az újítók szavain kaczajra fakadtak a _Mondolat_ olvasói, talán még jobban nevettek Kazinczy stíljának utánzatán.

De nem sokáig nevettek. Nehány év múlva, 1820 körül beköszöntött az idealismus s újra szépnek, fenségesnek, magasztosnak találták a nyelvművelők irályát, újra igaznak tekintették Kazinczy magasztalását Báróczy irályáról, halhatatlanoknak jelenték ki a megcsúfolt Kazinczy érdemeit s az egész művelt világon divatos kezdett lenni az övéhez hasonló stílus. Vörösmarty irálya volt a legszebb, legmagasztosabb nálunk, a francziáknál Hugo Viktor ódáit és más száz meg száz költőét és íróét csodálták. Hazafias óda és elégia, satyra és epigramm, a nemzeti dicsőséget zengő eposok és áradozó balladák jöttek divatba. E dagályos áradozó stíl vegyesen élt azután az idealrealismus alatt és körülbelül 1870-ig, sőt Bartal miniszter 1875-ben is cicerói körmondatos beszédeket tartott az országházában, melyeket elég szívesen hallgattak; de tény, hogy az ötvenes évektől kezdve feltűnően gyarapodott e stílus ellenségeinek száma. A növekvő realismus már nem tudta élvezettel olvasni Hugo Victor ódáit, neki nem a zsarnokok ellen tomboló költemények, hanem benső, közvetlen, meleg és hangulatos dalok kellettek. Jól emlékszem, mikor 1859-ben Hugo Victor kiadta a _Századok legendáját_, mily elragadtatással üdvözölte a sajtó nagy része a kor legnagyobb költőjét és ki az, a ki a mostani realismus napjaiban élvezettel tudná olvasni a poéta öntelt, nagyhangú, nyomatékos és keresett előadását. Nekünk ma Bourget, Guy de Maupassant, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor, Kóbor Tamás és hasonlók kedves, könnyed, sokszor ellentéthajhászó, élczes, szellemes, nem egyszer pongyola és léha stílusa kell. Az ilyeneket még eltudjuk olvasni. A mai író íróasztalához ülve nem sokat töpreng a stíl bájain, hanem ír könnyedén, sokszor a nélkül, hogy újra meg újra átolvasná és javítgatná. A jó Kazinczy tizenhatszor dolgozta át Sallustius fordítását, mindig talált benne egy sereg javítani valót. Az idealismus alatt és az idealrealismus első felében az ifjúság nagy gonddal irogatja ki a jeles költők szép eszményi mondásait, melyekben a gondolat mellett a kifejezés szépségét, bűbájos varázsát fontosnak tartja, sőt vannak olyanok, a kik csak ezt hajhászszák, ezt lesik, keresik. A realismus gyarapodásával nincs érzékünk a kifejezések idealis szépsége iránt, gyűlöljük ezt a fárasztó, ünnepélyes irályt; az öregek között azonban akad néha egy bomlott idealista, a ki gyönyörködik benne. A most elhunyt Horvát Árpád egyetemi tanár csak nemrég szavalta el előttünk Vörösmarty gyönyörű prológját, melylyel a nemzeti színházat megnyitották; szegény jó bolond, kiált fel a realista, minket azonban emeljen fel a bomlott ember magasztos gondolkodása, nemes érzése és sokszor felháborodó magavisele.

XII. A COSMOPOLITA ÉS A NEMZETI IRODALOM.

Ötven-hatvan év óta mást se hallunk emlegetni, mint a _nemzeti_ szót. A művelt világ minden irodalma ezt hangoztatta. A _nemzeti_ és a _népies_ volt a jelszó, hajhásztuk a magyaros, a népies szólamokat és kifejezéseket, melyek sokszor háj- és bundaszagúak valának; de tetszettek a tömegnek, élvezte minden olvasó. Iskoláinkban a tanárok ilyen olvasmányokon oktatták tanitványaikat, ilyeneket írtak a népszerű irók, dícsértek, magasztaltak a kritikusok. Mindez megfelelt a gyarapodó realismusnak, mely benső, meleg és kedélyes irályt kedvel s irtózik a Hugo Viktor vagy Vörösmarty-féle hideg, ünnepies és feszes stílustól.

Az erkölcsi törvény fölfedezése után mindjárt mondottam, hogy az idealismus megveti, lenézi ezt az irályt, meg akarja nemesiteni ezt a nyelvet és stílust s cosmopolitává teszi az irodalmat. A legtöbben nevetségesnek találták e jóslatomat. Hogyan lehetne valaha ismét cosmopolita az irodalom? Mikor a legnagyobb szépségek egyikének tartjuk a népiest, a magyarost, el sem tudjuk képzelni, hogy ujra megvetéssel lássuk ezt az irodalmat, mint a huszas években tevők. Pedig már jelentkezik a cosmopolitismus követelése.

Nem csekély meglepetéssel olvastam a _Revue des deux Mondes_ 1895 október 1. számában Brunetière czikkét a cosmopolita és nemzeti irodalomról. Ime az idealismus hajnalának egy ujabb tüneménye, gondolám magamban. A franczia irodalomtörténész nem tagadja ugyan, hogy van nemzeti irodalom, de hirdeti, hogy ezután cosmopolitává kell lennie. Ha idáig visszaéltek a nemzeti jelszóval, ő nem akar a másik hibába esni, még létét is megtagadni, hanem csak annyit mond, hogy cosmopolitává kell lennie. Szerinte a cosmopolitismus ellenfelei nem fontolták meg eléggé a cosmopolitismus okait, sem a franczia irodalom lényeges jellemét, sem a külföldi irodalmak szolgálatait.

Melyek tehát a cosmopolitismus okai? Brunetière nem ismeri az erkölcsi világ törvényét, nem is keresi a cosmopolitismus mélyebb eszmei okát, mely a kitörő idealismusban rejlik, hanem az ipar és kereskedés nemzetköziségében. Londonban és Szent-Pétervárott, Rómában és Berlinben egyenlő a ruházat, sokszor ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a költők modelljei, ez a rokon életmód és közös gondolkodás nemzedékről nemzedékre általánosul s lassankint eltörli a faj öröklött jellemvonásait. Maholnap csak a legsötétebb Afrikában lesz nemzeti, másutt elenyészik.

Nemzetközi lesz a tudomány is. Igaz ugyan, hogy még fenforog a chinai és európai orvostudomány között a külömbség, még nem régen ezelőtt eltért egymástól a franczia és angol kritika, a német és angol bölcsészet. Amit Voltaire ki nem állhatott Shakespeareben, épen az tetszett az angol kritikának és ha két bölcsész külömbözhetett egymástól, az Schelling és Reid Tamás, vagy Schopenhauer és Dugald Stewart volt. Most ez megváltozott. Valjon az angolok folytatják talán eddigi érdeklődésöket a kísérleti természettan és a németek a transcendens metaphysica iránt? Azt hiszik talán, hogy ezzel fajuk múltjának tartoznak? Pedig nem úgy van. Jenában vagy Berlinben az egész bölcsészet természeti lélektanra szorítkozik, míg Oxfordban kell keresnünk az utolsó metaphysicusokat. Íme ez már új valami! Az angol képességek a németekéi lettek, sőt még több is történt. Habár vitatkoznak, páratlan értelmi egység van készülőben és bátran állíthatni, hogy századok óta nem volt a világnak egyöntetűbb gondolkodásmódja, mint napjainkban.

Ez Brunetière okoskodása. Természetesen kifogástalan az az észrevétele, hogy egyenlőségre, ugyanazon érzésre, gondolkodásra látszik törekedni az emberiség. Iparunk, kereskedelmünk javított gépekkel lát el bennünket, egyformává lesz öltözetünk, hátat fordítunk régi szokásainknak és kényelmesebbeket honosítunk meg. Nem esengünk szüleink főztje után, hanem elfogadjuk a szomszéd vagy műveltebb népekét, ha ízleteseknek találjuk. Szóval szívesen alkalmazkodunk a jobb újhoz, még ha idegen is. Brunetière példái azonban nagyon hibásak s így mitsem bizonyítanak. Ami Voltairenek nem tetszett Shakespeareben, azt ugyanakkor az angol kritikusok sem szerethették. A XVIII. század hajnalán, még Pope virágzott, nekik sem kellett Shakespeare drámaírása. A nagy angol költő a század közepén lett divatos és a XIX. században is csak 1840-től kezdtek igazán rajongani érette, azóta írták róla a tömérdek iskolai tanulmányt és értekezést. 1870 körül újra hanyatlani kezdett a Shakespeareomania, mert sem a tiszta idealismus, sem a tiszta realismus nem kedvelheti az idealrealismus delének nagy költőjét. Amint Petőfiért vagy lord Byronért nem igen rajongtak 1875 óta, úgy Shakespeare is háttérbe szorult. 1870-től se Angliában, se Németországban nem akadt hírneves metaphysicus, hanem többé-kevésbbé az egész világon mindenütt a naturalismus uralkodott; míg ma rohamosan megyünk az idealis bölcsészet tágas csarnokaiba. Igaz, hogy az angolok elűl járnak, legutóbb náluk mutatkozik legfeltűnőbben az eszményi gondolkodás; de akármerre tekint Brunetière, mindenütt a metaphysicai hajlandóságok nyomára akad. Az egész világon mindenfelé moralizálnak a sajtó emberei, roppant keresik, olvassák a vallásos hangú műveket, számos efféle folyóirat keletkezik. Az emberiség kezd eszmélni, összefoglalni. Ha történetesen a jenai és berlini egyetem tanárai kevésbbé tudnak símúlni az eszme új áramlatához; ha esetleg Németország egyetlen nagyobb metaphysicust sem fog felmutathatni, ez nem bizonyít semmit; az írány megvan, a nép kapkod az effajta művek után és maholnap az egész világon győz az idealismus, mikor végtelen gyönyörűségünk telik a metaphysicai és erkölcstani dolgozatokban.

Talán e változásokat is a nemzetközi ipar- és kereskedés, az internationalis tudomány és sajtó hozza létre? Nem, hisz mind az eszmei, mind az anyagi fejlődés az uralkodó eszme hatása alatt történik. Máskülönben nem tudnók megmagyarázni, hogy az emberiség oly hatalmas anyagi jólétre tesz szert 450 és 200 körül Krisztus előtt, továbbá Krisztus után a II., VI., X., XV. században, a XVII-nek második felében, majd meg századunk két első tizedében, valamint napjainkban. Ekkor mindig a realis bölcsészet és irodalom, individualis erkölcstan uralkodott. Az angol aptitudes emlegetése is haszontalan dolog. Tévedés azt hinni, hogy az angol csak realista tud lenni az irodalomban úgy mint a bölcsészetben. A XVII. század második felében a mysticusokat kivéve, senki sem lelkesült a metaphysicai kérdések iránt. Angliában is előbb Hobbes, utóbb Locke valának a realis irányú s nagy tekintélyű bölcsészek. De mihelyt megpittymallott és megjelent az idealismus hajnala, az angolok is elhagyták Lockeot s helyette Collier, Clarke Sámuel, Wollaston Vilmos, Shaftesbury gróf, Hutcheson Ferencz, Berkeley püspök és mások idealisabb bölcsészetét karolták fel. Mikor mutatkozik a realismus első sugara, az angoloknál sem hiányzik a scepticus Hume, Smith Ádám, Brown Péter corki püspök, Bolingbroke és számtalan más gondolkodó, a kik realisabb iránynak hódolnak. Az ideal-real idején természetesen mindkét iránynyal, találkozunk de a szélső idealismus képviselőivel már sehol sem. Ezek ilyenkor többnyire pessimisták, feldúlt lelkű satyricusok lesznek. A század első két tizedében Fichte is jobbadán a politikai életre adja magát, Schelling a kor szellemében mysticus lesz, a mire Fichte is hajlott; Hegel pedig rossz kedvvel hirlapírásra és gymnasiumi igazgatóságra adja fejét. Az uralkodó realismus következtében keservesen panaszkodik s csak 1816-ban, az idealismus hajnalán nyeri vissza jókedvét.

Nagy igazságot idéz Brunetière Joseph de Maistretől, hogy azután megczáfolja. A genialis gondolkodó szavai így hangzanak: „Nincsenek emberek a világon; életemben csak francziákat, olaszokat, oroszokat láttam; hála Montesquieunek, perzsák is lehetünk; de ami az embert illeti, kijelentem, hogy soha sem találkoztam vele az életben és ha van, tudtomon kívül van.“ Brunetière meg akarja czáfolni és azt feleli rá, hogy a catholicismus nem ismer olaszokat vagy francziákat, khinait vagy annamit, hanem csak keresztyént. S a franczia irodalomtörténetíró hozzáteszi, hogy az angol és franczia, olasz és német neve alatt mi sem fogunk mást érteni, csak politikai tömörűléseket. Talán egészen eltűnnek a népek külömbségei, csupán az egyéniek maradnak.

Pedig Maistrenek igaza van. A realista nem ismer embert, hanem magyart vagy németet, Pétert vagy Pált, mert mindig az egyéni és faji vonásokat tekinti. Harmincz-negyven év óta hányszor ismételték előttünk Maistre mondását költők és nem költők, írók és művészek. Tíz év előtt Brunetière sem látta az embert, hanem a fajt és egyént; de most, az idealismus hajnalán már csak az embert kezdi minden művészi alkotásban látni. Az idealista ugyanis csak az egyetemest, az embert veszi észre, csak az erdőt látja és nem a fát; a realistának ellenben Péterben és Pálban, a magyarban és németben csak az egyéni tűnik szemébe; az általános emberi elvész tekintete elől, a fától nem látja az erdőt.

De lássuk Brunetière második okát a cosmopolitismus mellett, vagyis a franczia irodalom lényeges jellemét. Azt mondja, hogy a franczia remekírók háromszáz év óta csak az ember működésében rajzolták a természetet és történetet; az embert pedig társasági szerepében, s végre a társadalmat az egyetemes emberiségében. Szóval a cselekvő embert mutatták be a költők, a ki szembe száll a természettel. Corneille ugyan megfeledkezett erről, mikor _Theodoráját_ vagy _Attiláját_ írta, de a többiek mind szem előtt tarták; mert nem a művészet vagy az irodalom kedvéért van az ember, hanem mindezek, sőt maga a religio is az emberért van. Igaza volt a sophistának: παντῶν ἄνδρωπος μέτρον, mindennek az ember a mértéke. Bárminők legyenek a külső erők, mi csak velünk való viszonyukban ismerjük őket. Ha pontosabb meghatározás végett a tudomány vagy bölcsészet elválasztja tőlünk, ez csak abstractio. Azt hiszi Brunetière, hogy külföldön irtóznak az általános eszméktől és idézi Mme Staëlt, ezt a nagy realistát, a ki dícséri a németek nagy fensőbbségét, mely a szellem függetlenségében, egyéni eredetiségében rejlik… „Németországban minden független, minden egyéni… sehol sincs megállapított ízlés.“ A franczia remekírók ellenben ott keresték a fensőbbséget, a hol és mikor a köznek használtak, ezért fogadták őket oly szivesen a külföldön. Mindig a társadalom szolgálatában állottak. Ha nem mindig adnak tiszta morált, mindenkor a társadalmi élet, a jó modor, a világi bölcseség iskolái. Magasztalni szokták a franczia nyelv átlátszóságát, logikáját, szabatosságát. De nem a franczia nyelv világosabb vagy logikusabb mint más, hanem a franczia gondolkodás. S ez onnét van, hogy öt-hat száz év óta meg akarta értetni magát s csak arról írt, a mi az emberiség nagy részét érdekelte. Ők nem írtak néhány beavatottnak, hanem mint George Sand mondá Flaubertnek: Írjunk az egész világ számára; mintha csak azt mondaná, hogy legyen a mi irodalmunk cosmopolita.

Mindezek szép szólamok és igazak is a maguk helyén, de nem Brunetière alkalmazásában. Azt akarja mondani, hogy a franczia irodalom kiválóan czélzatos. És ebben igaza van. A franczia az európai nemzetek fölé emelkedik összefoglaló képességénél fogva. Az egy sémifajt kivéve, mely emiatt alig képes államot alapítani, úgy, hogy birodalmuk vagy despotismus, vagy anarchia volt, a franczia minden európai nép között legjobban tud összefoglalni. Ennek tulajdoníthatni gondolkodásának átlátszóságát és szabatosságát, innét ered irodalmának czélzatossága, innét származik sok forradalma is. Egyenes logikája a mily dícséretes, annyira veszedelmes tulajdon. Ha nem volna ez a sajátsága, talán nem rohanna annyira a központosítás utján. A realisabb german nem rajong annyira a központosításért, de nincs is oly általános Panamája, minővel a francziáknál találkozunk a realismus idején. Minket azonban most csak a francziák összefoglaló képességének irodalmi szerepe érdekel. Minden irodalom czélzatos, amennyiben az ember akkori érzését, gondolkodását fejezi ki. De legczélzatosabb az idealis időkben. A haladás egy hullámának első fele jóval czélzatosabb, mint a második. Ilyenkor szeretünk összefoglalni, eszmékért lelkesedni s ezt kifejezni irodalmi alkotásainkban. Homer, Sophocles, Shakespeare, Corneille, Goethe, Arany stb. kevésbbé czélzatosak, vagyis ők se az egyetemes, se az egyénit nem tűzik ki alkotásaikban a magasztalás tárgyául, hanem a középen látszanak maradni; a nemzeti életet rajzolják, a hogy korukban szemlélik.

A franczia irodalom termékei épen a franczia jellemnél fogva mindig elüljártak: az idealismus lohadásától kezdve Hugo Viktor, Sand George, Balsac és mások előbb egy-egy pontját támadták meg az egyetemesnek, Sue, Dumas pére és fils, Flaubert, Sardou stb. már több támaszát rombolták le a moralnak; napjaink realistái előtt már semmi se szent. Az irodalmi élet ez útján a francziák, mint előkelő materialisták többnyire legelül jártak, csak néha ragadta ki kezökből a zászlót egy Byron, egy Turgenyev, Tolstoi, Ibsen stb.