Part 9

Ti, a realismus gyermekei, nem érzitek, hová sülyedt húsz év óta az iskola; pedig tömérdek tanszéket állítottak, tanárt és tanítót alkalmaztak, gyönyörűbbnél gyönyörűbb palotát emeltek, szóval sok milliót költöttünk az iskolára; de nem önthettük belé az éltető szellemet, nem ébreszthettük fel ifjúságunkban a tudás vágyát, nem állíthattuk meg tanítványaink keblének küszöbén azt az erkölcsi, értelmi és aestheticai bomlást, mely földúlta a társadalom békéjét, a szivek és elmék nyugalmát, a családok szentélyét.

Azzal biztatnak benneteket, hogy a congressuson fölvetett eszmék, a kellő formába öntött gondolatok, majd szárnyra kelnek és átrepülve az egész országon, gazdagítani fogják az ország közvéleményét. Hiú remény! sőt rosszabb, nyilt hazugság! Hol van most ez a közvélemény? A budapesti kiállításon vagy Pusztaszeren? Talán Nagyváradon vagy Kolozsvárott? A ki tud gondolkodni, látja a bomlást, a ki nem akar másokat rászedni, az őszintén kimondja, hogy napjaink haldokló realismusának nincs közvéleménye, nincsenek eszméi, melyek tettre gyulasztanák. Tudós tanáraink eszmétlenül, hév és lelkesedés nélkül adják tovább a tudás száraz anyagát vagy gondolatnélküli, meddő frázisokkal czifrázzák fel, de összefoglaló gondolkodása, termékeny eszméje egynek sincs. Férfiakra volna szükség e congressuson, a kik fenekestül felforgatnák a XVIII szakosztály megállapított tételeit, a kik egy éjszaka mind a százhetven előadó gondolkodását idealizálnák, vagyis összefoglaló gondolkodásra tanítanák. Hisz ezek mind léha elemzők, fecsegő analysálók, a kiknek nem adatott lelket önteni a realista tömegbe.

De hisz maguk az iskola emberei, a congressus a maga impozáns erejével kézzelfoghatólag megmagyarázza majd az országnak az iskola ügyének mindeneket meghaladó fontosságát. Igen a nemzeti közoktatás egységének, fontosságának, hivatásának, a közoktatás munkásai összetartozásának ügye győzelmesen kerűl ki a congresszus tárgyalásaiból. Az iskola emberei fokozott magaérzéssel és eszmélettel fognak távozni a gyűlésekből! Szegény ámító! A haldokló realismus napjaiban fog most az ország elragadtatva hallgatni jámbor tanítóinak rég elavult csevegéseire; mikor egész bensőnk csupa ellenmondás, mikor hit, remény és szeretet nélkül néznek polgártársaink a kétes jövőbe, mikor nagy és egyetemes principiumok után epedünk és sóhajtozunk: most álmélkodva hallgassuk az oly bölcseséget, mely egy órával többet vagy kevesebbet követel a német nyelvnek, a természettannak, a szépírásnak s az idealismus hajnalán sürgeti a népies, magyaros, vagy inkább triviális stílust, kiemeli a füzetek egyenlő és csinos külsejét, vitatkozik a játék és a torna előnyei fölött. És a többi és a többi. E gyűlésekből csak egy korlátolt realista mehet haza önérzettel, büszkeséggel; mert ha egy kissé tud összefoglalóan gondolkodni, szégyenleni, röstelleni fogja hogy végig hallgatott ennyi üres, tartalmatlan, elcsépelt zagyvalékot.

Rengeteg sokaságtok megtanítja az országot az iskola ügyének fontosságára!? Azt hiszitek? Mikor állítanak több iskolát, mikor beszélnek többet az iskoláról, mikor járnak legtöbben az iskolába, ha nem a realismus alatt? Harmincz év óta minden újság, minden gyűlés, minden hatóság közvetve vagy közvetlenül az iskola fontosságáról írt, beszélt, tanácskozott. A szegény német tanítókkal verették meg a francziákat, hódítatták meg a világot! Hatalom lett a tudomány és általa az iskola s mivel a hatalom pénzzel jár, egyetemi tanáraitok beléptek az országházba, a különféle részvénytársaságokba, takarékpénztárak igazgatótanácsába. Íme mennyire megbecsült a világ benneteket! Sőt a tanítók és középiskolai tanárokról sem feledkezett meg, ezeket sok helyütt választási korteseknek avanzsiroztatta és így egy kis mellékjövedelemhez juttatta. Íme ennyire meggyőződött a világ az iskola ügyének fontosságáról.

Az ébredező idealismusnak egészen más tanítók és más iskolák kellenek: olyanok, melyek lelket öntsenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák érzését, gondolkodását, megnemesítsék erkölcseit, hogy át tudják érezni és felfogni az isteninek szentségét!

Ti talán még azt sem látjátok, hogy ma fenekestől fel van fordulva az emberiség köz- és magánélete. Hazugság lett ajkainkon az igazság; érzékiség és anyagiság a jó; léha gyönyör és rút a szép. Testi neveléssé vált az iskola, melyből fáradtan távozik az elernyedt lélek. Merészen mondva, öngyilkos-jelölt minden tanuló, mert nincsenek vallási és erkölcsi alapelvei, nincsenek, nem lehetnek magasztos principiumai, melyek vezérfonalul szolgálhassanak az élet tömkelegében. Ti nem adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs, ti a romlott társadalom szegény gyermekei vagytok, a kik talán nem is sejtitek, milyen fertőnek vagytok békés lakosai.

E fertő sarával akarjátok betapasztani és bemeszelni a magyar közoktatás épületét. De hiú minden fáradozástok. Mert mennydörögve közeledik az új eszme vihara, elsöpri érzésteket, gondolkozástokat és egy rátok nézve ismeretlen szellemmel árasztja el a világot s benne az iskolát. Rohamának a ti jámbor komédiátok sem állhat ellene. Beszédeiteket, határozataitokat a pusztuló realismus sugallja, melynek uralma alatt szétmállott a társadalom; az egyed foglalta el az egyetemes oltárát; furfanggá, cselszövénynyé, zsebeléssé vált a politika; ravasz önkénynyé a közigazgatás; pajtáskodás és czimboraság lett a barátság, felbomlott a családi élet szentsége, csupán érzéki ösztön kielégítése lett a két nem szerelme; gúny tárgya és nevetséges lőn a tekintély képviselője; sárba rántatott minden isteni és erkölcsi. De azért csak beszéljetek, határozzatok és éljenezzetek!

XIX. A SZELLEMI ANARCHIA.

Napjaink kiváló gondolkodói mind megegyeznek abban, hogy az erkölcsi, szellemi és aesthetikai anarchia idején élünk. Számtalan czikk és tanulmány foglalkozik e kérdéssel, legújabban korunk egyik legtehetségesebb bölcsésze, _Fouillée Le mouvement idealiste_ czímű nagy munkájában hozakodik fel e gondolattal s bemutatja franczia jelenségeit.

Természetes, hogy e nagy anarchiáról legjobban tájékozódva kellene lenniök az egyetemi, középiskolai, praeparandiai tanároknak és tanítóknak. Ismerniök kellene a haldokló realismus tüneményeit és a feltámadó idealismus követeléseit.

Pedig a mi jámbor tanárainknak fogalmuk sincs róla. Most ötezer tanító és tanár űl együtt a congressuson, három nagy beszédet hallottunk: egyet az elnök, egyet a minister és egyet Berzeviczy Albert szájából s mind a három beszéd, hozzászámítva Beőthy Zsolt jelentéktelen frázisait, a régi mederben, félszázados szólamokban pereg le, egyetlen termékeny gondolat nélkül.

Az elnök szavai például a körül forognak, hogy össze kell forrasztani, _szerves egészszé átalakítani az európait és a magyart_. Ez a nagy föladat! kiált fel. De hisz ezt fél század óta milliószor hallottuk; csakhogy ez az európai éppen úgy bomlik mint a magyar. A bomladozóval nem forraszthatunk össze semmit. Nincs oly ragasztékunk, mely a kettőt egyesíteni tudná. Bomlás itt, bomlás ott. Eddig éppen a szerint jártunk el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, harmincz év előtt mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen. Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ minden részében.

Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.

Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult szólamokkal mulattat ötezer embert.

Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.

De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást. Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister azonban csak a tanítók nagy számának örvend.

Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember, részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller, számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető beszédeket mondani.

Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati, részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?

Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe; vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.

XX. A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.

I.

A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és aestheticai bomlásról.

Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy hemzsegnek a congressuson.

De tartsunk rövid szemlét határozataik fölött.

Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt. Az első kérdés volt _a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú iskolában_. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert, mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz magyarosítani oly vidékeken, a hol a nemzetiségek nagy tömegekben laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben, szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását, csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.

A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.

_Az iskola egységes jogának_ kérdésénél Földes Géza előadó egységes tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl ötezer tanító.

Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha, zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk, mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és vallás, erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz a káté, a hit- és erkölcstan.

_A középiskola tanulmányi rendjéről_ Kármán Mór szólott. Az előadó lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt mondják, hogy a nagy emberi feladatban a _magyar_ segített – akkor lesz kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk daczára Európa közepén.

Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el, bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a latin nyelvet ez iskolában is.

Beőthy Zsolt a _művészeti képzésről szólott_. Szerinte korunk jobban becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. Az irodalom mellett tehát előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei, összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember, azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés, melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom és a politika történelmét!

II.

Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata nagyon egyszerű.

Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a szélső idealismus korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak, főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert tenniök.

Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty _Zalán futása_. Ő még nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak hozzánk.

1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg, közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.

A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután rohamosan hanyatlik.

Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.

Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet, az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot, ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot, egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli. Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja, beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.

Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.

Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől, környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán megértették volna.

Most lássuk a congressus némely határozatát.

Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak _az osztályozásra és vizsgálatra vonatkozó_ intézkedéseit, melyek nem annyira a lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.

Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete, testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a tanulókat.

A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni. Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.

Sebestyén Gyula _az állam és az iskola viszonyáról_ szólott és úgy gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad előtt a modern jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás. Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás, az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.