Part 8

Arra tehát, hogy a természettudományok virágozzanak, hogy érdeklődjünk irántok, szellemi látkörünk oly szűkülésére van szükségünk, a minővel az utóbbi húsz-harmincz év alatt találkoztunk. Ekkor tudunk elemezni, bonczolni. Nem látunk tovább annál a pontnál, melyet szét akarunk szedni. Belé tudunk mélyedni, mélységes titkait feltárni.

A természettudományok virágzása azonban nem oka az erkölcsi léhaság, az anyagiság, az érzékiség, az elvtelenség általános elterjedésének. Hanem mindkettő a gyarapodó s végre uralomra jutott realismus következménye.

A tömérdek öngyilkosság, őrültség, általános idegesség, a féktelen individualismus szintén nem a természettudományok okozata, hanem a realismus alkonyának elmaradhatlan tüneménye.

A jó Gyulai Pál és derék munkatársa, Török Aurél, nem tudnak ezekről semmit, régi, elcsépelt szólamokkal és lejárt okokkal tiltakoznak a tudomány csődje ellen. Szerencsére még nem jutott csődbe a tudomány, a realis idők tudományos nyereségeit, hódításait mind megtartja az emberiség; de csődbe jutott Gyulai és Török tudománya, ezen a csődön akartam czikkemmel segíteni. Czélom elérése azonban nem függ tőlem, hanem az ébredező idealismustól, mely talán Gyulai és Török elméjét is annyira összefoglalóvá, széles látkörűvé tudja átalakítani, a mennyi e tárgy megértésére szükséges.

XV. I. FERENCZ JÓZSEF.

Az erkölcsi törvény szempontjából nagyon érdekes a magyar nemzet és felséges királyának története. Ha visszapillantunk ötven év eseményeire, szinte látjuk, hogy válik el a három eszme egymástól, hogy jutnak fokonkint uralomra a birodalom alkotórészei. Az ily bomlás azonban erős viharokkal jár és örömmel mondhatjuk, hogy ő felsége jó egészségben élte le a rémes napokat épen úgy, mint a békés fejlődés esztendeit. Most is jó kitűnő egészségnek örvend.

Pedig valóban nehéz időket élt át a jó király. A negyvenes évek leglázasabb napjaiban, a forradalmak zugó árjában lépett a birodalom élére, mikor rég lelohadt az egyetemes iránti rajongás, mikor összébb szorult az ember erkölcsi látköre és határtalanul lelkesedik a nemzeti egység és nemzeti nagyság után. Vörösmarty már a huszas években kezdi hangoztatni e gondolatot; az ő lelke azonban még hideg, ünnepélyes ódai hangon szólal meg. A nemzetinek meleg hangjával csak a negyvenes években találkozunk, ekkor mindenfelé a nemzeti nagyság, dicsőség és egység eszméje uralkodik az ember szivében és agyában. Nálunk Petőfi és Kossuth ez érzés lánglelkű tolmácsai. Bár szivesen hivatkoztak az általános ideákra, mégis jóval realisabbak valának, mint Széchenyi és Vörösmarty s azért voltak oly lelkes apostolai a nemzeti szabadságharcznak.

De a nemzeti egység gondolata ekkor már oly erős az egész világon, hogy mikor trónra lép a király és leveretnek a forradalmak, az ő körében se uralkodott más gondolat, mint az egész birodalomnak központosított egységes formája német vezetés alatt. Így jött létre az összbirodalom, az abszolut hatalom alatti Ausztria.

Csakhogy nem lehetett megállítani az eszme folytonos változását, a realismus gyarapodását. Az egyetemes eszmék, melyek annyira kedveznek a feltétlen királyi hatalomnak, mind jobban elenyésztek, az objektiv realis világnézet mindenfelé hódított, az emberek rajongani kezdtek a természettudományokért, ezektől várták a nagy kérdések megoldását, melyekre az erkölcsi tudományok nem tudtak válaszolni; a költők az elbeszélők és drámaírók felhagytak a kalandos mesék előadásával, hanem bonczolni, elemezni kezdették az életet, jelentkezett bennök a pessimismus és a léha humor, a lyrából lassankint pusztult az ódai hang; a politikai életben érvényesűlni akartak a nemzetiségek és csak roppant erőszakkal, zsarnoki kényszerrel lehetett germanizálni, a mire a birodalom sehogy se volt képes. Ugy hogy egy pár csatavesztés után meg kelle alkudnia a monarchia alkotó elmeivel.

Így jött létre az 1860-iki októberi diploma, mely az egyes tartományoknak korlátolt alkotmányt akart engedni.

A régibb, conservativebb elemek talán elfogadhatták volna az ily alkotmányt, de a növekedő realismus annyira megerősítette a nemzet nagy tömegét, hogy nagyobb önállóságot követelt. Újabb csapásoknak kellett tehát következniök, a birodalomnak a sír szélére kellett jutnia, hogy 1867-ben létrejöhessen egy jóval realisabb alkotmány, mely két részre osztotta a birodalmat a németek és magyarok hegemoniája alatt. Ő felsége a király bölcseségének, az eszme változásához simuló lelkének köszönhetni, hogy létesűlhetett az alkotmány, hogy a magyar nemzet kibékűlt fejedelmével és erős támasza lőn ingadozó trónjának.

De míg nálunk mindvégig meg tudott maradni a magyar hegemonia, mert a részek szorosabban csatlakoznak az egészhez; addig az osztrák tartományokban csak rövid életű volt a német vezetés. Hisz oly lazán függnek össze az alkotó részek, hogy a realismus idején engedni kellett követeléseiknek s nagy jogokat adni a nemzetiségeknek. A király jósága itt is segített, nem állott útjában az idők árjának, simult és engedett.

Mi magyarok ez idő alatt kevesebb alkalmatlanságot okoztunk ő felségének. Bár a realismus nyomása alatt folyton növekedett a függetlenségi párt, ugy hogy a néhány főből álló töredék száz képviselőre emelkedett, sőt az 1867-es alapon álló másik párt is nemzeti kivánságokkal állott elő és vezérének ragyogó beszédeivel lángra lobbantotta a nemzetet: mindamellett az uralkodó pártnak sikerült harmincz éven keresztül megtartani a hatalmat.

Mily eszközökkel munkálkodott, mindenki tudja; hisz ugyanily módon jártak el az egész művelt világon, különösen így a centralizált országokban, hol rendesen egy érdektársaság kezébe kerűlt a nemzet sorsa, míg a decentralizált országokban csupán helyi bandák keletkeztek, melyek uralmát könnyebben le lehetne rázni. Legalább is nem keseríti el annyira a realis idők léha individuumját, ha tudja, hogy nem egy óriási polyp szorongatja, hanem csak egy kisebb czimborasággal kell megküzdenie. Nálunk a nemzetiségek is kedveztek a kormánypártnak, melyeket majd helyi és egyéni kedvezményekkel, majd erőszakkal ártalmatlanokká tudott tenni. És mivel fönt, a koronánál nem állott elő követelésekkel, ő felsége szivesen támogatta, nem kérdezte Tisza Kálmánnak, vagy Széll Kálmánnak, vagy Wekerle Sándornak, Bánffy Dezsőnek, vagy Perczel Dezsőnek hiják a tehetséges férfiut, egy kis nyugtalanság után rendesen kinevezte az ország kormányelnökét.

Ilyen bölcs simulás, az idők árjához való szerencsés alkalmazkodás volt ő felségének majdnem ötven éves uralkodása. Szerencsés időbe, a realismus fényes napjaiba esett uralkodásának jó része. Mikor az anyagira és az érzékire veti magát az emberiség, mikor jólét és gyönyör kiséri földi útjában az embert, rendesen jó dolguk van a királyoknak is. Az irodalom és művészet az ipar és kereskedés szolgálatukra áll, hogy fényesebbnél-fényesebb ünnepeket, pompás kiállításokat, óriási katonai szemléket és gyakorlatokat és más mulatságokat rendeztessenek a népnek, mely ilyenkor: Panem et Circenses-t kiált.

Most azonban fordulóponton állunk. Új szellemi és erkölcsi világ küszöbére lépett az emberiség és benne a magyar nemzet, hol az egyetemes iránti magasztos rajongás tölti el bensőnket, hol a központ, az egység képviselője már nem enged az alkotó részeknek, hanem erélylyel követeli a vallás és morál tiszteletét, a becsület és tisztesség visszaszállítását. Nehéz lesz az átalakulás, mert visszatér a nemzetek tettereje, harczi kedve, könnyebben kitörhet egy-egy háború, nagy bomlás állhat be az országban is.

Szivünkből kivánjuk, hogy ő felsége könnyen meg tudja tenni azt az utat, mely az idealis eszme áramlásánál fogva előtte áll, legyen boldog és szerencsés uralkodó az új idők erkölcsileg nemesebb, szellemileg szélesebb látkörű nemzedéke fölött; és a ki bölcs uralmával zárta le a magyar nemzet első ezredéves életét, még sok esztendeig vezethesse hű alattvalóit második ezredéves útjokon. Ha eddig is dicső volt, legyen még dicsőbb az uralkodása!

XVI. A DEMOCRATIA HALÁLA.

A democratia agonizál. Betegágyát körülveszi a síró és ujjongó sokaság s azt hiszi, hogy zajával életet lehelhet a haldoklóba. Pedig már csak mesterségesen hosszabbítják napjait. Aethert lehelnek belé, galvanizálják elhidegülő végtagjait, gyorsítják szívverését; de meg kell halnia az agonizálónak, ezt kivánja az erkölcsi világ törvénye.

Egy geniális barátom e napokban lelkesen vitatta előttem, hogy meg kell nemesíteni a szabadelvűséget, becsületessé kell tenni a democratiát és morális alapon újra meg lehet erősíteni. Nagyon szép, de lehetetlen gondolat.

De hát miért ne lehetne megnemesíteni a democratiát? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért nem, mert a democratia nem egyéb mint a realismus szétmállása, decentralisatiója, a szép, jó, igaz eszméinek teljes elválása, egymás közötti bomlása. A szépnek ellensége lesz a jó, a jónak az igaz. Mindegyik felmondja a szolgálatot. Ilyenkor minden szétmállik. A családban az atya helyét elfoglalja az asszony, a szülőkön követelőznek a gyermekek. A testületek élén síma, nyájas főnökök állanak, mert az erélyes és szigorú elüljárót megbuktatják az alattvalói vagy ezek pártfogói. A ministertől lefelé minden főnöknek nyájasnak, szeretetreméltónak kell lennie, különben ezer kellemetlenség éri; a vidék fellép a központ ellen és nem lehet megtagadni kérelmét, dohánygyárakat, vasúti üzletvezetőségeket, vicinálisokat, királyi táblákat és törvényszékeket stb. stb. kell neki juttatni, különben felzúdúl és nem választ kormánypárti képviselőket. Az ország érdeke ilyenkor a vidék érdeke. Hivatalokat teremtenek, mert a realismus alatt soha sincs elég hivatal és a vidék legtávolabbi korteseinek állásokat szereznek s pályát nyitnak a szegény ember tehetséges és élelmes fiának.

A politika és erkölcs is elválik egymástól. A minister, államtitkár hazudozik mint a megszorúlt gyermek. Csűri, csavarja az igazságot, melyet nem lehet kimondani. A fölebbvalónak nincs érzéke az igazság iránt, mert hazudozással kell elaltatni, csillapítani az alattvalók féktelen individualismusát. A férj hazudozik nejének, a szülők apró hazugságokkal csitítgatják követelődző gyermeiket, a polgármester, a főispán meg az alispán és szolgabiró komoly füllentésekkel hallgattatják el a panaszos feleket. Hazudozva udvarol a férfi a nőnek, szóval a tekintély képviselői, a társadalmi, közigazgatási, politikai stb. ügyek vezetői nem lehetnek el folytonos füllentés, nyájas hazudozás, ügyes furfang és ravaszkodás nélkül.

Igy rajzolhatnám a jónak és szépnek szerepét a realismus democratiája alatt. Tessék már most megnemesíteni ezt a democratiát. Lelki, erkölcsi nemesség és democratia annyi, mint fából vaskarika. Együtt véve képtelen állítás, mely önmagának mond ellene.

A társadalomnak azonban meg kell nemesednie. Igy nem maradhat. A szép, jó és igaz eszméje annyira elvált egymástól az egész világon Londontól Pekingig és San-Franciscótól New-Yorkig, hogy tovább nem mehet ez a szétválás. Most tehát e három eszmének egyesülnie kell.

Ez az egység azonban a legsötétebb reactió, a mitől a bécsi és budapesti democraták éppen úgy rettegnek, mint a pekingi vagy chicagói realisták. Ez a reactió megveti az anyagiságot és érzékiséget, rajong az istenért, a vallásért, a morálért; gyülöli felebarátját, ha hitvány, jellemtelen ember; tiszteli az erényt, az igazságot, szigorú törvényeket hoz érdekökben, édes testvérekké lesznek a politika és vallás emberei, a mitől retteg minden léha realista, derék szabadelvű és democrata.

Ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben theocraticus lesz a politika, nagy befolyásra tesz szert a papság és az aristocratia, uralomra jut az igazi tisztesség és a valódi becsület, miután oly sokáig uralkodott a talmi vagyis a lovagias becsület.

A democratia tehát nem kerülheti ki sorsát, neki szegénynek meg kell buknia. Keresztyén és zsidó democratáink éppen oly kevéssé tarthatják életben, mint a socialisták, a kiknek szintén el kell pusztulniok az idealismus nyomása alatt, mert mikor az egyetemesért rajongunk, nem lelkesedhetünk a leghatártalanabb individualismusért, melynek képviselői a szegény socialisták.

Vigasztalásukra legyen mondva, hogy mivel aránylag rövid ideig tart a szélső idealismus uralma, annak idején újra feltámadnak a demokraták és socialisták. Beatam resurrectionem!

XVII. A TANÜGY HANYATLÁSA.

Az erkölcsi világ törvénye nagyon érthetővé teszi a mostani meddő iskolai vitákat. Ma a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk. Az egész világon mutatkozó erkölcsi felháborodás jelezi, hogy nemsokára új napok virradnak reánk. Ez az időszak nem kedvez a tanügynek.

Körülbelűl ezt a benyomást meríthetjük abból a másfél ezer oldalos jelentésből is, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister 1895-ről kiadott.

A természettudományok, a realis ismeretek veszítenek becsükből. Nemcsak a tudomány előkelő munkásaira tekintenek közönynyel, hanem általában nem sokra becsülik a realis tudást. Már a realisabb időkben felhozakodnak a túlterheléssel. Ez a vád folyton növekszik. Mindinkább sürgetik az egészség ápolását. A játék, korcsolyázás, fürdés, úszás emlegetésével találkozunk.

Még elemi iskolában is látunk matinéeket, élőképeket; a középiskolákban hangversenyeket, bálokat stb., melyek elvonják az ifjúságot a tanulástól. A tanárok ministeri rendelet nélkül is kurtítják a tananyagot. A nyelvtanból alig tanítanak valamit. Helyette történeti mondákat, kedves meséket és kisebb-nagyobb költők verseit taníttatják be. Harmincz-negyven év előtt vaskos ékesszólás-tanokkal tömték tele az ifjú elméjét, néha még ezekkel sem elégedett meg a tanár, aesthetikai tanokat diktált beléjök; most alig 60–80 oldalra terjed az elmélet, sőt ennek is felét kihagyja némely professor. Az irodalomtörténetből kiesnek az apróbb írók és költők, csak az elsőrendűekkel foglalkozunk. Így járunk el a többi tantárgygyal is, mert a fődolog keveset és okosan tanítani, a mit már az iskolában megtanulhasson az ifjú, hogy ne kelljen otthon foglalkoznia, mivel szabad idejét zenének, szórakozásnak kell szentelnie. Ilyenkor hallatlan mélyre sülyed az ifjú tudásának színvonala. Gyakorlataiban a füzet külseje a fő, nem a tartalom. Egy-egy osztály gyönyörűbbnél gyönyörűbb füzetbe írja dolgozatát. Csakhogy e dolgozatok eszmei szempontból gyarlók. A classicus nyelvek tanulása teljesen el van hanyagolva. A franczia baccalaureatusi (nálunk az érettségi) vizsgálaton, a jelölt embernek tartja a Piraeust, nálunk más bohó dolgokat hallani. És ha a tanulók megbuknak az első vizsgálaton, bizonynyal áteresztik őket a javító érettségi vizsgálaton, mert buktatni nem szabad. Magas állású politikusok, tisztviselők stb. vetik közbe magukat, hogy ne bukjék kegyenczök, rokonuk stb.

De maguk a tanárok sem tudnak szigorúak lenni az eszme nyomása alatt. A tanár csak akkor lehet követelő, mikor az egész társadalom rajong a tudományért, Most pedig e rajongás teljesen hiányzik. Egyetemi tanárok, a helyett, hogy tudományuknak élnének, politikával, pénzintézetekkel, részvénytársaságokkal, az anyagi jólét tényezőivel foglalkoznak; az ügyetlenebbek egy pár kézikönyv után darálják le leczkéiket.

Széles látköre, egységes tudása, fensőbb eszmei szempontja kevésnek vagy senkinek sincs. Egy-egy specialista behatólag érti a tudomány valamelyik ágát, az egésznek egységes felfogása iránt azonban nincs érzéke.

A könyvmolyok tudománya is merő adathalmaz, melyben kevés a köszönet. Ma ott állunk, a hol az emberiség talán 1812-ben állott, mikor Hegel kiadta Logikáját, melynek előszavában keservesen panaszkodik, hogy nem kell semmi eszmei, becse csupán a gyakorlati tudásnak, ügyességnek van. Napjaink gyakorlati tudósai szintén nagy megvetéssel szólanak minden eszmeiről s így magáról Hegelről is, úgy hogy nemrég azt írta nekem egy jónevű német tanár, hogy Beneke philosophiájának volt a híve és csak annyit tud Hegelről, hogy századunk legnagyobb szédelgője: Der grösste Schwindler des Jahrhunderts!

A szélső realismus e hangulatában természetes, hogy nem vezet czélra a tanárképzés annyiszor emlegetett reformja sem. Eszmétlen és realista professorok nem lelkesíthetnek a tanulásra senkit, hisz maguknak sem lehet lelkesedésök. Csak ismerni kell a különféle tanárképző intézeteket nemcsak nálunk, hanem az egész világon, hogy belássuk, mily gyarló lábon áll az egyetemi tanulás. Számos jobb nevű egyetemi tanárt, mint Paulsen, Treitschke, Brunetière stb. idézhetnénk, a kik keservesen panaszkodnak a tanuló ifjúságra, és kárhoztatják a tanárokat. Ez utóbbiakat teszik felelőssé az ifjúság tudatlanságáért. Ils ne sont pas assez exigeans, nem elég követelők, mondja Brunetière.

Pedig a tanár sem tehet róla, ő is az eszme nyomása alatt áll éppen úgy, mint a tanulók és a rendelkező minister. Mert mit tehet most egyebet a minister, mint decentralizáló és könnyítő rendeleteket adni, melyek nem emelik az ifjúság tanuló képességét. Ma csak decentralizálni, iskolákat építeni, felszerelni, a tanítók fizetését emelni, a testi nevelést előmozdítani, a közoktatási tanács hatáskörét megszorítani, az érettségi vizsgálatot részben vagy egészen eltörülni, az önállóbb és követelőbb tanférfiakat nyugdíjba küldeni stb. lehet. Ezeket megengedi, sőt követeli a realis gondolkodás.

Eleinte még az ébredező idealismustól sem várhatni a tanulás fellendülését, mert ez nem annyira a tudást, mint a valláserkölcsi nevelést sürgeti. Már most sokfelé hallani, hogy lelketlen és közönyös a tanítói kar, nincs vallásos meggyőződése, nem törődik az ifjúság erkölcsi állapotával; megelégszik, ha ledarálja és kikérdezi a feladott tananyagot. Egyébre nincs semmi gondja. Pár év mulva az egész művelt világot betölti ez a panasz; a mi számos tanár megrovása és elmozdításával jár. 1818 körül az idealismus uralomra jutásával sok tanárt nyugdíjaztak vagy elmozdítottak, némelyik csak a censura által helybenhagyott füzetet olvashatta fel tanszékén. A német birodalom keresztény jellegű iskolában kezdik már korlátozni a zsidó tanárok alkalmazását, el akarják őket tiltani az irodalom és a történelem tanításaitól, mit csakhamar a bölcsészet és más humaniorák elvonása fog követni s legfölebb egy-két realis tantárgyat hagynak meg kezökben.

Azt hiszem azonban, hogy az idealismus kitörése, a moral «dühöngése» nem lesz oly erőszakos, mint 1818 körül volt. De nem lehet oly enyhe, hogy meg ne tisztitsa a mai individualismus romlottságát. Hivatása az emberiség erkölcsi és vallási színvonalát újra felemelni, nemünk erkölcsi tisztaságát visszaállítani. Ez annyira szükséges, hogy nélküle az európai és amerikai civilisatió pusztulása következnék be. Oly magasra kell emelkedni az idealismusnak, hogy legyen mit apasztani és fogyasztani egy egész hullámon keresztül a realismusnak. De hogy e szolgálatot megtehesse az idealismus, a mennyire a történelemből látom, egy konkrét vallásra van szüksége. A görög-római polytheismus egy ezredéven keresztül teljesítette e szerepet; a kereszténység több mint másfélezer éven át elégítette ki az európai emberiség valláserkölcsi szükségét.

Vajjon meddig lesz képes e magasztos hivatásnak megfelelni? nehéz lenne megmondani. Azt azonban világosan látom, hogy a tiszta erkölcsi idealismus, mely nem tud valamely vallásba fogódzni, oly gyönge, hogy nem akadályozhatja meg a társadalom teljes felbomlását és a civilisatió pusztulását. Mert ne higyje senki, hogy a vasútak és gőzhajók, meg az ipar más csodái és természettudományok bámulatos sikerei képesek lesznek fentartani a civilisatiót. Az iskolák és egyetemek, a művészet és ipar csodái alkotják a civilisatiót; fentartása azonban az emberiség valláserkölcsi erejétől függ. A vallás pusztulásával elenyészik a civilisatió is. Az ázsiai, afrikai, európai, amerikai stb. romok mutatják, hogy földjükön egykor hatalmas civilisatió virágzott s a történelem földeríti, hogy némelyeké a vallás pusztulásával ment tönkre; az erkölcsi törvény ismerete pedig elárulja nekünk, hogy mindegyik pusztulásának ez lehetett az eszmei, bár nem közvetlen és látszatos oka.

Ezek előrebocsátása után könnyű tudnunk, minő eredménye lesz hazánk és a külföld mostan folyó tanügyi vitáinak. Vajjon emelhetik-e a tanügy belső, eszmei színvonalát? Fognak-e virágzani az egyetemek; kitűnő tanárok foglalják-e el a tanszékeket, melyek köré lelkesedéssel csoportosúl a hallgatóság? Vajjon kitör-e a középiskolai ifjúságban a tudás szenvedélye? Egész odaadással, nemes enthusiasmussal szentelik-e magukat az erkölcsi és realis tudományokra? Mindez hiú remény. Itt nincs vigasztalás. Előbb az erkölcsi tisztuláson kell keresztűl vergődni az emberiségnek. Ha megtörtént e nagy valláserkölcsi mosakodás, ha beállott az emberiség vallás-erkölcsi fölemelkedése, ha újra tudunk összefoglalni, egységre törekedni gondolkodásunkban, fenköltek lenni érzésünkben s kezd lohadni a szélső idealismus: akkor beáll a tudás szenvedélye, a tudomány iránt való boldogító lelkesedés; akkor nem hiába beszélnek az egyes országok gyűlésein. Ma csak aes sonans és cymbalum tinniens a ministerek és képviselők, tanárok és tanítók szónoki vitája, a kötetes jelentések s a tanügyi congressus elavult határozatai.

XVIII. A TANÜGYI CONGRESSUS.

1896. júl. 3-ikán űlt össze a tanügyi congressus. Tanítók és tanítónők nagy számban jöttek fel Budapestre, hogy néhány buzdító felolvasást hallgassanak meg és központi vezetés által megállapított határozatokat hozzanak.

Legyetek üdvözölve tanítótársaim!

A hazafias frázisok és fényes ünnepélyek napjaiban emelkedett hangulattal álljátok körül a felolvasások és szónokok asztalát, szünni nem akaró tapssal, perczekig tartó éljenekkel honoráljátok előadásaikat. Végül tömérdek felköszöntéssel háláljátok meg a minister jóakaratát, vezetőitek buzgóságát.

Ez természetes a realismus idején. Ünnepelni, jubilálni, örömkönnyekbe és éljenekbe kitörni, ekkor tudunk legjobban.

Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, a kiket pár percz alatt könnyű megríkatni és nevetésre gerjeszteni. Sírunk és mosolygunk, a mint a pillanat követeli. A szórakozás mámorában, a ló-, a torna-, a regatta-, a hang- és más versenyek mámorában, kell élnünk s többé-kevésbbé ily verseny a tanügyi congressus is.

Tudom, hogy elég jól fogtok mulatni. Koplaltatok eleget szegénységtekben, most felejtsétek el és vígadjatok!

Ne féljetek, senki sem zavarja mulatságtokat. A kik komolyabban veszik az életet, azok otthon maradtak és töprengve, merengve gondolkoznak korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról. Ti zavartalanul játszhatjátok el a nagy tanügyi komédiát, ki vannak osztva a szerepek, a játékosok jól betanulták azokat s talán kifogástalanul darálják le előttetek. Mert csakugyan egész ünnepélytek nem egyéb mint egy mesterileg rendezett komédia s ti is alig vagytok egyebek mint szegény komédiások.

Hiszen a szellem, mely sziveteket és elméteket betölti, már haldoklik, pusztulóban van. A miket beszéltek, a miket határoztok, papiroson marad vagy rövid idő alatt megvetésben részesűl. Sírjába készűl a realis idők individulismusa s ti öntudatlanúl jöttetek el a temetésére. Minél többen vagytok, annál ünnepélyesebb, fényesebb ez a temetés; de mégis csak temetés.

Az ébredező idealismus férfias akaratot, magasztos összefoglaló gondolkodást, az egyetemes iránti szent lelkesedést, a szép, jó és igaz egységében való isteni hitet követel tőletek; de nem értitek hivő szózatát, léha realisták vagytok, a kik nem lehettek az ő apostolai.

Azt mondjátok, hogy összejöttetek tanúbizonyságot tenni a magyar cultura állapotjáról, kívánságairól, szükségleteiről. A congressus az iskola beszámolója a magyar culturáról. Az ezerév ünnepe nagyon fogyatékossá lett volna e congressus nélkül. Üres frázisok! Hány iskola és hány tanuló van hazánkban, azt tudtuk e congressus nélkül is. A magyar cultura állapotját és szükségleteit pedig ti ismeritek legkevésbbé.