Part 7

1515 körül már ott szerepel a bölcsészetben Pomponazzi, a politikában Macchiavelli, az irodalomban Ariosto, éppen úgy, mint 1825 körül a megváltozott Chateaubriand, Hugo, Cousin, továbbá Jouffroy, Guizot, Heine (Reisebilder), Platen (Die verhängnisvolle Gabel, 1826. Der romantische Oedipus. 1828.). Pückler herczeg kikezdi a régi, a tekintélyes aristocratiát, melyet Walter Scott-tól és másoktól tanultunk meg szeretni, tisztelni, eloszlatja nymbusukat, lerántja róluk a felsőbb morál leplét. Angliában Bulwer regényei teszik ugyanezt, hősei kiépültek az illusiókból és balítéletekből, tudnak élvezni, gyönyörködni. Az erősödő skepticismus és rationalismus már hangoztatja azt a nézetet, hogy a papok csinálták a kinyilatkoztatott vallást, hogy a művelt embernek elég a bölcsészeti vagy természeti vallás, itt-ott felhangzik a morálnak utilitarius és altruisticus igazolása. Ennek azonban később jön meg a kora.

1830-ban már győz Francziaországban a szabadelvűség, a kezdődő individualismus, a politikai, vallási, lelkiismereti és sajtószabadság, az egész művelt világ rajong a francziákért; az irodalom tetemesen átalakúl; még ugyan nehéz a drámai belső ellenmondást a hős szívébe helyezni és azért külső hatásos eszközökkel, rémes jelenetekkel iparkodnak pótolni, mint azt a romanticismus tevé. Hugo, Dumas père, Sue és mások, az egész művelt vílágon ily regényeket és tragédiákat írnak, a vígjátékban már itt-ott kikezdik az egyetemes képviselőit: az atyát, a férjet, a felsőséget, a vallást. A társadalomban felhangzik a gazdagság dicsőítése, a nemzeti jólét magasztalása, a szabad verseny tana. A politikában élénk vita tárgya a nemzeti központosítás. Sokan írnak ellene, de az áramlat győz. A nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje mindenfelé hódít. A költészet melegebb, bensőbb lesz, az ünnepélyes hideg ódai lyra hanyatlik, bár még az 1848-iki forradalom idején sokszor találkozunk vele.

Az ötvenes években mindenütt meghonosúl a központosító törekvés az államban, az orthodoxia az egyházban, a nemzeti egység, a nemzeti nagyság eszméjétől lelkesednek a polgárok. Már nem igen rajongnak a politikai szabadságért, a nemzeti dicsőség foglalja el helyét. Guizot, Tocqueville és mások, a kik rajongtak a harminczas, negyvenes évek szabadságidealjáért, rosszúl érzik magukat. A pánszlávok, a pangermánok, a panitalok, lengyelek s más nemzetek jövő nagyságukról ábrándoznak.

A hatvanas években a lyra melegebb, bensőbb, közvetlenebb lett. A kritika lélektani alapból indul ki. A dráma és epos nyugodt, tárgyias és meleg rajzát akarja adni az életnek. Mindenfelé haldoklott a romantikus előadás. Nem szerették többé a nagy ecsettel, nagy vonásokkal való munkát. Örömüket találták a lelki állapotok finom elemzésében, az emberi nyomor rajzolásában, mindjobban kedvelék a humort, mely az emberi léhaság rajzolása. A vallás, a moral több pontját tevék vitatás tárgyává a regényírók; a komikusok kigúnyolták az egyetemes némely képviselőit. Már lehet igazi nagy tragédiákat írni, lehet belső ellenmondást tenni a tragédia hősének szívébe, mert tetemesen hanyatlott az egyetemes tisztelete, érvényre juthat az Aristotelesi tragicai érzés. A társadalomból pusztul a sentimentalismus, mely a haldokló idealismus panaszos hangja a hódító realismus ellen, jelentkezik és terjed a pessimismus, mely az idealisabb, az összefoglalóbb elmék betegsége a realisabb napokban.

Szépen erőteljesen, férfiasan tudnak írni, mások hívei lesznek az affektált szép előadásnak, a cicerói nyelvnek, a marinismusnak, a styl precieuxnek. De már sokan tiltakoznak az új szók, a merészebb fordulatok ellen, buzgón harczolnak az orthologiáért. Az irodalomban hatalomra jut az akademismus.

A gazdasági téren hanyatlik a földművelés tisztelete, az iparra és kereskedésre s velök az anyagira és érzékire vetik magukat a nemzetek, tiltakoznak a szabad kereskedés ellen, sürgetik a védvámokat. Uralomra jut a plutocratia. A társadalom szereti a fényt, a pompát. Emelkedik a külső csín és tisztaság. Gyönyörű középületeket, palotákat emelnek és a régieket is gyakrabban tatarozzák.

Mindenfelé rajongnak a természettudományokért, tőlük várják a nagy kérdések megoldását. A vallásos érzelmek már nem igen tudnak lelkesíteni bennünket. Sokan megvetéssel tekintenek a bölcsészetre, melyet az iskolákban is elhanyagolnak. A jogászok gúnyolódva olvassák a bölcsészeti jogot.

Körülbelül ilyen a hatvanas, hetvenes évek gondolkodásmódja.

De a mint növekszik a realismus s mindjobban elválik a három eszme, a szép, a jó, igaz eszméje egymástól, mindenfelé szembetűnik az individualismus, az egyedek, az alkotó részek győzelme az egész fölött. Az államnak tekintettel kell lennie a tartományokra, a gyarmatokra, a nemzetiségekre; az egyházi kormány engedékeny a nemzeti és tartományi egyházak iránt, minden ország, nagyobb testület decentralisalja hatalmát; a gyáros előzékeny munkásaival szemben, gondoskodik jólétökről, patriarchalis jóakarattal bánik velök, noha újra meg újra sztrájkolnak, követelődznek. A harminczas-hatvanas évek honleányai gúny tárgyai lesznek és elényésznek; a hetvenes évek választmányi hölgyei pedig roppant elszaporodnak, ők a jótékonyság apostolai. A családban a hivalkodó asszony parancsol és háttérbe szorúl a férj, a szülőkön a követelődző gyermekek regnálnak.

Az irodalomban páratlan tökélyre jut a verselés, noha hosszabb verset senki sem szeret olvasni. Annál jobban kedvelik a rövid prózai tárczákat, apró életképeket, rajzokat. Regényben, drámában nevetséges, vagy aljas szerepet juttatnak az egyetemes képviselőinek, ezek az individuum nyomorának, szerencsétlenségének okai, a vallás, az erkölcs, a felsőség, az atya és férj rovására kell nevetni a színpadon. Általános lesz a léha humor, mely nevetségessé tesz minden szentet. De míg az idealis tragédia lélekemelő, az ideal-realis igazi tragicai hatású, azaz félelmet és részvétet keltő, addig a realis tragédia leverő hatással van a nézőre.

Az individualismus féktelensége őrjöng a szórakozásért, a játékért, a ló- és más versenyekért, a színházért és mindennemű mulatságokért. Bál, kirándulás, nyaralás, fürdőzés: életszüksége minden tehetős asszonynak. Hazafias, országos, megyei, városi ünnepeket, jubileumokat, temetéseket, kiállításokat stb. rendezni ekkor lehet igazán. Mint a gyermek ujjong és sír a nézők és hallgatók roppant tömege, örömtől, meghatottságtól könnybe lábbadnak szemeik s talán egy kissé megnemesednek, talán rövid időre felmagasztosul a lelkök, hogy csakhamar visszaessék szokott léhaságába. Különösen a zenéért bolondúl az egész világ. Ennek mámorában pillanatra felejti nyomorúságát, rossz kedvét, általános idegességét. Nem becsűljük az életet, agyunkban sokszor megfordúl az öngyilkosság gondolata. Számosan megőrűlnek.

Másrészről terjed a mysticismus és pietismus. Sok realista az ő aprózó, részletező lelki munkájában meglátja a titkost, a rejtelmest, az istenit; gyönyörködik és boldog az ő lágy, vallásos érzésében, noha még sem gyűlöli az érzéki gyönyöröket.

Ez nagyjából az erkölcsi világ törvénye, ez jut érvényre a haladás minden egyes hullámában az idealismus kitörésétől a realismus alkonyáig.

XIV. A TUDOMÁNY CSŐDJE.

A Budapesti Szemle 1896. októberi füzetében Török Aurél egyetemi tanár _a tudomány csődjéről_ szól _emberbuvárlati szempontból_. Elmondja, hogy e csődöt Francziaországban Brunetière, Németországban a többek között a _Rembrandt als Erzieher_ névtelen szerzője, Oroszországban pedig gróf Tolstoj Leo hirdetik hangosan. És hazánkban e _vészjóslat_ fő szószólója én vagyok.

Ha az értekezés szerzője Brunetière és mások ellen állna ki sikra, talán nem írom e sorokat; de mivel engem is belevont a vészjóslók sorába, szivesen felhasználom az alkalmat, hogy az értekezés tartalmához szóljak.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az értekező talán semmit sem olvasott tőlem. Teljesen tájékozatlan az én bölcsészetemben; sértés nélkül legyen mondva, fogalma sincs róla. Mert ha csak a lapokban megjelent apróbb czikkeimet olvassa, mindjárt szemébe tünhetik, hogy én bölcsészeti magyarázatát adom korunk erkölcsi sülyedésének éppen úgy, mint vallási, politikai, jogi, irodalmi, művészeti és gazdasági tüneményeinek.

Öt éve mult, hogy az erkölcsi világ törvényét hirdetem és a budapesti egyetem egy tanárának fogalma sincs róla. Megemlít a nélkül, hogy tudná, mit tanítok, hacsak a Pascalból vett idézet: La bonté et la malice du monde en général reste la même, a világ jósága és rosszasága általában ugyanaz marad, nem vonatkozik reám, alig találok egy-két pontot, melyet engem illetőnek tarthatnék.

De a ki ily idézettel tud előállani annyi bizonyíték után, a mennyit én felhoztam, arról bátran elmondhatom, hogy nem áll a kérdés mai színvonalán. Tudnia kellene, hogy a szélső idealismustól a realismus alkonyáig a jóság és romlottság mérlege fokozatosan változik, az első lassan apad, a másik folyton növekszik. Az idealismus győzelmével megnemesedik az emberiség érzése, gondolkodása, fenköltebb lesz a magaviselete az egyetemes szempontjából indúl ki a cselekvése, lelkesedik a vallás s erkölcsért, a becsület és tisztességért. Élnek ugyan ekkor is gonosz emberek, bomlott egyének, de maga az idők árja az erény becsét hirdeti, követeli. Ezt mutatja ekkor a politika, a családi és társadalmi élet, a művészetek; de legszembetünőbben elárulják a művelt népek irodalmai.

Én annyiszor felhozakodtam már az irodalmi bizonyítékkal, hogy igazán restellek vele előállani és rosszúl esik, hogy az egyetem egyik tanárának fogalma sincs róla. Ha Gyulai ur, a szerkesztő, nem tudja, azt nem csudálom, hisz rég elszokott az olvasástól, de Török ur tanúlja meg ha ily kérdésből akar irni.

Miben áll ez irodalmi érv?

Röviden kimondva, az ember mindig olyan, mint a minő az olvasmánya. Ha föltehetném egyesekről, hogy nem úgy éreznek és gondolkodnak, mint a hogy költőik írnak, egy egész világról ezt nem állíthatom. Ha Mikszáth, Mark Twain, Zola, Guy de Maupassant kedves olvasmányom, lehetetlen hogy gyönyörűségemet találjam az 1820, 1700, 1490 körüli irodalomban. Csak a kiváncsiság adhatja kezembe ez idők irodalmi alkotásait a nélkül, hogy tetszenének. Menjünk a szinházba és nézzük meg valamely régi ideális költőnek tragédiáját vagy vígjátékát, melyet halála évfordulóján adnak elő és unalmasnak, elavultnak fogjuk találni a darabot, mert az egyetemes iránti tisztelet uralkodik benne; a tragédia hősében alig van belső ellenmondás, mert akkora az egyetemes tisztelete, hogy az egyén nem szállhat vele szembe; a vígjátékban nem az egyetemes képviselőjének léhaságán, hanem az individuum kudarczán nevetünk. A férj és atya, az egyházi és világi felsőség szent és tiszteletreméltó előttünk, az ő rovásukra nem szabad kaczagni.

A három eszme, a szép, jó és igaz, egységének lazulásával kezdődik az individuum jogának hangoztatása, a szabadság sürgetése, de még sokáig nehéz a tragédia hősében nagyfokú ellenmondást kelteni, mert erős az egyetemes iránti tisztelet. A hullám közepe táján azonban már nagyob szerepe van az individuumnak, bátrabban lép föl az érzékiség, az alkotórészek merészen szembe szállhatnak a tekintély, az egész, az egyetemes képviselőjével. E joguk folyton gyarapszik a realismus végéig, mikor vadul tombol az individualismus.

Tessék megvizsgálni a haladás minden egyes hullámának irodalmát s világosan fogja látni, hogy a legkülönbözőbb népeknél találkozunk az irodalom, az aestheticai élet e törvényével. Némely hullámban kevés irodalmi alkotás maradt ránk; de akárhányban gazdag és termékeny az irodalom, ilyenek például 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u.; 180–590; 975–1490; de különösen gazdagok az 1490–1700; 1700–1815; 1815–1900-ig terjedő hullámok.

Mivel az erkölcsi világ e törvényét nem ismeri Török Aurél, természetesen egész értekezésében hemzsegnek a helytelen állítások. Ha ismerné ezt a törvényt, akkor nem mondaná, hogy mindannyian másképpen képzeljük az idealismust, mert tudná, hogy az a szép, jó, igaz egysége, az egyetemes uralma, összefoglaló gondolkodás, az isten országa, a tekintélyi vallás és ideális morál győzelme, a családban az atya és férj, az országban az egyházi és világi felsőség hatalmának emelkedése, a theocraticus világnézet gyarapodása, a bölcsészetnek eszmei iránya, immateriális nézetre való hajlama stb. stb. Vele szemben áll a realismus, mely ez alkotó részek uralma, elemző, szétszedő gondolkodás, a dolgokban az eltérő sajátságok keresése, a családban a feleség és gyermekek, az országban az alattvalók, a szegény emberek, a munkások, a vidékek tartományok érvényre jutása, szóval decentralisatióra való törekvés a társadalom minden részében. Ez a szétmállás, ez az individualismus teszi érthetővé a realismus vallási, bölcsészeti, politikai, jogi, irodalmi és művészeti jelenségeit. Ez magyarázza meg a természeti, orvosi és más realis tudományok hatalmas virágzását, belőle értjük meg a családi élet bomlását, az érzékiség féktelen csapongását, szóval minden realisticus tünetet.

Mint jó realista, Török Aurél, nem igen ismeri el, hogy a házi és iskolai oktatás, nevelés, az életpálya, a társadalmi élet nagyobb befolyást gyakorolna az ember jellemére. Lényege megmarad, bár romolhat vagy javulhat. Az értekező a tojások között tánczol s nem tudja megoldani az ellenmondásokat. Ha ismerné az erkölcsi világ törvényét, tudhatná, hogy jellemünknek, melyet szüleinktől örököltünk, folyton simulnia kell az uralkodó eszméhez. Tehát a ki hosszú életet él, láthatta 1815-ben a szélső idealismus uralmát, 1825 körül a Vörösmarty-féle hazafias, patrioticus érzést, gondolkodást, a harminczas években a romanticismus szertelenségeit, a negyvenes, ötvenes, hatvanas években a nemzetiesb, melegebb, bensőbb, közvetlenebb érzés, gondolkodás fokozatos győzelmét, az idealis idők patriotismusának pusztulását és a nemzeti szellem fokozatos növekedését, az eszményi morál, az egyetemesből kiinduló erkölcsiség szembetünő hanyatlását, az erkölcsi érzés tompulását, az összefoglaló gondolkodás, az idealis bölcsészet törpülésél, kigunyoltatását, a hetvenes években az anyagiság és érzékiség gyakorlását, a családi élet fokozatos bomlását, az egész ellenében az alkotó részek követelő fellépését, a nyolczvanas években a realismus összes tüneményeinek megjelenését.

A ki ezt át tudja élni, jellemének fokozatosan változnia, átalakúlni kelle, különben megőrűl, elbetegesedik, elpusztul, Mert mi a jellem? Érzésünk és gondolkodásunk és a nekik megfelelő cselekvésünk. Ha jellemünk nem tud símúlni az idők árjához, kétségbeejtő helyzetbe jut, melyet minden lépten elárúl bomlott magunktartása. Ilyenkor meghasonlott kedélyűek, idegesek, melancholikusok leszünk, vagy italnak, kártyának, tivornyának stb. adjuk át magunkat, mert különben türhetetlen az élet. Ha pedig szépen símulunk, aránylag boldogok vagyunk, tisztelet és becsülés környez bennünket, esetleg a legfényesebb pályák nyílnak meg számunkra.

A jellem símulásának tényezői, előmozdítói pedig nem mások, mint a házi és iskolai oktatás és nevelés, az életpálya, a társadalomban való részvétel, a sokféle olvasmány és tapasztalás.

Maga az eszme nyomása az igazi erő, mely folyton átalakítólag hat reánk, mégis e tényezők játszszák mellette az elsőrendű szerepet jellemünk szakadatlan módosításában. Szüleink, tanítóink, barátaink és pártfogóink, ellenségeink és üldözőink mind az eszme hatásának eszközei. Ezzel megérthetni a nevelés, az oktatás, az életpálya és a társadalom fontos szerepét jellemünk fejlődésében, melynek folytonosan, észrevétlenül módosulnia kell.

Az embernek mosolyognia kell azon a naivságon, melylyel a szerző az utilitarismust indokolja. Az utilitarismus legközelebbi oka _egyenesen a megdrágult életben keresendő_. Szerinte a mai tudós nem élhet remete-életet; a nagy nyilvánosság, melybe a verseny sodorja az embert, tömérdek költséggel jár, melegágya korunk capitalismusának, mely nem engedi, hogy egyhamar beálljon az idealismus.

A természettudományok csak annyiban járultak a mai utilitarismushoz, a mennyiben gyakorlati találmányai az emberi munka értékét felemelték s a mindennapi életet megdrágították. E mederben folyik tovább Török Aurél okoskodása.

A szerző nincs tisztában a kérdéssel. Összezavarja a gyakorlati utilitaris életet az utilitarismussal, melylyel a reális gondolkodás az erkölcsi életet magyarázza. Az utilitarismus bölcsészeti elmélet, mely a haszon, az érdek, az önzés szempontjából akarja megérteni az erkölcsi tüneményeket. Ez a legdurvább erkölcstani elméletek egyike, melyet tanítóik itt-ott szebb színben iparkodnak bemutatni.

Ez az utilitarismus nevét a mindennapi utilitáris élettől vette, melyhez tulajdonképp semmi köze. A gazdasági életet nem is tudnók másnak elképzelni mint utilitárisnak. Az ember haszonért dolgozik, e haszonból él meg, tartja fenn magát és családját. Ez a haszon a pap és tanár, a tisztviselő és szolga fizetése, a munkás bére, a gyáros és kereskedő nyeresége, az író tiszteletdíja. És így tovább. Ezzel az utilitaris élettel, a haszonra, nyereségre való munkával nagyon megfér a leghatalmasabb idealismus is, mely szent lelkesedés a vallás- és erkölcs, a becsület és tisztesség iránt. A tisztességes gazdagodás nem ellenkezik az idealismussal.

Ezért nem lehet Török Auréllal vitatkozni, mert összezavarja a fogalmakat, mint jóravaló realista igen rossz logikus. Nem is érdemes ellenmondásait, homályos gondolkodását elemezni, hanem pár szóval meg kell világítanunk a kérdés mivoltját.

A három eszme: a szép, igaz és jó egységével, az idealismus kitörésével az emberiség az erkölcsire veti magát, érzése, gondolkodása és cselekvése az egyetemes szempontjából indul ki. Ilyenkor a moralisták az istenre, a vallásra, a tekintélyre alapítják a morált, ezekre viszik vissza erkölcsiségünket; megvetéssel szólanak a letűnt idők utilitarismusáról, sensualismusáról, stoicismusáról, stb. Nekik az Isten az erkölcs, a jog, a tekintély forrása. Ilyen idealis morál uralkodik 1700, 1815 körül. Most is már sokan hangoztatják az idealis morált; a nép, sőt a a műveltebb közönség is rajongani kezd e fensőbb, tisztább erkölcsökért. Öt-tíz év mulva győzni fog ez a gondolkodás az egész világon. Remélem, hogy ha él, Török Aurél sem idegenkedik tőle.

De a három eszme egységének lazulásával, szellemi látkörünk összébb-zsugorodásával, az individuum jogának hangoztatásával halványabb, gyöngébb lesz az idealis erkölcs. Az egész ellenében követelőleg lépnek föl az alkotó részek és e követeléseket igazolniok kell a bölcsészeknek, moralistáknak. Ilyenkor, bár még szerényen, kezdik hangoztatni a reálisabb erkölcstani theoriákat, minők az egoismus, az utilitarismus, az epicureismus, a stoicismus, az altruismus stb.

Az idők árja elég korán kedvez az epicurei és a stoicus tanoknak. 1720, 1830 körül már hangoztatják némely műveltebb és magasabb körökben, noha a társadalom átlag véve nagyon erkölcsös. Még nem olvasnának el olyan regényt, nem néznének meg olyan szindarabot, melyben az egyetemes képviselője van pellengére téve. A közönség nem igen tud az egyetemes képviselőjének kudarczán nevetni.

Komolyabb férfiak és nők különösen magasztalják a stoa büszke, aristocrata erkölcstanát. A hullám közepe táján sok művelt ember vallja ez elméletet, vagy legalább gyakorlatilag mutatja s rajongva olvassa az öreg Dumas, Sue, Jókai és mások regényeit, melyek telvék effajta hősökkel. Igaz, hogy gyönge az elmélet tudományos igazolása, az egyéni önérzet ingadozó alapot nyújt, de megfelel a nemzeti egység és nagyság rajongó napjainak.

A realismus gyarapodásával az emberiség mindinkább az anyagira veti magát és tompúl az erkölcsi érzés. Már szabad gúny tárgyává tenni a tekintély képviselőit, a közönség jóízűen mulat a pap, az atya, a férj, a világi felsőség stb. rovására. Erkölcsiségünk alapját már nem tudja megtalálni a bölcsészet; az egyetemesre, az istenre, nincs módja felépíteni; némelyek ugyan hangoztatják az erkölcsi világrendet, de nincs vezéreszméjök; legtöbben az utilitarismust, a sensualismust, az egoismust és többé-kevésbbé az altruismust vallják.

Sőt mondjuk ki, hogy a realis időkben mindnyájan altruisták vagyunk. Akármelyik elméletet hirdessük, a gyakorlatban többé-kevésbbé az altruismus, a felebaráti szeretet hívei vagyunk. A realismus vége felé minden ember altruista lesz. Ilyenkor a féktelen individuum, a ki úgyszólván csak érzékileg tud szeretni, a kit nem vezérelnek magasabb erkölcsi elvek, nem támogatják az élet küzdelmeiben, nyájas, gyöngéd, engedékeny, könyörülő, irgalmas lesz. A dúsgazdag millióit, a szegény ember filléreit adja ilyenkor felebarátjának, nem tudja nézni mások szenvedését, nyomorát, nélkülözését; mivel maga eléggé bővelkedik, bőven szórja másoknak is. Mulatság, szórakozás, nyaralás, fürdőzés, érzéki gyönyör, testi élvezet, színi előadás, különösen zene, majd mindenféle játék, ló és más verseny kell a szegény individualistának, melyekre rémes összegeket pazarol, csakhogy elviselhetővé tegye az élet terhét. A bankár, a bőrzelovag és báró, a vállalkozó és mindazok, a kik tisztességes és tisztességtelen úton-módon milliókat zsebeltek össze, nem tudják megállani, hogy millióik egy részét nyilvános és magánjótékonyságra ne fordítsák.

A realismus idején ritkaságszámba megy a fösvény ember. Ekkor tehetsége szerint mindenki pazarol, fényt űz, a földi jólét ezer meg ezer fajtáját hajhászsza; de midőn maga és övéi élveznek, felebarátjainak is juttat, szóval altruista lesz. Olvassa el Török Aurél Gaál Jenő munkáját, _A társadalmi békét_ és meglepetve látja, mennyit tesznek a zsebelő gyárosok munkásaik örömére, szenvedéseik enyhítésére, szórakoztatására. Maga a törvényhozás is kénytelen altruista lenni. Az individuum, az alkotó részek, a szegény emberek javára változtatja meg a régi törvényeket, elveszi a tekintély képviselőinek régi jogait s kiterjeszti a szabadságot. Rómában a Kr. utáni I. és II. században, kivált ez utóbbiban, tömérdek gabonát osztogatnak a népnek, circusi és más mulatságokat rendeztek, hisz _Panem et circenses_ volt a jelszó.

Húsz-harmincz év óta a mai törvényhozás is számos jogot adott az alkotó részeknek itt-ott előkelő jogokkal ruházta fel a nőket, kedvezett a házassági elválásnak, támogatta a successiv polygamiát stb.

Igen, a realismus alatt mindnyájan altruisták lettünk; altruista a fejedelemtől le az utolsó polgárig minden ember, csupa irgalom és szánakozás, elnézés, eltussolás, nyilvános és magán jótékonyság uralkodik mindnyájuk szívében. Azért magasztalja annyira Török Aurél Hirsch báró jótékonyságát, a ki szórta milliót, el van ragadtatva a bárói szív nemesebb vonzalmainak sugallatától, pedig ő is csak azt tette, a mit kisebb mértékben mindnyájan tettünk, azaz minden erkölcsi elv nélkül juttatunk embertársainknak, ha van magunknak.

De hát beszéltünk-e, írtunk-e valamit a tudomány csődjéről _emberbuvárlati szempontból?_ A mint Török Aurél nem igen szólott hozzá, mi sem fejtegettük, azért most czikkünk végén kell röviden megmagyaráznunk a kérdést.

Én már annyiszor megvilágítottam és érthetővé tettem e kérdést, hogy alig érdemes vele foglalkozni s irataimra kellene utasítanom a t. olvasót; de hát ismételni nem árt. Repetitió non nocet, mondaná Török Aurél.

Az idealismus napjaiban annyira kiszélesbűl az ember látköre, hogy túlnyomóan az erkölcsi, a bölcsészeti, a történeti tudományok iránt érdeklődik és elfordúl a természettudományok aprózó, elemző, szétszedő kutatásától, búvárlataitól. Ilyenkor nincs érzékünk hozzá. Egyes realisabb tehetségek ugyan foglalkoznak vele, de maga a társadalom nem igen érdeklődik iránta. Igy látni ezt 1490, 1700, 1815 körül. Az iskolákban is elhanyagolják tanítását, a műveltek sem igen törődnek vele.

A mint lazúl a három eszme egysége, szűkűl az emberiség látköre, lassankint hátat fordítunk az erkölcsi tudományoknak és a természetiek kezdenek érdekelni, úgy hogy a haladás egy hullámának első felét túlnyomóan az erkölcsi, a másodikat a természeti tudományok foglalják le.