Part 6

Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és nagyságért.

A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra, az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa. Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.

Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának? Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme egymáshoz.

Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.

Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani. Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom megkülönböztetés.

Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.

A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól 1700-ig, 1760-tól 1815-ig, 1850-től napjainkig. Mentől jobban belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok. Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?

Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy virágozzanak a realis tudományok.

Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.

A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra, lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában, a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy, mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. Ez azonban nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.

Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra, szóval egészen máskép gondolkodunk.

De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.

XI. HAZAFISÁG ÉS NEMZETI SZELLEM.

– Bácsi, kérem, mit mond ahhoz, hogy soha se dicsőítették annyi melegséggel a hazát, mint az ezredévi ünnepélyek alatt. A hazaszeretet lángja lobog minden hazafi szívében. Zsidó atyánkfiai el vannak ragadtatva a magyar haza boldogító szeretetétől. Az államférfiak, kivált a ministerek ajkairól naponkint számtalanszor halljuk a haza _szent nevét_, a kiállítás buzgó tisztviselői örökké a hazáról álmodhatnak. Képzelem, ha álmából felráznák a kiállítás szegény igazgatóját, minden bevezetés nélkül elkiáltaná magát: _Éljen a haza_.

– Miért zúgolódol már te is a sok hazafias beszédre, ki tudná azt ilyenkor kikerülni? A kormány szónokának arany szája kipállik a hazafias dictióktól. Ez azonban ne bántson tégedet.

– Én nem tudom, minek tulajdonítsam; de már engem is bánt. Valahányszor valaki a hazát és nemzetet, a közérdeket és közügyet dicsőíti, mindig érthetetlen, de igazán kelletlen érzés hatja át egész valómat. Honnan van ez?

– Onnan van, hogy realista vagy.

– Miért bántaná a realistát a haza és nemzet szó hangoztatása?

– Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, megkülönböztetés levén, nincs érzékünk az egészhez, az általánoshoz, az egyetemeshez, hanem annál több az alkotó részek és egyének érdekeinek felfogásához. S mivel a realismus idején sem szereted másban a hazugságot, bánt a haza örökös emlegetése.

– Hát lehetetlen ilyenkor a hazát szeretni?

– Igazán lehetetlen. Ilyenkor szeretjük a szülőföldet; melyen tanyázunk, édes-kedves pajtásainkat, a kiknek társasága elviselhetővé teszi az életet, családunkat mint a magunk képmásait. Szeretjük a magyar embert, a ki úgy érez, úgy gondolkodik, úgy cselekszik mint mi, ugyanazon szokásai vannak, mint nekünk.

– Hát ez nem hazaszeretet?

– Éppen nem. Látod, sohase magyarosítunk annyira, mint a realismus idején. A mennyire csak kiterjed hatáskörünk, mindenkit magyarrá akarunk tenni, azaz olyanná, a milyenek mi vagyunk. A lapok hangoztatják a magyar nyelv terjesztését, mindenfelé magyar iskolát alapítunk, örökké a magyar culturáról, a nemzeti műveltségről beszélünk. Füllentünk ugyan, hogy nem akarjuk elvenni mások nemzetiségét, csupán azt akarjuk, hogy ismerjék, szeressék a magyar culturát, hogy tudjanak magyarul beszélni, de igazában nem óhajtunk egyebet, mint hogy azok is olyanok legyenek, milyenek mi vagyunk.

– Hát akkor mi a hazaszeretet, ha nem ez?

– Ez csak nemzeti szellem, ezért rajonghatunk a realismus idején. Ez a nemzeti szellem megfér a legerősebb invidualismussal is. Az ember lehet romlott, zsebelő, érzéki, léha, becstelen teremtés s a mellett lelkes előmozdítója a nemzeti szellemnek, buzgó harczosa a közművelődési egyesületnek, mindenféle magyarosító társulatoknak.

– És mi a hazaszeretet?

– Fiam, azt csak akkor érezheted, tudhatod, mikor a te valódat is áthatja az idealismus, mikor összefoglalólag tudsz gondolkodni, mikor lesz érzéked az általános iránt. Ekkor fel tudod fogni a haza szent nevét, magasztos rajongás tölti el iránta egész bensődet s olyan lelkesedve, átszellemülve beszélsz róla, a hogy Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty stb. szólottak a hazáról. Ilyen érzésünk csak akkor lehet, mikor szent lángra gyújtott bennünket az idealismus. A haza, a nagy erkölcsi testület képe áll előttünk, áhitattal gondolunk rá és minden törekvésünk a szent haza javán munkálkodni. Az, hogy magyarúl beszél-e honfitársunk, magyarosak-e szokásai, hogy magyar-e az életmódja, másodrendű kérdéssé válik vagy egészen eltünik előttünk. Csupán annyit kívánunk, hogy szeresse a magyar hazát. Ilyenkor hallani a némettől, romántól, szlávtól, hogy magyarnak vallja magát, büszke az ő magyar hazájára s kivált idegen földön örömest emlegeti édes és szép hazáját.

– Hamar bekövetkezik ez a lelki állapot?

– Elég hamar. Öt-tíz év alatt átalakít bennünket a kitörő idealismus. Már most is számos jelenségével találkozunk az egész világon. Először azonban a szélső idealismus uralkodik számos ember szívében. Ezek az egyetemesért rajonganak, lelkök az isten országáért, a mennyei hazáért buzog. A magyar faj azonban csak igen kis részben lelkesedik ily szent hévvel az egyetemesért. A germán és szláv fajok, különösen az angol, az éjszaknémet sokkal rajongóbbak. Még a franczia, általában a latin faj is jóval meghaladja a magyart. Fajunk nagy részét akkor hatja át a realismus, mikor lazulni kezd a szép, jó és igaz eszméjének egysége, mikor a haza szent neve tölti el bensőnket.

– Talán ezért mondják, hogy a magyar soha sem lesz vallásos rajongó?

– Bizonyosan ezért. De ne hidd, hogy az idealis időkben nem szeretjük a vallást, a vallásos életet. A magyar is igazán híve, követője lesz a valláserkölcsi életnek, csupán nem tud annyira emelkedni, a mennyire a germán, szláv és latin fajok. A hazáért már csak úgy lelkesedik mint azok. E hazafiság azonban magasztos erkölcsi érzés, mely minden aljastól, becstelentől, hitvány és önző cselekvéstől megvetéssel fordul el. Persze, hogy a három eszme egységének lazulásával nemsokára jelentkeznek a léhaság, az önzés tüneményei is, csakhogy még ritkábbak és méltó megrovásban részesülnek.

– Mit mondana a világ, ha mai beszélgetésünket hallotta volna?

– Fiam, ezt maholnap mindenki tudja. Az ifjúság éppen úgy fogja tanúlni az iskolában, mint eddig tanúlták az emberi élet jelenségeinek magyarázatait.

– Csakhogy nehéz lesz az embereknek tárgyilagosan megítélni lelkök állapotját. Az a realista nem fogja elhinni, hogy ő nem szeretheti úgy a hazát mint egy idealista.

– Nagyon lehet. Sőt akadhat olyan is, a ki lenézve, fitymálva szól az idealisták üres, tartalmatlan hazafiságáról, rajongó patriotismusáról. A nagyobbrész azonban végre is belátja és megnyugszik benne. Azt mondja rá, hogy nem tehet róla. Ez a világ sorja.

XII. AZ EZREDÉV.

Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek, tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás és a millennium ünnepélyein.

Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek, Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász, zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy, Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.

E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok?

Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek, gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú emberek, a kor szellemének igazi képviselői.

De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános zsebeléssel.

Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak, oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor hallgatókat rászedjenek.

Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán érezte.

De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza, a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.

Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed érdekeit tartja szeme előtt.

Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki állapot, akkor nem mondhattak igazat.

És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak bennünket rászedni.

Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros, régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez, becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.

Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve, bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek, tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos gyarapodása mellett e faj magyarosodását kiváló előnynek, a magyarság kitűnő támaszának tekintettük.

Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen megbízható híve van a magyarságnak.

Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás és eszményi morál tisztelete.

Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól. Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény hitre.

Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor mindenütt jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.

Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek, annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet, a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak aranyos napjai.

XIII. ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.[1]

I. Bevezetés.

Uram!

Mikor öt év előtt az erkölcsi világ törvényének nyomaira akadtam az emberiség művelődéstörténelmében, mély tisztelettel tudattam önnel fölfedezésemet. Azóta hosszas vizsgálódásaim után rájöttem, hogy a világ történelmét hullámokra lehet osztani, melyekben az idealis és realis tünemények szabályszerűen váltakoznak. E hullámok: 1200–900, 900–650, 650–425, 425–150, 150 Kr. előtt – 180 Kr. után; 180–580, 580–975, 975–1490, 1490–1700, 1700–1815, 1815–1900. Minden egyes hullám azzal kezdődik, hogy a szép, jó és igaz eszméje egységbe olvad össze, melyek fokozatosan és lassankint mindjobban elválnak egymástól. E fokozatos elválás megmagyarázza az összes vallási, erkölcsi, jogi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit. Magyarázataim közben nem egy hibát követtem el, sokszor tapasztaltam, hogy nincs elég széles és mély történeti tudományom, hogy felszinesek a theologiai, philosophiai, jogi, politikai, nemzetgazdasági stb. ismereteim; hogy egy-egy tünemény legyőzhetlen nehézségeket gördít elém, de minél tovább haladtam, annál világosabban láttam, hogy jó úton járok és végre is győznöm kell.

E bizalom folytán eljutottam odáig, hogy a metaphysica nagy kérdésein kívül nem csupán a «hogyan»-ra tudok felelni, hanem a «miért»-ekre is. Tudom, hogy az egyes hullám elejétől végeig minő érzésnek, gondolkodásnak kellett uralkodnia; ha tudom az évszámot és az illető ember szervezetét, megmondhatom: jól vagy rosszul érezte-e magát, megfejthetem sikereit vagy csalódásait, szerencséjét vagy szerencsétlenségét; ha kezembe kerül valamely irodalmi alkotás és alaposan megvizsgálhatom, nagyjából meg tudom határozni, hogy a haladás hullámának mely időszakában készülhetett, legalább hasznát vehetem tudásomnak a kétes történeti, philosophiai, politikai és más okok kifejtésénél. Szóval új alapon kell fölépíteni az összes erkölcsi, bölcsészeti és történeti tudományokat. Újra kell megírni minden nemzet történetét.

Azt hittem, hogy az ön mély gondolkodása és nagy tudománya az alapvonások közlése után mindjárt meg fogja érteni fölfedezésem roppant horderejét, de még legújabb munkája: «_Le mouvement idéaliste_» is mutatja, hogy nem értett meg s habár némi nyomát látom közléseimnek, az egész ismeretlen ön előtt. Legyen szabad azért nagy vonásokban és röviden előadnom tanaimat. Meg vagyok győződve, hogy az idealismus mai fokán már nagyobb sikert aratok, jóval többen fognak megérteni és talán ön is átlátja igazságomat.

II. A haladás törvénye.

Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb lesz ez az összefoglaló tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az erkölcsöt, a világot, az emberiséget látjuk magunk előtt, ezekért rajongunk, lelkesedünk, a tekintélyi vallást követjük, az idealis morált valljuk. Ilyenkor egy Luther, a ki már vizsgálódik, még lehetetlen; a vallásújítók csak a scepticismus és rationalismus első sugárával lehetségesek, mikor a bölcsészek sem hiányzanak. 1490, 1700, 1815 körül csak a theologiai és theocratiai irány lehet népszerű. Savonarola, Bossuet, Bonald, Haller és mások tolmácsai ennek az érzésnek. Ma rohamlépésekkel megyünk belé a legszélsőbb vallási lelkesedésbe, melyben nagy befolyásra tesz szert a catholicismus mint tekintélyi vallás; látjuk, mily hatalommal lép fel a papság és a vallásos aristocratia, mily lenézésben részesűl a democratia, a köztársasági és a radicalis világnézet.

Tessék bármely hullám elejét megvizsgálni, mindig megtaláljuk ezt az érzést, gondolkodást. Mindig jelentkezik a realismus elleni nagy erkölcsi felháborodás, a művészetben és irodalomban a forma háttérbe szorulása és az eszme hangoztatása, az elbeszélésben és a drámában az egyetemes, a tekintély képviselőinek tisztelete, a társadalomban az érzékiség, a nőuralom kárhoztatása. Ilyenkor dívnak a sors-tragédiák. Nehéz a dráma hősében belső ellenmondást létrehozni, mert annyira elnyom mindent az egyetemes iránti tisztelet, hogy jó részt epicussá kell válnia a tragédia hősének, az előadás pedig lyrikus, áradozó és sentimentalis lesz.

Mihelyt beáll a három eszme egységének lazulása, mindjárt hallani az egyetemes uralma elleni zúgolódást, a papi zsarnokság iránti gyűlöletet, az individuum jogának, a polgári, vallási, lelkiismereti szabadságnak követelését.