Part 5

VII. A MODERN MAGYAR DRÁMA.

A XVII. század végén a franczia Perrault élénk csatát vivott az ugynevezett modernség mellett. A realismus uralma alatt, mikor összezsugorodik az ember látköre s magát, családját, érdektársait, vidékét, községét látja legjobban, nem igen vonzanak bennünket a nagy nemzeti küzdelmek, úgy hogy a költők rítkábban dolgozzák fel a nagyszerű történeti tárgyakat, szivesebben foglalkoznak a mai közeleső társadalom kérdéseivel. De ha mégis megteszik, nem tehetik másképpen, mint realis szempontból.

És mi az a realis felfogás? Ezt, fájdalom, nagyon kevesen tudják, legkevésbbé drámai kritikusaink. Legalább erről győzött meg Alexander Bernát legujabb drámai jelentése, melyet a Nemzeti Szinház drámai pályázatáról adott. – Alexander elég ügyes egy-egy érzelem, lelki állapot rajzolásában, elemzésében, de mint jóizű realista nem tud összefoglalni, a tünemények messzebb eső okait meglátni. Eszmei kapcsolatra nincs semmi tehetsége.

E jelentése kiáltó példája az összefoglaló tehetség hiányának. – Először is azt állítja, hogy «korunk izlésének egyik sajátsága, hogy egyetemesebb, mint bármely megelőző koré. – Minden történetileg kifejlődött stilusnak megvan a maga közönsége, sőt azonegy közönség tudja élvezni a szépség megjelenésének legkülönbözőbb formáit». Később azonban bevallja, hogy mintha szünetelne a romantikus drámának a termő ereje, de ennek okát sem kell a kor irányának változásában, hanem a romantikus tehetségek hiányában keresnünk, mert a modernség annyi, mint az izlés egyetemessége, históriai kiműveltsége, vagyis ma minden darab előadható, csak elég ügyesen legyen megalkotva. Gyanus ugyan a kifejezés, hogy _megvan a maga közönsége_, mert _Sakuntalát_ is megnézi egy-két iskola ifjusága, de hagyjuk a kifejezések helytelenségéből vagy homályából eredő kérdéseket, hagyjuk a semmitmondó bizonyítékokat, minő, hogy utczáinkon a legkülönbözőbb stilu épületekkel találkozunk, mert ezek mind megfelelnek a realismusnak: diszesek, pompásak, aranyosak, tornyosak, czifrák, bent is kényelmesek, szobáik téresek, lehetőleg világosak. Még az unitárius kápolna, a budai református egyház, az új országház is csucsives, ezt különösen szereti a realista, mert föl lehet czifrázni, belsejének mysticus sajátsága szintén tetszik a realismusnak, holott nagyon ellenkezik a protestáns rationalismussal, a vizsgálódó vallással, az új országházé pedig a mai naturalista és zsebelő politikával.

Térjünk át a kérdés velejére.

Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy izlésünk éppen nem egyetemes. A mai izlés csak oly darabokban tud gyönyörködni, melyekben a szép, jó és igaz eszméje teljesen elvált egymástól, melyekben az egyetemes képviselői: az atya, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs guny tárgyává vannak téve, melyekben ezek az individuum nyomorának, bajának okai, melyekben az erkölcs sorompói lehetőleg el vannak távolítva. Ma csak szánalommal tudunk megnézni egy Kisfaludy Károly-féle vigjátékot, melyekben az individuum kópésága van pellengérre téve, pedig apáink és nagyapáink jókat tudtak rajtok nevetni. Nekünk Dumas, Sardou, Rákosi, Moliére, Katona, Bisson, Herczeg, Dóczy, Csiky és hasonlók tetszenek, mert meg van bennök a realismus legfőbb követelése, a szép, jó és igaz eszméjének elválása, az egyetemes ellenében az individuum morálja. Azért tetszik Sudermann, Ibsen, Hauptmann és korunk számos realista drámairója is.

Más részről nagyon természetes, hogy nem kellenek a romantikus drámák, mert e művek a szélső idealismus lohadásával 1830 körül kezdődtek ugyan és már az individuum egyes jogait hirdetik az egyetemes ellenében, de még bűnösnek rajzolják a bűnt, becstelennek az aljasságot, nem igen merik gúny tárgyává tenni a családapát, a férjet, a felsőséget, a vallást, az erkölcsöt, csak itt-ott engednek meg maguknak egyes discret immoralitásokat.

Mivel még ekkor oly erős az egyetemes tisztelete, hogy csak ritkán sikerűl a dráma hősében igazi belső ellenmondást ébreszteni, azért a phantasia csapongásával és rémes eszközökkel iparkodnak hatásra szert tenni. De mihelyt jobban lazul a három eszme, a szép, jó és igaz egysége, mikor az individuum jogait kezdjük elismerni az egyetemes ellenében, akkor szivesen látjuk Sophocles, Shakespeare és más classicusok darabjait, sőt Katona _Bánk bánját_ is, melyet még kegyetlenül megrónak 1839-ben; de égig magasztalnak 1860 után, mert a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg, a meraniak, tehát az egyetemes képviselői úgy vannak bemutatva, mint a magyar nemzeti individuum romlásának okai.

A mit Alexander a megfigyelésről mond, üres magyarázgatások. Fontosabb a pályázó drámák nyelvéről szóló kijelentése. Igaz, hogy ebben is hemzseg a tévedés, a füllentés, a hizelgés; de van benne igazság is. A Gyulai irálya elég nemes, komoly, férfias, hangzatos, gördülékeny és magyaros. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből való, mikor rajonganak a formáért, mikor egy Flaubert szemében a _stilszépségek a tárgy lényegénél is becsesebb igazságok_; ez a l’art pour l’art kora, a stil cultusának napjai. A nyolczvanas évek lágy, szines, kedves, kenetes, sokszor keresett, mesterkélt stilusát Beöthy fejezi ki legjobban. A nagy többség már sokszor pongyola, lapos; népies és idegen szókkal van tele. A fenséges, ünnepélyes, ódai stil ilyenkor izetlen és hamis, mert nem érezheti az individualismus léhasága. Így Váradi szép szólamai igen sok olvasóját vagy hallgatóját felháborították. A realismus nyelve, kivált a végén, igazán pongyola, hétköznapi, nyers beszéd, melyet az ébredező idealismus fog betegségéből kigyógyítani, léhaságából kiemelni. Ma Ibsen, Sudermann és mások darabjait óriási hatással adják mindenfelé, pedig sokszor gyarló fordításokban hallja a mámoros néző. Vagyis napjainkban alacsony, másodrendű szerepet játszik a költői mű nyelve. Ugy látszik, hogy eleinte a szélső idealismus sem fog érette nagyon rajongani, mert az eszme tölti el az ember lelkét, habár egyesek ekkor is megragadó, valóban fenséges irálylyal tolmácsolják gondolataikat, érzelmeiket.

VIII. MI A CIVILISATIO?

Sohasem beszéltünk annyit a műveltségről, a culturáról, a civilisatioról, mint napjainkban; tudjuk is a szavak értelmét, de magának a művelődésnek nyitját nagyon kevesen tudják.

Keressük meg tehát.

Ha végigtekintünk a világ történelmén, bámulva látjuk, mily roppant haladást tesz az emberiség a művelődés útján. Különösen kitünnek egyes századok. Ilyen az V. század Kr. e., különösen Pericles kora, a III. század és a II.-nak első fele, a Kr. u. I. és II. század, a VI. X. XV. XVII. századok, a XVIII.-nak második fele, azután a XIX.-nek szintén utóbbi része.

E századok csodálatos fölfedezéseket és találmányokat mutatnak fel. A történetírók rendesen a birodalmak vagy egyes népek aranykorának rajzolják. Ez országokban virágzanak a tudományok és művészetek, előre haladott az ipar, roppant erőt fejt ki a kereskedés. Távol országok partjaira járnak a gazdag kereskedővilág hajói. Tömérdek kincset visznek ki és hoznak haza, úgy, hogy jólétben úszik az ember. Könnyen megkeresi kenyerét a munkás, a gazdag pedig kényelemben, gyönyörű paloták fényes termeiben éli napjait. Mint a hangya, ernyedetlenül munkálkodik az ember, a munka a jelszó, hogy azután élvezhessen, boldogulhasson.

Ha a régi és az új idők romjaival vagy gyönyörű emlékműveivel találkozunk és kérdezzük, mikor emelték, mikor készítették; többnyire e századokat vagy a hozzájok közeli időket emlegetik.

Miért olyan hatalmas a műveltség, akkora a civilisatio e századokban?

Mert uralomra jutott a realismus. De ismét az a kérdés merűl fel, hogy miért ily gazdag, ily ragyogó a realismus? Miért nem lehetnek ily fényesek az idealisabb idők?

Nem nehéz az effajta kérdésekre felelni.

Tudnunk kell, hogy az emberiség haladása hullámos mozgásban történik. Minden egyes hullám kitörésekor egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, úgy, hogy alig tudjuk megkülönböztetni. Ez az egység csodálatos magasságba emel bennünket, lelki szemeink majdnem a végtelenben látnak s e végtelenben felmagasztosúlva szemlélik a mindenség urát, az Istent. Akármire tekintünk, alig méltatjuk figyelmünkre a részeket, mindig az egyetemes, az egész áll előttünk, ennek szempontjából nézzük a világot. Ekkor lelkesedünk az erényért, a becsület- és tisztességért, szóval minden nemesért.

De ha annyira elfoglal bennünket az erkölcs és vallás, nincs kedvünk a világi hiúságok fényéhez, pompájához. A vallás és moral győzelmét követeljük, ezeket sürgetjük a családi és társadalmi életben, az iskolában, a politikai küzdelemben, az irodalmi és művészeti alkotásban. Ostorozzuk, korbácsoljuk, sőt esetleg kiírtjuk, a mi velök ellenkezik. Ilyenkor bármily remek művészi alkotás legyen, de ha sérti szemérmünket, nem sajnáljuk megsemmisíteni, összetiporni, mert az Isten és az erény tölti el bensőnket. A Kr. utáni VII. század eltaposta a régi görög római műveltséget, kiírtott minden fényt és pompát, megszüntette az irodalmat és művészetet, korlátlanná tette az egyházi és világi hatóságot. Isteni rajongás fogta el az embert és szent életre buzdította. Azért van annyi szentünk e századból.

De mihelyt lazúl a szép, jó és igaz egysége, halványan föllép az egyén jogosúltsága, az individuum érvényre kezd jutni az egyetemessel szemben. Eleinte csekély mérvben érvényesül; de minél tovább haladunk a hullámban, annál több jogot követel magának. A hullám közepén már lehet gúnytárgyává tenni az egyetemesnek, a tekintélynek némely képviselőjét, egyes, kevésbbé fontos kérdésben győzhet az individuum. Például ha arról van szó, hogy egy előkelő mágnás leánya szülei akarata ellenére férjhez menjen egy tisztességes polgárhoz, ilyenkor a leány védelmére kelünk és kárhoztatjuk az atyai tekintély erőszakoskodását.

Később a realismus gyarapodásával már majd mindent az egyén szempontjából tekintünk. Az erkölcsi egészen háttérbe szorúl s teljes uralomra jut az individualismus. Cselekvésünk egyedüli korlátja embertársaink sértett érdeke. Ha ez nem zúgolódik, ha ezt ki tudjuk elégíteni, akkor tehetünk, a mit akarunk. Mivel megszünt a magasabb erkölcsi szempont, lelkünkkel, testünkkel az anyagira, az érzékire vethetjük magunkat, azaz létre jön az emberi szabadság országa. A tekintély képviselője ilyenkor jól érzi magát, ha kedvezhet az alkotó részeknek; a családban csak akkor boldog az atya, ha teljesítheti az anya és a gyermekek kívánságait; a férj, ha engedhet neje követelésének; az országban ismét akkor érzi jól magát a király, a fejedelem, a felsőbbség, ha jóságával, adományaival halmozhatja el népeit, kérő alattvalóit, könyörgő jobbágyait.

Szóval ez időszak az alkotó részek uralkodása, a mi nem egyéb, mint a szabadság uralma. Ilyenkor az egyetemes akadékoskodása nélkül gyönyörűbbnél-gyönyörűbb remekeket alkothat az ember. Mívelődésének főczélja saját jólétének, földi boldogságának előmozdítása, keres-kutat oly dolgok után, melyekkel családja kényelmét, örömét, szórakozását megteremtheti. A tudós, az építész, a mérnök, az orvos, a gépész, a vegyész, a művész stb. mind azon töri az eszét, hogy tökéletesebbé tegye eszközeit, jövedelmezőkké alkotását, pompásabbá, ragyogóbbá remekeit, mert szívesen megfizeti árukat a dúsgazdag kereskedő és gyáros, a milliomos bankár és a hivalgó kéjencz.

Ez a civilisatio.

Hogy tehát virágozzék a műveltség, emelkedjék a civilisatio, uralkodjék a nemzeti cultura, szükséges az egyetemesnek, az erkölcsinek hanyatlása, az egyénnek felszabadulása, az alkotó részek győzelme, az anyagiság és érzékiség uralma.

De hát akkor mindig félnünk kell az idealis gondolkodás kitörésétől, az erény és becsület, a vallás és erkölcs győzelmétől?

A civilisatio szempontjából igen. Csakhogy ennél sokkal erősebb ok sürgeti a vallás és erkölcs uralomrajutását. Látjátok, ifjú barátim! a tömérdek öngyilkost, a számtalan őrültet, az általános idegességet, az egyetemes belső nyugtalanságot. A féktelen individuum át akar törni minden korlátot, meg akarja semmisíteni az erkölcs minden sorompóját s mivel nem teheti, nem becsüli az életet, meg akar semmisűlni, el akarja magát és övéit emészteni. Akkora már ez az erkölcsi bomlás, hogyha képesek volnánk még harmincz évig befelé haladni a realismusba, tömegesen rohanna az emberiség a halálba, mert senki sem tudná elviselni az élet terhét. Mint az őrültek járnánk-kelnénk e világon s végre megsemmisítenők egymást és magunkat.

Ezért kell kitörnie az idealismusnak, ezért kell visszatérni az Isten országának, ismét uralomra jutnia az erénynek és becsületnek. Az emberiség fenmaradásának legfőbb feltétele a vallás és erkölcs s az emberiség fenmaradásával ezek mentik meg a civilisatiót is.

IX. A KIÁLLÍTÁSOK JÖVŐJE.

A nagy nemzeti és világkiállítások oly anyagi ünnepek, országos vásárok, melyek az emberi haladás hullámának második felébe esnek. A gazdag iparos és kereskedőországok meg akarják mutatni a bámuló világnak, mit tudtak teremteni a tudományok és az ipar terén. Mivel a haladás hullámának első fele túlnyomóan eszmei és erkölcsi irányú, mikor az emberiség idealis bölcsészetért, vallásos és erkölcsi igazságokért, eszmei történetírásért és hasonlókért rajong: nem jut eszébe oly drága ünnepeket rendezni, melyeken anyagi jólétét, ipari haladását, realis tudományát mutatja be. Általában a realisabb idők napjai az igazán nagyszerű ünnepek kora. Ilyen volt a Kr. e. V. század, különösen Pericles ideje, a III. század és II. első fele; a Kr. u. I. és II. század, továbbá a VI., X., XIV. és XV., a XVII., azután 1800 körül és most 30–40 év óta. A mint gyarapodott a realismus, a szerint szaporodtak a legkülönfélébb ünnepek, melyekre a világ minden részéből ezrek, sőt százezrek vándoroltak.

De mihelyt beköszönt az idealismus és vele az emberek erkölcsi felháborodása, gyűlölködése, vallási lelkesedése, eszmei rajongása, lassankint lenézzük, léháknak, üreseknek kezdjük tartani a nagy, országos, megyei, városi ünnepeket, úgy, hogy bajos lesz a rendezésök, mert nehéz lesz vendégeket, látogatókat fogni rájok. Mással lévén elfoglalva az emberiség, nem kellenek neki azok a frivol látványosságok, melyeket az ilyen ünnepek nyújtanak. Ilyenkor honn maradnak az emberek és nehéz őket mulatságért kimozdítani fészkökből. Az erkölcsi felháborodás, gyűlölködés pedig annyira ingerli, boszszantja őket, hogy nem szívesen találkoznak egymással az ellenkező irányok és pártok. A realismus idején a legtüzesebb beszédek után akárhányszor karonfogva megy ki a kormánypárti és ellenzéki képviselő az ország házából; a chicagoi világkiállításon a különféle vallások papjai ültek egymás mellé egy congressusra, nagy nemzeti banketteken a ministerek mellett felköszöntőket mondanak az ellenzék vezérszónokai, kölcsönösen éljeneznek, gratulálnak egymásnak, a mi lehetetlen az idealismus napjaiban, annyira eltérnek egymástól a nézetek, a meggyőződések. Az idealista csak a rokonérzésűeket és gondolkozásúakat tűri meg maga mellett, Az idealista Kölcseyt szívesen, barátságosan fogadják Pesten Vitkovichék és Horváth Istvánék, de hiába hívják kedélyes vacsoráikra, a fiatal ember nagyon elárulja, hogy rosszul érzi magát léha társaságukban, mert más eszmények töltik el a lelkét. Kisfaludy Károly társaságából is lassankint elhúzódnak a másféle gondolkodásúak, csak Vörösmarty, Toldy, Bajza és elvtársaik tartanak ki mellette.

De nemcsak az erkölcsi és eszmei okok nehezítik meg az országos és más ünnepek, különösen a kiállítások létrejöttét; hanem az anyagi bomlás is. Nagyjából elmondhatni, hogy ha a realismus kora az anyagi jólét, a vagyonosság, a gazdagság ideje; az idealismus a relativ szegénységé. A realismus idején rémes csapásokat is ki tudunk heverni egy pár év alatt; a francziák nem sokáig várakoztatják meg a németeket az öt milliárd kifizetésével; nehány év mulva alig van nyoma a háború pusztításainak; 1879-ben már nagyszerű világkiállítást rendeznek, melyet mindenki megbámul s irigykedve tekintenek meg a németek. Bezzeg az idealismus napjaiban egészen máskép folynak a dolgok. Kisebb anyagi bajok is országos szerencsétlenséget, ínséget, nyomort okoznak, melyeknek nyomait nem egykönnyen háríthatni, tüntethetni el. Néha egy pár évtized sem elég a baj megszüntetésére.

Századunk második tizedében, 1815 körül mutatkozott az idealismus. Míg a napoleoni háborúk borzasztó pusztításait elég könnyen kiheverték, most mindenfelé nyomor, inség mutatkozott. Az akkori Anglia akkora ipari és gazdasági fejlettséget mutatott, mint jelenleg Európa nagy része és az Egyesült-Államok. Valószinű, hogy most a bajok is affélék és akkorák lesznek a ránk következő napokban, mint a minők az angol földön uralkodtak.

Az első nagy baj, a mi az idealismus jelentkezésével mutatkozik, a gazdasági válság. Ezzel ma az egész művelt világon találkozunk, pedig még nem mondhatnók, hogy inséges évek következményei sújtanak bennünket, mint 1816–1817-ben, mikor éhhalál pusztított Európában. A XI. század idealismusa alatt 70 év termése közül 40 volt inséges; a XVI. és XVIII. század gazdasági bajai sokszor rémesek valának. Hiszem azonban, hogy a mai gőzösök és vasutak tetemesen enyhíteni fogják a gazdasági bajokat. Mint napjainkban is látni, ilyenkor az állam vezetői komolyan törődnek a gazdaság válságával és helyes, majd helytelen rendszabályokkal iparkodnak segíteni az ország gazdasági bajain.

Van azonban a gazdasági mellett más anyagi baja is az idealismusnak: az ipar és kereskedés válsága. Ennek borzasztó következményeit alig tudjuk elképzelni. Ha oly enyhén fog lefolyni a válság, mint a század második, harmadik tizedében, akkor is megdöbbentő dolgokat fognak róla elbeszélhetni a történetírók; ha pedig teljes mértékben tör ki, ha a gyárak harmada vagy fele megszünteti a munkát, ha a tömérdek iparos alig kap egy kis dolgot, ha csak kevés embernek nyujtanak keresetet a bányák: mily rémséges állapotok következnek be Európában és Amerikában. Mi lesz azzal a sok millió munkással, a kik 40–50 év óta a fejlődő ipar és kereskedés jóvoltából majd jól, majd tűrhetően meg tudtak élni? Ha Anglia 1817-ben minden tizenegyedik lakosát közsegélyben részesítette; ma nincs oly gazdag állam, mely a segélyt a munkások számához képest osztogathatná, ma akkora a munkások és fizetett vezetőik, továbbá a különféle iparosok és kereskedők száma, hogy nincs állam, mely az inséges napokban kevéssel is segélyezhetné nyomorgó alattvalóit. Mi fog tehát bekövetkezni? Az angol földön a tizes évek második felében ezer meg ezer ember pusztult el éhen, borzasztó nyomorban, felbomlott a társadalmi rend, ölték, gyilkolták az urakat, a zsidókat, a kereskedőket, kirabolták a boltokat, a raktárakat, számtalan rablóbanda keletkezett, melyek megrendítették a közbiztonságot.

A súlyos baj magyarázatára többféle okot hoznak fel a történetírók. Többi közt az angol gyárak túltermelését említik, mely elözönlötte a háborúk alatt kimerült szárazföldet. Különös, hogy Napoleon titáni harczai alatt kelendőségnek örvendenek az angol gyárak termékei; mikor pedig beáll az egyetemes nyugalom, uralomra jut a világbéke: megszünik a vásárlás, mert nincs pénz. Valóban nem a béke, sem a túltermelés volt az anyagi romlás oka, hanem az eszményi, az erkölcsi rajongás 1815 után. Napjainkig sem ártott a gyárak bő termelése, a realismus roppant gazdagsága tudott fogyasztani: most azonban apadni kezd a fogyasztás, az ébredező idealismus szegénynyé tesz bennünket.

Azt hihetnék a socialismus ábrándos hívei, hogy ekkor sikerülhet a socialisticus társadalom megalapítása. Nagyon tévednek. _Az idealismus a socialismus halála_. A socialisticus felfogás ugyanis a legszélsőbb individualismus, mely az egyes ember anyagi jólétét tartja szeme előtt, minden jog forrásává az egyedet teszi, az individuum az istene; míg az idealista az egyetemesért rajong, isten és vallás, erkölcs és becsület, fenkölt gondolkodás, az adott szó szentsége s hasonlók lelkesítik, ekkor tehát lehetetlen a socialismus. Hisz már most is látjuk őket bomladozni, pedig még az idealismus hajnalán vagyunk, még csak pitymallik. Az idealismus alatti paraszt- és munkásháborúk sem socialisticus elméletek következményei, hanem anyagi nyomor és valláserkölcsi rajongás. A socialismus fokozatosan nőtt a realismus gyarapodásával; de már látjuk, hogy bomlik, romlik és elveszti ijesztő képét. Még jól megy a gyáros és kereskedő dolga; míg szüksége van a munkásra, addig lehet strikeolni, socialista-tanokat hirdetni: de mikor a gyáros és kereskedő megszünteti a munkát, elbocsátja embereit, akkor csak rabolni, öldökölni és koldulni lehet: theoriákat csinálni már nem. Legfölebb egy-egy bölcsész vagy nemzetgazda ábrándozik róla békés födél alatt. A munkás- és pór-izgatók és vezetők sorsa ilyenkor a halál és börtön.

Hogy a kiállítások iránti lelkesedés már alábbhagyott, annak érdekes tüneménye a Francziaországban folyó küzdelem az 1900-iki kiállítás ellen. Megtámadják a vidék nevében, melynek csak kárára van, felhozzák, hogy Páris nem lelkesedik érette; kétségbe vonják anyagi hasznát, veszélyesnek mondják erkölcsi befolyását, tagadják politikai előnyeit. Nem igazolja a technicai szempont, vagy valamely nemzeti érdekű tudományos alkalmazás vagy valamely socialis kérdés megoldása. Sokan azt hirdetik, hogy a világkiállítás egy nagy hazugság, mely árt az iparnak és kereskedésnek, példákat hoznak fel rá, hogy tanulta el a külföld nehány év alatt a franczia ipar specialitásait, melyekre azelőtt büszkék voltak, melyek százezreket vagy milliókat jövedelmeztek nekik. Mások remegnek a roppant drágaságtól és akárhányan a féktelen érzékiség tombolását, az erkölcsi romlást emlegetik. Különösen kárhoztatják az 1889-iki kiállítást, melynek borzasztó szédelgéseit okiratokkal bizonyíthatni.

Tíz-húsz év előtt e kifogások lehetetlenek valának. Akkor egy-két idealisabb, tehát: bomlott gondolkozó mormogott efféle kifogásokat, melyekre nem hallgatott senki. Ma uton-utfélen találkozunk velök. A kiállítás ellenségei azonban nem tudják megmondani, mi az igazi oka ellenzésöknek, mely nem egyéb, mint az ébredező idealismus, érzésünk, gondolkodásunk gyökeres átváltozása, mely megveti az aranyborjút, rajong az eszményiért, lenézi a realismus léhaságát és érzékiségét.

X. «A TUDOMÁNY ÉRDEKÉBEN».

Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a szöget.

Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében. Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a _Diplomaticát_, mely nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.

Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen elsajátíthat.

Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal, sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.

Egészen másutt rejlik a baj, a mit nem sejt Ambrózovics.

Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is.

E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével, fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen összébb szorult látköre.