Part 4

A szabály így hangzik: Az idealismus napjaiban, a szép, igaz és jó eszméinek egysége idején, az egyetemest, az istenit, az erkölcsit, az általános emberit kell magasztalnia a költőnek az individuum rovására. De mivel folyton szűkül az idealismus látköre, míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze; a szerint kell módosulnia a költő alkotásának is, úgy hogy a realis napokban az egyetemes képviselőit kell léháknak, aljasoknak, becsteleneknek bemutatnia, mert ezek okozzák az individuum minden baját, nyomorát; le kell rombolnia az erkölcs, a vallás támaszait, mindenben az alkotó elemeknek, a részeknek kell igazat adnia az egész ellenében; az államban a fejedelmet, a ministereket, a hatóságot kell leszállítania trónjokról, a társadalomban a születés, a vagyon aristocratiáját kell lerántania, a katonaságnál a tiszteket, az iskolában a tanárt, a családban az apát, a házasságban a férjet és így tovább. Természetes, hogy mivel az eszme zsugorodása lassan és fokozatosan történik, a költői alkotásnak szintén meg kell tartania az idők finom árnyalatát. Azért hiába írja meg egy realis szervezetű drámaíró pl. Ibsen az ő _Nóráját_ harmincz év előtt, műve csak akkor arat sikert, mikor a társadalom e darab erkölcsi színvonalára szállott alá; ekkor azután, ha jól van megalkotva, rajongani fognak érette.

Ez elv alapján lássunk hozzá egy előkelő drámaíró rövid bírálatához. Legalkalmasabb lesz e czélra a nemrég elhunyt franczia költő, Dumas, kinek ifjú kora óta bámulatos sikerei valának az egész művelt világon. De alig tették a sírba, egy új szemle, a _Mercure de France_, jónak látta megkérdezni felőle az ifjabb írói nemzedéket, mely nagyon lenézőleg nyilatkozott a még mindig ünnepelt drámaíróról. A fiatal írók nyilatkozatai azonban elég éretlenek. Többnyire felszines és helytelen kifogások, melyek semmit se vagy keveset magyaráznak meg. Némelyik észrevétele igazán boszantó fecsegés. Azért Dumas tisztelői azt mondanák rájok, hogy nem érdemes velök foglalkozni. Minket azonban az erkölcsi élet minden tüneménye érdekel s így e kifogások is lekötik figyelmünket és azt kérdezzük magunktól: Mi lehet az oka, hogy egy harmincz év óta ünnepelt költőről ily fitymálással nyilatkozhatnak az ujdonsült poéták? Honnét merítik ehhez a bátorságot? E kérdésre nem lesz nehéz válaszolnunk, mert oly rohamosan változik az idők árja és mint egy laptársunk kifejezi, annyira dühöng a morál, hogy Dumas műveit csakhamar lejárjuk s pár év alatt sutba dobjuk.

De hát miért sujtanók ennyire éppen Dumast? Azért, mert Sardou, Ibsen, Sudermann, Hauptmann Gellért és néhány más drámaíró mellett ő volt a realis idők legnagyobb poétája. Ha tudni akarjuk, milyenek a realismus drámái, csak Dumas darabjait kell megtekintenünk s mindjárt tájékozódhatunk.

Először is minden műve egy-egy eszme tolmácsa, még pedig feltünő, kirivó eszméé. Már a szélső idealismus lohadásával fellépnek a költők egy-egy eszmével, ezek azonban nemesebb gondolatok, például a tiszta szerelem jogosultságát vitatják az apai tekintély kényszere ellen, vagy a lelkiismeret szabadságát védik az egyházi vagy állami törvények szigorával szemben. Ezek és hasonló eszmék az egyén védelmére kelnek az egyetemes nyomása ellen. De mily tisztelet lángja lobog még a költők keblében az egyetemes iránt! Szűkül ugyan az egyetemes köre, már gyűlölik theocraticus jelenségeit, a szélső idealismus zsarnoki követeléseit; a vallás és az erkölcs, az istenség és az erény azonban még nem üres szó, hanem igaz és szent érzés a legtöbb írónál. Sőt az idealreal időszak első felében sem igen tűrik a vallás és erkölcs sorompóinak eltávolítását; noha már itt-ott messzebb állítják fel. Csak erősen realis időkben szabad annyira jutni, oly eszméket felvetni, mint a minőket Dumas dolgozott fel s az individuum javára dönteni el. Mert minő kérdéseket szeretett fölvetni? A társadalom alapkérdéseit, minő a hit, a vallás, a hitetlenség, a lelkiismeret, a becsület, a házasság, a család, a házasságtörés, a prostitutio, a faj, a nemzetiség, a jog, az igazságszolgáltatás stb. kérdései. E kérdések nagyobb része előfordul idealisabb napokban is, de a megoldás mindig az egyetemes javára történik. Az egyénnek bűnhődnie kell, mert megsérti az egyetemest.

Shakespeare az idealreal delén mily kicsinylőleg szól a polgárokról, a népről, mily romlottnak mutatja be a fattyú gyermeket, sújtja az össze nem illők házasságát s számtalan más effélét; de már a realismus napjaiban nem szabad az ő módján tárgyalni e kérdéseket; hanem mindig a résznek kell adni igazat az egész, az egyénnek az egyetemes ellenében. Dumas vele ellenkezőleg, a megejtett leányt, a courtisanet, a természetes gyermeket stb. védi. Doumic René azt hiszi, hogy jobb lett volna a társadalom e kitaszított tagjait bántatlanul hagyni félhomályukban; de nagyon téved, mert éppen e kérdések felvetése és megoldása az individuum javára emelte Dumas színműveit arra a színvonalra, melyen harmincz év óta állottak. Azt is gondolhatná valaki, hogy a házassági elválásért vívott sikeres küzdelme csak ártott műve becsének, mert mindenütt behozatván az elválás, fölösleges és tárgytalan lesz a darab. Pedig nem a politikai vagy társadalmi siker buktatja meg Dumas színdarabjait, hanem az idealismus ébredezése, mely a házasság szentségét, elválaszthatlanságát szereti magasztalni.

Doumic a legőszintebben üdvözli Dumast, mert a _polgári eszmék_ egész sorával találkozik nála. Tehát vannak polgári eszmék is? Igen, vannak. Meg is magyarázza őket Doumic, mikor elmondja, hogy mindig forradalmár óhajtott lenni Dumas s ezért sok ellenséget szerzett magának. A polgári eszmék tehát forradalmi nézetek, azaz a realisabb individuum lázadása az idealisabbak uralkodása ellen. Vagyis Dumas az idáig uralkodó realismus egyik irodalmi, még pedig drámaírói apostola volt. És ha ezért még most is üdvözli Doumic, nagyon hihető, hogy pár év múlva már nem fog neki gratulálni, mert újra az egyetemest fogjuk magasztalni az individuum ellenében. Az is tetszik Doumicnak, hogy a két nem viszonyának tárgyalásában oly fontosságot tulajdonított Dumas az élettani elemnek, a minőt idáig jelezni is alig mert a színház s ezt oly merész kifejezésekkel, annyira nyers szavakkal tevé, a minőket színpadról még nem hallott a közönség. Egyszer meg is történt, hogy valaki a nézőtérről oda kiáltott a színészeknek: Ez már undorító! Pedig az ily nézők száma eleinte legio volt.

Íme egy újabb polgári eszme! A dolog magyarázata azonban elég könnyű. A szélső idealismus drámai nyelve annyira kényes, finnyás, tapintatos, hogy a költő tele van vigyázattal s minden közönséges és trivialis szótól írtózik. A realismus halavány jelentkezésével megjelennek a merészebb, a nyersebb szólamok is. Ismeretes dolog, mily harczott vívott Hugo Viktor egy-egy ily kifejezésért nemcsak a közönséggel, hanem a színészekkel is. Nálunk is a harminczas évek végén kárhoztatva emlegették a _Bánk bán_ nyerseségeit, piszkolódásait. Természetes, hogy Dumas az ötvenes, hatvanas években Hugónál is nyersebb, népiesebb, trivialisabb lett; ez vele járt a realismussal, mely szereti a népies és nyers, közvetlen és keresetlen kifejezéseket. Ilyenkor a színpad nyelve sem igen térhet el a mindennapi élet nyelvétől. Az idealisabb napokban lehetetlen az ily meztelen és becstelen beszéd minő Dumas minden művében bőven fordul elő, de csak egyet idézünk a _La Princesse Georges_-ból, itt egy jó barátnéja mondja Sylvanie grófnéról: «Úgy látszik, hogy a grófné az egyenlítő vagy a sarkok valamely istennőjének vagy minek képzeli magát, a ki szentélynek tartja nyughelyét. Ide bezárkózik és ha férje, az ő főpapja, el akarja végezni áhítatát, előbb áldozatát kell benyujtania.» Azaz férji kötelességének teljesítése előtt gazdag ajándékokkal kell megnyernie feleségét.

Dumas ellensége volt a _l’art pour l’art_ elméletének. Szerinte legyen _hasznos_ a szinház, _czélzatos_ a dráma. Minden irodalom, mely nem tartja szem előtt a tökélyesbülést, az erkölcsiséget, az ideált, tüdővészes és egészségtelen: holtan született irodalom, mondja Dumas.

Tehát moralizáljon, a szinház. Valóban a szinpad mindig moralizál, csakhogy e morál nem különb, mint a kor morálja. A szélső idealisták is erkölcsöket hirdetnek, csakhogy az ő erkölcseik az Isten és vallás, a becsület és tisztesség, világ és emberiség, nemzet és hazaszeretet körül forognak.

Ilyen a szinpad morálja 1820 körül. Scribe a harminczas években szabadabb morált kezd hirdetni, de még sem hirdet erkölcstelenséget. Nem áll ugyan magasabb erkölcsi szinvonalon, inkább gyakorlati tanácsokat ad, melyek nem valami nemes gondolkozásra vallanak. Józan, egészséges, gyakorlati erkölcstan szólal meg soraiban, bár még van érzéke az igazi tisztesség iránt is. Alfred de Musset itt-ott még szabadabb, de költői és heves. Beőthy azt hiszi, hogy a romantikának az indulatok hevében, a szinek gazdagsága iránti hajlamában volt nagyon sok rokon vonása a mi nemzeti szellemünkkel. Bajza égig magasztalja ez idők franczia drámáját, mely egész mezítelenségében szemünk elé tárja a vétket; de azután meg is utáltatja a nézőkkel. Egyiknek sincs egészen igaza. Nem az a dolog magyarázata, mintha a harminczas évek franczia drámái jobban egyeztek volna nemzetünk szellemével, mint a maiak, hanem csak az, hogy mi ugyanazon uralkodó eszme nyomása alatt állottunk. A harminczas évek drámái jóval ideálisabbak levén a mostaniaknál, még iparkodnak megutáltatni a vétket, melyet elénkbe tárnak. A harminczas években még nem távozott el annyira egymástól a morál és aesthetica, a jó és szép eszméje mint napjainkban, azért akkor megutáltatják a vétket. Akkor más volt a vétekfogalom is. Az egyetemes elleni bűn volt a vétek, most a realismus alatt az individuum megsértése a hiba. A harminczas években oly halavány volt a realis elem, hogy csak kevéssé szállították le az egyetemest magas szinvonaláról. Az olvasott, az ünnepelt költők szűkebb korlátok közé szorították az idealis elemet, de mégis tisztelték a vallást, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, a nemes patriotismust stb.

Dumas morálja már határozottan az individuum morálja, az egyén szabadságának sürgetése az egyetemes zsarnoksága ellen. Erről a morálról jegyzi meg Beőthy, hogy kinosan, kibékítetlenül meghasonlásban vergődik az aestheticai és erkölcsi elv, melyeknek egybeolvadó harmoniája alapfeltétele minden szép műnek. Régi helytelen frázis! Minden szép mű kora erkölcsi érzésének, gondolkodásának kifejezése. Teljes lehetetlen, hogy valamely szép mű 1880 körül sikert arasson, ha nem az egyén szabadságát hirdeti az egyetemes ellenében. A szivesen olvasott költőnek csak ily morált lehetett tanítani. A mely munka az egyetemest dicsőítette az egyén rovására, csak karácsonyi ajándékul szolgáló ifjúsági irodalmi termék lehetett. Bizonyosan nem olvasta a közönség. A szép és jó eszméje pedig csupán a szélső idealismus napjaiban olvad össze egymásba, azután fokozatosan lazul a három eszme viszonya, míg a realismus végén egymás ellenségei lesznek. Beőthy 1882-ben annyira nem lát, hogy szerinte Dumas alakjai, csak idegen, mesterséges virágok gyanánt tetszenek, melyek eredetiségeit természetesen nálunk alig láthatjuk, bár elismeri, hogy legsűrűbben látogatja Dumas darabjait a közönség, legjobban mulat rajtok és legzajosabban megtapsolja őket. Mintha lehetséges volna jól mulatni oly darabokon, zajosan megtapsolni oly műveket, melyeknek morálja minden lépten megsérti erkölcsi érzésünket. De hát mivel ragadnak el e darabok bennünket? Erre is megfelel Beőthy és az a szinek finomsága, üdesége, tökélye, a környezet ízlése. Mind haszontalan és üres frázisok, melyeket akkor használunk mi szegény megszorult kritikusok, mikor nem tudunk valami okosat mondani. Sőt e virágokról is elmondja Beőthy, hogy elragadják a közönséget, _bár illattalanok_.

Természetes, hogy ez utóbbi megjegyzés még nagyobb lelki szegénység jele. Sőt, hogy nagyon illatos virágok Dumas virágai, az is mutatja, hogy napjainkban (1896) nem győzik adni _A nők barátja_ czímű darabját. Minden esetre nagyon fontos valamely műben a drámai szerkezet, a forma kerekdedsége, a jellemek kidomborítása; de legfőbb a darab erkölcsi világnézete. Bármily kerekded Kisfaludy Károly vigjátékainak szerkezete, élénk és szellemes a dialogja, ma nem tetszik, mert idealisabb a morálja, jellemeinek erkölcsi érzése, gondolkodása, mint a minőt elviselhetünk. Még Scribe gyakorlati morálja is magasan áll a mi szinvonalunkhoz képest, azért nem tetszik.

Dumas moraljára nézve van egy találó észrevétele Edmond Scherernek: Napjaink erénye alig egyéb, mint egy kifordított bűn. Ez igazán gyönyörű mondás, melynek talán maga Scherer sem gyanította igazi horderejét. Vagyis az idealismus napjaiban az egyetemes megsértése a bűn, a realismus napjaiban pedig az individuum sérelme. Azonban nem kell hinnünk, hogy az egyén morálja szabatosan és határozottan körül van irva Dumasnál vagy más realista drámairónál. E költők akarhányszor magasztalják az egyetemest, csakhogy boszantók e magasztalások. Például mily ízetlen hazugság a _La Princesse Georges_-ban, mikor a herczeg mondja: «Akarom, hogy szüljön. Nekem szükségem van ez anya gyermekeire, szükségem van rájok hazámért és üdvömért!» Mintha csak Wlassics _imaszerű áhítattal_ odadobott és _fensőbb közéleti erkölcstanának cultusából_ merített frázisai volnának, annyira boszantók és nevetségesek! Ugyanis a realista sem lehet el az egyetemes nélkül, legalább czégérül kell használnia, rendesen az egyetemessel iparkodik igazolni az ő individualis morálját, a mi csak úgy lehetséges, ha tótágast áll a logikája és czigánykereket vet az eszejárása. Ezt a czigánykereket sokszor megtaláljuk Dumas műveiben, például mikor azt mondja, hogy a hatalmas szerelem majdnem egyenlő az erénynyel. Hisz e kettő a két sarkat jelenti: az erény az egyetemesnek érvényre jutása, a szerelem pedig rendesen az egyén szabadsága vagy szabadossága, tehát individualismus. Dumasnak alig több a házasság, mint egy physicai ösztön társadalmi szabályozása. Ily módon könnyű lesz a realista költőnek a szerelemről szólani. És igaza van, mert a realismus idején háttérbe szorulnak ama sajátságai, minő a szűzesség, a lelki tisztaság, a continentia, a szemérem stb. Ezekhez ő nem ért, nem is érthet, éppen mivel realista. A szerelmet csak az idealismus tudja felemelni, megnemesíteni, mert az egyetemes alá rendeli. A tiszta nőt a szűzesség aranyos fénykörével vonja be, a férjes nőt pedig a szemérem tisztes leplével borítja be; mig a realismus leányai és asszonyai szépen fel vannak ugyan öltözve, divat szempontjából kifogástalanok; de tekintsük meg őket közelebbről, vizsgáljuk tekintetöket, maguktartását, bocsátkozzunk velök társalgásba, vagy olvassuk a lapok által fölvetett kérdéseket, minő például napjainkban _a csunya férfi problemája_, fussunk végig az ujságok kishirdetésein, melyeket minden asszony, minden lány el szokott olvasni és mindjárt látjuk a realismus asszonyait lelki meztelenségökben. Az idealismus napjaiban nem igen viszik a leányokat szinházba, a szülők féltik lelkök tisztaságát; a realismus idején az orfeumokat is elég tisztáknak tartják. Ilyenkor a Theâtre Françaistől a legutolsó k.-kátai szinpadig az individuum érzékiségének és jogainak problemáit szokták fejtegetni, az igazi morált pedig nyakatekert okoskodásokkal kijátszani. Mert mi a morál? Az egyetemes szempontjából intézni cselekvésünket; a realista azonban az egyén szempontjából indul ki és azért összes erénye rendesen a felebaráti szeretet körül forog, melyben felöleli a tisztességes és aljas embereket is személyválogatás nélkül. Irgalom és szánakozás, léha jóság és elvtelen jóakarat vezeti még a jobb realistákat is, mint egy Tolstojt; az idealista a felebaráti szeretetet is az egyetemes szempontja alá helyezi s üldözi, gyűlöli embertársát, ha becstelennek, bűnösnek tartja.

Az eszme változásának szempontjából is érdekes tudnunk, hogy fogadta a közönség és kritika egy része Dumas darabjait. Armand de Pontmartin, az ötvenes-hatvanas évek egyik szellemes kritikusa felháborodással veszi tudomásul Dumas roppant sikereit s mindenféleképp magyarázgatja. Tiltakozik ellene, hogy e sikerekből a franczia nemzet erkölcsi szinvonalára következtessenek. Dumasnak szerinte csak egy bizonyos közönsége van: a Párisba tóduló sok élvhajhászó idegen és a főváros mulató ifjúsága; de a jámbor és józan gondolkodású polgár, kit a sajtó magasztalása vezetett félre, csalódva tér haza. Az előkelő, finom világ pedig éppen nem nézi meg e műveket. A vidék erkölcsösebb közönségét annyira boszantják, hogy alig lehet őket előadni. A kik Scribe discret immoralitásaiban gyönyörködnek, Dumas művein csak boszankodnak. E kifogások és észrevételek egy része igaz volt az ötvenes években. Akkor még távoltartotta magát e művektől a közönség finomabb, erkölcsösebb része. E tartózkodás azonban tíz-húsz év alatt teljesen megszünt. A nyolczvanas években a társadalom erkölcsi szinvonala annyira leszállott, hogy Dumasnál pusztítóbb moralistákban is gyönyörködött a szinházak közönsége. Ibsen, Sudermann még a franczia szinpadokon is nagyobb sikert aratott.

De ha csak részben volt igaza Armand de Pontmartinnak a lefolyt negyven esztendőre nézve; igaza lesz néhány év mulva, mikor az idealismus hatása alatt az egyetemest fogjuk magasztaljuk, mikor nagy tisztelettel fogunk szólani a vallás és erkölcs, a becsület és tisztesség képviselőiről s e változás első jelenségének tartom én az a fitymáló hangot, melyen a _Mercure de France_ fiatal irói a realismus ünnepelt drámairójáról szólanak.

VI. A DRÁMA TÖRVÉNYE.

– Bácsi! tegnap este Pistával a nemzeti színházban voltunk, Kisfaludy Károly emlékezetére egyik vígjátékát adták. Bizony csak úgy kongott a színház. A jelenlevőkön is meglátszott, hogy ingyenjegyesek. Egy előkelő kritikus mellett ültem, a ki elég fenhangú megjegyzéseket mondogatott egy barátjának. Az is bíráló lehetett, de a ki szívesen hallgatta, mondhatnám, csak úgy leste szomszédom ajkáról a fitymáló megjegyzéseket. Milyen naiv, milyen elavúlt régiség, mondogatta minden jelenet után. Kisfaludy Károly emlékezetét máskép kellene megünnepelni, jegyezte meg a másik. Magunk is unalmasnak találtuk a darabot, Pista nagyokat ásított, pedig nagyapáink igazán mulattak rajta. Ugy-e sokat haladtunk azóta?

– Mindenesetre nagyon haladtunk.

– Csakhogy nem ezt várom én bácsitól; az okát szeretném tudni, miért ásítunk mi Kisfaludy vígjátékában és hogy miben áll a mi haladásunk. Úgylátszik, ma nincs kedve a bácsinak!

– Testileg-lelkileg fáradt vagyok. Két nehéz fejű barátomnak magyaráztam az erkölcsi világ törvényét s nem akartak megérteni. Nincs semmi összefoglaló tehetségök. Egész délután járkálva beszéltem nekik, azután beültünk egy üres kávéházba, ott folytattuk a vitát. Természetesen, sokban igazat adtak nekem, de végre is azzal állottak elő, hogy mindig ilyen volt az ember.

– És mit felelt reá a bácsi?

– Azt, a mit neked is annyiszor mondottam, hogy olyan az ember, a milyen az olvasmánya.

– Vagyis olyan naiv, együgyű lelkek voltak nagyapáink, a milyen Kisfaludy Károly volt.

– Természetesen, mert ha nem tetszik nekik Kisfaludy darabja, bizonynyal megbukik.

– Épen azt kérdem bácsitól, miért tetszettek nagyapáinknak Kisfaludy darabjai és miért ásítunk mi előadásukon?

– Édes fiam, idáig valóban nem tudtuk okát adni. Úgy tettünk, mint a te kritikusod, egyszerűen naivoknak, együgyűeknek mondottuk darabjait, melyekben sok a lélektani tévedés, áradozó nyelvéből hiányzik a tragikai erő, hogy jóízű tréfái már elavultak s a régi, patriarchalis magyar házak ártatlan vígságára emlékeztetnek.

– De kedves bácsi, az a patriarchalis ártatlan vígság mesébe való, hisz Csokonai Vitéz Mihály a mult század végén az ő _Dorottyájában_ trágár rajzát adja ez ártatlan vígságnak.

– Igazad van, édes fiam, Csokonai korában bizony trágár beszédekben gyönyörködött a magyar ember. Most is sok mocskos adomát, szennyes élczet hallani a férfiak társaságában, sőt némely családban a nők sem idegenkednek tőlük. A műveltség ugyan simábbá tesz bennünket, óvakodunk a vaskos kifejezésektől, de a realis időkben csak oly érzékiek vagyunk, mint őseink valának. Az ő feleségeik és leányaik mocskos dolgot olvasgattak, például _Salamon és Markalf históriáját_.

– Tehát itt is áll az, a mit bácsi mond, hogy máskép érez és gondolkodik az ember az idealis és realis időkben?

– Úgy van. Mikor kitör az idealismus, az egyetemesért rajong, lelkesedik az emberiség nagy része. Isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség kell neki. Mivel a szép, jó és igaz eszméje isteni egységet alkot, az egyik áthatja a másikat és megnemesíti. A gondolkodók, a bölcsészek alig tudják elválasztani egymástól. Náluk a szép meghatározásában ott szerepel a jó és igaz. Ilyenkor a drámaírók mély tisztelettel viseltetnek az egyetemes képviselői iránt. A férj, az atya, az egyházi és világi felsőség tisztes szerepet játszik a drámában; büntetlenül nem lehet velök szembe szállani. A hit, a kötelesség, a becsület mindig legyőzi a szerelmet, az egyéni, a családi és nemzeti érdekeket. A vígjátékban az egyén kudarczán nevetünk, kigúnyoljuk, megvetjük a kikapós asszonyt, az érzéki csábítót stb. A szélső idealismus alatt csaknem epicussá teszszük a dráma hősét, a ki az árral úszik és feláldozza magát.

– Talán ilyenek Kisfaludy Károly darabjai?

– Kisebb-nagyobb fokban ilyenek. Vannak oly szomorújátékai, melyeket ma nem nézhetnénk végig a legnagyobb unalom nélkül. Vígjátékaiban pedig az egyén kudarczán kell nevetnünk.

– És hogy történik az átmenet az idealismusból a realismusba?

– Lassan és fokozatosan. A szép, jó és igaz eszméje kezd elválni egymástól. A mint lazul a három eszme viszonya, az irodalom és benne a dráma lassankint átalakul. Mivel még erős bennünk az egyetemes iránti tisztelet, bonyodalmas és rémes mesékkel, groteszk és borzasztó ellentétekkel akarnak drámai érdeklődést kelteni. A darab hőse megsérti ugyan az egyetemest, de szörnyen meglakol miatta. Ilyen tragédiákat írtak 1830 körül és utána jó ideig az úgynevezett franczia romantikusok. Nálunk Vörösmarty volt ez irány legtermékenyebb tragédiaírója. A vígjátékban szintén érvényre jut az individuum, például igazat adunk a tiszta szerelemnek a szülői és egyházi tekintély ellenében. Módjával már szabad nevetségessé tenni ez utóbbiakat. Az idealreal második felében éltek a világ legnagyobb tragédiaírói, mert ilyenkor még némi tiszteletben részesül az egyetemes vagy egyenrangú az egyénnel. Kettejök harcza magasra fokozza érdeklődésünket, a hős bukása szüli az igazi tagikai érzést, melyről már Aristoteles elmondotta a maga idealrealis napjaiban, hogy félelmet és részvétet kelt. A realismus alkonyán annyira gyengül az egyetemes tisztelete, hogy a hős bukásán csak szánakozni és az egyetemes ellen felháborodni tudunk. Az idealismus napjaiban emelkedett lélekkel távozunk a szinházból, a realismus idején nyomott hangulattal, sőt elkeseredve. Körülbelül tizenöt év óta minden népszerű tragédia ilyen hatással van reánk, lesújt, elnyom bennünket. A vígjáték terén pedig az egyetemes képviselőinek, tehát az atyának, a férjnek, az egyházi és világi felsőségnek rovására nevetünk. Ezeket romlottaknak, önzőknek, érzékieknek kell bemutatni és igazat adunk az egyén érdekeinek. Ez, fiam, röviden a dráma törvénye, mely a haladás minden hullámában uralkodik.

– Talán a görög és római irodalomban is uralkodott?

– Minden bizonynyal. Ezt mutatja a világ háromezer éves története és pedig nem csupán az irodalom, hanem a vallás, a bölcsészet, a politika, az erkölcs, a nyelv, az irály, a művészet, a realis tudományok, a gazdaság és ipar terén is, a mint neked néha magyarázgattam. A nagyon világos történeti időkből a haladás hullámai így mutatkoznak: 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u; 180–590; 590–975; 975–1490; 1490–1700; 1700–1815; 1815–1900. Természetesen ezt csak kerek számokkal lehet jelezni, mert kivált a hosszabb hullámokban tíz-húsz évvel előbb is találkozunk az idealismus egy-egy tüneményével. Ez azonban kevésbbé fontos, mert igazán népszerű és sikeres, áldásos és csodás csak akkor lesz valamely jelenség, ha kifejezi az akkori idők érzését, gondolkodását.