Part 3

E század végén újra kitör az idealismus, mindenütt erősödik a királyi hatalom, a hol erélyes férfiú áll az ország élén. Nálunk azonban a tehetetlen Ulászló, a gyönge II. Lajos jutnak a trónra és beáll a legnagyobb bomlás. Mivel az idealista eped és sóvárog az erélyes fejedelem után, szeretné támogatni a központi hatalmat, felháborodva látja a gyönge embert a trónon, s mellette a kegyenczek, a követelő oligarchák gyűlölt hadát. Szerencsés az ország, melynek ilyenkor erélyes, férfias királyai vannak. Szegény hazánkban a mohácsi vész, meg a török másfélszázados uralma volt a rémes válasz szerencsétlen királyaink uralkodására. Az 1700 körüli idealismus I. Lipót, I. József és III. Károly uralma alatt ismét emelte a királyi hatalmat, éppen úgy, mint az 1815-iki idealismus létrehozta a szent szövetséget, a királyok független intézkedéseit, a nemzeti eltérések, sajátságos ignorálását, Francziaországban az engedékeny, símuló parlamentet, _a chambre introuvablet_, mint XVIII. Lajos nevezte. Így végig tekintve az egész világtörténeten, nemcsak az eszmei magyarázat, a bölcsészeti fejtegetés, hanem a történelem is igazolja, hogy az idealismus napjaiban növekedni kell a királyi hatalomnak s mivel Gézától kezdve a haladás hullámának (975–1490) első vagyis idealisabb felébe esnek az Árpádok, szólhat Kállay az ő centralisatiojukról. Csak azt szeretném tudni, kitől tanulta a politikai idealismus fogalmát. Ha valaki oly kifejezéseket használ, minőket Kállay elég sokszor, melyeknek csak az én philosophiámban van értelmök, meg szoktuk nevezni a mestert is.

Most legyen elég Kállay felolvasásáról. Azt hiszem, hogy bár nagy vonásokban, érthetővé tettem az Árpádok történetét. Ezután már nem lesz szabad egy felvilágosúlt történetírónak másképp írni rólok. Én ugyan nem érek rá ilyen munkára, de talán akad egy jó barátom vagy jeles tanítványom, a ki magára vállalja a derék feladatot és az erkölcsi világ törvénye szerint megírja az Árpádok vagy az egész magyar nemzet történelmét. Gyönyörű és hálás feladat, melynek végrehajtása «örök időkre szóló alkotás lehet», hogy Thukydides szavaival éljek.

III. ERKÖLCSI SÜLYEDÉSÜNK.

Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség. Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos kérdésről.

Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.

Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után, nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását, cselekvésmódját.

Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, a vallás tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság, határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is kimeríthetetlen.

Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a felfogás azután folyton terjed és általános lesz a nyolczvanas-kilenczvenes években.

Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már 1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás folyton terjedt napjainkig.

A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak. A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának, függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész, az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog forrása. Ez szüli a realis időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és örökös szórakozással, _panem et circenses_-sel lehet megzabolázni, kissé csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók, hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és elégedetlen vagy szórakozik és felejt.

A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba, összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.

E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány, czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, legfölebb kétessé teszi győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.

Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk. Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.

Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük, hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti szellemé marad meg.

A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt, mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó, részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai, természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet. Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában, erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi sülyedéssel.

IV. A TÁRSADALMI BÉKE.

Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait. Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.

Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi, internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.

Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző, könyörülő, jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz, vagyis az individualismus.

Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis mozgalma.

Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat. Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék, lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink követelését. Vagy ha nincs módunkban kérelmöket egész nagyságában teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval, a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.

A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban: Czíme: _Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta dr. Gaal Jenő_. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó, jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett _patriarchalismus_ módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű _socialista államnak_, azt gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt kell keresnünk.

A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az ideal-real alatt a nemzeti sajátságok szeretete, a nemzeti egység és nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király, az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.

Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig, az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.

De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít, erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még sem jön létre.

A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben azt hirdeti, hogy a _jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen megvalósítható alkatrészeit képezik_. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás, helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak.

A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves, mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár, csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor áthatnak bennünket az úgynevezett _ethicai elemek_, vagyis az egyetemes szempontjából kezdjük tekinteni a világot.

Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az _ethicai elemek_ hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük. Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban, mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól Angliáról, hol a társadalom hathatós _önfegyelmezésnek_ veti alá magát. Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és demoralisatio uralkodik, mint más országokban.

A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének kell tulajdonítanunk.

Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt akarom mondani, hogy az angol a haladás egy-egy hullámának elejétől végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy, kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt. Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.

Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme nyomása alatti érdekes módosulásai.

A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és hozzájok szabja viselkedését.

Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.

Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni a szerző iránti rokonszenvünket.

V. DUMAS.

A legterméketlenebb bírálatok egyike volt idáig a drámai kritika. Ifjú korom óta szorgalmasan olvasgattam Saint-Beuve, Janin, Armand de Pontmartin, Saint-Marc-Girardin, Gottschall, Schmidt Julián, Lindau és mások bírálatait, buzgó olvasója valék a sok német, franczia, angol stb. irodalomtörténeteknek és rokon tanulmányoknak. Mindezek a nevek, ítéletek és fejtegetések óriási halmazával tömték tele agyamat és világos betekintést nyerhettem a drámai költők belvilágába. Az ismeret és ítélet e tömkelege sok volt arra, hogy beszélhessek róluk, képet adhassak működésükről; de nem elég, hogy biztos és megnyugtató ítéletet mondhassak a fölmerülő _miért_-ekre. Azt megtanultam belőlük, _hogyan_ ír ez vagy az a drámaíró; de nem, hogy _miért_ ír úgy. Pedig én éppen ezt szerettem volna tudni. Ha valamelyik kritikus ebbe mert belé bocsátkozni, a legfurcsább magyarázatok kerültek ki tollából; pedig, kivált az idealisabb időkben, minden kritikus fölvetette a _miért_-et. A realismus napjaiban jobbára megelégszenek a _hogyan_-nal. De bármily szellemesek is e bírálatok, igazán elmondhatni rólok, hogy többé-kevésbbé gyarló dolgok. A legtarkább ítéletek minden vezérfonal nélkül. A huszas évek egyik-másik jeles költőjét, például, elragadtatással bírálta meg valamelyik kortársa, de már 1860 körül rendesen fitymálva szólott róla az irodalomtörténet munkása; 1890 körül pedig nem talált elég sujtó kifejezést irodalmi ferdeségeinek megrovására. Ebbe a chaosba is az eszme törvényének felfedezése hozott belé világosságot. E fáklya segélyével elég könnyűvé válik minden drámai alkotás bírálata. Könnyű feltárnunk a költő hatásának titkát, csak ismernünk kell a kort, melyben sikkerrel adták művét.

De hát hogy hangzik az a szabály, melyhez hozzá kell szabnunk a drámai műveket? Nagyon egyszerűen és röviden, annyira, hogy első pillanatra a legnagyobb kételylyel fogadjuk. De ha ismerjük az erkölcsi világ törvényét, azonnal belátjuk igazságát.