Part 2

Mennyire szerepel ez az ok a hunok és avarok életében, mivel keveset tudunk róluk, nem állíthatni, vagy nem tagadhatni határozottan. Azért némileg henye kérdés e népek államalkotó képességéről szólani, de annál szükségesebb a miénkről.

Általában ki kell mondanunk, hogy minden népnek megvan az államalkotó képessége, sőt néppé, nemzetté sem fejlődhetett volna, ha nincs meg a saját országa. Az államalkotó képességről beszélni tehát henye kérdés. Csupán arról szólhatunk, miképp volt lehetséges nekünk, turáni vagy ural-altaji fajnak, itt hazánk földjén országot alapítani és ezer évig fentartani, mert kétségtelen, hogy a turáni fajok nem tudnak versenyezni a germán és szláv népekkel.

Én azt hiszem, hogy első sorban a bevándorlás ideje mentett meg bennünket. A magyar a kilenczedik század végén, erősen reális időben költözött be mostani hazájába. Mint főleg nomád nép, elfoglalta a sík Alföldet és más kevésbbé hegyes és nem igen lakott területeket. Szláv és german törzsek laktak az ország nyugati, déli és északi részein, románok a keletin. Az Alföld az ő nagy síkságával árvizeivel és mocsaraival, hihetőleg lakatlan volt. Oda hajthatták barmaikat bármikor a hegyi lakosok, de télre haza takarodtak. A realisabb időkben ritkán szokott valamely nép földjéről kimozdulni, legfölebb, ha szorítják. Ha az idealismus, vagy idealrealismus idején költözik be valamely nép, rendesen szörnyű pusztítást követ el a meghódított földön, esetleg kiírtja az ottani népeket. A realisabb időkben békésen, szeliden bánik velök, ekkor nem tudnak oly kegyetlenek lenni, legtöbbször meghagyják hatóságaikat, némi autonomiával ruházzák fel őket. Ezt mutatja a történelem. Hihetőleg mi magyarok szintén így jártunk el. Úgy, hogy e népek megmaradtak napjainkig, fogytak vagy szaporodtak, a kedvező vagy kedvezőtlen viszonyok szerint, de megéltek.

Kállay a magyar honszerzés és alapítás sikerét az idealismus hatása alatt a nagy fejedelemnek, Árpádnak és a centralizált vezetésnek, meg a magyar nemzet hadi szervezetének tulajdonítja. Eszményi napokban mindezekért lelkesedni szoktunk, kiemeljük, felmagasztaljuk a király személyét. A realismus alatt a király és a fejedelem személye csak akkor népszerű, ha kedvez a részeknek, enged az alulról jövő nyomásnak, pártolja a szegény embert; az idealismus alatt megfordul ez a gondolkodás, lelkes ragaszkodás keletkezik bennünk, ha az egyetemest tartja szeme előtt a fejedelem; ha a vallás és erkölcs, a haza és nemzet mint egész tölti el bensejét; ha magas személyével sikeresen tudja támogatni a felháborodó erkölcsi érzés kitöréseit; ha nem riad vissza saját hatalmának, független akaratának nyilványításától. Ilyenkor könnyen zsarnokságra, vagy önkényes eljárásra indítja a kor szelleme a királyokat, sőt gyöngének, tehetetlennek szokták tartani, ha nem tud kellő erélyt mutatni.

Ugy látszik, Kállay is az idealismus hatása alatt dicsőíti Árpádot, sőt irányzatossá teszi egész felolvasását, melyben minden lépten hangoztatja a nemzet simulását uralkodója akaratához, pedig a lefolyt félszázad története világosan feltárhatta Kállay előtt, hogy csak ott volt nyugalom, a hol az uralkodó simult a nemzeti többség akaratához, mely, kivált az utóbbi időkben, a reálisabb napokban az alkotó részeknek, a decentraliatiónak kedvezett.

Kállay ez idealis hatás folytán azt hiszi, hogy a magyar nép, mint egységes nemzet, egységes fejedelmi hatalom vezérlete alatt költözött be új hazájába. A mennyire a multat ismerem, mindig így fogták fel beköltözésünket az idealismus idején. 1815 után jó ideig az összes történeti és költői, hazai és külföldi művek így képzelik a magyarok bevándorlását, csak később találkozunk a lassú és fokozatos beköltözés gondolatával. Az idealista sehogy sem tudja elgondolni, hogy magyar törzseink csak beszállingóztak volna e földre. Ő megérti és természetesnek találja Anonymus előadását, maga elé képzeli a hét vezért, közöttük Álmost, utóbb Árpádot, a ki nemzetének élére állítva megindul, hogy hazát alapítson, országot szerezzen. A realistának jobban tetszik, természetesebbnek látja, hogy egy nomád nép folyton szorongatva, más nemzetektől nyomatva, kedvező tanyát és jó legelőt keres magának és nyájainak s részenkint húzódik az ily tájakra. Rationalismusa nem is tudja elhinni, hogy másként vándoroljon egy szorongatott nomád nép. Büszkeségről, nagy nemzeti önérzetről, kegyetlen hódításról, ily esetben alig lehet szó. Az idealista persze megvetéssel utasítja vissza az ilyen felfogást, melyet reális történetíróinknál kisebb-nagyobb eltéréssel, de rendesen megtalálunk. Sőt a reálista Vámbéry, annyira módosítja időnkint nézeteit, hogy végre e földön alakíttatja meg a magyar nemzetet.

Ugyanezen ideális felfogás vezeti Kállayt, mikor azt állítja, hogy a nomád magyar, mint egységes nemzet költözött e hazába. Helytelenség, melynek ellentmond a realismus törvénye. Igaz, hogy mikor valamely nagyobb actióra készül a nomád nép vagy népek és törzsek, rendesen vezért választanak maguknak, de mihelyt bevégezték az actiót, megszünik vagy enged a hatalmas központi erő. Hogy Árpád a honszerzés után, kivált utódai, megtartották volna centralizált hatalmukat, éppen a realismus alatt elképzelhetetlen valami. Mikor a IX. és X. században a realismus nyomása alatt mindenütt beáll a szétmállás, a részek uralma az egész fölött, akkor a széles világon kivételt képezne a magyar, mely centralizálna. No, de annyit Kállay is belát, hogy akkor a magyar se központosított, ennek okát azonban Árpád utódjaiban keresi, kik alatt rossz útra tévedt a nemzet. E gyönge fejedelmek alatt a kitűnő hadiszervezet nem engedte nyugodni a magyart. Mivel nagyon is jó katona volt, a honszerzés után se gondolt másra, mint harczra, háborura. Miért? A harcz kedvéért. Kállay bölcselkedve mondja, hogy a legkiválóbb intézmények, minő a hadiszervezet is volt, sajátságos, hogy idővel elvesztik eredeti jellegöket s utóbb önmagukban is, mint czél tünnek fel. Biz ez semmit mondó, elavult magyarázat. Minden intézmény eleinte addig életerős, egészséges, üdvös, míg fennállanak a viszonyok, melyek miatt létre jött. Mihelyt változik, módosul az uralkodó eszme, például az ideal-real nagy nemzeti egységét a realismus decentralisatiója váltotta fel, a központosító intézmény is felmondja a szolgálatot. Gyűlölni, támadni kezdik, lassankint magától összeomlik, ha előbb el nem törlik. De míg e törlés bekövetkezik, jó sokáig eltengődik. Ekkor mondják róla, hogy czélnek tűnik fel, pedig csak eszköz akart lenni. A nomád és turk-magyar élhetett-e más mint rabló életet? Baromtenyésztése mellett ez volt a foglalkozása. Összeállott pár száz vagy ezer magyar, s gyors lovaikon messze elszáguldoztak, nem várták meg az ellenséget, hanem rabolva, bő zsákmánynyal tértek vissza új hazájokba. Ezt Árpád sem akadályozhatta volna, de legalább részben korlátozta az ágostai vereség 955-ben. Valószinű, hogy már előbb is nem egy csapás érte az ily portyázókat. Ágostánál hihetőleg több ezer magyarra csapott le a vész. Azt hiszi Kállay, hogy e vereség mente meg bennünket a tespedéstől, ez rázta fel ismét a már lankadó nemzeti erőt. Kissé furcsa gondolat. Nem természetesebb-e, hogy a realismus nyomása és az ily vereségek honmaradása, földművelésre, gazdálkodásra taníták a magyart? Reális időkben az anyagira veti magát az ember, a honmaradásra kényszerített magyar nem mehetett rabolni, zsákmányolni, tehát az itteni szlávoktól, germánoktól némi ipart és földművelést tanult, vagyis civilizálódott, lévén a civilisatió nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba való haladás.

Valóban a X. század realismusa mentette meg a magyart, hogy nem jutott a hunok és avarok sorsára. Ilyenkor békésebb, nyugodtabb az ember, még ha nomád népet alkot is. Tanulékony a gazdaság és ipar terén. Nemzetisége pusztulásától, a beolvadástól sem kell tartania, mert az egy-egy csomóban élő nemzetiség nem hagyja vallását, nyelvét, társadalmi szokásait. A realismus alatt nem szoktak vallást és nyelvet változtatni, legfölebb az idegen nemzetiség körébe eső egyes családok olvadnak fel a nagy tömegben. Tanulunk ipart és gazdaságot másoktól, de nem adjuk fel nemzetiségünket. A realismus alatt állandó lakhelyre szoktatott, kezdetleges iparban és gazdálkodásban járatos magyar azután szerencsésebben mehetett neki a 875 körül kitörő idealismus vallási és erkölcsi reformjának. Ha mi is, mint az avarok, az idealismus idején költözünk e hazába, hihetőleg borzasztó mészárlást követünk el, de azért mégis elpusztulunk, mert a százados harczok, az örökös háboruk, nem engedik pihenni, fejlődni, gyarapodni, civilizálódni a magyart.

II.

Géza fejedelemségével egyszerre kitör az idealismus, éppen úgy, mint napjainkban. Kállay úr tehát láthatná, könnyen észlelhetné, tanulmányozhatná ezt az érdekes fordulatot az ember erkölcsi világában. Ő azonban régi, elavult fejtegetésekhez folyamodik. Most szeme előtt történik a nagy erkölcsi változás. Számos ember, kik még néhány év előtt léha realisták voltak, kezdenek az erkölcsről és a vallásról máskép gondolkodni. Könnyen felháborodnak, zúgolódnak felebarátjaik kevésbbé tisztességes eljárása ellen. Tisztelettel szólanak a vallásról, melyre nem sokat adtak. Némelyek rajongással, lelkesedéssel fordúlnak feléje, holott nem is érintkeznek papjaikkal, a kik között még nagyon sok a realista. Az emberek általában kezdenek összefoglalóan gondolkozni, tiltakoznak az alkotó részek uralma, a családban az asszony és az érzékiség túlnyomósága ellen, tekintélyét követeli a családfő és így tovább.

Kállay alig látja ezeket, pedig értekezésében számos jele van az idealismusnak. Géza fejedelemről mondja a históriával, hogy bátor, kitartó, erős akarat jellemzi, de e mellett műveletlen, durva, sőt talán még kegyetlen is volt. Számító előrelátás, látnoki ihletség nem vezették terveiben, mégis ő rakta le ezeréves létünk alapjait. Mélyen érezte ő is az augsburgi vereség szégyenét (?). De nem gondolt megtorlásra, békét köt a német császárral, minek közvetlen okát nem akarja kutatni Kállay. Szerinte a német barátságból önkényt következnék, hogy a keresztény hitre térjen a magyar. De nem így történik; a fejedelmi hatalomnak erőszakkal, vérengzéssel kell behozni az új vallást, mert a magyar jelleméből hiányzik a hajlam a vallásos rajongásra. Maga Géza is pogánynak születvén, szívében, úgy látszik, pogány maradt haláláig. A felesége, a szép Sarolta, kedvéért mégis megkeresztelkedett. És ez a pogány Géza, tűzzel-vassal terjeszti a keresztény hitet, kereszténynyé lesz a magyar; de nem benső meggyőződés volt az indító ok. Azok, kik az ősi vallást elhagyták, nem az új hít kedvéért tették ezt. Csak az uralkodó akaratának engedtek. Komolyabb tömeges ellenszegülésről nem is emlékeznek krónikáink.

Ez tehát hazánkban a kereszténység behozatalának kivonatos története. Egy, pogány vallásához szívósan ragaszkodó nép, mely ezt az ősi nemzeti szokások symbolumának tekinté, meghajol a szintén, pogány érzésű és gondolkodású fejedelem zsarnoki akarata előtt. Ki látott ilyesmit? Ha Géza maga sem hiszi, a mit hirdettet, miért erőszakolja nemzetére? És lehet-e egy nemzetre külső hatalom segítsége, öldöklése nélkül új vallást erőszakolni? – Minél tovább gondolkodom ez állításokon, annál gyöngébbnek találom az egész okoskodást.

Pedig mily egyszerű a dolog magyarázata.

Nemzetünk e hazájában a nyugati népek eszmekörébe jutott. A X. század realismusa alatt nem változott meg a hite, nyelve, szokása, megtartotta nemzeti szelleme jeleit, symbolumait. De mikor fölébred az idealismus, látja keresztény földijeinél a nemesebb hitet, tisztább erkölcsöket, meg akar tisztulni, nemesebb óhajt lenni és a keresztény hittérítők buzgó szózatára, hathatós buzdítására, keresztény lesz. Ezt teszi a nemzet nagy része, teszi maga a fejedelem. Most következik az érem másik lapja. Az idealismus alatt is akad számos realista, a ki nem tud simulni az uralkodó eszméhez, ezek szívósan ragaszkodnak az ősi valláshoz és a nemzeti szokásokhoz, nemzeti törvényekhez; ha van erejök, ellenszegülnek, néha fellázadnak. De ott van Géza, a vasmarkú fejedelem, a ki nemcsak szigorú, hanem kegyetlen is tud lenni; sújtja-tiporja az ellenszegülőket.

Azt hiszem, így érthető lesz népünknek a keresztény hitre térése. Abból is megérthetné Kállay tanításom igazságát, hogy ugyanakkor egyszerre több nemzet hagyja el ősi vallását és áttér a keresztény hitre.

Abban a régi állításban, hogy a magyar nem hajlandó a vallásos rajongásra, van egy kis igazság. Bár sok árja vér van közöttünk és bennünk, mégis fajunk turk eredete akadályozza, hogy az egész nemzet a legszélsőbb idealismusba csapjon át, vagy a realismus alatt az édes, lágy, vallásos mysticismusba sülyedjen. A magyar ekkor rendesen léha, érzéki realista lesz, vagyis a magyar eszmeköre, jobban mondva, eszmeskálája nem oly magas és nem oly mély, mint a germán fajoké, de mégis hosszabb, mint a szemitáké. Azért, ha kitör az eszményibb érzés, gondolkodás, a magyar is lelkesedik a vallásáért; igaz, hogy gyorsan lohad e buzgósága és a nemzeti nagyság utáni rajongás foglalja el a helyét. E rövidebb ideig tartó lelkesedés azonban elég hosszú volt arra, hogy Géza és Szent István alatt, erős gyökeret verjen a kereszténység, melyet a későbbi rationalisabb gondolkodás ébredése, az általa előidézett pogány lázadás sem tudott többé kiírtani.

Kállay elmondja, hogy Géza határokat nem ismerő akarata, nem tűrheté ama ziláltságot és széthúzást, mely a hosszas kalandozások közben új életre ébredő törzsrendszert jellemzi, azért oly szabályokat hozott, melyek megszünteték e rendszert. Mintha a realismus alatt bármely erős akarat képes volna egy törzsekből álló nemzetet egységessé tenni! Géza azonban az idealismus hatása alatt szervezi az országot, azért könnyebben megy neki, mert maga a nemzet is úgy gondolkodik. A X. század végén többnyire erélyes, ideális fejedelmek vezetése alatt megindultak a népek az erkölcsi egység eszménye felé. Nálunk sem történhetett más, mint a világ többi részein. Az idealismus egysége, természetesen erkölcsi egység. A vallás és erkölcs nemessége ragad meg bennünket. Akkor nem rajongunk a nyelv és nemzeties szokások egységéért. Ezért mondhatta Szent-István, hogy jó, ha az országot többféle nemzetiség lakja. Nagy Lajos nem ejthet ki ily szavakat, neki az idealrealismus második felében rajongani kell az ország magyarságáért. Annál furcsább, mikor Kállay azt mondja Szent-Istvánról, hogy jó magyar volt. Negyven év óta kitünő hazánkfiai alig mondották ki e szavakat, legfölebb Szent-István-napi beszédekben lehetett ilyesmit hallani. Mikor hazánk politikai és nyelvi egysége és nagyságaért rajongunk, nem tarthatjuk Szent-Istvánt jó magyar embernek. Sokan éppen az ellenkezőt hirdették róla. Akárhányan még a kereszténység terjesztését is kárhoztatták. Mindez érthető, mert Szent-István kivetköztette a nemzetet régi nemzeti vallásából, erkölcseiből és szokásaiból, állami és jogi életéből; a nemzeti nyelv iránt pedig közönyös volt. Nem lehetetlen, hogy a magyar nyelvnél többre becsülte a latint, az olaszt, a szlávot vagy németet, hisz sok idealista buzog az egyik vagy másik műveltebb nyelvért, rajta szeret beszélni s elhanyagolja anyanyelvét. Ha tehát azt mondja Kállay, hogy Szent-István magyar volt egész lényében, ez oly frázis, melynek csupán erkölcsi szempontból van némi értelme és csak boszantja a realista nemzeti szellemű kritikáját.

Elmondja a szerző, hogy István nem hiuságból és becsvágyból vette föl a királyi czímet, hanem a magyar nemzet nagyságának öregbedését látta benne s mivel függetlennek óhajtá hatalmát, nem a császártól, az akkori fogalmak szerint az egyetemes világi fensőség képviselőjétől, hanem a római egyház fejétől kért és kapott koronát.

Ez megint hibás magyarázat. Az idealismusnak erősen theocratikus jelleme van. A szélső idealis irány lelkesedik az egyházért, kivált a középkorban hódoló tisztelettel fordúl feléje. Az idealismus mostani hajnalán is látni már az egyháziak iránti tisztelet jelentkezését. Nagyon természetes tehát, hogy István nem a császárhoz, hanem a pápához, Istennek földi helytartójához, szent Péter utódjához, fordul. Ezt nagyobbnak, szentebbnek tartja, azért kér tőle koronát, nem pedig, hogy függetlennek óhajtá hatalmát. Az is téves, mintha István tisztelete emelte volna fel hazánk első rendjévé az egyházi rendet. Az ezredik év körül ez mindenütt első lett az idealismus nyomása alatt. De azért, Kállay szerint, mégis az uralkodónak volt alávetve az egyház, csak az ő akaratától függött. Megint túlzó és érthetetlen szólam. A ki valamely intézmény javára nagy áldozatokat hoz, a ki egész lelkével csügg rajta, mindenesetre tekintélyre, befolyásra tesz szert, mivel áldozatai az intézmény javát mozdítják elő. De tévednénk, ha azt hirdetnők, hogy az egyház István akaratától függött, mint a realismus idején példáúl Mátyás király, XIV. Lajos, I. Napoleon alatt történt. Az egyház szívesen megbízott a szent király intézkedéseiben, mert az ő szellemében járt el, az egyház felfogását tartotta szem előtt, midőn országát a kereszténység intézményeivel árasztotta el. – De mihelyt bár csak halványan jelentkezik a realis irány, mikor mutatkozik a nemzeti szempont, mikor megszünik az egyetemes feltétlenül uralkodni, mint például Kálmán idejében, beállanak a kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások az egyház és állam között. A XI. század második fele már számos ily összeütközést mutat fel.

Kállay ezt a realis gondolkodás közvetlen okaival magyarázza. Szerinte szakadás fenyegetvén a nyugati egyházat, így Magyarországot is, a bölcs Kálmán azzal hárítá el, hogy önként lemondott a koronának némely addig gyakorolt jogáról az egyház javára. Nem a lehető küzdelemtől riadt vissza Kálmán, hanem a nemzet nyugalmának és egységének megbontásától rettegett. Mert kétségtelen, hogy miként egykor a pogányság, úgy utóbb a schisma szolgált volna politikai téren is a particularisticus törekvések zászlajáúl. És a nemzet ellenzés nélkül követte királyát az ujonnan kijelölt ösvényen, mert érezte, hogy a király, a nemzet javára dolgozván, bölcsen cselekedett. Az Árpádok monarchiájában tehát szoros szövetségre léptek vallás és királyság, amaz támaszt és oltalmat, emez pedig még nagyobb erőt nyervén e viszonyból.

Mindez szépen van kiokoskodva, de nem igaz. Kálmánnak le kellett mondani a korona némely jogáról, mert erősebb volt az egyház, neki pedig nem volt ereje szembeszállani vele. Ha nemzetibb szellemű és kevésbbé hivő lelkű, okvetlenül megkezdi a harczot, mely talán hazánk nagyobb romlásával végződik. Szerencsére bölcs fejedelem volt, azaz érzése és gondolkodása megfelelt az idők árjának és helyesen, okosan járt el. Az egész nyugaton, mintegy 1250-ig, mindenfelé győz az egyház központosító, egységre törekvő szelleme, a legnagyobb fejedelmek és császárok megtörnek előtte, még a lángeszű és realisabb, nemzetibb gondolkodású II. Frigyes is engedni kényszerűl. 1250 után gyarapszik a realismus, növekszik a nemzetek befolyása, mutatkozik a részek uralma, jelentkezik a szétmállás. Ezután többnyire a pápák veszítenek a harczban, rendesen engednek a súrlódásban, sok esetben a császárok, királyok döntő szerepet játszanak az egyház sorsában. Ezt az erősödő realismus hozta magával. A XV. század realismusa alatt azt mondhatni, hogy a királyok uralkodnak az egyházon, éppen úgy, mint 1650-től 1700-ig; 1770-től 1815-ig, 1875-től napjainkig. Lehetőleg a részeknek kedvez az egyház. A diakovári püspök, Strossmayer, sürgetésére XIII. Leo már a központosítás, a nagy egység legkiválóbb jelét: a latin nyelvet is feláldozza a szláv részeknek. Valószinű, hogy a haladás most kezdődő hullámának realisabb napjaiban, a katholikus egyház több népénél érvényre jut a nemzeti nyelv.

III.

Noha az eddigi magyarázatok után kevés újat mondhatok, legyen szabad mégis Kállay értekezésének egy-két pontját fölemlítenem.

Ilyen az, hogy mindenekelőtt magyar volt a szent király állama. Igaz ugyan, hogy a nyugati keresztény papok nevelése új hitre, új eszmekörre, új állami szervezésre tanították s így egész műveltségét a külföldtől nyerte, még sem lett pusztán utánzóvá, megőrzé híven a magyar szellem eredetiségét. Talán gondolt a Karolingok állami szervezetére, alkotása azonban fővonásaiban a magyar nemzet szükségeihez és így szelleméhez alkalmazkodott.

Régi elavult frázisok! Megőrzé híven a magyar szellem eredetiségét! Hisz éppen ezt a magyar szellemet, a mennyiben eszmekört ért alatta Kállay, ezt akarta szent István gyökeresen átalakítani, új vallást, új szokásokat és erkölcsöket, új politikai és jogi rendet akart a haza földjére és a nemzet szívébe átplántálni. A mennyiben pedig a nemzet faji szervezetéről szólhatunk, az idealismus ezen is módosított egy kissé. Eszményi időkben nem azt kérdezzük, hogy magyar, német, tót vagy más nemzetiségű vagy-e, hanem hogy becsületes, tisztességes, vallásos lélek vagy-e? Legalább is tetemesen megfogynak a nemzeti elválasztó, elkülönítő korlátok, sorompók. Ilyenkor könnyebben összeházasodnak az eltérő nemzetiségek, törzsök, fajok. Tény, hogy Géza, Szent István király stb. kitüntették, kedvezményekkel halmozták el a külföldi egyháziakat és nemeseket. Az idegen urak könnyen házasságra keltek a magyar urak családjaival, ugyanazt tevé sokszor az alsóbb osztályok gyermeke is. Ezzel megkezdődött a faj szervezetének, a magyar nemzet szellemének kisebb-nagyobb módosítása. Később az ideal-real erőszakos nemzeti centralisatiója még jobban teljesítette ezt a feladatot, sok német, szláv és olasz olvadt a magyar nemzetbe, úgy, hogy a bevándorolt turk-ugor származású magyarból jó részben árja nép lett. Szóval, az ily frázisnak, hogy megőrzé a nemzeti szellemet, Gézánál, Szent Istvánnál nincs értelme.

Magyarázatra szorúl az a nézet, hogy fejlődési irányunk kezdettől fogva az egységesítés felé terelt bennünket; az Árpádok Magyarországa teljesen centralisalt állam volt, az egyetlen akkor egész Nyugat-Európában s hogy Szent István meg sem kísérté a nyugat-európai hűbérességet meghonosítani.

Láttuk, hogy a X. század realismusának sehol sem kellett az egységesítés, a centralisatio. Sőt Európában teljesen kifejlődik, uralomra jut a feudalismus. Nálunk a törzsrendszer dominál. A század utolsó negyedében kitör az idealismus s lassankint megkezdődik a királyi hatalom gyarapodása, a hűbérurak, a széthúzó elemek fékezése, nálunk a törzsrendszer megtörése. – Szent István tehát nem honosíthatja meg a hűbériséget, nem istápolhatja a törzsrendszert, neki az egyiket, úgy mint a másikat fékezni, korlátozni kell az eszme nyomása alatt. Ő az idealista nem pártolhatja a szétmállást, neki centralisalnia kell, a mennyire a szót alkalmazhatni a XI. század viszonyai között. Nyugaton, a hol kifejlett hűbérrendszer korlátozta a fejedelem akaratát, nehezen ment a királyi hatalom gyarapítása, de nálunk az ős vallás pusztulásával mintegy vele járt a törzsuralom elenyészte. A XIII. század azonban már megkezdi az autonomicus törekvéseket. Maga az aranybulla nemcsak megerősítése a nemesség jogainak, mint Kállay mondja, hanem inkább a királyi hatalom fékezése. Azt is tudja a szerző, hogy II. Endre meg IV. Béla uralkodása alatt, egyes megyékben némi önkormányzati bíráskodás kezd lábra kapni. A önállóságra törekvés növekszik, erősödik a realismus gyarapodásával a XIV. és XV. században.