Part 16

Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a _Kölnische Zeitung_ a legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni, hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar, mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol, német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására; hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk, pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.

A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba. Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában valának.

Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra, s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés mutatkozott.

Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát keresnünk.

A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette őket. Lelköknek jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk, hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni, örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen, hallgatagon nézi a mulatságot.

És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási bukással végződik.

Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja eltávolítani,

Addig várnunk kell.

XLI. TOLSTOJ LEO: AZ ÁLLAM ÉS A KERESZTYÉNSÉG.

A nagy orosz költőről akárhányszor olvasom, hogy igazán nagy idealista. A művelt világ legkiválóbb írói és gondolkodói mindig mint nagy ideálistáról szólanak róla. Nem is tudják máskép elképzelni e tiszta, a felebaráti szeretettől áradazó, valóban meleg keblű férfiut mint eszményi rajongót.

Természetes, mert nincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Csak az önfeláldozó és szerető szivet látják és azt hiszik, hogy ez idealismus. Nagyon tévednek.

Önzetlenség és önfeláldozás magában még nem jelent semmit. Az embernek rajongani, lelkesedni kell az uralkodó eszme hatása alatt, e rajongás lehet idealis vagy realis, teljesen a kortól és szervezetünktől függ, hogy milyen.

Az idealismus alatt rajongunk az egyetemesért, a realismus alatt az egyedért. Itt is lehetünk önzetlenek, önfeláldozók, a realismus vértanúi vagy hitvallói. Igaz, hogy kevesebb a számuk, de vannak, akadnak ilyenek.

De lássuk közelebbről.

Az emberi haladás egy-egy hullámának elején egyesül a lelki világ három eszméje: a szép, igaz és jó. E három eszme egysége egy egészet alkot, azért bármire gondol az ember, mindig a maguk egészében fogja fel a szellemi, erkölcsi és aestheticai élet tüneményeit. Az egészből indul ki. Az egész szempontjából ítéli meg a dolgokat, a társadalmi kérdéseket. Mindig az egyetemest látja maga előtt, az a delejtű, a vezérfonal a lelki élet tengerén.

A realismus a három eszme szétválása, a lelki egység teljes felbomlása. A lelki világ alkotó részei szétmállanak; a szép, a jó és az igaz fogalma, nem az egyetemes, hanem az egyén szempontjából ítéltetvén meg, elvesztik igazi értelmöket. A realista kiforgatja valódi jelentésökből.

A szép az egyed szépsége lesz, támogatója az érzékiségnek, az ember léhaságának, csupa idegizgató és csábító formaság. Háttérbe szorulván az erkölcsi elem: a jó és az igaz, nincs támasza, nemesítő sajátsága a szépnek. Megbomlott idegeink mámorosan kedvelik a fenségest, a borzasztót, az irtózatost, egy szóval minden kábítót. Azért kellenek ilyenkor a gladiatorok, a circusok, az alpes-mászások, párbajok, életünk gyakori koczkáztatása. A kevésbé bomlott idegűeknek elég mulattatók és szórakoztatók az érzéki gyönyörök, izgató, ingerlő szinházi, orpheumi, circusi és más látványok.

Mihelyt az igaz eszméje ki kezd válni az egységből, a nagy eszményi igazságok mint Isten, vallás, erkölcs, világ, emberiség pl. halványulni kezdenek, a realismus napjaiban pedig már a nemzet és haza fogalma is enyészőben van. Csak az egyén szempontjából tekintvén mindent, ezek megszünnek igazságok lenni. Az egyed biráló elméje nem találhatja igazaknak. A közérdek és közügy a realisabb gondolkodásuak szemében hazugsággá válik. Tömérdek visszaélést, gazságot követnek el épen a közérdek nevében. Igen sokszor romlott zsebelők kezébe kerűl a hatalom, a kik a közérdek czímén rabolják meg embertársaikat, mert a nagy emberi és nemzeti igazságok megszüntek azok lenni.

A jó szintoly változáson megy keresztűl. A jó eszméje legszűkebb értelmében magunkviselete embertársaink iránt. Az eszményiség napjaiban az egyetemesből indulván ki, a vallás és erkölcs szabályozza magunkviseletét. Szeretjük vallásos és erkölcsös felebarátjainkat, gyülöljük azokat, a kik az uralkodó eszméhez kevésbbé tudnak símulni vagyis rosszak, bűnösök. Annyira uralkodik felettünk és bennünk az egyetemes, hogy saját gyermekét is el tudja pusztitani az atya, ha nem engedelmeskedik. Ilyenkor szófogadóvá kell válnia az alkotó résznek, a családban az asszonynak és gyermekeknek, az országban az alattvalóknak. Meg kell alázkodnunk az egyetemes, a tekintély képviselője előtt, kivált az egyházi előtt.

Mihelyt ki kezd válni a jó a három eszme egységéből, bomlani kezd az egyetemesnek hegemoniája, föllép a haza és nemzet szempontja, míg végre a realismus végén már csak az individuum, legfölebb a család érdeke szabályozza magunkviseletét. Sőt talán elmondhatni, hogy a realista családjában is önmagát szereti.

De mikép magyarázhatni meg az egyed szempontjából, hogy soha sem jobb, irgalmasabb, lágyabb, kedvesebb az ember mint épen a realismus alatt? Honnét ered az a mérhetlen jótékonyság, melynél csak az emberi nyomor általánosabb. Hisz a realista önző, zsebelő, a közérdeket kizsákmányoló, léha, elvtelen individualista?!

Könnyen érthető. Az idealismus alatt az Isten, az egyetemes képmásai akarunk lenni, a realismus alatt mindenkit a magunk képmására akarunk átváltoztatni. Akkor csak azt becsűljük, a ki velünk együtt a nagy általános igazságokat vallja, a vallás és erkölcs buzgó hive; ekkor azt becsüljük, a ki hozzánk hasonlít, a mi képmásunk, a mi édes-kedves testvérünk, felebarátunk. És mivel az emberi szívnek okvetlenül és szüntelen szeretnie kell: az idealismus idején csak az Istenért és az Istenben tudja szeretni felebarátjait, míg a realismus napjaiban csak önmagáért. Végtelenül jól esik neki, ha valami jót tehet embertársaival. Azért ilyenkor alig van rossz ember, realis szempontból rossz ember. Bárkihez folyamodjunk, ha van neki, juttat belőle a hozzá közelebb állóknak, sokszor elfelejti tolakodó követelésünket, szemtelen föllépésünket, nem kérdezi vallásunkat, erkölcsi magunkviseletét; protegál, istápol, támogat szóval és tettel. A realista nem tudja nézni a szenvedőket, az inséggel, nyomorral sujtottakat. Vannak közöttünk végtelenül realis lelkek, a kik csupa szívből állanak. Ilyen nagy realista az oroszok hirneves költője és gondolkodója: Tolstoj Leo. Műveiben az egyetemes képviselői, a tekintély hordozói az individuum romlásának, inségének, nyomorának szülő okai, ezek bénítják meg az egyén boldogulásra való törekvését, ezek ássák a sánczokat, emelik a gátakat, gördítik útjába az akadályokat. A közügy, közérdek czime alatt kizsákmányolják az egyént, elállják a felebaráti szeretet megnyilatkozását.

Legújabb levele, melyet dr. Schmitt Jenőhöz intézett, hirdeti, hogy az államszolgálatban való részvétel nem fér össze a keresztyénséggel. A katonai szolgálat sem egyezik meg vele. Helyesli Schmitt Jenő nézetét, mely nem tartja összeegyezhetőnek az erkölcsi becsülettel állami szolgálatokat tenni egy oly intézménynek, mely képviselője a törvényesen szentesített emberölésnek és a törvényesen szentesített kizsákmányolásnak. Szerinte mindenki belátja, hogy a keresztyén nem vehet részt a gyilkosságban, hogy a gyilkosok vezére által a szegényektől erőszakkal kizsarolt fizetést nem húzhatja. Azért csak számtalanszor kell hangoztatni: Carthago delenda est, el kell törülni Carthagót a föld szinéről és bizonynyal el fog esni Carthago. Végre is a hatalom birtokosai meg fognak szünni tekintélyöket a keresztyénség szentségével támogatni. Hisz az állam erőszak, a kereszténység pedig szeretet és türelem: ezért az állam nem lehet keresztyén s a ki keresztyén akar lenni, nem szolgálhatja az államot. Keresztyén állam lehetetlen.

Tolstoj Leo doctrinája a legszélsőbb realismus tana. Az ő nézete szerint a keresztyén vallás tiszta felebaráti szeretet, mely nem tűri a központi hatalom erőszakos föllépését s azért az állami egység hatalma és a keresztyénség egymást kizáró fogalmak olyanok mint a béke és háború, az egészség és betegség, a világosság és sötétség stb.

Pedig a realismus alatt az állami központi hatalom, a kormány, is nagyon engedékeny, igazán elnéző, decentralisáló az alkotó részek iránt. De a mostani szélső realismus idején nem elégítheti ki Tolstojt, se más erősen realista gondolkodásuakat. Ilyenek nem csupán az anarchisták és socialisták, hanem a művelt társadalomban élő számos polgár is.

Az orosz költő keresztyénsége azonban nagyon realis, mely nem felel meg az idealis napok keresztyénségének. Az ő christianismusa rokon az I. és II. század keresztyénségével, melynek utószülött testvére a mi nazarénus hitünk vagy több orosz felekezet, a realis idők mysticismusának socialis tüneményei; de nem olyan, minő a III. század idealismusa alatt lőn, mikor az eszme nyomásával nagyszerű, egységes, központi kormányzattá alakult és kifejlődött a catholicismus idealis hierarchiája, a miről a II. század első felében szó sem lehetett.

Most szemlátomást közeledünk az idealismushoz, erősen hajnalodik, a mi épen nem kedvez Tolstoj realis gondolkodásának. Csakhamar észre fogja venni, hogy sokan elfordulnak tőle. Már emlegetik, hírlelik a lapok, hogy Sziberiába akarja deportáltatni a kormány. Sajnálnók szegényt, mert ő is egyik vértanúja lenne a realismus önzetlen felebaráti szeretetének, sorsosa Krisztus, a nagy vallásalapító, szenvedéseinek azzal a különbséggel, hogy az itteni mestert az idealreál nemzeti és vallási orthodoxiája, melyet phariseismusnak csúfolnak, feszítette a keresztfára, míg az orosz reformatort az ébredező eszményiség hurczoltatná a jeges hazába. Lehet, hogy e súlyos bajtól megkíméli a jótékony halál.

Hogy át tudna változni, hogy a legszélsőbb realismusból át tudna csapni az eszményi gondolkodásba: alig hihetem el róla, annyira határozottan és mereven realis egyéniség. Öreg ember és a vén tölgy már nem hajlik. Valószínű, hogy nem sokára el fog némulni s e némaság legfőbb okát nem az orosz kormány zsarnoki fellépésében kell keresnünk, hanem az eszményi gondolkodás győzelmében, mely megbénítja a realis embert, közönyössé teszi azon nagy kérdések iránt, melyekért annyira lelkesedett a realis napokban, mert a legnagyobb hatalom a szellemi világban az uralkodó eszme. Mindnyájan öntudatlan szolgái valánk, csak fölfedezésem ismeretével leszünk öntudatosakká; de ne higyje senki, hogy valaha más lehessen, mint a minővé az isteni eszme alakítja. Hozzá kell símulnunk vagy összetör bennünket.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A nyáron egy franczia röpiratban akartam magyarázni az erkölcsi világ törvényét. Hozzá is fogtam, de csakhamar abbanhagytam, mert bár régóta érintkezem a nagynevű bölcsészszel, még sem tudja átérteni, hogy minden bölcsészeti, történeti stb. doctrina csak saját korának vagy pontosabban a hullám illető szakának felel meg s az idők árjával szüntelen módosulnia kell. Ő Guyauval és másokkal együtt tekintélyes realista volt a nyolczvanas években, most már simul egy kissé az idealisabb irányhoz, de még messze van a tiszta idealismustól.]

[Footnote 2: E levélhez a Hazánk 1896. ápril 7-iki száma a következő megjegyzést fűzi:

_Bodnár_ Zsigmond egyetemi magántanár az egyetem rektorához levelet intézett, a melyben kijelenti, hogy a millenniumi tanügyi kongresszuson nem vesz részt. Soha komolyabb szó még nem hangzott el korunk jellemzésére, mint az, a melylyel Bodnár e kijelentését indokolja. Minden szava hétszeres igazság, minden sora az enyészet egy-egy jelenetét festi s az egész levél hangos jajkiáltás, a melyet csak azért mernek olyan keservesen kimondani, mert a nagy többség erkölcstelen tulkiabálásaitól félnek. Bodnár Zsigmondban meg volt a bátorság a közfigyelmet arra a lejtőre fordítani, a melyen haladva máris elérte a világ az aljasság posványának a szélét s már-már a fertőbe való sülyedés veszedelmével áll szemben. Nagyérdekű levelét szószerint közöljük részint tükörül azoknak, a kiket illet, részint lelki gyönyörüségül azoknak, a kik rokongondolkozásuknál fogva szivesen fogadják a dekadencziának megszólalt komoly ellenfelét.]

TARTALOM.

I. Az idealismus kitörése 1875 körül 7 II. Az Árpádok 15 III. Erkölcsi sülyedésünk 31 IV. A társadalmi béke 36 V. Dumas 43 VI. A dráma törvénye 54 VII. A modern magyar dráma 58 VIII. Mi a civilisatio? 62 IX. A kiállítások jövője 66 X. „A tudomány érdekében“ 72 XI. Hazafiság és nemzeti szellem 77 XII. Az ezredév 81 XIII. Alfréd Fouilléehez 86 XIV. A tudomány csődje 93 XV. I. Ferencz József 104 XVI. A democratia halála 108 XVII. A tanügy hanyatlása 111 XVIII. A tanügyi congressus 116 XIX. A szellemi anarchia 121 XX. A tanügyi congresszus határozatai 124 XXI. A vallás az iskolában 132 XXII. A leánygymnasium 135 XXIII. Az asszony joga 140 XXIV. Az asszonyi logika 143 XXV. „Férjed rokonait“ 146 XXVI. Az öngyilkosság 150 XXVII. Rectori Magnifico 154 XXVIII. Jókai Mórnak 157 XXIX. Lueger 160 XXX. Simonyi magyar nyelvtana 164 XXXI. A papság politikai szerepe 168 XXXII. A szentszék rendelete 171 XXXIII. Az Isten 175 XXXIV. A kétféle ok bölcsészete 180 XXXV. A házasság 186 XXXVI. A hitves hűsége 191 XXXVII. Civilisatiónk veszedelme 196 XXXVIII. Mária Dorothea jövője 200 XXXIX. Az irodalom nagy tükre 203 XL. A realista vaksága 215 XLI. Tolstoj: Az állam és a keresztyénség 224

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |élvezni és gyönyöködni |élvezni és gyönyörködni

25 |tisztelet jelentkezésését |tisztelet jelentkezését

72 |kis ügyessség |kis ügyesség

114 |kereszténzség több |kereszténység több

119 |nkább triviális |inkább triviális

136 |meg vanank |meg vannak

137 |nem is hideted |nem is hiheted

138 |realisabb godolkodás |realisabb gondolkodás

144 |tekintéy iránti |tekintély iránti

148 |játétokat hozhat |játékokat hozhat

166 |Nagy tévédés |Nagy tévedés

188 |törvényes házassságról |törvényes házasságról

189 |magasztos önfeleláldozás |magasztos önfeláldozás

222 |Cssaknem elenyészett |Csaknem elenyészett

225 |életünk gyakorí |életünk gyakori

226 |testvérüuk, felebarátunk |testvérünk, felebarátunk]

End of Project Gutenberg's Az erkölcsi törvény alkalmazása, by Zsigmond Bodnár