Part 15

De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk. Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg, benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel, hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni szervezetének elmaradhatlan következménye.

Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét. Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes, mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő, író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége, szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!

De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl. Tessék kimutatni Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet sarktétele.

Így hangzik a reálista követelése.

Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.

Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez: Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb. ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.

E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.), műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a pannoniai germán és szláv.

A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét, ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét nem töltené el. E hibás tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron pendűlnek.

Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett volna a realismus későbbi napjaiban?

Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)

Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi intézményeket.

Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást. Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja, velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.).

A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen. Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága, a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol, érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.

Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton, egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a dogmát.

Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a _népszerű, maradi és bátor áhitat_ szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt, mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a hatalom trónjára: a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek, a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval, megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe oltása volt.

Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba (33. l.) a magyarság _lelki alkatának megfelelően_ (?) a kritikai és fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de hát miért fatalista?

Nála egyszerűen _megindul az antireformatio_, (42. l.) Pázmány visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával; a zsidózók azonban kiválni _látszanak a magyar érzés közösségéből_ (45. l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember esik e bajba, akkor kézi munkával, _slőjddel_ és hasonlókkal akarja meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia miatt, vagy legalább sinylődnie.

Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz _nagy hatást_ (48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy _költőietlen_ kor _legköltőbb_ képviselője Majláth szavaival mondva. Az ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort, melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg, közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.

Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme (83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot, tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni, miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél báró Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene, hogy a _Carthausi_, a _Falu jegyzője_ jóval reálisabb alkotások, mint Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.

Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése, szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai, Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák, rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy és színes Beöthy lelkében.

Valóban a _magyar irodalom kis tükre_, mely irodalomelmélet nyomait akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet. Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni, csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes érzelmeket és irodalmi műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.

XL. A REALISTA VAKSÁGA.

Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát, gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.

Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig boldog megelégedéssel válaszolt.

Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a kiállítás területén.

A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével. Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.

A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a _Budapesti Hirlapban_ Alexander Bernát. «Egyelőre nem is beszélünk róla talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy szabású, _kedves és mégis nagyszerű_. Olyan volt mint egy _jó magyar szónoklat_ (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos; de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a negyvenes évekből?

De hagyjuk ez üres frázisokat, keressünk valami okosabbat.

Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget, tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget, szerinte _a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges_, csak egy kissé elernyedt.

Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk _nagyon_, még a _mélyebb közérdeklődés_ is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni, mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag, éljenez a jó realista.

Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni, éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál _az idealis jelszavak közül egy sem hatott!_ Nem tudja, mi az idealis, különben nem használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene. Mert épen az _idealis_ jelszó rendítette meg e hazát a mostani választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a _realis jelszókra_, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök, azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.

A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó hatást vár a kiállítás _nagy idealis vonásaitól_. Igazán megdöbbentő gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk a szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz, Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet alig egyéb természettudománynál.

«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak, emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát, majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért, mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait! Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási megújhodás felé törekvés. De hogy is lehetne fogalma az affélékről, mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek résen, nehogy a _sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő irányzata_ ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok, mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák, világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.

Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a Schiller-Goethe-Kant korszak _fenkölt érzésmódját_. Pedig 1790 nagyon közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta az egyetemest és a megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső, érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy _Don Carlos_, egy _Tell Vilmos_ stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas, önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más eszményi philosophus.

A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva, azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden gondolkozónak látnia kell.