Part 14

– A görög asszonyról könnyű volt se jót, se rosszat nem beszélni, mert mindig elvonulva élt családja körében; a modern nő azonban más szabály alá esik. A görög asszony igazi anya volt, én ha akarnám, se tehetném. Még e héten két választmányi ülésen, azután egy küldöttségben, holnap az ős-budavári ünnepélyen, szombaton a margitszigeti mulatságon kell részt vennem. Lehetek-e én jó anya?

– Hát ne menj kicsikém.

– De kell, Pista is akarja. Azután ott lesznek barátaink, ott lesz a mi társaságunk. Pistának érdekében áll, hogy találkozzunk a miniszterrel és különösen én hassak reá.

– A realismus alatt mindig előkelő szerepet játszott az asszony. A görögöknél otthon maradt a feleség, a külső szerepet a hetära, a szerető vitte. Perikles Aspasiája történelmi alak lőn. A rómaiaknál kijárhatott a nő, azért maga vitte a realisabb időkben a politikai és társadalmi szerepet. Számos adatunk van a római nő szabadabb életéről, nyilvános szerepléséről a III. században Kr. e. és a II. század első feléről, továbbá a Kr. u. I. és II. századból. Plutarch, a ki 120 körül halt meg, számos görög és római jeles embernek írta meg az életrajzát, melyekben erősen hangoztatja a nő szabadságát, önállóságát, követeli az asszony kiműveltetését.

– Hát a kitörő idealismus a rómaiaknál is megnemesítette az erkölcsöket?

– Meg bizony. Eszményibb napokban róhatták meg azt a senatort, a ki leányai jelenlétében csókolta meg feleségét; róhatták meg az anyát, a ki nem maga szoptatta gyermekét; kárhoztatták az elvált asszonyt és a másodszor nősülő férfit. Nagy tiszteletben tartották a matronát, a hitvest s nagyra becsülték a női erényt. De mihelyt realisabb lőn az érzés, gondolkodás, önállóbb, függetlenebb lett az asszony s annyira tetszett a nőtlen élet, hogy Augusztus törvényeket hozott ellene, melyek keveset használtak. Ez időtájban mondhatta Numidius Metellus a tanácsban: Rómaiak! Ha feleség nélkül élhetnénk, mindnyájan elhárítanók ezt a bajt; de mivel így rendelte a természet, hogy se velök elég nyugalmasan, se nélkülök valami módon nem élhetünk, azért inkább tartsuk szemünk előtt örök üdvünket mint rövid gyönyörünket. Azonban a senator lelkesítő szavai szintén elhangzottak. Az eredmény kevés vagy semmi sem volt. S némi joggal mondhatta a görög költő, hogy csak két boldog nap van a házasságban; az első, mikor először szorítja szívéhez nejét a férfi, a második, mikor sírjába teszi, a mit a római így fejezett ki: In thalamo vel in tumulo, a nászágyban vagy a sírban.

– Bácsi olyan sötét képet rajzol a házas életről, a minő egy-egy satyricus fejéből kerülhet ki; pedig a női hűség, gyöngédség, hitvesi szerelem a realis időkben is virágzik.

– Igen fiam. A lágy, kedves, gyöngéd, síma nő, a kinek hasonló realis természetű férje van, szóval mindketten harmoniában vannak az idők árjával, ezek aránylag boldogan élhetik világukat, nevelhetik gyermekeiket, részt vehetnek a különféle szórakozásokban. Nincs ugyan erkölcsi érzésök, de barátságosak, kedvesek, irgalmasok, jótékonyak: ők a realismus szép jellemei. Szerencsére nem ritkák; elég sokan vannak. De sokkal többre rúg a féktelenek száma. Az erős individualismus erkölcsi korlát nélkül féktelenül csapong ide-oda. A realis élet millió alkalma, tömérdek szórakozása, érzéki társalgása, művészete és irodalma folyton izgatja a hitvest s egy-egy ballépésre vagy tartós viszonyra csábítja. Szerencsére a realista könnyen elnézi az efféle kihágást, nem üldözi oly kegyetlenül mint az idealisabb napokban teszik. Nemcsak a realismus vígjátékai mutatják ezt a könnyű megbocsátást, hanem a komolyabb drámai és elbeszélő munkák is. A ki közelebbről ismeri a társadalmat, az tudja, hogy számtalan Marcus Aurelius van a realismus idején.

– Mit csinált Marcus Aurelius?

– E római császár a II. században a realismus alkonyán élt, mikor vadul tombolt a realis világ, féktelen orgiát űlt a római társadalom; a jó császár kicsapongó nejének, a bájos Faustinának, kegyenczeit magas hivatalokra emelte és mikor meghalt, oltárt állított neki, melyen az ifjú házasoknak kelle áldozniok. A realista szemében csak kis hiba vagy épen előny a szerelem ballépése, sokan nem törődnek hitvesök múltjával, sőt jelenök sem nagyon aggasztja őket, mintha maguk jeleznék, hogy „_Csalj meg édes!_“ A jó realista szemében szent a nő becsülete, a mi annyit jelent, hogy a hallgatás leplével takarjuk be a nő életmódját. Az idealisabb időkben egész magunktartása elárulja, hogy megvetjük vagy kárhoztatjuk a hibás asszonyt; a realismus napjaiban szívesen mulatunk vele, magunk is kegyeibe akarunk férkőzni, bájaiban részesülni.

– Újra csak azt mondom, hogy bácsi sötét szinben látja a világot.

– Igazad van, mint idealista, a kinek összefoglaló gondolkodása van, nem is láthatom máskép. Bezzeg nem így láttam 10–15 év előtt. Mint jó realista könnyedén éltem világomat, nem nyugtalanított az erkölcsi érzés hiánya. Szívesen forgolódtam a szép asszonyok körül és nem panaszkodhatom rájok.

– De hisz a realismus idején is vannak szigorú törvények, melyek sújtják az asszonyt.

– Édes fiam, hiába vannak a törvények, ha máskép ítél a társadalom. Még a bíró is az idők árja szerint magyarázza a törvény betüit. Mikor Rómában a realis élet biztosította a nő öröklési jogát s jogtanácsosa, jószágigazgatója, kedvencz alakja lőn a vígjátékíróknak, törvényt hoztak az öröklés korlátozására (Lex Voconia), de csakhamar kijátszotta azt a jogtudósok genialitása. A realismus különben át szokta alakítani, megváltoztatni a régi szigorú törvényeket, melyek a férjnek és atyának kedveznek. A realis idők törvényei az alkotó részeknek vagyis a családban a nőnek és gyermekeknek jogait biztosítják, a férj és atya hatalmát pedig megszorítják. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha az elválás törvényének változását tekintjük. Háromezer év történetéből látni, hogy a civilisatio mindig szabadabbá tette a nőt; a kikitörő idealismus egy kevéssé visszaszorította, korlátozta e szabadságot, hogy a jövő realismus még szabadabbá tegye. Így látni ezt a görög-római civilisatio történetében, hasonlót látni másfélezer év óta a keresztyén társadalomban.

– Ha így megy, végre megszűnik a hitvesi kapocs és hűség s uralomra jut a folytatólagos polygamia, mikor oly könnyen elválnak egymástól a házasok mint Rómában, hol bácsi szavai szerint egy nőnek huszonharmadik férje volt és ő ugyanennek huszonnegyedik felesége. Vagy pedig létrejön a korlátlan szabad szerelem, melyről némely socialisták ábrándoznak s teljesen elenyészik a hitvesi hüség.

– Az ily bomlásból, még ha bekövetkeznék is, tartós állapot nem lehet, mert semmiféle társadalom sem állhat fen, melyben az alkotó részek, milyen a nő, a feleség, az anya egyenlőkké válnak a tekintély képviselőjével, a férjjel és az atyával. Az ily bomlás mindig a társadalom pusztulása volt.

XXXVII. CIVILISATIÓNK VESZEDELME.

A civilisatió haladása nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba, az összefoglaló gondolkodásból a megkülönböztetőbe, a tulnyomóan erkölcsi felfogásból az anyagiba, a majdnem kizárólag eszmeiből a formaiba, a szép, jó és igaz egységéből teljes elválásukba, az egésznek, a központnak uralmából az alkotó részekébe, a tekintély hatalmából a realis ész hatalmába, az egyetemesből az individualisba, a patriotismusból a nemzeti szellembe, az asceticus világnézetből a mysticusba, a szellemiből az érzékibe stb. való fokozatos és lassú leszállás, lebocsátkozás, illetőleg szétmállás.

Az ember ugyanis az idealismus alatt nagy eszmei és erkölcsi egységben fogja fel a világot, és midőn az egészet látja, elnyomja, esetleg összetiporja az alkotórészek munkáját, megsemmisíti realis alkotásait. Így a Kr. u. VII. század majdnem elpusztította az előbbi századok civilisatióját. A III., XI. és XVI. század idealismusa kevesebb pusztítást okozott, 1700 és 1815 körül még csekélyebb volt e rombolás. Az idealismus vagyis az erkölcsi érzés uralma ellensége, sőt összetiprója lehet a civilisatiónak, melyet az alkotórészek munkája teremtett.

Az eszményi gondolkodás erkölcsi érzése csak megnemesíteni tudja lelkünket, fenköltté, istenessé, becsületessé teszi magunktartását, de nem tudja előmozdítani anyagi haladásunkat. Mikor eltelünk az istenivel, az erkölcsivel, megváltozik egész életmódunk, tetemesen alábbhagyunk a realis idők tömérdek szórakozásával, roppant költekezéseivel, rendkivüli fényűzésével, szellemi, aestheticai és érzéki gyönyöreivel.

Igaz ugyan, hogy az emberiség kisebb része nem tud fölemelkedni a szélső idealismusba, ők tehát lehetőleg folytatják a régi életmódot; de már meg van oszolva a társadalom, az idealisabbak megvetéssel nézik és kerülik sőt üldözik a realisak társaságát. Már nem lehet olyan osztatlan jó kedvű mulatságokat rendezni, ritkábban és nehezen tarthatni jubilaeumokat, banketteket, országos, megyei és városi ünnepélyeket, mert a társadalom javának erős erkölcsi érzése, vallásos magatartása, önérzete, büszkesége, sőt gyülölete óvakodik oly körökben megjelenni, melyeket lenéz és megvet.

A realis napokban a társadalom minden rétege szivesen találkozik egymással. Az egyes körök, osztályok, testületek kivánatosnak tartják a többiek bevonását is. Lelki szükségünk levén az örökös szórakozás, szivesen megyünk és költekezünk, csak híjanak. Ilyenkor a legtöbb helyen kitűnően tudunk mulatni. Egy pár barátságos szó után mindjárt otthon érezzük magunkat. Felköszöntjük, ünnepeljük egymást. A realismus alatt megtelnek a szinházak, az orfeumok, a vendéglők, a kirándulóhelyek, a tengeri és más fürdők, szóval mindazon telepek, melyek fáradt testünk-lelkünk meggyógyítására és földerítésére szolgálnak.

Míg az idealismus idején szerény lakással is megelégszünk, realisabb napokban tágas és szellős, kényelmes és pompás tanya után eped a szívünk. Féktelen egyéniségünket bántja a szűk helyiség, boszant az egyszerű és kemény, a dísztelen és kopott butor. Azt akarjuk, hogy lehetőleg díszes, sőt pompás legyen. A sok mulatság és ünnepi megjelenés szebbnél-szebb ruhát, ragyogó ékszereket és a kik tehetik, fényes fogatokat kiván. Ki van zárva az egyszerűség és igénytelenség. Szivesen csinálunk adósságot, nagy készséggel irjuk alá a váltókat, csakhogy fürdőkre, bálokra, fővárosi és vidéki ünnepélyekre mehessünk.

Mindez ritkúl, vagy itt-ott egészen eltünik az idealismus napjaiban. Magába száll az ember. Összehúzza magát és kevesebbet költ a család.

Ha csak egy kis része tenné ezt a társadalomnak, nagyobb anyagi bomlás nélkül folyna a világ sora. Azonban az emberiség java része ezen az uton halad, a mi roppant bajokat, esetleg szörnyű nyomort okozhat. Gondoljuk el, hogy Anglia és Belgium, Franczia- és Németország, továbbá Észak-Amerika néhány állama, azután Ausztrália, melynek felénél nagyobb lakossága a négy-öt fővárosban tartózkodik majd Japán és China, mindezen országok jóléte oly szoros kapcsolatban van hatalmas iparukkal és kereskedésökkel, hogyha az egész világon beáll az idealismus, ma még talán elképzelhetetlen bomlás következhetik be. Sok millió embernek nem lesz kenyere.

Való, hogy az idealismus mostani kitörése már nem vet annyira vissza, hogy melégedhetnénk a VII. vagy a XI. század kényelmetlenségeivel, tehát számos iparczikkre lesz szükségünk, melyeket azok a századok nem ismertek és nem kivántak. De oly nagy lesz a takarékos életmód, hogy ezer meg ezer gyár, melyek most sok millió embernek biztosították megélhetését, megszünteti üzemét, tömérdek kereskedő bezárja a boltját.

1815 körül csak Angliában volt hatalmasabb ipar. A franczia, német és olasz industria nem volt annyira világraszóló. Míg most bámulatos virágzásra jutott az angol, a franczia, a német, az amerikai, az osztrák ipar, sőt a magyar, az olasz, az orosz stb. szintén számot tesz.

Mily szörnyű bomlás következhetik be, ha beáll az idealismus, ki tudná megmondani? Ha alig tudjuk elég élénken lerajzolni Anglia roppant szerencsétlenségét, szörnyű anyagi nyomorát 1815 után, mily rémséges mérveket ölthet e pusztulás a jelentkező, idealismus kitörése után! Bár Napoleon a század elején elzárta a szárazföldet a Szigetországtól, Anglia kevéssé érezte meg e nyomást, eléggé virágzottak gyárai, hallatlan mérvben gyarapodott az ország gazdagsága, a nép jóléte. A lipcsei csata után nem volt semmi akadálya az iparnak és kereskedésnek, szabadon szállíthatták a gyárak czikkeit, mégis beköszöntött a szörnyű nyomor.

A történelem mutatja, hogy az eszményi gondolkodás rendesen súlyos anyagi bajokat szűlt. Nyomor, elszegényedés, üzleti pangás szokott ilyenkor beállani. Legelőször is agrár bajokkal köszönt be. Nem tud megélni a gazda, a földmives. Éhezik, nyomorog a pórnép. Így látni ezt 1815, 1700, 1500, 1000 stb. körül. Néhány év óta most is mindenfelé mutatkozik a gazdasági válság. Államférfiak és tudósok keresik e jelenség okait, de nem tudják világos magyarázatát adni. Legalább én, se a túltermelésből, se a börze papirosbúzájából, se az aranyvaluta uralomra jutásából nem tudom kimagyarázni a mostani gazdasági válságot. Lehet valami bennök, mert az ember ösztönszerűleg megérzi ellenségeit, csupán a magyarázatot hibázza el.

De bármiként legyen, annyit sejtek és a történelem tanusága szerint valószinűséggel következtetek, hogy a jelentkező idealismus nagy anyagi bajokat hord méhében s világra jöttük mai civilisatiónk tetemes romlását okozhatja.

XXXVIII. MÁRIA DOROTHEA JÖVŐJE.

A mi főherczegünk derék leánya oly időben megy férjhez, mikor általános bomlás állott be az emberi társadalomban. A kik megették kenyerök javát, félszázad óta láthatták azt a fokozatos haladást az erkölcsi, szellemi és aesthetikai életben, melynek egy-egy lustruma csak kevéssé tért el az előbbítől, mikor érzésünk gondolkodásunk csak lejtős folytatása volt a mult idők világnézetének. Az anyagiság ösvényén szerencsés napok alatt haladtunk előre a nemzeti jólét, a gazdagság, kényelem és élvezet földjére.

A realismus és benne az egyén vidám napjai voltak ezek. E vidámság azonban most már jobbadán külső lett. Az örökös nyájasság és derűltség, az aránylagos jólét és kényelem daczára a legtöbben elégedetlenek lévénk, lelki életünkből hiányzott a fensőbb morál és idealis vallás, mely megnemesítette volna a család szentélyét, a társadalom érzését, gondolkodását. Az individualismus napjaiban senki sem törődött az erkölcsi és vallási eszmékkel; a mysticismusra hajló kebleket kivéve, mindnyájan léha, elvtelen és sima realisták valánk.

Most rohamosan megváltozik érzésünk, gondolkodásunk. Öt-tíz év alatt egy új társadalom keletkezik, mely az egyetemesért rajong, istent és hitet vall, erényt és becsületet követel, a családfő visszanyeri tekintélyét, a szinpadon az egyén kudarczán nevet a világ, tisztelettel viseltetik a tekintély képviselői iránt, nagy befolyásra tesz szert a papság és az aristocratia.

De miért érdekli közelebbről Mária Dorothea főherczegnőt ez a nagy erkölcsi és szellemi átalakulás, mint akármelyikünket? Azért, mert Orleansi Fülöp herczeg vette el. Egy oly királyi család fiának lett a neje, a melynek sok kilátása van a franczia királyi trónra.

A realismus nem kedvez a központi hatalomnak. Mintegy húsz év óta minden központ engedett az alkotó részeknek, kedvezett az alkotó elemeknek. Ilyenkor a fejedelmi bölcseség egyik sarkalatos elve a részek követeléseinek, az egyedek kivánságainak teljesítése. A nagy realista fejedelmek mint az Antoninusok, Justinián, Mátyás király, XIV. Lajos és mások kitűnően értettek hozzá. Kormányzásuk egyik fő alapelve volt elhallgattatni a részeket és egyedeket.

Most az idealismusba csapunk át, mely erkölcsi egységet szül gondolkodásunkban, megveti a liberalismust, mely az individuum szabadsága volt az egyetemes, a vallás és erény rovására. Lenézi a köztársaságot, melyet vezetői az ő szemében is kompromíttáltak, lelkesedik egy erélyes és keresztény monarkhiáért. Keresztény állam kell neki, melyben vallási és erkölcsi rend uralkodik. Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja ily idealis napokban nyolczvan évvel ezelőtt Schlegel Frigyes.

Ez az idealismus alighanem végzetes lesz a franczia köztársaságra nézve. Öt-tíz év alatt annyira gyarapszik az erkölcsi és vallásos érzés, a fejedelmi hatalom iránti lelkesedés, hogy fejedelmet állítanak maguk fölé.

E fejedelem valószinüleg csak két családból lehet. Vagy az Orleans vagy a Napoleon családból. Az idealismus idején azonban oly nagy a legitimitas tisztelete, hogy csaknem lehetetlen egy legitim trónkövetelővel más valakinek versenyezni. A napoleoni praetendens túlnyomóan a forradalom emberének unokája, a realisabb idők érzésének, gondolkodásának képviselője, úgy hogy a döntő pillanatban erős párt nem is gondolhat reá; míg az Orleansok Bourbon eredetűek, noha az ő történetök is szoros kapcsolatban áll a forradalommal; csakhogy az igazi franczia Bourbonok kihaltak és Orleans Fülöpöt tekinti a növekedő royalista párt az egyedűl legitim trónörökösnek.

Jövője tehát nagy valószinüséggel a mi főherczegnőnk férjének lehet. Az ő trónkövetelése az idealismus kitörésekor alighanem teljesedésbe megy. És ekkor a szeretett magyar főherczeg derék leánya, magyar leánya űl a franczia trónra.

XXXIX. AZ IRODALOM NAGY TÜKRE.

Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi, megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.

Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét, továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító, összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban csak ezeknek van realis igazságuk.

Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába, arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz, hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től 1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy nyolczvan éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni az erkölcsi világ e tüneményét.

Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli világosabb látásomnak.

Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására. De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma, nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző, irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.

Most egy kis munkája: _A magyar irodalom kis tükre_ fekszik előttem, mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.

E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.

Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert a realismus egyedüli gondolata a magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk, melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.

Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás, halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.

Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet, gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban, magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti szellemét.

Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak, melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti dolgozataiban.

Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó ívek kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes, fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai Pál? Hogy emelhesse ki _Zalán futását_, _Egert_, _Cserhalmot_ stb., mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni? Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel, borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a hatvanas években.

Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, _Csongor és Tünde_ népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a romantikus _Két szomszédvár_, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni, lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni _A szegény asszony könyvét_, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.

Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb szelleműeket. E munkájában szintoly tapintattal járt el, a minővel Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.