Part 13

A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt. Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat meghonosította a protestantismus is.

Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.

A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok szívesen foglalkoznak az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok jeles mysticus írója volt.

De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az emberiség.

Azonban meddig terjed a realismus e _netovábbja_, még nem tudom megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette, napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést, vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a görög-római világban volt.

Talán úgy lehetne megtalálni e _netovábbat_ vagyis az idealismus jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl, melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.

A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg, holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha fajánál fogva nem igen rohan a szélső idealismusba, szintén elég örömest olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.

E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László _Isten_ czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak, kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét _a necessismus metaphysikájának_ nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni, hanem tudományosan is meg kell ismerni.

Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.

Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne hiányozzék.

Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek, melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen távolítsuk el.

De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság, léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.

Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.

XXXIV. A KÉTFÉLE OK BÖLCSÉSZETE.

Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.

Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.

A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat, ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.

Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt tudjuk, hogy az erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei, egy közvetlen és alkalmi.

Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen, hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet szabadságát.

A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete. Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat, az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.

A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala szerint ez érzelmek és gondolatok más-más alakban, kisebb vagy nagyobb zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban, az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek, egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.

Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz; míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.

Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós, ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.

Mutassunk be egy-két példát; a többit az olvasó maga is megtalálhatja.

Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem tudott cserben hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie, buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.

XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki. Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül jónak.

Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben, a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: _The excursion_, melyet sokan magasztalnak és legjobb művének tartják. _The white doe of Rylstone (1815)_, _Peter Bell (1819)_, _The Waggoner (1820)_ és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.

Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után. Mélyen meghatók naplójának, a _Journal intime_-nek sorai. Ő, a ki a sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki, 1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819) Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.

Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok, melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.

Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály, mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem, szégyen stb.

Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott, adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni?

A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között, hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják, szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen okait.

XXXV. A HÁZASSÁG.

– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.

– Mivel akarsz boszantani?

– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja és apostola a házasságnak.

– Úgy van, kicsikém.

– Talán meg is akarna házasodni, mint az agg Dumas tette?

– Azt már nem.

– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban, mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának. Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.

– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy az mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a finom elemzésre még ritka ember volt képes.

– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok szerelme boldogította.

– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán bántott a világ ítélete.

– És még sem tudott megházasodni, pedig nem volt pessimista.

– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól, a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot, jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog, elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem, én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.

– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles regényíró is, mint az angol Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.

– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio; a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla, az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X. és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: _Die Frau und der Socialismus_ 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak, függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit, bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.

– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos gondolat! És ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról, néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes, ez az idealis gondolkodás!

– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk, szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman éli világát.

– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?

– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új férjét, senkivel és semmivel sem törődve elhagyta az urát és gyönyörű kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni, meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat, akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.

– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az, mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!

XXXVI. A HITVES HŰSÉGE.

– Ugyan bácsi, ki mondta, hogy az a legjobb asszony, a kiről se jót, se rosszat nem hallani?

– Lehet, hogy ősrégi mondás, de mi Thukydides görög történetíróról olvastuk, a ki az idealismus hajnalán írta munkáját.