Part 12

Ezért sujtja annyi üldözés, ezért gyűlölik társaságát, mert gúnyos és kihívó. Ez a rationalista tehetség az oka az egész antisemitismusnak, melyet évezredek óta ezerféleképp magyaráztak; ez az oka a zsidó, arab, phoeniciai, pun birodalmak elenyésztének; ez az oka a zsidóság szerencsétlen existentiájának, ez az egyedüli oka, hogy nem tudnak símulni más nemzetekhez, nem pedig a szag, a talmud és más badarságok, melyeket sokszor kitűnő gondolkodók hoztak fel magyarázatul. Vagyis mondjuk ki röviden: a zsidó a legrationalisabb faj a világon.

Az európai nemzetek között a latin fajok állanak hozzá legközelebb, bár nagyon messze esnek tőle. Még távolabb jutnak a szlávok s legutoljára jönnek a germánok, különösen az angolok. E népek között a realismus idején legmystikusabb az angol, azután a többi germán, majd a szláv, legkevésbé a román faj, melynek egyenesebb logikája nem igen tud nagyon mystikus lenni, azért társadalmuk nagyobb része léha, élvhajhászó, könnyű lelkiismeretű realista lesz. A sémi faj egyenes látásával, világos eszejárásával a realis napokban csak számító materialista lehet.

Mikor a realismus idején más nemzeteknél csak a nagyobb rész veti magát az anyagira, az érzékire, a kisebb rész pedig lágy, kedves, kenetes, mysticus, a zsidó egyenes logikájával a pénz és a gyönyör uralmát látja és mint léha materialista tisztán ezekre veti magát.

Ha vakmerő, biztos és gyöngédséget nem ismerő fellépésénél fogva máskor sem szeretik a realisabb, simább, nyájasabb nemzetek, az idealismus hajnalán vak gyülölettel fordúlnak ellene s borzasztó zsidóüldözéseket rendeznek. Így 1492-ben három hónap alatt az összes zsidóságnak ki kelle takarodni Spanyolországból, ugyanazon időtájban másutt is kegyetlenül bántak velük. 1700 körül az új idealismus kitöréskor megint sokáig bántalmazták őket; 1815 után újfent, kivált 1819-ben Németországban sújtotta őket a nagy üldözés. Mikor azonban lohad a szélső idealismus, kezdenek egyes kiváló emberek felszólalni mellettök s az idealreal első felében, a szabadverseny korában némi philosemitismus keletkezik. Így látjuk ezt 1580 táján, mikor nálunk a szombatosok, a zsidózók felekezete támadt, a mi teljes lehetetlen némi rokonszenv nélkül; 1760 körül számos kitűnő férfiú szólal fel a zsidók érdekében; 1840 körül pedig nálunk báró Eötvös József szép tanulmányt írt mellettök. Az idealreal második felének vége felé, mikor erőszakos eszközökkel kisérlik megteremteni a nemzeti szellemet, mint nálunk Nagy Lajos korában, vagy 1660 körül újra kegyetlenül bánnak a zsidókkal; a realismus alatt azonban, noha uralkodik a csendes antisemitismus, de mivel az egész világ az anyagira veti magát, sokszor nagy szükségét érzi a zsidók spekulativ eszejárásának, zsebelő államférfiak és politikusok támogatásával roppant üzleteket csinálnak és boldogulnak.

Mikor azonban kitör az idealismus és benne a vallás és erkölcs iránti rajongás, rendesen ellenök fordulnak a nemzetek s ennek a fordulatnak zászlóvivője a bécsi agitátor. Valószinű, hogy e fordulat az egész művelt világon be fog állani. Néhol kegyetlenebb lesz, másutt enyhébb. A hol erősebb központi hatalom áll az ország élén, ott hihetőleg enyhébb lesz a láz lefolyása; de mivel most a legtöbb országban alkotmányos a kormány, a többségből kerűlnek ki az állam vezérei, könnyen megtörténhetik, hogy szigorú törvényeket hoznak a zsidók ellen. Kivált ha az idealismussal járó szertelen anyagi bomlás, rendkívüli szegénység, tömérdek csőd, sok részvénytársaság és pénzintézet bukása következik be: akkor a jó ég lesz a megmondhatója, minő ádáz kitörésekben nyilatkozik meg az antisemitismus. Ha pedig, a mi nagyon valószínű, a most ébredező idealismus kevesebb veszélyt hozna a zsidóságra s a haladás hullámának többi részében, főleg a realismus alatt még a mostaninál is nagyobb hatalomra, gazdagságra, erőre tenne szert: a jövő idealismus kitörésekor talán a spanyolországihoz hasonló zsidóüldözés fog beállani.

Vagy pedig, a mi szintén elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy a nemzetek ellentálló erejét megtörné a zsidóság: oly világra szóló történeti jelenség állana elő, mely az egész európai és amerikai civilisatió összeomlását vonná maga után, mert a zsidóság hatalmánál fogva a legborzasztóbb ázsiai despotismust honosítaná meg, és szülő oka lenne a legrémségesebb anarchikus mozgalmaknak s megásná a sírját az egész nyugati civilisatiónak.

XXX. SIMONYI MAGYAR NYELVTANA.

(_Tüzetes magyar nyelvtan_ történelmi alapon. _Balassa_ József közreműködésével írta _Simonyi_ Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734 lap. Ára 6 frt.)

Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a művelt emberiség. Mindenfelé _Nyelvőrök_ keletkeztek s más lapok és folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével, történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával. Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az _I promessi sposi_ purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az orthologiának kelle uralkodnia.

A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették; Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette a hivatalos grammatica szabályait s nem idegenkedett többé az egykori nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az analogiának is.

Simonyi _Tüzetes magyar nyelvtana_ a realismus grammaticája. Bár azt mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.

Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.

A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József. Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv elemeinek szétszedése és megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.

Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és könnyelműség, mely a nem rég megjelent _Deutsche und ungarische Redensarten_, továbbá a nagy _nyelvtörténeti szótár_-t jellemzi és sok tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza, a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos, egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az újítás. Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.

A _kivétel_ frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon, az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása, a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása; előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes, ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes áramlat volt.

Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát; csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem másképp.

XXXI. A PAPSÁG POLITIKAI SZEREPE.

Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák tesznek igazságot fölötte.

Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.

Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt. Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra jutó szélső idealis, katholikus irány fogja alkalmazni a protestáns papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.

A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek, vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról, melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti munkája is tanúsítja.

Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak, hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát embertársaink magán és közéletében.

De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a katholikus egyház, rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására, hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az átalakúlt emberiség.

Ezek sorából aligha fog hiányozni sok most ragyogó név.

XXXII. A SZENTSZÉK RENDELETE.

Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért; természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.

Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem használt, sikere majdnem semmi volt.

Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait, követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira, fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis érvényesűl az asszony akarata.

A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni. Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen, csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő például mindjárt összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus napjaiban.

A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV. század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban, 1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet, mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet. És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ. Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.

Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez magában és erejének súlya van.

A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket. A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott óvatosságát, engedékenységét.

A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században, így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén szabadabb lőn a papi nevelés.

Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira, hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.

Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán; szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.

Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt tartja, hogy a nemzeti érzés örök és változhatatlan érzelem. Pedig nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.

Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.

A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis idők művésze és fényképésze.

XXXIII. AZ ISTEN.

Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815 körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.

De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.

Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami központosítás eszméjével együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia, mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.

Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi, művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi, társadalmi, nevelési stb. intézményeket.