Part 11

Még az idealrealismus alatt is elég jó dolga van a férfinak, mert noha gyengűl az egyetemes tisztelete, a nagy nemzeti eszmék iránti lelkesedés annyira általános s kivált ő e lelkesedés zászlóvivője, hogy az asszonyi logika vagyis a női és családi érdekek logikája meghajlik előtte. Az asszony többé-kevésbbé érti a férfit és ez az asszonyt.

A realismus alatt azonban már nem értheti az asszony logikáját az önálló férfi. Minden lépten kisebb-nagyobb ütközet támad a férfi és nő között. Ilyenkor hallani azután az asszonyi logika szidását, örökös kárhoztatását, ilyenkor mondjuk mi féleszüeknek a szegény asszonyokat. Pedig ha szervezetünk megengedné, hogy mindíg szót fogadjunk reális gondolkodású feleségeinknek, sokkal nagyobb anyagi siker és elismerés jutalmazná tetteinket; de az is igaz, hogy még kevesebb becsület és tisztesség volna a világon, mint a mennyi van.

XXV. «FÉRJED ROKONAIT.»

– Nézd kicsikém, mit olvastam Barthos Miklósné szép erkölcsi tanácsai között! Nektek szól mai asszonyoknak!

– Már megint talált valamit a bácsi?

– Mondhatom nagyon érdekes.

– Mi az, kérem?

– «Fogadd szivesen férjed rokonait.»

– Tudtam, hogy újra faggat. Hát nem látom én szívesen a borízű Palit, a politikus Zoltánt, a pikáns Amáliát, a csípős sógorasszonyt, Pepit és a többi édes-kedves atyafiságot, a kik minden lépten bekopogtatnak az ajtón, hol ez, hol az kell nekik! az én Pistám nem tud eleget lótni-futni érdekökben. A mult héten ott járt a közoktatási ministernél Pali ügyében, azelőtt a Pepi fiát tette be a pénzügyminiszteriumba, a Zomboryné árváját elhelyezte az Andrássy-úti nevelőbe. És igy végig. Ki tudná mindezt elsorolni?

– Igaz, édesem! De nem erről van szó. Neked kell igaz szívvel, meleg rokonszenvvel, barátsággal fogadnod őket. Lásd, hogy itthon érezzék magukat a körödben, te is keresd fel őket és tedd szerető rokonaiddá.

– Én nem tehetek többet, mint a mit teszek. Az én Pistámnak sem kell több. Maga sem örül, ha sokáig itt űlnek a nyakunkon. Alig várja hogy magunk maradjunk.

– Édes gyermekem, talán igazad van, mikor azt állítod, hogy nem tehetsz többet. Mert ha szétnézünk és figyelemmel kisérjük az egyes családok életét, bizony kevés helyen látják annyi szívességgel a férj rokonait, mint a hogy te látod. Nem szivesen vagy velök, csupa udvariasságból és gyöngédségből fogadod őket s örülsz, ha távoznak; de máshol egy év alatt is ritkán találkoznak a férj rokonaival, néha gyűlölségben élnek, örökös haragban vannak a drága anyóssal és ha közéjök vetődik a férj, nem merik bántani a feleséget, de annál jobban szapulják az anyóst.

– Nincs igaza, kedves bácsi! Lássa, Kövesiéknél mindig ott van a férj bátyja, eljönnek leány testvérei is. Nagyon bizalmasan vannak együtt.

– Az más, édes gyermekem. Kövessyné egy mostoha leánya, a kinek nincsenek közeli rokonai. Férjén kivül egyedül áll a világon. De a kinek bő rokonsága van, a kinek él még az édes anyja, közel vannak testvérei, annak majdnem lehetetlen, hogy szivesen lássa férje rokonait.

– Hát hogy magyarázza ezt a tüneményt kedves bácsi?

– Nagyon egyszerűen. Az emberiség haladása hullámszerű mozgásnak történik. Egy végtelen nagy tengernek látom az emberiséget, melyet az idealismus hatalmas lökése fenékig fölkavar, míg lassankint elenyészik a nagy hullám és végre elsimúl a tenger. Mikor beáll az idealismus lökése, egyesűl a három eszme, a szép, jó és igaz eszméje, s a vallás és erkölcs iránti lelkesedés kezdi eltölteni az ember szívét. Mindenütt a becsület, a tisztesség, a tekintély szava nyilatkozik meg. A férj, az atya, a felsőség stb. tekintélye követeli hatalmát és uralmát a családban, a községben, az országban.

De a szélső idealis lökés után beáll a realis gondolkodás visszahatása. Mindjobban gyöngűl az idealismus és a hullám teljes elsímúlásáig, a realismus végeig apad és enyészik a tekintély hatalma és befolyása. A hullám közepe táján még nagy és erős a tekintély szava, de mentől jobban közeledünk a végéhez, annál inkább enyészik, erőtlenedik. A realismus alkonyán már teljesen elreked. Csakhogy a mennyivel gyöngül a tekintély befolyása, annyival gyarapszik a család, a község, az ország alkotó részeinek ereje, érvényre jut a részek akarata.

A családban a férj, az atya a tekintély képviselője; ti asszonyok és a gyermekek vagytok az alkotó részek. A realismus idején a ti szavatok a döntő. A férj csak akkor érzi jól magát, ha nem saját akaratát kivánja érvényesíteni, hanem a ti kivánságtoknak, szeszélyteknek hódol. Csak akkor örűl az atya, ha nejének és gyermekeinek valamivel kedveskedhetik. Ha mulatságba vihet benneteket, ha csinos játékokat hozhat gyermekeinek, szép ruhát és ékszereket nejének. Nehány év előtt ítéltek el egy sikkasztó tisztviselőt, a ki ezreket érő ajándékokat hordott haza feleségének, gyermekeinek. A mit ez nagyban csinált, azt teszi most kisebb mértékben minden jó férj és családapa.

– De hát mi köze ennek a férj rokonaihoz?

– Várj egy kissé, rátérünk erre is. Mert lásd, mi a családi élet kicsinyben? Nem egyéb mint a haladás hullámának kezdetétől végéig az alkotó részek küzdelme az egésznek képviselője ellen. Ti asszonyok és gyermekek örökös harczot, háborut viseltek a férj és atya ellen. E háboru még nagyon gyönge és erőtlen az idealisabb napokban; de a mint gyarapszik a realismus, a nő és gyermekek követelőbbek lesznek. Az idealisabb napokban nem háborodunk fel, ha erélyesebb eszközökkel torolja meg a férj és atya tekintélyének megsértését, szigorúbb a családélet, fegyelmet követel a gyermekek nevelése. Mihelyt növekszik a realismus, bosszankodunk a fér durvaságán, a gyermekek bántalmazásán, készek vagyunk saját atyja ellen védelmezni fiát, könnyen elnézzük a fiú kisebb-nagyobb szemtelenségét, és jaj a tanítónak, ha érinteni meri gyermekünket.

– De hát bácsi, mikor tér már a férj rokonaira?

– Ott vagyunk már, édes fiam. A család e harczában a férj és asszony természetes szövetségesei az ő rokonaik, hisz e rokonság utján jutnak a család körébe. A férj rokonai tehát önkéntelen ellenségei az asszonykának; ez mindjárt esküvő után megkezdi ellenök a harczot, lehetőleg távol tartja őket és annál közelebb hozza saját rokonait, különösen az édes anyját.

Ez az édes jó anyai szív lesz azután intézője az egész háborúnak, fővezére a férj elleni csatákban s szülője a tömérdek anyósviccznek. Mert végre nincs más, nem marad más fegyvere a férjnek, a tekintély képviselőjének, mint a derék anyós háta mögött kicsinyes élczekkel venni elégtételt magának. Innét ered, hogy élczlapjaink, naptáraink és mulattató könyveink most tele vannak anyós vicczekkel. Ennek köszönhetni, hogy este nem ülhetünk össze egy pohár sör vagy bor mellett a nélkül, hogy néhány anyósvicczen ne kelljen nevetnünk. A lefolyt húsz esztendőt bátran elnevezhetnők az anyósvicczek korszakának.

Minél jobban ritkúlnak az anyósvicczek, mentől szivesebben fogadják a nők férjeik rokonait, annál biztosabbak lehetünk róla, hogy megjelent már az idealismus.

XXVI. AZ ÖNGYILKOSSÁG.

Egy honvédszázadost temetnek, a ki önkezével oltotta ki életét. A katonazene méla hangjai oly bánatosan szólanak és önkénytelenül fogtam meg tollamat, hogy néhány sort írjak az öngyilkosságról, melyről száz meg száz kötet jelent meg a világirodalomban.

Mikor valamelyik felebarátunk, esetleg jó ismerősünk, kioltja életét, akárhányszor fel kell kiáltanunk: Hát még ez a kedves, enyelgő, tréfás ember is ily úton végezte! Máskor meg azt mondjuk reá, hogy rég sejtettük, előbb-utóbb be kellett következnie. Majd azt szoktuk kérdezni, miért tette? És halljuk az okokat: adósság, hivatalbeli kellemetlenség, családi viszály, viszonzatlan szerelem, gyógyíthatlan betegség, borús kedélyállapot. És így tovább, mert leleményesek vagyunk az okok felhozakodásában. Kivált az elmekórtan professorai nem tudnak kimerülni. A realismus finom megkülönböztetései, aprózó szétválasztásai ezer meg ezer nevet adnak a különféle tüneményeknek, melyek azonban csak a _hogyanra_ tudnak felelni, a _miért_ ismeretlen előttük. Mert az idegbontó munkásság, családi viszály, féktelen szerelem és hasonlók csak látszatos és _közeli okok_, mint a jeles tudós Claude Bernard mondaná.

Másutt kell keresnünk e tünemények igazi okát.

Tehát miért ölné meg magát az ember, ha nem a fentebbi okok miatt? Miért ragadna pisztolyt vagy kötelet, vagy mérget, vagy tenne más egyebet magán, ha jól folyik a dolga, ha könnyen éli világát, ha tisztelet és jólét környezi? Pedig igen sokszor éppen ilyenek is kioltják életöket. Sőt többet mondok: Ma alig van ember, vagy legalább nagyon kevés, a ki nagy rémülettel nézne a halál elé, a ki könnyen át ne tudná lépni az élet sorompóját, a kinek eszébe ne jutna az öngyilkosság gondolata. Szörnyű mérveket ölt az emberiség idegessége, pedig őrült hajsza folyik az örökös szórakozás, a tömérdek bál és bankett, verseny és sorsjáték, jubileum és jour, nyaralás és fürdőzés stb. után. Mégis honnét ered ez a bomlott kedélyállapot?

A Krafft-Ebingek, Lombrosók s társai magyarázatai alig mondanak valamit. Maga az öröklés tana, melyet legtöbbször hallunk emlegetni, csekély jelentőségű. Csak amolyan közeli vagy látszatos ok, melyet sutra kell dobnunk az ily világra szóló tünemény magyarázatánál. Hisz ha egyesek öröklik is a bajt, nem örökli az emberiség nagy tömege, mely most rosszul érzi magát.

Nekünk tehát fensőbb eszmei okot kell keresnünk. És a ki ismeri az erkölcsi világ törvényét, igen könnyen megtalálja.

Próbáljuk tehát megkeresni. Az emberi haladás egy-egy hullámának az elején nekünk az egyetemesért kell rajonganunk.

Isten, vallás, erény, világ, emberiség, az erkölcsi haza és a nemzet gondolata tölti el egész valónkat, ezekért rajongunk és lelkesedünk. Ilyenkor az egyetemesnek rendeli magát alá az egyes ember s dicsőült, magasztos érzelemmel nézi a világot.

De csakhamar lohad a szélső eszményiség, mikor a tekintélyi vallás és idealis moral uralkodik és beáll az idealrealis gondolkodás, mikor jogokat követelünk az egyes embernek, az individuumnak az egyetemes ellenében, mikor például a tiszta szerelem jogát védjük a felekezeti házassági joggal vagy az apai tekintélylyel szemben.

Ilyenkor összébb szorúl az emberiség látköre, az egyetemes helyett a nemzeti nagyság és egység gondolatáért lelkesedünk, bár a realisabb érzésűek az anyagiság és érzékiség után is törik magukat. Ilyenkor még nemesebb, fensőbb valami buzog bennünk. Az emberi cselekvésre, tevékenységre magasabb feladat vár. A haza dicsősége, a nemzet nagysága és egysége még mindíg gyönyörű feladat, melynek megoldásán a haza minden fiának munkálkodnia kell. Ilyenkor mindenki talál dolgot, mely megnemesíti, megnyugtatja s aránylag boldogítja őt.

De mikor tovább jutunk a haladás hullámán és elérjük a realismus napjait, az individualismus korát; mikor az életben és irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes képviselője, minő a családapa, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs; mikor ezeket a társadalmi romlás okának tekintjük; mikor az érzékire és anyagira veti magát az emberiség; mikor léha jóság, erkölcsi elvnélküli irgalmasság, altruismus tölti el bensőnket; mikor nevelésünk főleg a testre, a külsőre, a csínra, a hasznos ismeretek megszerzésére irányúl; mikor nagy nyilvános tornaversenyeket rendezünk és ujjongunk az izmok gyarapodásán: ekkor nincs erkölcsi támasza az individuumnak, mely féktelenűl akar érvényesülni.

A családban a gyermekek követelődznek, a nő uralkodik, a feleség és szerető nevetnek a férjen, a felsőség, a hatalom képviselője zsarolónak, az egyéni romlás okának tekintetik, a haza és nemzet üres frázis és rendesen a zsebelő individuumok nagyhangú szólama lesz, melyet a választások és felköszöntések alkalmával unos-untig emlegetünk, de nem érezünk.

Ilyenkor mindent kiforgatunk a maga természetéből, az anyagiság és érzékiség uralkodik, bomlik az ember erkölcsi élete, minden baj és kellemetlenség összetöri, nem tudja tűrni az élet viszontagságait; dühösködnek, felháborodnak az erősebb individuumok; zúgolódnak, elégedetlenkednek mindazok, a kik nem zsebelhetnek, a kik pedig kizsákmányolják a kedvező helyzetet, szívökben még sem boldogok. A legcsekélyebb baj is lesújtja őket, mások megcsömörlenek a kéjtől, a jóléttől s könnyen magukra durrantják a pisztolyt, melyet övéik védelmére szereztek. E nagy szellemi, erkölcsi és aestheticai bomlás oka a tömérdek öngyilkosságnak, a számtalan őrűltségnek, az általános idegességnek. A realismus az egyedüli és igazi oka e szerencsétlen helyzetnek, melyen senki sem tud segíteni, csupán a jelentkező idealismus.

XXVII. RECTORI MAGNIFICO.

Nagyságos Rector úr!

Nagybecsű felszólításukra, hogy részt vegyek a tanügyi congressuson, van szerencsém tisztelettel válaszolni, hogy ezt a lépést megtenni most nem tartom érdemesnek. Eljutottunk ugyanis a realismus alkonyához, mikor mindazok a nézetek, melyek tizenöt év óta az emberiség keblét eltöltötték, megvetésre méltóknak kezdenek látszani. A szép, jó és igaz eszméje a realismus alatt teljesen elválván egymástól, az erkölcsi érzés mélyen hanyatlott, az eszmei helyett az anyagi jólét, az érzékiség, az egyetemes léhaság tölti be egész valónkat, kihalt az igazság szeretete; államférfiak és publicisták, ha úgy kívánja a politika, hazudoznak, vagy mint az V. század sophistái csűrik-csavarják az igazságot; az irodalomban gúnytárgya az egyetemes; a színpadon az apa, a férj, a felsőség, az isteni és az erkölcs rovására nevetnek, az emberben az állati elemet dicsőítik, a társadalomban az emancipált asszonyok, a családban a nő és a követelő gyermekek uralkodnak. A vallásból elenyészett az idealis lelkesedés s vagy léha közöny, vagy tehetetlen lágy, mysticus érzés foglalta el helyét, melynek nincs ereje fellázadni az általános demoralisatió ellen. A politikában megszünt az erkölcs munkálkodni, hanem zsebelő társaságok zsákmányaivá lettek a centralisált országok. Sok tekintetben hazugság lett ajkainkon a nemzet és haza fogalma, melyeket szélhámos jellemek szeretnek kihasználni, vagy pedig az üdvözlések és felköszöntések üres szólama vált belőlük, melyeknek nincs értelmök. Kivált az ezredéves ünnepély számos gyülekezetében hány százezer léha ajak veszi hiába e szent szavakat!

És mily szomorú képet nyújt a tanügy! Körülbelül igaza van Brunetièrenek, a ki húsz évre datálja az oktatás hanyatlását. De különösen az utóbbi években mélyen sülyedt az egész világ tanügye. Nem az iskolák építését, az intézetek fölszerelését, tanszékek állítását, a tanárok fizetését értem; mert e téren rendkívül sok történt. De mind az, a mi eszmei, a mi erkölcsi, a mi az ifjúság tudás-vágyát, a tanárok tudományos haladását illeti, csak mély sülyedést, egyetemes hanyatlást mutat. Tíz-tizenöt év óta mit se hallunk és olvasunk mást a tanügyi conferentiákon és a közoktatási folyóiratokban, mint a test neveléséről, a tanítás könnyítéséről, a tananyag rövidítéséről, a gondolkozás nélküli szemléltetés terjesztéséről, minden eszmeinek kiszorításáról, a classicusok megvetéséről, hangversenyek, szinielőadások, tánczmulatságok rendezéséről, a külsőség, a formaság, a csín gyarapításáról. De nemcsak a fő- és középiskolák ifjúságának tudvágya hanyatlott, hanem maguk a tanárok sem igazi tudósok, többnyire korlátolt realisták, a kik irtóznak minden összefoglalástól, jámbor mesteremberek, a kiknek fogalmuk sincs az erkölcsi, a metaphysicai tudományokról, melynek fölemelnék, megkoronáznák tudásukat, vagy pedig elhanyagolva tudományos foglalkozásukat mindenféle pénzintézetnél, részvénytársaságoknál és más üzleteknél kereskednek.

Hogy vehessek én részt ily férfiak társaságában, hogy hirdessem én ily anyagilag lekötött, erkölcsileg közönyös és fensőbb eszmei gondolkodásra képtelen férfiaknak, hogy mindaz, a mit vallanak, lejárta magát, hogy itt vagyunk az idealismus hajnalán, hogy nemesebb alapokon kell felépíteni az egész tanügyet, mikor maguk a congressus vezetői a legismertebb realisták, a kiktől éppen nem várhatni valami nemesebbet, magasztosabbat. A congressus fő mozgatója buzgó polyhistor, ügyes kiíró és átíró, fáradhatlan gyűlésező és üzletember; de minden idealisabb felfogás iránt érzéktelen férfiú.

A mit a congressus ily vezetés alatt határoz, a mit a tanügy terén üdvösnek, hasznosnak vagy szükségesnek kijelent, mindazt néhány év múlva nagyrészt gúny tárgyává teszi az ébredő idealismus. Azt pedig, hogy a kiállítás bacchanáliai közepette én álljak ki egy érzéketlen tömegnek az új eszme tanai mellett apostolkodni; én hirdessem komoly gondolkodásra alkalmatlan időben, hogy a mit határozni akarnak, elavult valami: igen szép, de sikertelen kísérletnek tartom. Azért jobb lesz nekem magányomba vonulva a szellemi világ nagy kérdéseiről elmélkednem.

Mély tisztelettel

_Bodnár Zsigmond_, egyetemi magántanár.[2]

XXVIII. JÓKAI MÓRNAK.

Mélyen tisztelt uram![**]

Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni, átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.

Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott, mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik lesznek egymásnak.

Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit, 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb. drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló tisztelet nyilvánul, mikor egy _Bánk bán_ nem tetszhetik, mert az egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában, harczaiban és családi otthonában.

De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban szalonképessé lett a _félvilág_: Arany is érezte, hogy nem e világba való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes, férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.

De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is iparkodott hűségesen tolni a szekerét, mosolygott a kor aranyos léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.

Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét, bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!

Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem, minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a _Nemzet_-et, melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait, mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van. Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban az idealisabb napok képviselőinek _egész phalanxa_ van, mert mint idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem részvétemet, sajnálatomat.

Mély tisztelettel

_Bodnár Zsigmond_, a Petőfi-társaság tagja.

XXIX. LUEGER.

Kicsoda az a bécsi agitátor és mi az oka fényes sikerének? Miféle bűbájos erővel rendelkezik, melylyel megigézi a nőket és férfiakat? kérdi a t. olvasó.

Legyen szabad röviden megmagyarázni. E magyarázat realis vagy idealis lehet. Ha realista képet akarnék a bécsi agitátorról rajzolni, beszélnem kellene egyéniségéröl, testalkotásról, jelleméről, élet- és előadásmódjáról. Ezt jó színben megteszik az antisemita írók; rossz színben pedig a nagy világ hirlapírói, kik tudvalevőleg zsidók vagy más realisták. Én nem akarom a két fél munkáját, az egyiket vagy másikat, ismételni. Nekem tisztán az eszmei magyarázat a kötelességem, a hogy az erkölcsi törvény segélyével látom. És e magyarázat így hangzik.

Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Ha az emberiség különféle fajait tekintjük, úgy találjuk, hogy a sémi faj nem képes belémenni a legszélsőbb összefoglalásba vagy a legmélyebb elemzésbe. A zsidó például örökké józan, világos rationalista gondolkodású, egyenes logikáju nép. Ezért csak oly pályára szeret lépni, a hol ezt a józanságot legjobban erényesítheti, mint a kereskedői, orvosi, jogi, bankári, hirlapírói stb. pályán.

Mindenütt szemes üzletember. Még ha iparos vagy földművelő kénytelen lenni, ott is meghonosítja az üzletet. De a mily előnyük ez a józanság, ez az egyenes logika az üzleti világban, oly veszedelmes a politikai életben. A zsidó például csak kormánypárti vagy anarchista lehet. A zsidó történet nem egyéb, mint a despotismus története, mondja Renan.

Ez az egyenes logika magyarázza meg a zsidó bátor, kihívó modorát, tolakodó föllépését, mert érzi, mily fölénye van más nemzetek fölött. Mig a realisabban gondolkodó európai gyöngéd, figyelmes, körültekintő; a sémi faj egyenes logikája követelő, parancsoló.