Part 1

AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY ALKALMAZÁSA

IRTA

BODNÁR ZSIGMOND

EGYETEMI MAGÁNTANÁR

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

1896

Pátria nyomása.

ELŐSZÓ.

Egy új könyvet teszek a t. olvasó elé, mely csupa ismétlésből áll. Igazán örökös ismétlés! De mentsen ki maga az erkölcsi világ törvénye, mely annyira egyszerű, hogy lehetetlen a bölcsészek és más gondolkodók nehézkes, homályos vagy az adott helyzetből és időből kiinduló magyarázatait figyelmemre méltatnom. Ők, mint saját koruk gyermekei czáfolgatták a letünt idők úgynevezett tévedéseit. Socrates, Plato czáfolgatták az V. század sophistáit, eszményi koruk érveivel állottak elő, melyeket utódjuk, az ideal-realismus nagy képviselője, Aristoteles, szedett szét és téveseknek mutatott be. A jó Aristoteles állítólagos tévedéseit pedig realisabb tanítványai tárták fel a bámuló világnak. Így folyt ez az ember szellemi, erkölcsi, aestheticai és gazdasági életében. A haladás egy-egy hullámában a kezdő idealistákat a szép, jó és igaz egységének lazulásával megtámadta a fölpezsdülő rationalista irány, ennek képviselőit háttérbe szorította a nemzeti realismus, melynek végén egyeduralkodó lett az individualismus. Tehát nem azt kell kutatnunk, miben tévedett Renan, Cousin, Hegel, Kant, Locke, Hobbes, Des Cartes és más gondolkodó, hanem hogy mennyire tudta kifejezni korának uralkodó eszméjét, miért tetszettek tanai saját korukban és az idő haladtával, miért módosultak a rendszerek, elméletek?

Csak e munkában lehetséges a legteljesebb objectivitás, az igazi tárgyilagos hang. Való ugyan, hogy én is ember vagyok, tehát az uralkodó eszme nyomása alatt az idők árjának tanaihoz kisebb-nagyobb vonzalmat érezek; de az erkölcsi törvény ismeretével meg tudom érteni és méltányolni más idők szellemét is. Épen e törvény ismerete tanít meg bennünket arra, miért volt népszerű ez a bölcsész, theologus, államférfiú, történetíró, művész, költő, tudós, gazda, kereskedő stb. a maga korában. Nekünk tehát semmi közünk Plato és Berkeley, Locke és Kant nézeteinek czáfolatához; legfölebb azt vitathatjuk, mennyire egyeztek meg az idealismus vagy realismus azon időszakával, melyben köztudomásra jutottak.

Vagy ha nemzetünk életéből akarunk példát idézni, nekünk nem feladatunk Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferencz, Tisza Kálmán, Apponyi és Ugron stb. egymás elleni vitáiban a feltétlen igazságot keresni, mert ilyent még csak a physica, logika és mathematica körében találhatni, hanem politikai sikereik vagy bukásaik okát eszmei és közvetlen okokból kimagyarázni s így teljesen objectiv történetet írni. És az idők árja annyira körülszabja, meghatározza ítéletünket, hogyha akarnánk se tudnánk hizelkedni, az egyik vagy másik részére hajlani a nélkül, hogy bármelyik olvasónk észre ne vehetné önkényes vagy önkénytelen hibánkat.

Ennek folytán tudomány lett a theologia, a bölcsészet, a politika, az összes történetírás, szóval az ember erkölcsi világa. Ma ugyan még nincs kikutatva, részleteiben átvizsgálva ez a világ, nem egy tévedésemet kell kiigazítani, tudásom számtalan hiányát kiegészíteni; de mihelyt úrrá lesz az erkölcsi törvény ismerete, mihelyt ezer meg ezer tudós száll le a részletekbe, nemcsak az én hiányaimat fogják pótolni, tévedéseimet kiigazítani, hanem magát a világ egész történelmét meg fogják korrigálni.

Az itt közlött czikkek többnyire apróbb dolgozatok, melyek a vallási, erkölcsi, politikai, irodalmi, tanügyi és gazdasági élet egy-egy kérdését világítják meg s vezérfonalul akarnak szolgálni arra, hogy az erkölcsi törvény ismeretével maga a t. olvasó is nyugodtan, elfogultság nélkül ítélhessen meg bármely értelmi, erkölcsi, aesthetikai és gazdasági tüneményt. E törvény ismerete oly kulcs, melylyel nemcsak a sötét idők labyrinthjait, a történeti mult hatalmas mausoleumait nyithatjuk meg és pillanthatunk be a letünt korok történelmi hőseinek szívébe, hanem a jelenkor hírneves szereplőinek igaz érzését, gondolkodását is feltárhatjuk, sőt a közeli vagy távoli jövő sem lesz egészen homályos előttünk. Rávonatkozó jövendöléseink nem egy geniális szellem elmefuttatásai, hanem legalább nagy vonásokban biztos alapból kiinduló visiók.

Öt év óta minden gondolatom e törvény kifejtése és ismertetésére irányult. Úton-útfélen szóval és írásban magyaráztam kevés hallgatómnak és olvasómnak; mintegy harminczezer füzetet és kisebb kötetet nyomattam és jórészt szétszórtam ismerősök és ismeretleneknek, csakhogy olvassák és vallják; a mi tetemes költséggel járt és sokszor magam is bámulom, honnan fedezhettem kiadásaimat, mivel egy-két barátomat kivéve, senki sem járult hozzá, senki sem könnyített nehéz helyzetemen. Óh hányszor keseredtem el munkaközben, hányszor fogott el a bosszúság, mikor hiába házaltam kéziratommal a kiadóknál, lapok- és folyóiratoknál; hányszor tettem föl, hogy nem írok többé, hanem legfölebb, mint Socrates, szóval hirdetem tanaimat; eljárok a társaságba és ott magyarázom fűnek-fának, de csakhamar csalódva tértem vissza íróasztalomhoz, mert hiába beszéltem, kevés ember vagy épen senki sem értett meg.

Őrültség! kiált fel a realista, kinek nincs érzéke ily összefoglaló hatalmas rendszerhez, a legnagyobb fölfedezéshez, melyre idáig emberi elme az erkölcsi élet terén juthatott; ezt az őrültséget azonban megmagyarázza, érthetővé teszi előttem az isteni törvény, mely ellenállhatlanul kerget, hogy hirdessem az igét, melylyel épen engem áldott meg!

Szerencsémre ma már van egy kis vigasztalásom. Szemlátomást jelentkezik az idealismus s vele nő embertársaim összefoglaló tehetsége. A kik idáig csak elemezni, szétszedni, megkülönböztetni tudtak, most a legmesszebb eső dolgok rokonvonásait, közös jegyeit föl kezdik ismerni vagyis összefoglalnak, a mi okvetlenül szükséges, hogy az erkölcs, a becsület, a tisztesség, az isteni és erkölcsi világrend fogalmához legyen érzékünk. Egy idő óta tapasztalom, hogy nem süket füleknek beszélek és nem korlátolt realistáknak írok. Ha kezdettől fogva megdöbbentették a hallgatót és olvasót vallási, bölcsészeti, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, gazdasági stb. fejtegetéseim, most már akad olyan is, a ki megérti és az adott nyomokon tovább halad; az egyetemen pedig egy jeles tanár, kitünő történetíró és alapos tudós lelkesedéssel hallgatott előadásokat tart az erkölcsi törvény szellemében. Az ő spartai jelleme és tisztelt tudománya lesz az erkölcsi törvény általános megismertetésének legnagyobb biztosítéka. Éljen sokáig és érje meg, hogy a tan, melynek lánglelkű hirdetője és geniális alkalmazója, nemsokára elfoglalja helyét a gondolkodók elméjében.

Budapesten, 1896. október 15.

_Bodnár Zsigmond._

I. AZ IDEALISMUS KITÖRÉSE 1815 KÖRÜL.

A realismus az aránylagos béke korszaka szokott lenni. Ilyenkor nem szívesen bocsátkozik az ember valamely háborúba. Mivel nemünk egészen elmerűl az anyagi jólétben és az érzékiségben, nincsenek inyére a háborúval járó viszontagságok és veszedelmek. A realismus legszebb napjai épen azok voltak, melyekben virágzott az ipar és a kereskedés, a müvészet és a tudomány, pompázott a fény, diadalát űlte a féktelen érzékiség, a grasszáló individualismus. Ilyen volt például a Kr. u. II. század, a jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; ilyen a X. század, mikor az arabok gyönyörű palotákat emelnek Spanyolországban, virágzásra juttatják a művészetet és tudományt, hatalmas ipart és kereskedést teremtenek. A XV. század jólétéről, gazdagságáról, érzéki életéről, óriási fényéről, pompájáról tömérdek adatunk van. A XVII. század második felének édes békéjét némileg megzavarták XIV. Lajos hadjáratai, XII. Károly nyugtalan vére, a mi török háboruink és fölkeléseink stb.

De soha sem volt nyugtalanabb reális korszaka Európának, mint 1790–1815-ig. Egy bámulatos lángelme, I. Napoleon titáni individualismusa örökös háborúra kényszerítette Európát, feldulta nyugalmát, megzavarta édes békéjét, noha nem tudta megakadályozni, hogy a realismus minden sajátsága: fény és pompa szeretete, az érzékiség féktelen tombolása, a családélet bomlása s az egyetemesnek kigúnyolása, az apai, férji, vallási, erkölcsi tekintély összeomlása be ne következzék. Csak a realismus vége felé, 1812-ben képesek a nemzetek összetiporni a zsarnok hatalmát. Máskor a realismus alatt könnyen ki szokták verni a támadó ellenséget, a mi Hunyadynk maroknyi sereggel visszaveri a török óriási hadait. Napoleon azonban győzhetetlen volt egész a realismus alkonyáig.

De alig küldték a szövetséges hatalmak Szent-Ilona szigetére, teljes erővel fellépett az idealismus.

És mi az idealismus? Az egyetemesnek uralomra jutása az egyedi ellenében. Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal vagy megkülömböztet. Az idealismus épen abban áll, hogy az emberiség nagy része elkezd összefoglalólag gondolkozni, a lét összes tüneményeiben a rokon, az egyező vonásokat keresni, szóval minden gondolatát, érzését egységre vinni. A realismus alatt a szép, jó és igaz eszméje annyira szétválik, hogy ellenséges viszonyba jönnek egymással: a szép buja, hitvány, erkölcsileg rossz teremtés, az érzékiség kiváló ingere, tényezője, néha eszköze lesz; a lét nagy igazsága: mint az emberiség, haza, nemzet, közérdek, becsület, erény, isten, halhatatlanság stb. merő hazugságokká vagy szokásos phrasisokká válnak az ember szájában; a jó megszünik az egyetemest tartani szem előtt, léha nyájassággá, humoros elnézéssé, az érzéki gyöngyök élvezetévé, fensőbb elv nélküli jótékonysággá változik.

Az idealismus kitörésével magasba száll az emberi elme és széles látkörével meglátja az istent és a vallást, az erkölcsöt és az erényt, a becsületet és a tisztességet, a világot és az emberiséget, a nemzetet és a hazát stb. szóval az egyetemest. És ha 1815 körül széttekintünk, mit látunk? A köznép jó része rajong a vallásért, nemcsak egyes papok, hanem világiak is, férfiak, nők állanak a mozgalom élére, mint Krűdenerné. Az aristocratia visszanyeri elvesztett befolyását. Kitünő gondolkodók mint Lamennais, Bonald, de Maistre gróf, Haller és mások apostolai lesznek a katholikus világnézetnek, a pápai tekintélynek; kiváló protestáns írók, bölcsészek, politikusok mint Gentz, Schlegel stb. a kath. egyház kebelébe térnek. A protestáns egyházak támaszai aggódva tekintenek előkelő hiveikre, mert habár nem mutatnak kedvet az áttérésre, mégis bizonyos töprengés látszik rajtok. Keresik a világosságot, melyet nem találnak meg. Keresztyén államról szeretnek beszélni, mely a monarchia felé hajlik: Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja Schlegel Frigyes; pedig nem a keresztyénség oka a monarchikus érzés gyarapodásának, hanem az ébredező idealismus, mely minden téren kedvez az egységnek, a központ erősbödésének. Gyülölettel írnak a forradalomról, mely az individualismus győzelme az egyetemes fölött. A forradalom, mondják, a börtönéből kiszabadult anarchia lázadása és győzelme az elgyengült tekintélyen. A végtelen mélységből tör elő, felhasználja, kiaknázza az emberi gyarlóságot, őrjöngővé teszi nemünket. Pedig minden forradalom a reálisabb elemek lázadása az ideálisabb gondolkodásúak uralma ellen. 1830-ban lejárták magukat a szélső idealisták, azért menekülni kelle X. Károlynak; 1848-ban már annyira változott az uralkodó eszme, hogy X. Károlynak és kormányának ellenségei, Lajos Fülöp hivei, nem voltak eléggé reálisak s így bukniok kelle. 1870-ben pedig annyira növekedett az individualismus, oly erős volt a realismus szétmállása, hogy buknia kellett III. Napoleon kártyavárának s győzött a köztársaság, e megtestesült politikai realismus, melyet hiába akart megbuktatni a kevés monarchista. A többi monarchia is csak úgy tarthatta fenn magát, hogy engedett a szétmálló részeknek, vagyis lassan decentralizált.

Az idealismus alatt mindenfelé tiltakoznak a democratia egyenlőség tana ellen. Maga a híres államférfiú, Stein báró, sem szereti a Gleichheits-aposteleket, mint a kik mindent nivellálni és az egész polgári társaságot nagy tömeg kásává akarták kotyvasztani. Ekkor Goethenek sem tetszenek az individualismus tanai: «Ezek az emberek bódultságuk- és dühökben, mindent az egyedekre akarnak visszavezetni és az önállóság isteneivé tenni őket: hol vannak a vallásos, hol az erkölcsi elvek, melyek egyedül óvhatják meg őket?»

A költők is elfordulnak régi tárgyuktól, az individuum magasztalásától, blazirt lelkek, léha teremtések rajzolásától; az egyetemes felé hajlanak, tisztelettel, csodálattal szólanak róla. A becsület és tisztesség, a vallás és az erény, az adott szó szentsége magasztalásuk tárgya. Scott Valter 1814-ben megkezdi a Waverley-regények írását, melyek az egész művelt világ kedvencz olvasmányai lesznek. Mint ideálista nem mélyed el a lelki élet redőibe, a realismus finom elemzésébe. Feltárni, mozgatni e külső természetet kitünően tudja; erkölcsi érzése azonban erkölcsiekké teszi hőseit is. Erkölcsi szempont vezeti előadásában, így szerette saját szervezete és a kor uralkodó eszményisége. Ugyanakkor szívesen írnak végzettragédiákat, melyekben fensőbb erő hatalmát mutatják be. Werner Zachariás, Grillparzer stb. efféle művei szíves otthonra találnak a művelt világ minden színpadán. Nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly, tragédiái telvék az egyetemes dicsőitésével, az individuum kárhoztatásával. A költők és nem költők kebelében hatalmasan nyilatkozik a patriotismus, a lángoló hazaszeretet, mely a hon fiában nem keresi a nyelv egyenlőségét, nem követeli a magyaros nemzeties szokásokat, hanem csak a haza iránti hűséget, lelkes ragaszkodást. És támadnak a Vörösmartyak, a kik elragadtatással tolmácsolják ezt a magasztos érzelmet.

De míg a szélső idealisták egy része tovább halad a megkezdett úton, már 1825 előtt jelentkezik a realismus halavány sugara, mely megtámadja az egyetemesnek feltétlen uralmát. A szigorú erkölcsű Schlosser, a híres történetíró, azt hiszi és fájó szívvel mondja, hogy «az erkölcsi romlottság és a lélek meg a tettek nagysága, fájdalom, mindig, elválaszthatlan az emberben!» Valóban szomorú, mélyen leverő állítás. Szerencsére nem igaz, mert az eszményi gondolkozású nagy ember, épen úgy lehet nagy tettek szülőoka, mint a reálisabb gondolkozású, a ki természetesen nem lehet el bizonyos fokú romlottság nélkül. Mi azonban csak azért hoztuk fel Schlossert, hogy bemutassuk lelke fölháborodását, mikor az emberiség megindul a civilisatio felé. Mert mi a civilisatio? A legszélesebb idealismusnak szakadatlan összébbzsugorodása, míg végre az egyetemes egységből annyira kiválik az egyes ember, hogy magánálló individuum lesz belőle.

Az idealismus annyira az isteni szép, jó és igaz egységének uralma, hogy a legmerevebb theocratiát szülné és minden anyagi haladást lehetetlenné tenne. Az emberiség megvetné a léha realismus örömeit és gyönyöreit, rideg, szent világot teremtene, mely kizárna ugyan minden hazugságot, hizelgést, csunya önzést, de az anyagaiak tartós megvetése miatt, elpusztítaná magát a civilisatiót. Így rombolta le a VII. és XI. század idealismusa az előbbi civilisatio számos nyomát.

1825 körül már hanyatlott, lohadt a szélső idealismus. Az elmult tíz év alatt lelkesnek, rajongónak, eszményinek akart látszani minden jóravaló ember. 1825 után a blazirt, hideg udvariasság kezdett divatozni. Az előkelőség egyik jele volt hév, szenvedély, tűz nélkül beszélni, és tenni, közönyösnek mutatni magát az illusiók iránt, lenézni az előitéleteket, szépen ruházkodni és finoman enni-inni. A nagyhangú szavakra gúnyos kételylyel kelle válaszolni. Az első reális sugárral megjelent a gúny, a skepsis és a rationalismus. Idáig az egyház és az aristoctratia, a vallás és a legitimitas voltak a hatalmon; becsülésben, tiszteletben részesültek; a kik megtámadták tekintélyöket, bomlott realisták valának, a léha napok simulni nem tudó képviselői, mint lord Byron, Benjamin Constant és mások. Most lassan megváltozott a történeti kép. Egy új nemzedék lépett föl támadónak, mely nagy erővel döngette a tekintély várának falait, gyülöletesnek rajzolta uralmát s néhány rövid év alatt meg is buktatta. A régiek közül maradt ugyan egynéhány magul mint Lafayette, Talleyrand, Benjamin Constant, Varnhagen von Ense, Tieck stb., de igazi mozgatói az új iránynak rendesen új emberek vagy a szélső idealismusból kiváló férfiak voltak. Ilyen vala Hugo Viktor, az _enfant sublime_, mint Chateaubriand nevezte, a ki már húsz éves korában királyi kegydijat kapott; de a ki csakhamar a realisabb iránynak lánglelkű apostola lőn. Az ő _Hernani_-ja már hatalmas előszó az 1830-iki forradalomhoz. Általában a költők és írók egy része fanatikus gyülölettel ostorozza az egyetemes képviselőit, csupa gyanúsítás, rágalmazásból áll a szabadabb irányú sajtó, a melyet e kor több történetírója, közöttük Hillebrand, lelkiismeretlennek mond. De hát azt mutatja a történelem, hogy a lejárt irányok sorsa mindig a megtámadtatás és leveretés volt. Szorosan véve, mindig igazuk van a támadóknak, mert, a mely irány lejárta magát, csak erőszakkal tarthatja fenn uralmát. A támadás eszközei azonban legtöbbször igazságtalanok, hazugságon, rágalmon alapulnak. Még legtisztességesebb és legjogosabb a kitörő idealismus támadása, mely a léha és zsebelő realismus hőseit a vallás és erkölcs nevében korbácsolja és kergeti el. Lázadozni sem igen szoktak a szélső idealismus apostolai, fegyverök a szó és a toll. A nagy Socrates a tollat sem használta, csak szóval hirdette eszményi tanait.

Már 1824-ben megindította Pierre Leroux, Dubois a _Globe_ czímű folyóiratot, melyben többi közt Jouffroy tette közzé híres tanulmányát; _Comment les dogmes finissent?_ Ampére, Damiron, Duchâtel, Duvergier de Haurannne, Vitet és mások, támadták a szélső idealismust. Hévvel és fiatal túlzással szólottak a nagy erkölcsi, aestheticai és társadalmi kérdésekhez. Spiritualisták voltak ugyan a bölcsészetben, de gyülölték az ultrákat, változatosságot, szabadságot követeltek az irodalomnak, s lenézték a szélső idealismus egyhangúságát. A huszas évek vége felé tetemesen gyarapodott az új írói nemzedék, mely otthagyta az egyetemes eszméjét, követelte az érzékiség, a szerelem, a lelkiismeret, a gondolkodás, az érzés nagyobb szabadságát, hévvel hirdette az emberi természet jóságát, melyet tagadott a szélső idealismus s szigorú rendszabályokat hozott ellene. Az új nemzedék jelesebb tagjai Sand György, Balsac, Dumas père, Saint-Beuve, Stendhal, Vitet, Janin és mások, a kik 1830 körül léptek föl s csakhamar európai névre tettek szert, mivel ez időben a reformidealismus minden bajnoka Francziaországra tekintett, hol a júliusi forradalom megteremtette az igéret földjét. Csodálatos az a rajongás, melyre az eszme lelkesíti az embert. Mily nagynak, dicsőnek, boldognak tartják e rajongók a francziákat, mily elragadtatással szólanak Gallia ragyogó szelleméről, irodalmának újabb remekeiről, melyekre ma nem kapni olvasót; az egész ország és benne Páris a művelt emberiség bucsuhelye lesz, hová minden író és művész, politikus és államférfi el szeretne menni.

És minek köszönhette Francziaország ezt az általános csodálatot? Nagyobb rationalismusának, melylyel az összes európai népeket felülmulja. Míg más országban a nép reálisabb természeténél fogva lassabban tud érvényre jutni az uralkodó eszme, a francziáknál rögtön jelentkezik az irodalomban és a társadalmi életben. Irodalmuk legkorábban megérzi és kifejezi az uralkodó eszmét, fellépésük ezért bátor és merész a politikai és társas élet terén; ezért ugranak belé oly könnyen a forradalmakba, melyek annyi gondot okoznak nemesebb gondolkodóiknak, egy Guizotnak, Tocquevillenak, Cousinnek, Laboulayenek stb.

Francziaországba vágyott a német Heine is 1830 után; ez ország második hazája lőn. A huszas évek elején ő is rajong az egyetemesért, lelkes tanítványa lesz Schlegelnek, de bár a keresztyén hitre tér, nem tud népszerűbb lenni, csak 1826 után, mikor _Reisebilderjeit_ és verseit szívesen olvasták és énekelték. Ugyanakkor csúfolta ki a sorstragédiát és eszményi drámát gróf Platen _Die verhängnissvolle Gabel_ (1826) és _Der romantische Oedipus_ (1828) czímű vígjátékaival. Pückler herczeg csakhamar kikezdé a régi aristocratia tekintélyét, eloszlatá nymbusukat, lerántotta róluk a fensőbb morál leplét, melylyel a szélső idealismus takarta le őket. Léha, könnyed, szellemes és gúnyos irályával nevetségessé tette a büszke mágnásvilágot, melyre áhitatos tisztelettel néztek 1820 körül. Angliában ugyanazt tevék Bulwer regényei; hősei szintén kiépültek az illusiókból és balitéletekből, tudnak élvezni és gyönyörködni.

Az irodalom ez új jelenségei mellett azonban tovább is él, párhuzamosan halad mellette az eszményi költészet; nem ugyan a szélső idealismus ösvényén; ennek le kelle tünnie; hanem azon félénk, lemondó, elégiai hangon, melyet a realismus folytonos növekedése okozott s nálunk báró Eötvös _Carthausijának_, Bajza, Vachott Sándor s társai sentimentális, olykor világfájdalmas poesisának édes anyja volt.

II. AZ ÁRPÁDOK.

A görög történetírás két mesterének, Herodotosnak és Thukydidesnek születése között csak tizenhárom év folyt le, mert az első 484-ben, a másik 471-ben született, mégis mily nagy különbség van a két mester alkotása között. Herodotos a realismus alkonyán ír, tehát könnyed és kedves, egyszerű és naiv elbeszélő; Thukydides az idealismus hajnalán teremti meg művét s történet-bölcselő lesz belőle, a ki nem elégszik meg a közvetlen és látszatos okokkal, hanem messzebb eső kapcsolatokat keres és úgy készíti munkáját, hogy mint maga mondja, «minden időre szóló birtok legyen.»

Husz év óta a történetírás azon termékeit olvastuk szívesen, melyek egyszerűen, nagyobb igények nélkül mesélték el az idők históriáit, a kik legfölebb a nemzeti és a korszellemre mertek hivatkozni, a nélkül, hogy e szellem miértje után kutattak volna, vagy pedig itt-ott a földrajzi helyzetet emlegették, de az események eszmei kapcsolatára senki sem gondolt. A realismus nem tűri a mélyebb okok vizsgálatát, az ember nem tud messzebb látni, oknak csak azt ismeri el, a mi közvetlenül mutatkozik az esemény előtt.

Most, úgy látszik, az idealismus hajnalán, mindez megváltozik. Nemcsak azt kérdezzük, hogyan történt valami, hanem azt is: miért. Még pár év előtt lelkesedéssel üdvözölték nálunk is Pauler Gyula nagy történeti munkáját az Árpádokról, mely regét, mondát és komoly történetet összeolvasztva kedvesen elmesél, nagy jutalommal tüntette ki az Akadémia, melynek fényes nagy termében egy másik történetíró 1896. május 17-én egy bölcselő dolgozatot olvasott fel magának a királynak jelenlétében szintén az Árpádokról, még pedig nagy hatással. Kállay Béni már lenézi a közvetlen okokat, van fogalma a benső szükségességről, az idők reális vagy ideális irányáról s több efféléről, melyek nélkülözhetetlenek az eszmei okok magyarázatánál. A szerzőnek azonban még nincs érzéke a gondolkodás egységéhez, az egyik tüneményt eszmei, a másikat közvetlen okból magyarázza; nincs egységes bölcsészeti rendszere, melyből ki kellene magyaráznia az események szülő okait. De mégis nagyon érdemes jelensége történetírásunknak s azért helyén van, hogy egy kissé foglalkozzunk vele.

I.

A szerző magáévá teszi azt a nézetet, hogy a hunok és avarok rokonaink valának, de sem a hunok világrendítő hatalma, sem az avarok ereje nem tudott tartós államot alkotni, e képességünk csak nekünk magyaroknak volt e földön. Itt azonban megáll a szerző az egyszerű tény előtt s nem iparkodik megkérdezni az okát, pedig megvárhatnók, hogy pár szóval jelezze: miért van nekünk államalkotó képességünk és miért nem volt a hunoknak és avaroknak, vagy most nincs a zsidóknak és czigányoknak.

Miért nem jöhet létre most Zsidó- vagy Czigányország, kissé nehéz megfejteni. Nagyon valószinűnek tartom azt az okot, hogy a zsidók, arabok, turkomannok, czigányok, nem képesek a haladás egy-egy hullámát elejétől végig megjárni. A szélső idealismus vallási rajongása ép oly ismeretlen előttük, mint a realismus alkonyának édes, meleg, kedves mysticismusa. Azért annyira józanok, okosak, rationálisták mint a chinaiak. De valahányszor valamely tökéletesebb faj közelébe jutnak, csakhamar pusztulniok kell s legfölebb parasyta életet lehet élniök.