Part 19

Az öt jelenvolt közül egyedül én magam vagyok életben. Nem hivatkozhatom élő tanura.

Lehet, hogy Pázmándy maga csalódott a Kossuthtal értekező angol diplomata személyének fontosságára nézve.

Lehet, hogy Kossuth nem az ajánlott föltételt, hanem annak garancziálatlan voltát tekintette elhatározónak.

De hogy a széttépett és összerakott irat tartalmát Pázmándy így közölte velem: arra a lelkemet teszem föl.

EGY NAPOM GYULÁN.

(1898.)

Ez volt életemnek a legszomorúbb napja.

Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük, Magyarország szállt a sírba.

1849 augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: «nincsen hazánk». A nőm volt ott Schodelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröcscse, a gyulai főorvos.

Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kisérték, a kik lelküket bírták.

Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.

Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad, számoljon le az életével.

Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még, szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!»

Ez a szó megtartott az életnek.

Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt.

Hová?

A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára.

Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tűzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk bátran.

Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesujtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová?

Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk erdőségei közé!

Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű oroszlánysörény!

A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsis ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható, tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálraszánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok? megmondom, mit tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek.

Ez az emlékezetem Gyula városára.

De még most is: «dum subit illius tristissimæ noctis imago» hálával emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a fejemet, hogy «megvirrad még valaha!»

AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLAK.

(1890.)

Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam.

Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin. Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész.

Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra nézve.

De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk.

Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk, a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve.

Hát idáig nem jutott el a földrengés.

Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet végigzuhant rajta.

Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták, elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország.

Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok voltak folyvást.

Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz az árvíz.

Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem, hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van.

De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. – Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem.

Panaszkodtam a gazdámnak.

– Ki kell húzatni.

– Van itt borbély?

– Itt nincs; de Miskolczon van.

– Oda nem megyek, mert ott _plombálnak_.

– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni.

– Hívják ide.

A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint nekifeszítette a lábát.

Mikor vége volt, azt mondtam neki:

– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna vágni.

(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! – Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!)

Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló honvéd.

Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben.

Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott. Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona minden háborgatás ellen biztosíttatik.

Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost!

Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam.

Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását.

Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig vagyok egy fáról-fára ugráló evet!

Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra.

Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról. Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől estig erdőről erdőre.

Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve.

Az volt az öröm!

Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a kipéczézett és az ő szerelmese között!

S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett «Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól mentve…

S ezt az ő feje gondolta ki!

Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is; megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között három ősz hajszálat.

Bámulva kérdezem, hogy mi ez?

– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár?

Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről) elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit sem tudtam.

Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a fehér hajszálak a homlokán másnap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tenger-idő mult el azóta!

Negyvenegy esztendő!

Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól. Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.»

Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem kell félteni.

Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni.

AZ ÉN LEGKEDVESEBB CENSOROM.

_Mind_ kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb.

Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a milyenek a _bronz_-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt _írni_ a világon; – csak _kinyomtatni_ nem volt szabad.

Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat, a miket a közönség különösen _megtapsolt_. Azután volt egy nagy _műkedvelő_ úr itten, úgy hítták, hogy _Protman_. Ez az úr valószínűleg albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen kijegyzett szépségeket _félrerakták_, s a költői mű aztán kinyomatott, a színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – _ama szépségeknek a híjával_.

Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a «Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon, hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy _az osztrák sas így tépi a magyar testét?_ Más censor az ilyent feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett betiltva.

Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot? Csináljak már egyet.

Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az volt a czíme hogy «Dalma».

Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek benne. Az, hogy holmi – _hazáról_ van benne nagyon sok discursus. – Hiába játszik az a darab Scythiában, _avar-tunguz_ közreműködőkkel, azért azt mindenki kitalálja, hogy az _avar_ a _magyar_, a _tunguz_ meg a _német_. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot, édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum mindjárt elérti, tapsolni fog: «_ezek_» meg azt sem várják, míg meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor soha.»

«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem nagyon pártfogol.»

Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.»

Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt.

Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom, akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm, elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt.

De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első és utolsó alkalommal.

A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött:

«_Dieses elende Machwerk…_»

A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen berekomendálja az én darabomat!

Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult, láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes czifferblattjának mosolygását.

Kitalálta az okát, volt annyi praxisa.

– Kegyed talán bepislantott az én referádámba?

– Meglehet.

– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most _nem_ azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti azt valaha Protman úr a színpadra?

Meg voltam világosítva.

– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki leszek fütyülve?

– Bele hát.

– Köszönöm, Isten fizesse meg.

Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz.

Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a darabomból semmit. Arra sem volt érdemes.

Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a _paradicsomban_, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom, hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt».

AZ ÉN DOLGOM A PESTI NAPLÓNÁL.

(1896.)

Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket úgy hivunk, hogy _Bach-korszak_.

Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni.

A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a torturák minden fajtájának keresztülpróbálása.

A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám, nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is megbánod, ha nem szólsz is megbánod».

Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is legyen magyar szó.)

Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is.

A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a _horgas atómusok_, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: _Kemény_ Zsigmond, _Csengery_ Antal, _Kazinczy_ Gábor, _Szilágyi_ Sándor, magam is.

Egész legendakör képződött az alakja körül.

Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr _Doktor_ (!) was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet!

De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen elnapsötétítette. _Ezért_ felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok lojálisok voltak.

E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár» kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.)

Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta megszerezni a maga firmájának.

Ez volt a _Pesti Napló_.

Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a _Vasárnapi Ujság_ és az _Üstökös_, napilap csupán a _Pesti Napló_. Ez képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet.

Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a _Vasárnapi Ujságot_ szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot.

Tehát a _Pesti Napló_ munkatársa voltam én is.

Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem.

Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy naponkint _egy_ tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a regényem volt az _Egy magyar nábob_. Szép honoráriumot kaptam érte a Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt leszármaztatnom: ekként támadt a _Kárpáti Zoltán_.

Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a jövendők miatt.

Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis.

Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból.

De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az asztalomon.

«Hallja az úr! _vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét._»

Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a folytatást _balkézzel_. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva.

De hát én még most is visszagondolok erre.

S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át bőséges szüretet.

AZ ELSŐ ALAPÍTÓK.

Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek.

Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai törvényszék, a hadbíróság itélt.

Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők.

A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt.

A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával, Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával.

Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű hírességek.

Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták Török Jánost fegyveres elégtételadásra.

Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján, menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni.