Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI

(REPRESENTATIVE MEN)

IRTA RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI

(REPRESENTATIVE MEN)

IRTA

RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA

Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELŐSZÓ.

Az amerikai filozófus-költőnek második fordításkötetét veszi itt az olvasó kezemtől ugyanebben a vállalatban. Az 1850-ben megjelent: «Representative Men» első magyar átültetője: a nagyérdemű Szász Károly volt s munkája «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt az Akadémia könyvkiadóvállalatában 1894-ben jelent meg. Ez a kiadás azóta teljesen elfogyott, a magyar közönség pedig, amely – közben megtett örvendetes fejlődésről tanuskodva, – szép érdeklődést mutat az efajta népszerűbb, bár nem könnyű bölcseleti olvasmányok iránt, keresve-keresi a munkát magyarul, holott Akadémiánk, úgy tudom egy régi, s ma már különös alapszabályi rendelkezés következtében, nem adja ki újra. (A közkeletű német [Reclam-] fordítás nem ér valami sokat, mert igen «mellébeszél», anélkül, hogy a megértést elősegítené.) Ez indította a «Kultúra és Tudomány» vállalatot, hogy hazai olvasóinknak ismét hozzáférhetővé tegye ezt a standard-művet, s engem bízott meg a fordítással. Örömmel vállaltam, mert éppen Emerson egyéb essay-be is beledolgoztam magam, minek gyümölcse két más fordításkötetem.[1]

Emersonról, stílusáról, fordításának óriás nehézségeiről, ezzel szemben saját fordítói álláspontomról voltam bátor már az előbbi, ugyanitt megjelent Emerson-tanulmányok élén nyilatkozni. Most is csak azt ismétlem: bár tudtam, hogy Emersont kell adnom s nem magamat, néhol inkább feláldoztam a filológiai hűséget, hogy csak közelebb hozzam a megértéshez. Elvégre az idegen jó, szép és igaz is csak úgy hathat reánk, csak akkor válik bármi kis részt nemzeti kultúránk tényezőjévé, ha – hamisítás nélkül – kapcsolható hazai, adott előzményekhez, fejlettségi fokhoz és hozzásímul gondolkozásunk, érzésünk és kifejezésünk sajátos módjaihoz, egyébként az átvétel csak az álkultúra szenvelgése, múló divat, sallang.

Fordításom semmiképen nem akar idétlen és kegyeletsértő vetélkedés lenni boldog emlékű elődömmel, akinek úttörő nagy érdemeit magam ismerem el legjobban, aki a magam munkája közben az ő munkáját is szem előtt tartottam, bár ez nem gátolt, hogy saját felelősségemre s jóhiszeműleg helyenkint mást ne olvassak ki az eredetiből, mint ő. Emerson, sajnos, gyakran olyan homályos, hogy bizony ez megtörténhetik, – sokszor három, négy fordítás is mást mond, – anélkül, hogy az illető helyre nézve ne lehetne továbbra is azt mondani: «sub judice lis est». Emerson osztozik ebben congeniális barátjával, Carlylelel, akivel a nagy egyének csodálatában is osztozik, bár ő kissé hűvösebben tiszteli a hősöket, mint a lángszavú Hero-worship írója.

_W. Ö._

I. A NAGY EMBEREK HASZNA.

A nagy emberbe vetett hit természetes dolog. Ha gyermekkori társaink történetesen hősökként jelentkeznének, királyi életkörülményekkel: ez nem lepne meg bennünket. Minden mithologia küszöbén félisteneket találunk magasztos és költői környezetben, lángeszük fölényénél fogva. Gautama[2] legendáiban az első emberek földet ettek és azt pompásan édesnek ízlelték.

A természetnek az a színe, mintha csak a kiválók kedvéért volna. A világ fentartója a jó emberek igaz volta: ők teszik a földet egészségessé. Akik velük élnek, vidámnak és táplálónak érzik az életet. Az élet csakis egy ilyen társadalomban való hitünk révén válik édessé és elviselhetővé s gyakorlatban vagy legalább elméletben, mindig arra törekszünk, hogy fölöttünk álló emberekkel éljünk. Róluk nevezzük el gyermekeinket és földeinket. Neveik belevésődnek nyelvünkbe; műveik, képeik ott vannak házunkban s a nap minden körülménye valamely róluk szóló esetet idéz eszünkbe.

A nagy emberek keresése az ifjúság délibábja, s a férfikor legkomolyabb foglalkozása. Idegen vidékekre utazunk, hogy meglássuk műveiket s – ha lehet, – egy percre őket magukat is. De helyettük csak külső javak jutnak osztályrészünkül. Fölállítjátok a tételt: az angol nép gyakorlatias, a német vendégszerető; Valenciában szelid az éghajlat, s a Sacramento halmain aranyat lehet ásni. Elhiszem. De én nem azért utazom oda, hogy kényelemben, gazdagságban élő, vendégbarát népeket, derűs eget, vagy igen nagy árú aranyrudakat találjak. Ha ellenben volna olyan mágnes a világon, amelynek hegye megmutatná a tájékokat és házakat, ahol valóban dús és hatalmas lelkü emberek laknak: mindenemen túladnék, hogy az árán megvegyem ezt a mágnest és útmutatása szerint még ma fölkerekedném az útra.

Az egész fajt az ő hitelük fémjelzi nekünk. Ha tudjuk, hogy ebben vagy abban a városban él az az ember, aki a vasutat föltalálta, ez szemünkben a város minden más polgárát magasabbra emeli. De a rengeteg néptömeg, ha nem egyéb, mint csupa koldus, utálatos, mint a pondrós sajt, nyüzsgő hangyaboly vagy bolhasereg: mentől több van belőle, annál rosszabb.

Vallásunk e védőszentjeink iránt táplált szeretetből és hódolatból áll. A hitrege istenei a nagy emberek ragyogó perceinek emlékei. Minden edényünket egy mintában öntjük. A judaizmus, christianizmus, buddhizmus, mahometizmus, összes hatalmas hitrendszereink mind az emberi szellem szervezeti, szükségszerű működésének alkotásai. A történelem búvára hasonlít az emberhez, aki az árúházba szövetet vagy szőnyeget megy vásárolni. Azt képzeli, új dolgot szerez; pedig ha elmegy a gyárba, azt találja, hogy ez az új szövet is csak azokat a kacskaringós és rózsás mintákat ismétli, mik a thébai pyramisok belső falába vannak írva. Theizmusunk az emberi szellem tisztulása. Az ember nem tud mást festeni, alkotni, elgondolni, mint csak embert. Azt hiszi, hogy a természet nagy anyagi elemei is az ő gondolatából eredtek, s bölcsészetünk csak egyetlen lényeget ismer összegyülemlett vagy szétosztódott állapotban.

Ha már most annak a kutatásába fogunk, minémű haszon háramlik ránk másoktól, szolgáljon intőjelül némely modern tudomány veszedelme s kezdjük szépen alulról! Ne tusakodjunk a szeretet ellen; ne vitassuk el, hogy mások létezése is lényeges. Vannak erőink, amelyek csakis a társas együttlétből fakadnak. Másokhoz való szeretetünk olyan előnyt teremt, amelyet semmi egyéb nem tud pótolni. Mások révén meg bírom tenni, amit egyedül nem tudok megtenni. Kimondhatom neked, amit előbb nem mondhattam ki enmagamnak. Embertársaink olyan üveglencsék, amelyeken át saját lelkünkben olvasunk. Minden ember a magáétól különböző tulajdonságokat keresi, de a maguk nemében jókat, azaz különbözőket, sőt a legjobban különbözőket keresi. Mentől erősebb valakinek a természete, annál erősebb visszahatást gyakorol. Nyúljunk a tisztaságában jelentkező tulajdonság után. A csekély tehetségre ne hederítsünk.

A főkülönbséget az teszi az emberek közt, hogy saját ügyükben járnak-e el, vagy sem. Az ember olyan nemes növény, amely – mint a pálma – belülről nő kifelé. Ő a maga dolgát, bár az mások számára lehetetlen volna, gyorsan, szinte játszva fejti ki, s végezi el. Könnyű a cukornak édesnek lenni, s könnyű a salétromnak sósnak lenni.

Sokat bajoskodunk azzal, hogy olyasmit hajhászunk, ami magától hull az ölünkbe. Azt sorolom a nagy emberek közé, aki a gondolat olyan magasabb körében él, ahová más ember csak nagy üggyel-bajjal bír felküzködni. Ő neki csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat igazi világításukban s széleskörű viszonylataikban lássa, holott amazoknak kínos igazításokat kell tenniök s éber szemmel kell őrizkedniök a tévedés fölös forrásától. Hasonló a nagy emberek haszna számunkra. Egy szép személynek nem kerül fáradságába, hogy képét szemünkbe fesse, s mégis, milyen fejedelmi ajándékot ad vele. Épp ilyen kevés áldozatába kerül a bölcs léleknek, hogy a maga kiválóságát másokkal közölje. Mindenki javadolgát a legsímábban végzi: «Kevés eszközzel nagy hatást!» Az a valóban nagy, aki természeténél fogva az, s aki sohasem emlékeztet bennünket másokra.

Mindazonáltal kell, hogy rokonunk legyen és életünk igéretet nyerjen tőle, hogy azt föl fogja világosítani. Ha például én meg sem tudom mondani, mit is szeretnék tudni, viszont találkoztam emberekkel, akik jellemükkel és cselekedetükkel felelnek olyan kérdésekre, miket én föl sem tudnék tenni. Előfordul, hogy bizonyos egyén olyan kérdésre válaszol, amelyet egyik kortársa sem tett föl és ezzel elszigetelve marad. Elmúlt és elmúlóban lévő hitek és filozófiák megint egyéb kérdésekre válaszolnak. Bizonyos emberek ismét azt a benyomást keltik, hogy gazdag lehetőséget rejtenek ugyan magukban, azonban még magukkal sem tudnak mit elkezdeni s nincsenek hasznára kortársaiknak, – mintha merőben valamely a levegőben keringő ösztön szeszélyes játéka lennének, – úgy hogy nem elégítik ki szükségleteinket. Ellenben a nagy emberek közel élnek hozzánk; első látásra megismerjük. Kielégítik a várakozásunkat és kellő időben teremnek őket megillető helyükre. Ami valóban jó, az termékeny is; maga csinál helyet, maga szerez táplálékot, szövetségeseket magának. Az egészséges alma magot terem; a vackor nem. Ha az ember a maga helyén van, akkor alkotó, termékeny, mágneses, egész seregeket betölt céljával, hogy azt végrehajtsák. A folyó maga ássa meg medrét s minden helyes eszme maga módolja ki csatornáit és befogadó kikötőjét, aratását, kifejező intézményeit, harci jelvényeit, terjesztő, magyarázó tanítványait. Az igazi művész piedestálja az egész földkerekség, holott a szerencselovag évtizedes küzdelem után is csupán azt a talpalatnyi földet mondhatja a magáénak, amelyre éppen talpát ráteszi.

Közbeszédünk a nagy ember kétféle hasznát különbözteti meg. A «közvetlen adomány» kedvenc hite az embernek korai fejlődési fokain; ilyenek pl. az anyagi vagy szellemi segítség, egészség, örök ifjúság, finom érzékek, a gyógyító- vagy varázserő, a jóstehetség ajándékai. A kis fiú azt hiszi, hogy a tanító pénzért tölcsérrel csöpögtetheti belé a bölcseségét. Az egyházak is hisznek átháramló érdemekben. Ámde, ha szigorúbban vizsgáljuk a dolgot, nem sok esetét látjuk a közvetlen szolgálatnak, haszonnak. Az ember endogén, belülről fejlődő és a nevelés csupán arra jó, hogy kibontakoztassa a lényét. Mások segítsége csak gépies jelentőségű, ha szembeállítjuk benső természetünk önnön fölfedezéseivel. Amit így tanulunk, az megtevés által gyönyörűséggé és maradandó hatásúvá válik. A helyes erkölcs középponti dolog s a lélekből sugárzik kifelé. Az ajándék, ingyen adomány tulajdonkép ellenkezik a világegyetem törvényével. Ha másokat szolgálunk, magunkat szolgáljuk. Csak magam adhatok magamnak fölmentést. «Intézd el a dolgod magaddal, te bolond» – mondja a lélek – «csak nem fogsz az egekkel vagy más emberekkel törődni?» Így hát csak a közvetett szolgálat, vagy haszon jön számba. Az embereknek festői vagy képviselő tulajdonságuk van s ők értelmünknek vannak hasznára. Böhme és Swedenborg[3] fölismerték a dolgok jelképi mivoltát. Tehát az emberek reprezentativok; elsősorban a dolgok képviselői, másodsorban eszméké.

Ahogyan a növények az ásványokat az állatok táplálékává alakítják át, úgy minden ember a természet valamelyes nyersanyagát emberi használatra alakítja át. A tűz, villamosság, mágnesség, vas, ólom, üveg, vászon, selyem, gyapot, a szerszámok, a tizedes mérték föltalálója, a földmérő, a gépészmérnök, a muzsikus valamennyien megkönnyítik embertársaik útját ismeretlen és úttalan rengetegeken át. Minden embert titokzatos hasonlóság révén rokonság fűz a Természet valamely negyedéhez, amelynek ő a működtető tényezője és magyarázója: így pl. Linné a növényeké, Huber a méheké, Fries a gombáké, Van Mons a körtéké, Dalton az atomformáké, Euklides a vonalaké, s Newton a differenciális- és integrálisoké.

Az igazi férfiú a Természet középpontja, akitől a viszonylatok szálai minden dolog felé szövődnek akár folyékony vagy szilárd, akár testi vagy lelki is az. A földgömb forog; minden röge, köve elérkezik a délkörhöz: éppígy minden szervnek, működésnek, savnak, kristálynak, porszemnek megvan a maga viszonya az agyhoz. Minden növénynek megvan a maga élősdije s minden teremtménynek a szerelmese és poétája. Jogaihoz jutott már a gőz, a vas, a fa, a szén, a mágneskő, a jód, a gabona, a gyapot, de mégis mily kevés anyagot használtak még ki mesterségeink. A teremtmények és tulajdonságaik túlnyomó tömege még lappang és fölfedezésre, fölhasználásra vár, mintha a mesebeli elvarázsolt hercegkisasszony volna, aki sorskijelölte fölszabadítóját várná. Mindegyik varázslatát meg kell törni, hogy ember képében jusson napvilágra. A találmányok történetében a lappangó, de érett igazság nyilván maga teremti meg fölfogó agyvelejét. A mágnesnek emberré kell válnia, egy Gilbert-té, Swedenborg-gá, Oersted-dé, s csak így férkőzhet az általános értelem az ő erőihez.

Az első előnyökre korlátozva szemünket: íme mily tiszta báj fűződik az ásvány- és növényországhoz, amely legmagasabb mozzanataiban mint a természeti szép jelentkezik: a földpát csillámlása, a vegyrokonság biztossága, a szögek pontossága. Világosság és sötétség, meleg és hideg, éhség és táplálék, édes és savanyú, szilárd, cseppfolyó és légnemű – mindez a gyönyörűségek füzérjével övez bennünket s kellemetes versengésével megkönnyíti mindennapi életünket. Szemünk nap-nap mellett ismétli a dolgok első dicshimnuszát: «S látá, hogy mindenek jól vannak.» Tudjuk, hol találjuk meg őket, s ezek a művészek annál jobban megnyerik tetszésünket, mentől jobban behatolunk a versengő fajok ismeretébe.

De még magasabb előnyökre is van jogunk. A tudomány mindig hiányos, valamíg meg nem emberiesedett. Más dolog a logarithmustábla, s megint más eleven játéka a növénytanban, a hang- és fénytanban, az építészetben. Valóságos, bár eleinte kissé sanda tekintettel nézett haladást jelent a számok, az anatómia, az építészet, a csillagászat körében, ha az emberi értelem és akarat révén beszállnak a reális életbe s újra megjelennek beszélgetésben, a jellemekben, a politikában.

De ez későbbi dolog. Most csak arról szólunk, mint ismerkedünk meg velük a saját körükben, s mint vonzzák magukhoz és bilincselik le a geniuszt, aki egész életén át egy dologgal foglalkozik. A tolmácsolás, magyarázás lehetőségét a megfigyelő egyénnek és a megfigyelt dolognak azonossága adja meg. Minden anyagnak megvan a maga égi oldala, megvan az emberiség által történő átvitele a szellemi és törvényszerű szférába, ahol épp oly leronthatatlan szerepet játszik, mint bármi más. S efelé, mint végső célja felé törekszik minden. A gázok fölszállnak s a szilárd mennyezeten gyülekeznek. A vegyi tömeg eléri a növényt s nőtteti azt; eléri a négylábú állatot és vele együtt jár; eléri az embert és benne gondolkozik. De az alkatelemek meghatározzák a képviselőjük viselkedését is. Nemcsak képviseltek, hanem részesek is. Hasonlót csak hasonló ismerhet meg. Annak az oka, hogy valaki behatol az ismeretükbe, az, hogy ő is közülük való, hasonló természeti anyagból eredt, annak része ő is. A lelkes chlor ismeri a chlort, a megtestesült horgany ismeri a horganyt. Az ő sajátságuknál fogva futja meg ő a pályáját és ő különféleképpen nyilváníthatja ki erőiket, mert hisz ő belőlük tevődik össze. A világ porából lett ember nem feledheti eredetét, s mindaz, a mi ma még lelketlen és halott: egy szép nap beszélni fog és értelmes lénnyé válik. A még nem közölt Természet minden titkát el fogja mondatni. A kvarchegyek számtalan Werner-ré, Buch-há, Beaumont-ná porladoznak s a légkör laboratóriuma nem tudom hány Berzelius és Davy oldatát foglalja magában.

A tűzhely körül ülünk és a föld sarkait fogjuk át. Ez a mintegy mindenütt-jelenvalóság istápolja körülményeink gyöngeségét. Az isteni napok egyikén, amidőn meny és föld találkozik és egymást ékesíti, mily szegénységnek látszik, hogy csak egyszer élvezhetjük ezt a napot: azt kívánnók, vajha volna ezer fejünk, ezer testünk, hogy végtelen szépségét sok, sok helyen, sok, sok módon ünnepelhetnők. Avagy délibáb ez? Lám, csakugyan megsokszorozódunk helyettesítőink révén. Mily könnyen sajátítjuk el művüket. Minden hajó, amely Amerikába jön, Columbustól nyerte a kiváltságlevelét. Minden regény Homeros adósa. Minden ács, aki minta szerint gyalul, kölcsönt vesz valamely elfeledett föltalálótól. Az életet a tudományok öve veszi körül, s a tudományok olyan emberek adományaiból tevődnek össze, akik tönkrementek, csakhogy egy kis fénylőponttal szaporíthassák az egünk fényét. Mérnök, bankár, jogász, orvos, moralista, hittudós s bárki emberfia, amennyiben van egy kis tudománya, emberi életünk szélességi és hosszúsági fokainak meghatározója és térképrajzolója. Ezek az útkészítők gazdagítanak mindkét kezükkel. Ki kell terjesztenünk életünk határait és meg kell szaporítanunk viszonylatainkat. Éppannyit nyerünk, ha új sajátságokat fedezünk föl az öreg földünkön, mintha új bolygót szereznénk meg.

Mi nagyon passziv módon fogadjuk be ezeket az anyagi vagy félig-meddig anyagi segítségeket. Nem kell éppen egyszerű zsákoknak vagy gyomroknak lennünk. Ha rokonszenvünk segít, könnyebben hágunk egy lépcsőfokkal feljebb. A közös munkálkodás ragadós. Ha odanézünk, ahová mások néznek és ha ugyanazokkal a dolgokkal társalkodunk, átárad reánk is a bűbáj, amely őket rabul ejtette. Napoleon mondta: «Ne hadakozz túlgyakran ugyanazzal az ellenséggel, mert különben minden haditudományodra megtanítod őt». Ha erőteljes szellemű emberrel sokat érintkezünk, nagyon hamar elsajátítjuk a dolgoknak ugyanolyan szemszögből való szemléletét s minduntalan előre kitaláljuk a gondolatait.

Az emberek egymást értelmükkel és érzéseikkel segítik. Minden más segítség csalóka tünemény. Ha nagyra vagy vele, hogy kenyeret és tüzet adsz nekem, én viszont tudom, hogy teljes árát megadom s végezetre nem tesz se jobbá, se rosszabbá. Ellenben minden értelmi és erkölcsi erő pozitív jószág, érték. Kiárad belőled, akár akarod, akár nem, s ott is hasznomra van, ahol sohasem gyanítottad volna. Sőt nem is hallhatok semmiféle személyes derekasságról, nagy alakító erőről, anélkül, hogy az friss elhatározást ne ébresztene bennem. Vetélkedők vagyunk mindabban, amit ember csak megtehet. Cecil mondása Sir Walter Raleighról: «Tudom, szörnyen sokat tud dolgozni» – villamszikraként hat reám. Ilyenek Clarendon arcképei is. Pl. Hampdenről: «Olyan iparkodás és éberség volt benne, hogy semmi sem fáraszthatta ki; olyan éleslátás, hogy a legcsalafintábbak sem szedhették rá; olyan személyes bátorság, amely méltó volt többi legjobb tehetségéhez.» Vagy Falkland-ról: «Olyan szigorú imádója volt az igazságnak, hogy könnyebben lehetett volna lopásra csábítani, mint a képmutatásra». Plutarchost nem olvashatjuk anélkül, hogy ne hozná forrongásba a vérünket, s aláírom a khinai Mencius mondását: «A bölcs száz nemzedék tanítója. Ha Loo erkölcsi oktatásait hallja, a bárgyú értelmes lénnyé, a habozó erős elhatározásúvá válik tőlük.»[4]

Ilyen az életrajz erkölcsi hatása. Pedig az elköltözött emberek bajosabban hatnak reánk élőkre, mint saját kortársaink, holott az ő nevük nem lesz olyan hosszúéletű. Ki az nekem, akire sohasem gondolok, míg minden magánosságunkban is hozzánk szegődnek azok, akik géniuszunkat segítik és csodás módon ösztökélnek. Nagy a szeretet hatalma, amellyel jobban megsejti más sorsát, mint ez a más tudná és hősi buzdításokkal feladatához hűvé teszi. Van-e nagyobb jele a barátságnak, mint az a magasztos vonzás, amelyet minden bennünk meglévő erény iránt érez? Nem fogunk többé alacsonyan gondolkozni magunkról vagy az életről, mert valamely feladatra vagyunk tüzelve, s a vasúttöltés kubikosainak szorgalma nem fog többé szégyenbe hozni.

Ebbe a fejezetbe tartozik az a szerintem nagyon jogos hódolat, amellyel minden rangú és rendű ember adózik a nap hőseinek Coriolanustól és Gracchustól Pitt-, Lafayette-, Wellington-, Webster-, Lamartine-ig. Halljátok az üdvrivalgást az utcán! A nép nem bír betelni képükkel. Gyönyörködik az igazi férfiban. Ez aztán a fej, a törzs! Micsoda homlok; micsoda szem! Atlas vállai! Egész tartása hősies, s mily méltó belső erő hajtja a nagy gépet! S gyönyörünk azon, hogy ami a magunk tapasztalata szerint rendesen csak csökevényesen és elfojtva nyilvánul, itt teljes kifejezést talál, még magasabb formákat is ölt s nyitja annak a titoknak, miért találunk élvezetet az irodalmi genie-ben. Semmi sincs benne fékezve. Annyi tűz van itt, hogy meg tudna olvasztani akár érchegyeket is. Shakespeare főfőérdeméül azt szokták tekinteni, hogy ő minden ember között legjobban értett az angol nyelvhez és mindent ki tudott fejezni, amit csak akart. Ámde a kifejezésnek ezek az el nem dugult csatornái és zsilipei csupán egészség és szerencsés alkat dolga és Shakespeare neve még egyéb, merőben szellemi adományokat is jelent.

Szenátusok, fejedelmek érmeikkel, díszkardjaikkal, címerpajzsaikkal nem osztogathatnak olyan megtiszteltetést, mint aminő az, ha bizonyos magasságból, megértést föltételezve, gondolatok intéztetnek egy más emberi lényhez. Ezt a tisztességet, amely a személyes érintkezésben ritkán esik meg kétszer az életben, a géniuszok örökösen osztogatják s meg vannak elégedve, ha olykor-olykor, egy-egy században el is fogadják az ajándékukat. Az anyag értékmérői holmi szakács vagy cukrász rangjára sülyednek, ha megjelennek az eszmei értékek mérői. A géniusz az érzékfölötti régiók természettudósa vagy térképírója s miközben a cselekvőség új mezőit ismerteti meg velünk, lehűti a régi iránt táplált érzéseinket. Azokat legott realitásnak fogadjuk el, amelyhez képest az a világ, amelyben eleddig forgolódtunk, merő délibáb.

Tornacsarnokba és uszodába azért megyünk, hogy lássuk a test erejét és szépségét. Ugyanilyen, sőt magasabb a gyönyörűségünk mindennemű értelmi ügyesség láttára, mint pl. az emlékezet vagy mathematikai kombináció gimnasztikája, az elvonás nagy képessége, az átalakító képzelet, a szellemi mozgékonyság vagy összpontosítás műveletei láttára. Mert mindezek megláttatják a szellem láthatatlan szerveit, tagjait, amelyek rendre megfelelnek a test részeinek, tagjainak. Új tornapályára lépünk itt s megtanuljuk az emberek legigazibb ismertető jeleit, megtanuljuk Plato szerint: «megismerni azokat, akik a szem vagy más szerv segítsége nélkül tudnak előhatolni az igazságra és életre». E működések előterében állnak a képzelőtehetség bukfencei, varázsigéi és felszökellései. Ha ez eleven, az ember mintha megtízszerezné, nem, megezerszerezné az erőit. Fölkelti a határtalannak gyönyörét és az értelem vak merészségét. Olyan ruganyosak vagyunk, mint a puskapor gáza s egy-egy mondás valamely könyvben, egy-egy beszéd közben elejtett szó fölszabadítja a képzeletünket s fejünk tüstént a tejútban fürdik és lábunk az alvilág folyósóit tapodja. S ez a jótétemény valódi, mert képzeletünk e határkibővítéseire jogunk van s ha egyszer leráztuk bilincseinket, sohasem válhatunk többé ismét olyan nyomorult pedáns fráterekké, aminők azelőtt voltunk.

A lélek magas funkciói oly szorosan összefüggnek, hogy bizonyos képzelőerő rendesen minden kiváló szellemben megnyílvánul, még az elsőrangú mathematikusokban is, de különösen az intuitiv gondolkozású szemlélődő emberekben. Ez az osztály azzal tesz nekünk szolgálatot, hogy élénk érzéke van az azonosság és visszahatás iránt. Plato, Shakespeare, Swedenborg, Goethe szeme sohasem zárkózott el ezekkel a törvényekkel szemben. Ezek észrevevése mintegy fokmérője az értelem erejének. A kis lelkek azért kicsik, mert nem tudják meglátni.