Part 9

– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk.

Erzsike volt.

Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel takarta el s könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel, melyből gömbölyű karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai áttetszettek.

Derülten lépett közéjük.

– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért csinosítottam ki magamat. Jóízűnek talál-e? Virágom nincs, ez csak a maga figyelmetlensége, édes, aluszékony, gyerekkori lovagom.

És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.

– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? Vártuk. Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az ibolyacsokrával, hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De az nem igaz. Maga a régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» hívtuk, mert úgy tudott pirulni, mint egy félénk kisasszony. Megtelepedett-e már?

A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s elnyúlt egy hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, úgy, hogy formás bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni vágyó könnyű hölgy módján, beszédes szemét ügyelve járatta szerteszét.

– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi elvonulva élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt borospalaczkba. Ha aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az édes lé. Maga az, Kálmán, a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz esztendős. A tavasz eleje. Az én tanítványom, de rossz tanuló… Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint maga, Kálmán, a «néni». Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy érezzük, hogy élünk… ő nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg? Tőlem nem tanulta meg.

A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A vén Rebi néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé lépett és elsimította a homlokáról a haját.

Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.

– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén Rebi néni? Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. Te is Mariskát kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az én régi lovagom… Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk gyermekkorunkban… Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. Dúsabb lett s mélyén szerelmes madár fészkel benne most is. Az én kis leányom epedve hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, Kálmán, ha velem jönne?

S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára tekintett:

– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen gyorsan.

Az első fordulónál elfulva megállt.

– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó véremet, mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. – Maga, a szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek magamon?

És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a mellén s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.

Aztán érzékenyebb hangba csapott:

– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam magára. Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. De maga nem jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, leánykás ábrándok. Az élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem ismerek magamra. Szeretem a világi zajt, az izgató örömöket. Már nem elégedném meg a maga kis bókjaival, a miket hajdan elrebegett… Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó barátok. Maga volt az első szerelmem. Ki lesz az utolsó?

S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.

– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki a valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, imádandó szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet az őrzőangyal tart a kezében az imádságos könyv első lapján.

A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, izgató melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette meg.

A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett szemmel ügyelte a leányát.

– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, hogy ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, hogy megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…

Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton végignézett, könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», rebegte és feléjük indult. Onnan halk, víg dalocska töredékei szálltak feléje.

A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle lakik. Nesztelenül közelítette meg őket…

A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult megzavarva.

– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen fordult el.

– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod most.

S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A szeme ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta a levegőt, a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.

Nehéz éjszaka.

Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős hegyháton, a kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek kapaszkodtak felfelé, rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a lejövőnek. Homályosodott már az idő, a mint találkoztunk velük és besötétedett, míg leértünk s kerülgettük szakadatlan sorukat. Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy befordítsanak a mélységbe.

Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint a búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az eső halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent volna), versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott le a mederben.

A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a gyertyaláng is mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A szekeres a vasúti váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a továbbutazásra közel találjam a vasutat) egy nagy, magánosan álló korcsmába, a hol nagy szinek voltak s olcsón mérték a szénát s italt.

Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, melynek az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem magamat, mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy kövér kerek asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy cserépfazékra), szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú asztaltakaróra s az egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre támaszkodott, mintha kérdezte volna: «He! kell-e valami?»

Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint egyet-mást kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, néhány képet láttam meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a halottvivők, rókák, farkasok a siratók s egy szarvas a temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó szüzet, ki a tavaszt ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét. Azt képzeltem, hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra felálltam, hogy végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló füstvezető pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy zajjal összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az ajtót. Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn. A kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az én szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán morogva fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s mérgesen zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, csizmás, zöldszegélyű, szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába az útról s a nyügölődő asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a csőre mutatva «Leverték!» – felelte komor szemrehányással végigméregetve engemet. A polgártárs az asztal mellé telepedett, szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor magunkra maradtunk, apróra végigvizsgált bizalmasan.

– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár az ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.

Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így szólt:

– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem tudják kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… Hiában! Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik utazni?

Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, mert a rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a vaksötéten. A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba rosszul záró ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még ott úszott a nehéz levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan telepedtek le.

– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó drága lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol mérnökök ily koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… Csodálom (a fejét mind a két öklébe támasztotta, mintha nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a nagyvendéglőbe szállt meg. Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek… de a bora tiszta, szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött poharat tolt felém.

A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még unalmasabb, az asztal felé közeledtem.

– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, uram, de ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S előrehajolva, vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: «Azon óraláncz velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen dolgoznak aranyból azon emberek, taliánok, ha nem tévedek…»

Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert kedélyállapotomban egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező szélén nem szeretem, ha az óralánczom iránt ismeretlen emberek érdeklődnek. A kiváncsi barátságos idegen kedvetlenül vette észre a mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s ajtót nyitott ismét. Az eső nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a pocsolyákban. A füst a vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka oly nehéz, fekete volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még az útban folytatta:

– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát tegnap délután…

– Úgy-e?

– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. Nevezetes familia… Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt feltűnést keltene.

Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a háborgatás mián szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját figyelmeztetve emelve fel, míg a fogadósné a szobám után következő sötét lyukba belenézett.

– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.

– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.

A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte magával a sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a gyertyatartót s terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, fotografiákkal megrakott kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én barátom erősen szivarozott, míg a szekeresek az ivóban hangosan röhögtek s koczintottak.

– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy szóra bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később odavetette: «A kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»

A barátom unalmában a holmimat fogogatta:

– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom? Köcsögkalap?

A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy egy elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – nyomban folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva fekszik valahol.

– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e helyen, uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek ki az ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – a ki megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor kezdett ez az istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az ekét»… No, úgy-e, uram? Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka volt, uram… nem mondom, de mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet tegyen keresztyén magyar? Egy mogyorófapálczát fogjon a kezébe a magyar s azzal csináljon rendet a feleségénél… de nem pisztolylyal, uram! Mert az igaz, hogy nagy háborúság volt, mikor a Sötér felesége megkorbácsolta a fogadósné leányát. Nem mondom! ez kurucz dolog volt, de hát ujság-e az a világon, hogy egy férfi elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a fogadósné leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?

– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, mert azt még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… Pedig, uram! a birtok tulajdonképen az asszonyé; ő váltotta ki, mikor az urához ment és jól éltek rajta. Mégis, uram, otthagyta az urát… a birtokban, uram! otthagyta s elvitte a fiát is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az urának.

– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult hónapban azt mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s megcsapja a lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. Szép perszona, uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt köztük, én nem láttam uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, hogy őszülő embernek ily buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni kellene, mint korholni… A Sötér felesége azonban vesz egy korbácsot, megveri a fogadósné leányát és megvan a baj. Egy német asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy franczia hölgy perelne és visszacsalná az urát – a Sötér felesége korbácsot vesz… (én korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…

– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván az urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta és – Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó keresztülment az agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, tessék elhinni mindent elkövetett Sötér; utánament a feleségének… kérte… megalázkodott… Nem… S akkor daczból s keserűségében még egyszer, tegnapelőtt, idejött, uram… együtt voltunk az asztal mellett itt… és most ott fekszik…

Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A fogadósné hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…

A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s felállott…

– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam az asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert kár eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba csúf időben is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. Én, uram, nem akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép portékákat látni… én szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik elutazni, vagy az 1 óra 25 perczessel? De veszett büdösséget csinál a szobában, uram, egy rossz kemencze… Vajjon mit éget benne a fogadósné?…

– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A szoba barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, rossz szagát… csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… a tapaszolt falat, a rosszlábú ingó asztalt…

A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a vállamon. Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy szót pottyantva ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz csurgott le az eszterhajról, s a hangokból kivált egy éles cseppenés, mely bizonyosan valami pléhdarabra koppant, s mely apró sikoltozásra hasonlott és más vastag, kongó cseppenések, a miket megzavart néha egy súlyos talp csoszogása, mely időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő lyukból, mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.

… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg virrasztók felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, melyből gondolatot, érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… ismeretlen faluban… ismeretlen házban. Mennyi haszontalan fej ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez, mely a «legszebb szobájában» örök álomba merült.

Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a lépésem zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány szegletébe. A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az asztalt, s az úgy megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna fel.

Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt elkaptam a kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. Mintha halotthoz értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az orczámmal. Miért?… Tudom is miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – a hideg falhoz támaszkodva – az ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem lehetett. Rossz volt a zárja.

Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, hogy elkábítson. Addig súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz tárgyat ügyeltem, a mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, ha az ágyat az ajtó elé hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem valami nagyobb lármát. Egy vas tűzpiszkáló hevert a kemencze mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy azt nesztelenül odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet figyelmeztet, ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj nélkül térhessek vissza a divány szegeletéig.

Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és ocsmány volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha szepegést hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki s zárt volna be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy egyedül maradtam. Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: a fényes tárgy mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; másszor: nem mertem felhúzni, mert a perczegése zaját elviselhetetlennek képzeltem.

A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam bátortalanul az asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, melynek minden töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára készen. A divány szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel betakartam a térdemet. Valósággal fáztam.

Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; valami perczegés, suhogás vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső okozott künn. Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál gyűlt meg a számban minden pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete csatornát vert egy buta golyó, akkora pont alakjában jelent meg a félhomályban, mint egy mákszem… aztán nőtt… nőtt, természetfeletti nagyra szélesedett, puffadt és akkorára nőtt, mint az a gyűrű, a mi egy bedobott kő után az állóvízben képződik – s végre elenyészik a semmiségben…

Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, mely akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A lélegzetemet visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal hallottam. A gyertya perczegését és valami szomorú sóhajtást és a kezemet felemeltem védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne érjen hozzám.

Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való ajtón benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. Az egész testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.

– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.

A fogadósné volt.

Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.

– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne vigye el… Én azt akarom, hogy égjen.

Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős zörgést hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: «Tudtam, tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel és kirontott a gyertyával.

– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan tudja? Akkor az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. – Tudtam, tudtam, – de mintha síróba fuladt volna a hangja.

S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:

– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az ablakon. Hé… hé… meg vagytok-e halva?

– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a kezedben… Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a víz… Jaj… jaj… Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… Jaj…

Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a félkezemben tartva a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy sejtettem volna, mit teszek?

A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a mezőre néző ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy áthatolhatatlan fal.

Ott tétován megállott.

Messziről a vasuti lámpák pislankodtak.

Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes éjszakának, lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… előre a piros lámpa felé, mely mindjobban látható lett.

Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag ölében egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily könnyűnek, szabadnak éreztem magamat…

A Demmel felesége.

Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes feleségével.

Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az apja (egy hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember volt, a csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, pokróczot árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és oltár elejébe vezette. Mari erre így szólt:

– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a dolgunkba a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.

Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy gondolkozott, hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától tanulhatott) majd kiveri ő belőle, ha felesége lesz. Mert különben oly kivánatos, tűzről pattant szépséges perszona volt Mari, hogy tán az elkárhozása árán is megvette volna, ha nem adták volna olcsóbban.

Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba elegyedett a szomszédokkal; egy hét alatt mindenki szerette. Nyájas, szives volt a szegényekkel s lélekkel résztvett minden bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az első hónapokban, a míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha nem igen találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember volt.

Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s Demmel szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény asszonyokkal.

– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a menyecske – de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.

– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!

– Jajgatással persze nem lehet.

Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak volt a műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól tudott a Mari nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag embereket az asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az esztergályos nem szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a mostani világrenddel s azért nem volt kedve fárasztani magát; hanem értett a fuvolázáshoz s alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a hangszerét. Ha pedig ellustultak volna a társadalom szidásában, elővette a fuvoláját és fujta a Marseillaiset, igen szigorú tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli iparosok ilyenkor letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy hallgassák, s az asszonyok is, ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe gyűltek egy csomóba.

A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és vérszopókat néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt Demmel nem hallgatta szívesen.

– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert nem szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.

Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:

– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.

– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a nyakába), de nem az én boltom előtt, punktum!

– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman elvonult s utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük menjen. Arra Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s rákiáltott: «Itt maradsz!» Mari fölemelkedett:

– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le az áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda magamat.

– De itt maradsz!

– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. Én maga mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az Istene tán?

– Belédfojtom a káromkodásodat.

Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott. Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt.

Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.

A szomszédok másnap így szóltak hozzá: