Part 6

Már most mit csináljon az ilyen szegény asszony? Mi a leghelyesebb magatartás, ami használjon is, a férjet se vigye bajba és gyanakodásra se adjon okot?

Az asszonyok erre azt mondják:

– Úgy kell a feleségnek viselkednie, hogy sohase kerüljön ilyen helyzetbe.

* *

Egy eset a sok közül:

… Egy fiatal házaspárhoz beszállott vendégül a férjnek egy régi jó barátja. A vendég, akit a nő is még gyermekkorából ismert, éjnek idején megbetegedett. Nyugtalanságát az asszony észrevette s mivel a férje aludt és fölkelteni nem akarta, a cseléd pedig lefekvés után kiszökött a házból, a legjobb hiszemben, bár kevés elővigyázattal, maga készített a vendég számára hideg borogatást. Jóindulata és bizalma nagyobb lévén, mint óvatossága, azt be is vitte a szomszédos vendégszobába. A vendég azonban, vagy mert színlelte a rosszullétet, vagy mert nem volt túlságosan rosszul, megölelte az asszonyt…

Közben a férj is fölébredt a neszre s fölkelvén, utána ment. És éppen abban a pillanatban lépett be a szomszéd szobába, amint ott a váratlan jelenet kifejlődött.

A dologból nagy eset lett. Párbaj, amelyben a vendég a jobbkezére örökre megbénult és egy botrányos válópör.

A bíró elfogadta ugyan az asszony mentségét, de nem úgy a férj, aki azóta is föltétlenül meg van győződve, hogy az asszony bűnös volt. Vagy legalább az ú. n. becsület parancsához tartja magát és minden békülési kisérletet kereken visszautasít.

Más, tárgyiasabban ítélő emberek meg vannak róla győződve, hogy az asszony ártatlan, de – úgy mondják – ez csak magánvéleményük!

Már most alkalmazzuk ezt az esetet azokra a látszatokra, amelyek »ölnek« s gondoljuk el, hogy hány nő szenved becsületében a kisebb-nagyobb látszatok miatt.

A _látszat_ esetében van mindig egy biztos ismertetőjele az asszony ártatlanságának. Az t. i., hogy férjét szereti. Ha szereti, akkor a látszatot mint értéktelent, félre lehet dobni.

A mult.

Sok fiatal asszony lelke vergődik ebben a kérdésben és legalább is fele téved el benne. Hogy a fiatal asszony férje multját is akarja ismerni, az nagyon természetes; de mivel a bizalom a házastársak közt nem egyoldalú és csakis úgy ér valamit, ha kölcsönös és minden csalárdság nélkül való, ezzel a nő is tartozik.

Hogy azonban ez a bizalom tulajdonképpen miből áll, ebben az emberek sokféleképpen tévednek. Talán jól mondjuk, hogy mindent közölni tartoznak egymással a multból is, de méginkább a jelenből, ami a köztük levő legbensőbb kötelékre és annak tisztaságára tartozik. Ellenben oly tényeket, amelyek ennek a köteléknek a sérthetetlenségére nem tartoznak, külön kérdés és kifejezett akarat nélkül ne hozza föl az egyik a másiknak szükségen felül, sőt ebben legyen kiméletes egyik a másik iránt. Ez a lélek jogköre.

Sok dolog van az emberi életben, amit a gyarlóság számlájára kell fölírni és el kell felejteni, helyesebben: meg kell bocsátani.

A szerelem, kivált ha szerencsésen diadalra vergődött és boldog házasság lett a vége, általános amnesztiával járjon, mint a királyok trónralépése.

* *

A derék, egészséges erkölcsi érzülettel bíró férfi, amikor valamely nő szerelmének megnyerése után törekszik, abban a pillanatban, amikor azt elérte, azonnal el fogja neki mondani azt is, hogy előbbi életéből mi nyomja lelkiismeretét?

Egy előző, komoly szerelmi viszony pl., amelynek komoly története van, mindenesetre ilyen, még akkor is, ha a világ előtt titokban maradt, avagy titkos, megalázó részei vannak. Ilyenek továbbá családjának oly fogyatkozásai, esetleg még bűnei is, amelyeket szintén még jókor kell megtudni annak a nőnek, akinek kezébe jövendőbeli életünk és családunk erkölcsi sorsát letesszük.

Hogy ilyenkor a nő is hasonlóval tartozik, az eléggé fölfogható. A nők »előélete« bizonyosan tisztább szokott lenni, mint a férfiaké. De a nő is csak ember, aki éppen úgy ki van téve az élet gyarlóságainak. S ő is érzi az ilyen elhatározó pillanatban azt, hogy bizalomhoz tartozó dolgok eltitkolásával oly csalást követne el jövendőbeli férje ellen, ami egész életét lealacsonyítaná s köztük a hazugság, vagy legalább a gyanú demoralizáló állapotát teremtené, ha az erre tartozó dolgokat nem mondaná el még jókor.

A helyes fölfogás az, hogy a házaséletre már ne maradjon fönn semmi árnyék vagy bizonytalanság a múltból, szóval semmi »elmondani való« többé.

A házasélet elején való »vallomások« eszerint nem helyesek többé. Okos asszony és okos férfi ezért a másikat nem zaklatja. Különösen pedig nem zaklatja az okos asszony férjét legénykori élemények felől. De ha kiváncsisága még sem hagyja nyugodni, meg kell elégednie, ha a férje azt mondja neki:

– Mindent tudsz, ami a szeretetre és bizalomra tartozik köztünk. Egymás közös emberi gyarlóságát bűnül egymáson ne keressük. Amióta szeretlek, bizalmad megérdemlem s meg vagyok győződve róla, hogy te is az enyémet. Azon legyünk, hogy soha meg ne csökkenjen közöttünk ez a bizalom.

Férj és feleség.

A férjek általában véve szelíd és jóravaló háziállatok, akik szeretnek otthon tartózkodni.

Ez pedig többnyire az asszonyoktól függ. Aki a házat kellemessé tudja tenni és gondja van arra, hogy férje megtalálja abban mindazt, ami állásával és életmódjával jár, amellett pedig prédikációkkal férjét nem kínozza: az azt fogja tapasztalni, hogy a férje nem jár ki annyit a házból, sőt barátjai is vele kezdenek járogatni, mivel ők is jól érzik magukat a meleg tűzhely körül.

Ellenben az, aki férjét untalan fegyelmezni akarja, szemrehányásokat tesz neki kimaradásáért, máskülönben pedig mogorva és barátságtalan férje apróbb hibájával szemben is: előbb-utóbb észre fogja venni, hogy a férje külső világi élvezetek után jár s mindenféle álürügyek alatt kisiklik körmei közül.

* *

Mindennapi kérdés:

Mi jobb, ha a házasfelek közt a férj szereti jobban a feleségét, vagy a feleség a férjét?

Minden ilyen kérdés alatt tulajdonképpen az az igazi kérdés lappang, hogy: mi jobb, ha a férj nem szereti a feleségét, vagy a feleség nem szereti a férjét?

A kisebb polgári okosság azt mondja, hogy ha a férj szeret jobban, akkor a hideg nő is hálás lesz férje iránt, jósága meghatja őt és a szánalomból, hálából idővel a legnagyobb szeretet lehet… Amire különben ráillik a »Tolonc« egyik humoros népdala, ami szintén azt mondja, hogy »uborkából lesz a tök, tökből a sárgadinnye«.

Azonban, sajnos, a legtöbb férfi olyan, már a természettől fogva, hogy neki a hálából idővel kifejlődő szeretet nem kell. Már csak azért sem, mivel az minden férfira nézve súlyosan megalázó dolog, az alamizsna bizonyos neme, amit valamire való férfi el sem fogad.

Amellett pedig a férfiak nagyon jól tudják azt, hogy az olyan asszony, aki a szánalom és hála erényeiben vesz szerelmi gyakorlatokat, egyáltalában nem megbízható és el fogja férjét árulni, mihelyt egy olyan férfival áll szemben, akit szánalom és hála nélkül, sőt egyáltalán minden ok nélkül szeret.

Összeveszések.

Soha meg nem szűnő gonddal óvakodjunk a házasságban az apró összeveszésektől és az édes kibékülésektől.

Ne áltassuk magunkat ostoba mentségekkel. Az első sértő szó már megdöbbentő és nagy esemény, ha annak a fullánkját a rögtönös megbánás és engesztelődés nem húzza ki azonnal. Az összeveszés pedig, amely órákig, talán napokig eltart, szinte fölér az életnek egy katasztrófájával.

És szomorú ebben a dologban az, hogy rendesen a gyöngédebb fél, az asszony az, aki a haragot erősebben tartja.

A férfit és nőt a házasság kötelékében ha a szeretet egymással szorosan össze nem forrasztja, akkor az egész szövetség nem is ér sokat.

Már pedig a szeretet – ha van – minden más erénynek a koronája, kivált pedig a szelidségé, a béketűrésé, a kíméletességé, a ragaszkodásé, az engesztelődésé és a bizalomé.

Aki ezt megsértette, nemcsak rossz órát vagy napot szerzett a másiknak, hanem önönmagába is beledöfte a kést. Egy egész világot sértett meg egyetlen szóval. Ha nem képes azonnal belátni, – ha már megesett – hogy milyen óriási hibát követett el; ha nincs benne elég erkölcsi erő arra, hogy azonnal megbánja és megalázza magát, ellenben saját indulatait és gőgjét többre becsüli, mint azt a szentséget, aminél nagyobb szinte nincs is az emberi életben: akkor az a kibékülés és csókolózás nem sokat ér később. Az első jelenetet követi a második, harmadik… tizedik… századik. Mentül jobban békülnek, annál inkább elhidegülnek egymástól.

Ha valaki a földbevert karót ingatja, az talán nem fog engedni; de ingassa meg, habár nem egyazon időben is, sokszor: meglazul és kihúzhatja.

Azonképpen vannak az emberi lélekben is a dolgok. Rossz tulajdonságaink, egyszer gyakorolva, még nem fajulnak el, de gyakoroljuk azokat sokszor, útat vájnak maguknak észrevétlenül s később még a legkisebb fölindulásnál is azonnal megjelennek.

Van sok házastárs, aki sűrün össze szokott veszni, de azután meg-meg összebékül. De micsoda az ő boldogságuk és életük azokéhoz képest, akik sohasem vesznek össze és a legnehezebb órákban, talán a féltékenység legkínosabb perceiben is, megtartják a szeretet törvényét, amelynél nagyobb törvény nincsen:

»Ne szálljon le a nap a te haragoddal.«

* *

Valamint nagy észbeli tehetségekkel megáldott emberek vannak köztünk, szintazonképpen vannak dúsgazdag szeretet-adománnyal megáldott emberek is, akik a legnagyobb önfeláldozásra is képesek másokért. Annál inkább képesek arra, hogy a házasélet bajai és megpróbáltatásai felett egymás jó tulajdonságaiban bízva, mosolyogva térjenek napirendre.

Vannak azonban köztünk szívbelileg tehetségtelen emberek is. Lények, akiket kishitüeknek, szűkkeblüeknek szoktunk nevezni és akik oly kevés szeretet-adománnyal, ellenben oly sok rosszindulattal jöttek a világra (olykor a nevelés még meg is toldja), hogy az a szeretet, amivel a házasélet útján elindulnak, már egy-két hét alatt elfogy. És akkor kezdődnek az apró differenciák, neheztelések, összeveszések, majd a civakodás, harag és gyűlölködés. A szeretet elfogyott, mert kevés volt.

Ezek azok, akiknek soha se kellene megházasodniok vagy férjhezmenniök.

Szerelmi házasságok.

Lehetséges-e, hogy a tiszta szerelemből kötött házasság is szerencsétlen legyen és felbomlással végződjék?

Nem valószínű: de lehetséges. Gyarló az emberi lény, még legmagasabb érzéseiben is. Ami az egyének jellemében hiányzik, azt a szerelem javítja és pótolja ugyan, de ott, ahol a hézag nagyon is nagy, semmi sem használ, még a szerelem sem.

Már az maga is nagy gyarlóság, hogy a nagyon fiatal egyének (kivált a nagyon fiatal leányok) érzéseikben könnyen megtévedhetnek. Továbbá igen sok regényes, mások által beléjük beszélt vagy rossz regényekből magukba olvasott előítélet rontja meg természetes hajlandóságaikat. Ilyenkor a szerelemnek valamely tökéletlen, eleve is beteges alakja lép fel s elkeshed ez is a házasélet nehéz kötelességeinek nyomása alatt.

Sokan erős és mély szerelemmel indulnak neki a házaséletnek, de ingadozó jellemük és megbízhatatlan erkölcsi érzésük nem birja az életnek sokszor nagyon is reális megpróbáltatásait vagy nagyon is vonzó csábításait.

Férfi és nő ebben egyaránt hibás lehet.

A világ ilyenkor azt mondja, hogy íme, a szerelmi házasságok sem szerencsések. Pedig nincs igazsága. A világ mindig csak a szerencsétlen házasságokat látja, mivel ezek feltünnek, ellenben a szerencsés házasságok zajtalanok. Ha 100 ilyen házasság közül 95 boldog, sohasem ezek után, hanem az 5 boldogtalan után igazodik, mivel érdekeinek vagy előítéleteinek így kedvezőbb.

Azt pedig, hogy még ebben az öt esetben sem a szerelem, hanem a jellemek gyatrasága az oka a bajnak, vagy nem keresi, vagy keresve sem tudja meg, mivel a házasélet titkait az emberek nem teszik ki az ablakukba.

* *

A családi ügyekben többnyire finom lelkiismeretbeli kérdések szálaiból van összeszőve a bonyodalom csomója.

Aki kívülről nézi (mivel sok lényeges dolog el van fedve szemei elől), gyakran elítéli az áldozatot és felmenti a bűnöst.

Elhidegülések.

Családi viszályokba idegen ember se tanácscsal, se ítélettel ne avatkozzék. Mások családi életének belső világába még az sem lát tisztán bele, aki mint rokon vagy jóbarát szinte benne él, mivel éppen azok a kötelékek a legfontosabbak benne, amelyek leginkább el vannak vonva idegen szemek elől.

Ki tudná például azt jókor felismerni, hogy a házastársak egymás iránt való becsülésének és bizalmuknak kötelékei lazulnak, holottan ezt sokszor ők maguk is csak akkor veszik megdöbbenve észre, amikor szakadék tátong köztük. Vagy ki venné észre azt a hallgatag, de mégis borzasztó lelki viszályt, amelyet gyakran vívnak egymással a házasfelek anélkül, hogy nyílt kitörésre kerülne a sor csak egyszer is.

Olyan sebek ezek, amelyekhez idegen kéz nem nyulhat a befertőztetés veszedelme nélkül.

* *

Ritka asszony az, aki a házaséletben, ha a férj belső nyugtalanságát és vélt elhidegülését észreveszi, hibát ne követne el. Legtöbben rajtatörnek a férjen, gyanusítással őrlik meg és addig kalapálnak rajta, míg csakugyan össze nem törik.

Sajnos, ilyenkor az orosz inváziót is behozzák sokan az anyós személyében. Nem gondolják meg, hogy az összetört férj éppen úgy nem ér semmit, mint az összetört fazék. Nem tudják, hogy a férfiak lelkének is vannak olykor nehéz megpróbáltatásai, aminthogy az asszonyi lelkeknek is vannak, csakhogy az asszonyok az eltitkolás művészetét jobban értik.

Hol, hol nem, ismertem egy házaspárt, ahol a becsületes férfi lelkébe idegen bálvány lopózkodott be és ott akkora felfordulást idézett elő, hogy már-már öngyilkosságtól lehetett tartani.

A dráma nem így végződött.

A feleség azonnal belátta, hogy ez férjére nézve is nagy szerencsétlenség. Hősies lélekkel rejtette el, hogy ismeri a belső bonyodalmat és hogy nagyon szenved ő is alatta. Férjét észrevétlenül lépésről-lépésre segítette, hogy magát kimentse a veszedelemből. Az idő is segített neki és a dolognak jó vége lett; csaknem felemelő, fenséges vége.

De én csak _egy_ ilyen asszonyt ismertem. Lehet, mások ismernek többet is; de az bizonyos, hogy olyan feleséget és férjet, aki ellenkezőleg cselekedett, mindnyájan ismerünk eleget.

Alig van fontosabb és nehezebb kérdés a nő életében, mint az, hogy ha már megnyerte egy férfi szerelmét, aki férjévé lett, mitől függ az, hogy ez a szerelem állandóan meg is maradjon? Ez a nőre nézve szinte az örökifjuság problémája.

Mitől függ? De legtöbben nem is így kérdezik, hanem így: _mit tegyenek_? Amiben már az a gondolat is benne van, hogy milyen mesterséges eszközökkel kössék magukhoz férjüket? És aki így kérdezi, annak többnyire előre is meg lehet jósolni, hogy nem fog sikerülni.

Az _első_ titok a felfogásban van. Az a nő, aki férje ragaszkodását mesterséges úton akarja biztosítani (fehér kéz, üde arc-szín, krémek, hajnövesztők, stb.), tolvaj-ösvényen jár. A természet igazi nagy adományait ilyen rövidebb és könnyebb utakon megközelíteni nem lehet.

Aki a házasélet boldogságát, nevezetesen pedig férje ragaszkodását biztosítani akarja magának, ne külső mesterkedésekben, hanem a maga szivében és kitünő tulajdonságaiban keresse az amulettet.

Ez nehezebb; sokszor nagy önfeláldozásokkal, mindenesetre pedig nagy önzetlenséggel jár, de egyedül ez a biztos. Aki így fogja fel a problemát és nem a könnyebb végén, annak a megoldás sikerülni fog. Vagy ha mégsem sikerül, akkor az a közös gyarlóság műve lesz és nem az ő hibája.

A _második_ titok az, – és ez a nagyobb – hogy ne menjen a nő férjhez olyanhoz, akit lelke teljes egészével nem szeret és aki őt hasonlóképpen nem szereti.

Az utolsó szó.

– _Levéltöredék_.

»Asszonyom, tehát a viszálykodásban ön mondotta ki amaz utolsó szót és az ön nyomorult férje hallgatott, sőt most is hallgat, már napok óta hallgat…

Dosztojevszkynek egy gyönyörű elbeszélése van erről. Mint semmisül meg egy családi élet pusztán azért, mivel a házasfelek hallgatnak s egyik sem bírja az első őszinte, engesztelő szót kimondani.

Az ön esete is az, ami száz és ezer asszonyé; csakhogy ezek az asszonyok nemüknek mindig rossz véleményt szereztek, dicsőséget soha.

Ime; ki méltóztatott mondani ama bizonyos utolsó szót, amit az asszonyok nagy többsége a viszálykodásban el nem enged. Nem írja meg, hogy mi volt tehát ez az utolsó szó, mert bizonyosan rösteli, vagy azt gondolja, hogy jobb, ha nem tudom. Pedig tudom! Nehéz, súlyos, szeretetlen sértés volt, máskülönben nem tört volna ki utána az a borzasztó hallgatás.

Hogy férje hallgatni tudott utána, ez becsületére válik; t. i. a férjének. Vannak férfiak, akik ilyenkor nem hallgatnak, hanem cselekszenek. És ha az ön férje nem volna különb azoknál, most már ott heverne romokban az ön egész életboldogsága. És most Nagysád azt kérdezi, hogy ebben a borzasztó hallgatásban kit illetne az _első békítő szó_?

Szent Isten!

Ahhoz volt önnek bátorsága, hogy férje ellen azt a bizonyos utolsó szót kimondja; de ahhoz nincs bátorsága, hogy az elsőt most szintén ön mondja ki? Nem gondolja, hogy ez olyan borzasztó igazságtalanság, amivel még az asszonyi logika ítélőszéke előtt is feltétlenül és azonnal elveszíti a pört?

Ha azt gondolja, hogy ezzel a férjét a jövőre nézve engedelmességre és gyöngédségre tanítja, akkor ebben borzasztóan csalódik, hacsak t. férje nem tartozik a tökfilkók osztályába, ami egyáltalán nem valószínű.

A valamirevaló férfit mindennel dresszirozhatja az asszony, csak éppen azzal nem, ha férfias önérzetébe gázol és meg akarja alázni. A mérges seb, amit ezzel ejt a férfi szivén, egészen be nem gyógyul soha. Talán megteszi, hogy a családi élet szétrombolása helyett, az okosság által hajtva, átmegy a caudiumi igán, de a megaláztatást nem felejti el, mivel természete ellen van és ez jól van így. A legközelebbi esetben azután a viszály elvetett magva kihajt s a harmadik, negyedik, tizedik esetben beáll a nagy krizis.

Azt az asszonyt, aki az utolsó szót magának követeli, még rossznak emiatt bizonyosan nem lehet tartani, de jónak ennél is kevésbbé azt az asszonyt, aki az első őszinte békítő szó kimondására képtelen.

Az élet keménységei, zordságai, a férfi lelkének fegyelemre és a világ fenntartására szolgáló szigorusága csakis a női gyöngédség által megnemesítve és enyhítve képes nagy szolgálatokat tenni övéinek és az emberiségnek.

Amelyik nő ezt meg nem érti s az »első lépés« nyomorult előítéletéhez ragaszkodva képes a legnemesebb és legnagyobb érzést is semmivé tenni, vagy éppen romboló gyűlölködéssé alacsonyítani: az a természet isteni rendje ellen lázadt fel s ehhez méltó bűnhődést érdemelt ki magának.

Tanuságot tett arról is, hogy erkölcsi felfogása a legnagyobb mértékben hibás, különösen pedig önző, mivel a férfival való legbensőbb viszonyában csak jogokat követel magának, de a reá néző kötelességekről tudni nem akar…«

Válás.

Summum jus, summa injuria.

Van olyan határ minden dolgainkban, tehát a jogban is, ahol a legnagyobb igazság egyben a legszörnyűbb igazságtalanság és ahol a legtökéletesebb jog öl legjobban.

Az élet etikai tisztasága, tehát tökéletességének mindenkori mértéke határozza meg, hogy mennyit birunk el az isteni jogokból. A pozitív házassági jog szigora is legtöbbnyire csak annak biztosítéka, hogy a család csekély okok miatt szét ne menjen. Ott azonban, ahol a gyűlölet erősebb, mint a korlát, a törvény is megengedi a bontást, az »isteni jog« ellenére is.

Ha meg nem engedné, úgyis áttörnék.

A házasságot a dogma »szentségnek« tartja, de van egy másik dogma is, amely azt mondja, hogy a _szeretet meg a házasság szentsége_. Enélkül az csak üres formula, amihez az istenségnek sokkal kevesebb köze van, mint az ördögnek.

* *

Sok olyan irigyelt asszony van a világon, akit mindenki szerencsésnek, szabályos életünek és boldognak tart s amellett óriási sebet visel a szivén.

Az asszonyok nagy dicsősége, de szerencsétlenségeiknek egyúttal bő forrása is, hogy a családi rend és a világ kedvéért, de különösen a gyermekekért, oly belső szenvedéseket és megaláztatásokat képesek eltűrni, amilyenekről szinte fogalma sincsen annak a sok-sok együgyű embernek, aki a világot csak a felszíne szerint ítéli meg.

Mindez nagy dicsősége a női nemnek; de nem akkora még sem, hogy érte mindent fel kellene áldozni. A nő ősi joga, hogy nyiltan és törvényes eszközökkel tudjon magán segíteni, ha végleg rabszolgai állapotba tiporták le.

Szerencsétlenséget, vagyoni nélkülözést, a világ durvaságait, betegséget bizonyosan nem fog egyetlen jóravaló asszony sem válási oknak vagy olyan oknak tekinteni, ami őt családjától elszakítsa. Az az asszony, aki szeret és szeretetében nincsen megalázva, erősebb a leghatalmasabb férfinál is. De amikor az asszonynak emberi méltósága van letiporva s életének erkölcsi tartalma megsemmisítve: akkor ne szóljon semmit, ne vádoljon senkit, ne beszélje el senkinek szörnyű nyomorát. Akkor támaszkodjék istentől származó jogaira és hagyja el azt a helyet, ami többé sem az ő számára, sem családja számára nem teremthet mást, csak lealacsonyítást, erkölcsi elzüllést és pusztulást.

És menjen Isten nevében!

* *

Sok olyan asszony van, aki a házaséletben boldogtalanságról panaszkodik; de ezeknek legalább a fele olyan, akinek a boldogtalansága nem a férj rosszaságából, hanem a maga tökéletlenségeiből következik.

És ezek a nők, a maguk nagy fogyatkozásai következtében, nemcsak ezzel vagy azzal a férfival szerencsétlenek, de minden férfival szerencsétlenek lennének, még Pál apostollal is. Amellett minden férfit szerencsétlenné tennének s mégis örökösen arról panaszkodnának, hogy ők vannak szerencsétlenné téve.

* *

A rossz házaséletben s a bíró előtt a nő mindenféléről panaszkodik. Hogy a férfi lump, tékozló, más nők után szaladgál, goromba, szívtelen, a hozományt elveri és a többi. Pedig ezek többnyire csak jelenségek és nem okok. Ezek helyett legtöbbször igazságosabb volna így szólani:

– Én a férjemet nem szeretem; nem bírom szeretni; irtózom tőle és isten bocsássa meg, de nem vagyok képes magamat szeretetre erőltetni.

És ez igazabb válási ok volna mindennél, amit a törvény annak ismer.

ÉLET.

Az embernek három útja van a helyes cselekedetek felé.

Először az _elmélkedés_; ez a legnemesebb.

Másodszor az _utánzás_; ez a legkönnyebb.

Harmadszor a _tapasztalat_; ez a legkeservesebb.

_Confucius_.

Az életnek vannak tökéletességbeli fokozatai és minden műveltség csak annyit ér, amekkora fokát annak betölteni képes.

Vannak életek, amelyek keskenyek és vékonyak, mint a cérnaszál és vannak ismét, amelyek széles, gazdag folyamok gyanánt hömpölyögnek az örökkévalóság tengere felé.

Vannak emberi gyönyörűségek, hatalmas, nagy megindulások, az észnek és a szívnek olyan kielégítései, amelyekről szinte fogalma sincs a divatos műveltségű embernek. Aki fonák szomjúságát élvezetekkel öntözgeti s aprócska indulatait gonddal ápolgatja egy egész életen keresztül és meghal a maga koldus előítéletével és félretaposott nyegleségeivel anélkül, hogy az emberi létben rejlő hatalmas természeti erők küzdelmének boldogságait maga-magában csak egyszer is megérezte volna.

* *

Az élet fele puha illuziókból áll, a fele kemény valóságokból.

Bölcs és boldog az, aki úgy tudja vegyíteni, hogy a mérleg egyensúlyban maradjon és az egyik ne rontsa meg a másikat.

De ha a kettő közt választani kell, akkor az illuziókban élő embernek több öröme van az életben és valósággal több ember, mint az, aki azokat eladta s beállott kenyérfogyasztó vagy pénzszerző gépnek.

* *

Hiába is tagadják, van az emberek között _magasabb életközösség_ is, melyet nem az érdek és haszon kapcsai tartanak össze, hanem a becsülés, az erkölcs, a szeretet, a humanizmus finom idegszálai. Tehát olyan viszonyok, amelyek látható anyagi hasznot nem hajtanak. Az élet harmóniája, a lelkek illata ez; kibékítője minden romboló indulatnak, legfőbb varázsa a földön való rövid zarándokolásunknak.

* *

Sem a család, sem a társadalom nincs extázisokra és tomboló szenvedélyekre berendezve. Ezek jönnek-mennek, mint a viharok. Rombolással vegyes termékenységet hoznak magukkal s olykor szépek is, de az élet azért az átlagos józan napfény szerint fejlődik.

Az ember élete teljes mása a természetnek.

Életigazságok.

Dumas fils élete végefelé összeírta a helyes élet gyakorlati szabályait. Ime: