Part 5

A házasság az isteni és emberi jogok egyesítése.

_Modestinus_.

Amióta emberek élnek, mindig megvan az a törekvés, hogy a házasság és családi élet erkölcsi rendjét a külső jólét és a társadalmi rend szabályaival pótolják. De a szeretet aranykapcsait sohasem lehetett és nem is lehet soha nyers vasból való pántokkal helyettesíteni.

Van ennek az állításnak próbaköve is.

Az életben bizonyosan láttál már sok mindenfélét, némely csodálatos dolgokat is, feltéve, hogy nem vagy túlságosan fiatal, ami egyébiránt nem hiba. Láthattál elég vagyonilag rendezett, külsőleg kifogástalan házasságot, amelyről tudtad, hogy mindez csak látszat, a világrend kedvéért űzött állandó hazugság, amelynek leple mögött szeretetlenség és mély erkölcsi nyomor dühöng. Van ilyen elég; a gazdagok közt sokkal több, mint a szegényebbek között.

És láthattál, vagy sejthettél olyan hosszú időn át tartó szerelmet, ami talán házasságra sohasem vezethetett, vagy éppen a jog ellenére, reménytelenül, bujkálva, de mégis hallatlan makacssággal tartotta magát.

Mit gondolsz, ha _amazokat_ kérdezed meg és azután emezeket, melyik fogja azt vallani, hogy boldogabb és tökéletesebb ember?

Keserves dolog ugyan a világrend ellen szeretetben élni, de emberileg mégis emelkedettebb, becsesebb, sőt erkölcsileg is magasabb így, mint a világ befogadott törvényes rendje és helyeslése szerint tengődni a szeretetlenség és képmutatás keserves nyomorában, a megszabadulás reménye nélkül.

* *

A házasság opera, amelynek vezérmotívuma a szerelem. Vannak vezérmotívum nélkül való operák is, de ezeket jobb volna külön darabokban előadni.

Családi boldogság.

Az ember annál boldogabb, minél teljesebben és őszintébben vannak rendezve nagy életviszonyai. S mivel közönségesen a _szerelem és házasság_ kérdései azok, amelyek legnyomósabbak az életben: ezek összhangja adja az elérhető legnagyobb boldogságot, ziláltsága pedig a legnagyobb boldogtalanságot.

A pénz és vagyoni jólét a kisebbik érdek. Igen sok gazdag ember fordította már maga ellen a fegyvert szerelmi szerencsétlenség vagy zilált családi élet miatt. És igen sok szegényes viszonyok közt élő ember érezi magát boldognak összhangos családi életében.

Az élet nagy bolondságait nézve, sokszor úgy tetszik, mintha az állatvilág szerencsésebb volna a fajfenntartás küzdelmeiben, mivel maga közt végre is ki tud veszekedni valamely tűrhető, a faj tökéletesedésére kedvező igazságot. Ellenben az »ésszel és szabad akarattal bíró lényt« az élet legnagyobb kérdésében, ahol a nő boldogsága vagy erkölcsi katasztrófája s vele a jövő nemzedék deréksége vagy hitványsága dől el, gyakran a tökéletlen multaktól átvett gyatra életszabályok s a jelen durva önzései irányozzák.

A polgári társadalomban naponként megesik, hogy a józan életszabály, a társadalmi állás túlbecsülése s a gazdag hozomány nemcsak az egymásnak szánt házasfeleket dönti erkölcsi nyomorba, hanem az utódok testi és lelki szerencsétlenségének is nemzedékeken végig özönlő kútforrásává lesz.

A nőnek szent jogai vannak a teremtéstől fogva a szerelemre. De amikor keresi, rendesen csak új előítéleteket kap a civilizációtól. Bevett erkölcsi szigort, kemény házassági jogot vagy hivatásához illő termékeny boldogság helyett száraz és meddő nőemancipációt.

* *

A boldog házasságnak a kellékei következők:

1. Erős, kipróbált és kölcsönösen hű szerelem.

2. Megfelelő korkülönbség. A nép szerint a menyasszony legyen fele annyi, mint a vőlegény és héttel több. De ez a szabály némi alkut is eltűr.

3. Jó egészség.

4. A két házasfélnek helyes erkölcsi alapon álló jelleme.

5. Vagyoni rend, ha nem is éppen gazdagság.

Menjen férjhez!

A korán való férjhezmenés a legvégzetesebb társadalmi előítéletek közé tartozik.

A 16–18 éves leány, kivált nevelési rendünk mellett, még testileg-lelkileg egyáltalán gyermek. Egész mivolta szerint képtelen még az élet legnagyobb kötelességeinek teljesítésére. És ami legfontosabb, tökéletlenül fejlett értelmi és érzelmi világánál fogva végzetes tévedéseknek van kitéve.

Ebben a korban kötik rendesen a legszerencsétlenebb házasságokat. A szülők és rokonok tele beszélik a leány fejét, hogy milyen jó dolog asszonynak lenni. Önálló lesz, szinházba járhat, főzhet-süthet ami nekik tetszik; szép butoraival, fejkötővel, ékszereivel imponálni fog; látogatásokat fogadhat; hazatérő férjének nyakába ugorhat és így tovább.

Félig gyermekfejjel, tökéletlen érzelemvilággal, biztos tapasztalat és itélet nélkül, a környezet rábeszélésének és az önálló asszonyi állapot csábításának engedve, férjhez mennek tehát és hűséget fogadnak olyan úrnak, aki »elegáns és jó állással bír«. Ha nem is szeretik mélyen, no de rokonszenveznek vele és – amint mondani szokás – majd csak egymáshoz törődnek.

Bölcs-bolond beszéd!

Kevesen akarják elhinni, hogy a szerelem nemcsak ideális igazság, hanem fiziológiai igazság is. A legkövetelőbb igazságok közt is az első, aminek megvannak a magához illő jogai. És hogy az a nő, aki komoly és határozott szerelem nélkül megy férjhez, természeténél fogva nem megbízható feleség. Még maga előtt sem az, mert hiszen a nő gyönge lény, akit a szeretet tarthat meg csak a férj és a család számára. Ha ez nincs meg, minden doktrina és kényszer kevés arra, hogy állandó hűségét biztosítsa.

Szerencsétlen hiúsága a szülőknek! És ostobasága a világnak, hogy az ilyen korán férjhez menő leányokat irigylik.

A férjhezmenés a leány 20 éves életkorában is inkább korán van, mint későn. De akkor legalább már némileg a maga felelőssége mellett megy férjhez és érzelmeiről legalább magának számot bír adni.

Milyen kevés vígasztalása az a szerencsétlenül férjhez adott nőnek, hogy kétségbeejtő helyzetét nem egyedül maga okozta!

* *

Ha minden férj zsarnok volna, akit a nők zsarnoknak mondanak, akkor a világ már régen nem volna egyéb, mint egy óriási keleti szatrapia, többnejűséggel.

* *

A férj és feleség nyilvános helyen ne csókolózzon; de ha már egyáltalában tesznek valamit, inkább csókolózzanak, mint veszekedjenek.

Tegeződés.

A szülők és gyermekek között a kölcsönös tegeződést nem lehet helyeselni; annál kevésbé a fonák szokást, hogy a szülők a gyermekeket magázzák, ezek pedig őket letegezzék. Ez egészen a feje tetejére állítja a dolgok természetes rendjét, tehát nyegleség. A magyar család rendjének régi időktől fogva az felel meg, hogy a szülők a gyermekeket tegezzék, azok pedig őket magázzák, még pedig illő tisztelettel.

A kölcsönös tegeződés idegen, németes szokás. Amivel indokolják, hogy t. i. a családi élet kapcsait bensőbbé teszi, értéktelen, mivel a családban nemcsak a szeretet és bensőség kötelékei lényegesek, hanem a tekintély is az. Valószinű, hogy az a gyerek, aki apját tegezi, serdült korában egy nap ezzel fog előállani:

– Apám! Fizesd ki az adósságaimat.

A bensőséget azzal lehet fentartani, hogy a gyermek szüleit »édes apám, édes anyám« címmel illesse és ők így viszonozzák: »édes fiam, édes lányom«.

A magyar nép józansága mutatja meg az utat. Ott nincs ez a tegeződés, de a gyerek szüleit »édes szüleimnek« (édeszlőim) nevezik, ezek pedig őket »édes cselédjeim« szóval illetik.

Valamikor a családfő a feleségét is tegezte, a nő pedig férjét »urazta« (férjem uram) és a népnél ma is így van! a férj a feleségét tegezi, ez pedig kendezi az »urát«.

A magyar családi rendben – pedig az elég jó – semmi sincs, ami a kölcsönös tegeződést támogatná, annál kevésbé olyan, ami a címzések megfordítását indokolná.

Mesterkedések.

A szerelmes férfit asszonyi praktikákkal nyilatkozatra bírni nemcsak nőietlenség, hanem oktalanság is.

Ha a férfi szereti a nőt és a nőnek erről bizonyossága van, tudnia kell azt is, hogy az a férfi kezdettől fogva magáévá akarja őt tenni. Meg kell várnia tehát, amíg ő a maga akaratából nyilatkozik.

Mert: vagy helyes érzülettel bír az a férfi és akkor biztatás nélkül is ez a legnagyobb gondja; biztatni tehát felesleges. Vagy helytelen erkölcsi érzülettel bír, megbízhatlan, vagy éppen szédelgő: és akkor biztatni káros.

De van más, gyakorlati szempont is.

A férfi, aki a nőt szereti és mégsem megy át a »nősülés terére«, bizonyára oly jelentékeny akadályokkal – akár anyagiakkal, akár erkölcsiekkel – küzd, amelyek nősülését vagy egyáltalán, vagy bizonyos időre lehetetlenné teszik. És az ilyen küzdelmek minden valamire való férfiúra nézve a legnehezebb megpróbáltatások közé tartoznak. Szenvedélyes természetek nem egyszer oldották meg már az ilyen problemát nagyon is váratlan módon.

Már most, ha a nő becsüli is valamire azt a férfit, akit szeret, akkor jobb mind a kettőre nézve, ha gyöngéd viszonyuk nyilatkozat nélkül felbomlik.

A férfi, ha gyöngéd erőszak elé állították, az esetek kisebb részében képes csak megmaradni a rideg »nem lehet« mellett. Az esetek nagy többségében a becsületére való hivatkozás lenyomja az ellenálló okokat és a kényszer nyomása alatt határoz, többnyire helytelenül.

De még ha helyesen határozott is, még akkor is rettenetes az az ár, amit a nő a férfi igenlő elhatározásáért kénytelen fizetni. Úgyszólván egész erkölcsi értékét odadobja, gyakran csak azért, hogy egy-két hónappal hamarabb legyen az esküvő.

A férfi nem felejti el a rá gyakorolt erkölcsi kényszert soha. Természeténél fogva uralkodásra s a maga és családja életsorsának független intézésére lévén születve, akaratának és itéletének megsértését éppen e legkényesebb viszonyában érzi később legkínosabban.

Gyakran az első pillanatban, a szenvedély és lelkesedés hevében talán nem is veszi észre az önérzetén ejtett súlyos sebet, mint a katona, aki a csata hevében még átlőtt mellel is harcol egy darabig; de azért ez a seb mégis csak ott van és elkezd fájni, mihelyest a felhevülések elmultak. A legszelídebb férfi is érezni fogja idővel ezt a sebet, ha nem is vallja be soha.

És jaj a »biztató« nőnek, ha idővel az is kitetszik, hogy azok az akadályok, amelyek a férfi lelkében a házasság gondolatával küzdöttek, csakugyan nyomatékosak és nagyok voltak. Később azokat az élet a maga tökéletlenségeivel és bajaival rendesen nagyon is kézzelfogható alakban állítja a két házastárs közé, szükség, talán nélkülözés, lemondás, vagy valamely lappangó titok fölfedezése alakjában.

Azért mondják az életben, hogy a házasságnak _tiszta erkölcsi alapon_ kell nyugodnia. A bizalmatlanság, kényszer és őszinteség hiánya, ha a szerelemben ültették el magvát, a házasságban méregfává növekszik.

Unokatestvérek.

A vérközösség házassági akadályát az unokatestvérek közt a régi egyházi jogok ismerik. Ismeri az újabb magyar házassági jog is. De mindenütt könnyű volt alóla fölmentéssel szabadulni. Nálunk az igazságügyi miniszter adja meg a fölmentést.

Évszázadok tapasztalatai nem erősítették meg azt a feltevést, hogy az ilyen házasságokból egyáltalán gyönge és beteges gyermekek származnának.

A tudományos megállapítások eddig csak abban bizonyosak, hogy a házastársak bizonyos közös, állandó és egyforma tulajdonságai az utódokban rendszerint átöröklődnek. Tehát a rokon házastársak kiváló tulajdonságai is, nemcsak a rosszak.

Mégis, mivel ily közeli vérközösségnél gyakrabban fordulnak elő bizonyos leszálló és bujkáló atavisztikus betegségi hajlamok és az ezektől való szabadulás az utódok nagy érdeke: az unokatestvérek házasságánál bizonyos óvatosság sohasem ártalmas. Általában a leszálló terheltségeknél (elmebajok, idegbajok, tüdőbetegek, tagok ferdeségei stb.) az unokatestvérek házassága nem ajánlatos.

Ha ilyenek nincsenek, a fajilag közelálló, egyforma alkatú, egyszinű hajú és szemű rokon egyének közt a házasság szintén aggodalmas. Ha ellenben a fajbeli jelek elütnek és leszálló terheltség nincsen az apáknál és anyáknál, a vélelem az, hogy az unokatestvérek házassága kifogástalan.

A lemenő gyermekeknél _többször_ ismétlődő unokatestvér-házasság egyáltalán nem ajánlatos, mivel a fizikai és szellemi tulajdonságok egyformaságára, pangására vezet. Az élet fejlődése mindig a változatosságra törekszik. Ennek mesterséges feltartóztatása a természeti erők kimerítésével jár s végre is leromlásra vagy meddőségre vezet.

Igazság-keresés.

A családi életben és a szeretet kötelékeiben ne keressük az igazságot; elégedjünk meg a _valósággal_, ami az igazságnak szintén egyik fajtája, talán a jobbik.

Más az a külső életben, ahol az emberek a létért küzdenek vagy marakszanak és fel is falnák egymást, ha nem állna köztük a jog. Képzeljük úgy, hogy a jog paragrafusai megannyi lándzsahegyek, amelyek az ember mellének szegeződnek, mihelyest az élet küzdelmeiben és dulakodásaiban felebarátjának a zsebébe akar nyulni, vagy az oldalát – keresztényi szeretettel – be akarja törni.

De mit keresnek ezek a lándzsahegyek a családi életben, a belső rokoni és baráti körben? Itt ne az igazságokat hegyezgessük még hegyesebbre, hanem azt nézzük, hogy miképpen lehetne jog nélkül is megélni, kiméletesség, türelem és szeretet segítségével úgy, hogy egyik a másiknak javát akarja és ne a maga jobb vagy rosszabb igazságait keresse rajta.

Többet ér egy csepp szeretet egy tenger szeretetlen igazságnál.

* *

A tétel:

A férjem megcsalt; mivel pedig a házasságban a jogok és kötelességek egyenlők, nekem is jogom van őt megcsalni.

Hiba, hogy ez a megcsalás sem nem »jog«, sem nem »kötelesség«, hanem a legnagyobb mértékben jogellenes és kötelességellenes valami. Ez pedig sehogyan sem illik bele a jogegyenlőség logikájába.

Ha tehát a nő ebben a kérdésben a pozitiv logika és nem a kávéfecsegés szabályai szerint akar eligazodni, akkor a kérdést így állítja lábára:

A férjem megcsalt; mivel pedig a házaséletben a csalás nemcsak hogy nem jog, hanem a legcsúnyább jogsértés és kötelességszegés, tehát én nem fogok annyira lesülyedni, hanem válni fogok tőle, vagy… kikaparom a szemét.

Mellékesen pedig ezt is hozzá lehet tenni: … különben nem is olyan nagyon bizonyos, hogy megcsalt.

Műveltség.

A házaséletben sokan aggodalmasan keresik, hogy a _férfi és nő műveltsége_ közt is meglegyen a kellő összhang. Az esetek többségében azonban ez csak ürügy; a lényeg a vagyon- és osztályegyformaság.

A szabály mindenesetre az, hogy a férj és nő, ha nem is a tudomány dolgában, de az általános műveltség, az ú. n. »szellemi láthatár« dolgában egyenrangú legyen.

A teljes benső együttélés, ami a házasélet boldogságának alapja, alig képzelhető másképpen, mint ha a házasfelek egymás gondolatait, törekvéseit és terveit helyesen megérteni képesek. Máskülönben okvetlenül beáll az a helyzet, hogy az erősebb fél önmagában tartja gondolatait és szellemileg külön életet fog élni. Ez pedig a gyöngébb félnek állandóan fájni fog, mivel a mellőzés, a kevésre becsültség érzetét kelti föl benne.

A két házasfél közt azonban kisebb a baj, ha a _nő_ műveltségi szinvonala az alacsonyabb, föltéve, hogy nem nagyon sokkal alacsonyabb.

A nő, ha szeret, sok mindenre, szinte a lehetetlenre is képes. Sok esetben belátja a különbséget és utána jár, hogy kisebbítse. Ha nem is sikerül neki, kedvességével, szerelmével s ezer kellemes erényével elfeledteti.

Képzelhető és van is igen sok házasélet, ahol az értelem és műveltség dolgában magasan álló férj szemrevetés nélkül megelégszik szerényebb, de szerető és hű feleséggel, akivel sohasem érezteti fölényét. Ily esetekben az eszes nő elfogadja a helyzetet; az esztelen pedig kínozza a férjet.

Súlyosabb a helyzet, ha a műveltség dolgában az asszony áll magasan a férj fölött, ami legtöbb esetben a társadalmi rangban való felsőbbséget is jelenti. És még ennél is rosszabb a helyzet akkor, ha az asszony műveltsége mellett nem okos, ami nem mindig jár együtt.

Ilyenkor az összeütközés nem várat magára soká. A nő kevésbé bírja fölényét erős akarattal megfékezni és elfeledtetni. Az esetek nagy többségében a férj önállását és szabadságát veszti el a házaséletben. A nagy dolgokban, de még inkább az apró útbaigazításokban kínosan fogja érezni, hogy alkotásra hivatott akarata fölött más uralkodik, ha mindjárt a neje akarata is. Ha azután ez a műveltebb feleség gazdagabb is, mint amilyen okos, akkor előáll a zsarnokság egy neme, melynek kormánypálcája s úgy mondják kardja is már négyezer év óta a – papucs.

Mindenkor az a házasság a legboldogabb, ahol a szerelem mellett a műveltség és vagyon bizonyos arányban áll egymáshoz. Helyesebben szólván: az ily házasság van legkevésbé kitéve az emberi gyarlóság romboló hatásának.

Persze van itt egy nagy demokratikus tényező is, ami sokszor a legnagyobb különbségeket is áthidalja. Ez a _szerelem_, amit még nem sikerült kipusztítani az emberek közül s minden valószinűség szerint ezután sem fog sikerülni.

Érdekházasságok.

A házasságnak természeti alapja a szerelem. Erre lehet vagyoni jólétet is építeni, sőt az utódok érdekében kell is. De megfordítva nem lehet. A természet nem tűr megfordított rendet. Szerelem vagyoni érdekekből nem támad soha, ha mégannyi hamis próféta hirdeti is ezt a tanítást.

Minden házasság, mely szerelem nélkül csakis vagyoni érdekekre van építve, természetellenes állapot, tehát erkölcstelenség is. Akik az ilyen házasságot létrehozzák, kimondhatatlan és hosszú időkig tartó szerencsétlenségek és szenvedések Pandora-szelencéjét nyitják föl.

Tegyük föl a kérdést, hogy mennyivel volna erkölcsösebb az élet s mennyivel volna előbbre a kor (mivel a boldogtalanságnak butító hatása is van), ha a társadalmi életben a házasuló felek szivét és vonzalmát tennék föl elsőnek a mérlegre s a »kényszer« kitöröltetnék a házasság előzményeiből?

Vagy tegyük föl a másikat, azt a lehetőséget, hogy az állam és az egyház egy napon fölfüggesztené valamennyi létező házasságok érvényességét és mindenkinek szabadságára bízná, hogy folytassa vagy szakítsa meg a fennálló köteléket, amint különben ez az ókorban egyes kezdetleges népek életében hét évenkint meg is történt. Csak akkor lehetne igazán meglátni, hogy milyen laza és képtelen a modern emberek házasságának a fundamentuma.

Némelyek szerint a házasságoknak csak egy negyedrésze maradna érvényben.

* *

Az érdekházasság előnyei körülbelül a következők:

Valaki megnősül és elvesz egy leányt, pl. 50.000 korona hozománnyal, akit nem szeret és aki őt valószinűleg szintén nem szereti. Akkor abból a következő előnyök háramlanak a férfira:

Mindenekelőtt kifizetheti az adósságait s 3–4 év alatt kényelmesen elköltheti a többi pénzt. Neje kezdetben szemére fogja ugyan vetni, hogy »ő tartja el őt«, ami azonban nem tart sokáig. Mihelyest a pénz elfogyott, akkor már csak azt fogja mondani:

– Te ingyenélő, elverted a hozományomat!

Lesz továbbá annak a férjnek egy folyton válni akaró felesége és valószinűleg félkegyelmű, keserves gyermekei is, rendes gyümölcsei a szerelem nélkül összecsirizelt érdekházasságnak.

Végül pedig, – ami szintén benne van az ilyen házasságok programmjában – a felesége meg fogja őt csalni, mivel szerinte neki joga van különb emberhez is, mint amilyen a férje. Amiben egyébiránt igazsága is lehet.

* *

Nem okvetlenül az a _gazdag menyasszony_, akinek nagy a hozománya.

Ha figyelemmel nézzük az életet és összevetjük a léha asszonyok által elpusztított hozományok összegét ama vagyonértékekkel, amelyeket egy gondos és okos feleség keze és egy szerencsés házasság hozott létre: akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a »jó parthiek« igazi mivolta nem a hozmányban, hanem a nő személyében van kifejezve.

Nem lehet ugyan azt mondani, hogy minden nagy hozománnyal bíró hölgy okvetlenül magával hozza Medea pusztító tüzét is a házba. A világért sem! De az bizonyos, hogy a gazdag feleség, ha nem igen szeret minket, vagy mi őt, sokkal szegényebb, mint a hozománytalan feleség, akit szeretünk és aki minket szeret.

Michelet egy vagyontalan, de tehetséges barátjának ezt tanácsolja: Si vous voulez vous ruiner, épousez une femme riche!

Ha tönkre akarod magad tenni, csak gazdag nőt végy feleségül.

* *

Nincs megalázóbb a férfira, mint az, ha pozicióját, sikereit és vagyonát a »szoknyának« köszöni.

Az olyan házasság, ami azzal kezdődik, hogy a férfi éppen férfias jellemét alacsonyítja le a nő előtt, nem az égben köttetik, hanem a pokolban. Annak jó vége nem lehet, mivel ellentétes, rothasztó elemek vannak benne.

* *

Nem igaz az, hogy a modern életben a házasságokat rosszabb elvek szerint kötik, mint egykor.

A letünt századok telve vannak az érdekházasságok emlékeivel. Az pedig mindennapi dolog volt a régi jó időkben, hogy a királyok 10–12 éves gyermekeiket egymásnak eljegyezték.

Egészen kétségtelen, hogy a modern kor számos visszamaradásai mellett is jobban kedvez a szerelmi házasságnak és a nő szabad választási jogának.

Igaz, hogy ez a jog még korán sincsen általánosan elismerve. A modern »pénzes zsák« megint olyan új intézmény, ami az ósdi jogelnyomást örökíti tovább; azonban a politikai, jogi, irodalmi és filozófiai eszközök hatása alatt s kiváltképpen a természettudományos gondolkozás terjedése mellett lépésről-lépésre halad előbbre a házasság fizikai és erkölcsi elemeinek tisztulása is. És ezzel elsősorban a nő fölszabadítása a testi rabszolgaság alól.

A feminizmus törekvéseinek is ez a legmélyebb erkölcsi magva.

Hozomány.

A régi jó magyar fölfogás szerint, a _hozomány_ az a vagyon, amelyet a nő férjének hoz a házasság terheinek könnyítése végett. Az új és éppen nem magyar fölfogás szerint pedig a hozomány ama pénzösszeg, amelyen a nő férjet vesz magának. Vagy némely hozománytudós szerint: az a ráadás, amellyel a nő elkel.

A hozomány önmagában véve tisztességes dolog s minden időben adtak is, kaptak is, hozományt, ha volt. Tisztességtelen és ártalmas azonban az a fölfogás, mely megfordítja a dolgok természetes rendjét és így fejezi ki magát:

– A feleség az a teher, amelyet az ember a hozománnyal szokott kapni.

Még a gazdag leányok is tiltakozni fognak mindenkor az ilyen fölfogás ellen, ha érzik saját méltóságukat. De igen sokszor előfordul, hogy a férjhez menő vagyonos hölgy is igen modernül gondolkozik és akkor ő a hozományvadász vőlegénnyel szemben így állítja föl a maga igazságát:

– A férj az a tárgy, akinek a hozomány fejében kötelessége eltűrni az én szeszélyeimet, esetleg kalandjaimat.

Igen sok dús hozományban lebzselő férj és feleség van, aki szívében egy egész életen át keserű irigységgel szemléli a kis hozományú vagy hozománytalan családok gyarapodását és szerencséjét, míg a magáénak elpusztulását szinte pontosan ki tudja számítani.

A házaséletnek csodálatos, kitanulhatatlan matematikája van. A többi közt ilyen képtelen számok is fordulnak elő benne: 100 = 100.000, 100.000 = 0.

* *

A hozományvadászat nagyobb ellenségei a női nemnek minden nőtlenségre kényszerítő állami intézkedésnél és mindig a nő megbecsülésének nagy hanyatlását jelenti. Aki ez ellen küzd és azt gyalázatossá bélyegzi, több gyakorlati hasznot tesz a női nem boldogságáért, mint ezer elméleti bölcselkedő.

* *

Az okos és jó feleség, ha nem is az ő kezében van a pénztár kulcsa, mindenkor iparkodik férje költekezését s a maga és családja szükségleteit megfigyelni és arányban tartani, nehogy öntudatlanul bűnrészesévé legyen férje ballépéseinek.

A házibarát.

Arról van szó, hogy ha egy férjes nőnek valaki hevesen udvarol, vagy világosabban szólva: szerelmével ostromolja, miként utasítsa vissza? Következő esetek lehetnek:

1. _Megmondhatja a férjének_. Ez hatásos ugyan, de az a hátránya van, hogy a férj nyugalmát földúlja, csaknem bizonyosan sértésekre és párviadalra vezet s emellett a »világ« szájára adja az esetet. Pedig a világ mindig a rosszabbat hiszi.

2. _A lesújtó visszautasítás_, ami goromba is lehet. Vagy kemény lehordás és megszégyenítés, aminek ismét az a hátránya van, hogy a megszégyenített udvarló elmaradása a társaságban feltűnik s a férj is tudomást szerezvén róla, az asszony ártatlanúl is gyanúba kerül.

3. _Tapintatos leszerelése_ a bajnak. Szelid, jóakaró rendreutasítás; kitérés a négyszemközt való beszélgetések elől; visszautasító magaviselet; olykor egy kis keserű orvosság, mindaddig, amíg az illető gentleman jobbik esze meg nem érkezik. De ennek meg az a baja, hogy a megvadult uraknak a jobbik eszük nehezen szokott megérkezni. Örömestebb hiszik, hogy mindez biztatás, mintsem hogy visszautasítás.